1. LÉTSZÁM ÉS FEGYVERNEMI MEGOSZLÁS
1. LÉTSZÁM ÉS FEGYVERNEMI MEGOSZLÁS
A szabadságharc során folyamatosan bővülő honvédseregnek egyre több tisztre volt szüksége. Az igényt tovább növelte, hogy 1848. október – november folyamán majd 1848/1849. fordulóján jelentős számú tiszt hagyta el a honvédsereget. A távozókat – 10 tábornok, 24 ezredes, 18 alezredes, valamint 54 őrnagy, továbbá 200 százados és kb. 300 hadnagy és főhadnagy – szintén pótolni kellett.
Az 1848. decemberében, 1849. januárjában kilépett tisztek nagy többsége egykori császári-királyi tiszt volt. Kilépésüknek különböző okai voltak. Sokan, például azok, akik eddig a Délvidéken csak a szerb felkelők ellen harcoltak, most szembesültek azzal, hogy az általuk várt megegyezés – Budapest és Bécs között – reménye elszállt, s immár császári csapatok ellen kell küzdeniük, amit viszont nem vállaltak. (Mint említettük, viszonylag jelentős volt azoknak – a nagyrészt nem magyar születésű – császári-királyi tiszteknek a száma, akik 1848. októberében egzisztenciális, vagy érzelmi okokból a honvédsereghez csatlakozott alakulatuknál maradta, ahol ráadásul az előlépés lehetősége is megnyílt számunkra.) A magyar – és a magyarországi születésű, de nem magyar – volt császári -királyi tisztek zöme az önvédelmi harc „jogi alapján“ állt. Ez azt jelentette, hogy elfogadták, mi szerint az ország számára belső önállóságot biztosító áprilisi törvényeket immár csak fegyveres önvédelmi harcban lehet megvédeni, a harc céljának azonban ezt tekintették, melynek végeztével megegyezésre számítottak a bécsi udvarral. Ennek viszont ellent mondott, hogy 1848/49 fordulóján a politikában és a sajtóban – de a közvéleményben is – felerősödött a radikálisok hangja, akik az Ausztriától való elszakadást, valamint a köztársaság kikiáltását követelték. Ezek a jelszavak viszont megdöbbentették az említett tiszteket, akiknek felfogása előélete, neveltetése, az „uralkodóház szolgálatában“ eltöltött évek, évtizedek következtében távol állt az ilyen a gondolatoktól. A forradalom radikalizálódásának, valamint a téli hadjárat katonai sikertelenségének együttes hatásaként tehát ekkor, 1848/49 fordulóján számos olyan tiszt is elhagyta a honvédsereget, aki különben elfogadta az önvédelmi harc elvét.
A kilépések különösen az egykori császári – királyi alakulatokat érintették érzékenyen. Az ezred -, zászlóalj-, huszárosztály parancsnokok nagy része mellett a századparancsnokok zöme is távozott.
1849. január 18-án a verbászi táborban például a 3. Ferdinánd huszárezred tisztjeinek mintegy harmada nyújtotta be elbocsátási kérelmét, az azt megelőző napokban pedig ez történt a 19., valamint az 52. gyalogezred szintén Délvidéken állomásozó 3. zászlóaljainál. A péterváradi várban levő 39. gyalogezred számos tisztje szintén elbocsátásért folyamodott, több tisztje január elején pedig átszökött a szerb felkelőkhöz. Ezzel párhuzamosan hasonló folyamat játszódott le a Feldunai seregnél. A magasabb parancsnoki kar mellett itt elsősorban a 4., a 9. és a 10. huszárezred tisztikarát „tizedelték meg“ a kilépések. A tisztek tömeges távozása következtében a sereg (akkor már csak hadtest) parancsnoka, Görgei 1849. január 5-én Vácott kiáltványt adott ki, melyben tisztjeit esküjükre, valamint az „önvédelmi harc jogosságára“ figyelmeztette.
A „csillaghullás“ 1849. január-februárjában, majd az új alakulatok felállítása 1849 tavaszán, illetve nyarán újabb tömeges előléptetést, kinevezést tett szükségessé. Ezzel viszont a tisztikar összetétele is fokozatosan megváltozott. A Batthyány-kormány idején, mint említettük, a honvédsereg tisztikarának közel négyötöd része a császári-királyi hadsereg aktív, vagy volt tisztjei – illetve a hadnagyok esetében altisztje és hadapródjai – közül került ki. Időben előre haladva ennek a rétegnek az aránya azonban mind kisebb lett a tisztikaron belül. A honvédsereghez csatlakozott néhány törzstisztből a szabadságharc derekára – végére tábornok, a századosok zöméből ezredes, vagy alezredes, a főhadnagyokból és hadnagyokból őrnagy lett. Belőlük került ki tehát a honvédsereg magasabb, sereg-, hadtest-, hadosztály-, dandár- szintű parancsnokainak zöme, egyben pedig a csapatvezénylő zászlóalj- és huszárosztály parancsnokok többsége.
Ezzel a változással párhuzamosan viszont átrétegződött a honvédsereg alsóbb szintű tisztikara. A hadnagyok, főhadnagyok és századosok döntő többsége 1849 tavaszán, illetve nyarán eredetét tekintve három különböző rétegből került ki. Az egyik az úgynevezett jurátus ifjúság volt. Ez gyűjtőfogalomként alkalmazva nem csupán a jogvégzett fiatalokat, de a tanult ifjúság egészét – a frissen végzett mérnököket, teológusokat, orvosokat, gyógyszerészeket, stb. – jelentette, valamint a felsőoktatási intézmények hallgatóit, akik már 1848 nyarán, de a később is száz-számra álltak be a honvédseregbe. A szabadságharc folyamán belőlük jött létre az alsóbb tisztikar egyik csoportja. A másik csoportot a császári-királyi hadseregtől csatlakozott altisztek és tisztjelöltek alkották. Végül a harmadik kategóriába azok a vármegyei és állami hivatalnokok, uradalmi és kincstári alkalmazottak tartoztak, akik szintén jelentős számban lettek a honvédsereg katonái. (Mellettük több más, kisebb létszámú réteg is szerepet játszott, róluk majd a századosi kar összetételénél szólunk.)
A szabadságharc egésze folyamán összesen mintegy 12100 fő kapott, illetve viselt tiszti rendfokozatot a honvédseregben, valamint az annak kiegészítéseként tekinthető, huzamosabb ideig szolgálatot teljesítő önkéntes csapatoknál és külföldi légióknál. Ez rendfokozati megoszlás szerint 41 tábornokot, 134 ezredest, 190 alezredest, 551 őrnagyot, 2800 századost, valamint 8400 főhadnagyot és hadnagyot jelentett. (További 211 fő – nem számítva a honvédseregbe áthelyezetteket, illetve ott számba vetteket – a nemzetőrségnél viselt törzstiszti: őrnagyi, alezredesi, vagy ezredesi rendfokozatot.)
Ebből a létszámból azonban le kell számítanunk azokat a tiszteket, akik 1848. októbere és 1849. januárja között kiléptek a szolgálatból, vagy kinevezésüket a honvédsereghez el sem fogadták. A levonás eredményeként megállapíthatjuk, hogy a honvédsereg végig szolgálatban maradt tisztjeinek a száma 11500 fő volt. Ebből 31-en tábornoki, 110-en ezredesi, 172-en alezredesi, 497-en őrnagyi, 2600-an századosi, 8100-an pedig főhadnagyi, illetve hadnagyi rendfokozatot értek el. (A nemzetőrség kinevezett parancsnokai közül 135 törzstiszt maradt szolgálatban.)
A szabadságharc folyamán századosi rendfokozatot elérők közül legtöbben, szám szerint 1184-en a honvédzászlóaljakhoz – ide számítva a csak 1849 nyarán honvéddé lett sorzászlóaljakat is – kaptak kinevezést. Itt volt azonban a legnagyobb a lemorzsolódás is, 1848 őszén, illetve 1849/49 fordulóján összesen 101 százados távozott, illetve lépett ki. Amint már említettük minden zászlóalj 6 századból állt, melynek parancsnokai a századosok voltak. (A honvédsereghez csatlakozott sorzászlóaljak esetében 1849. január-februárjáig még megmaradt a császári-királyi hadseregből hozott szisztéma, mi szerint egy-egy századnál gyakran két százados – egy I. és egy II. osztályú, más elnevezés szerint fő- és alszázados – volt, ez azonban a tiszthiány következtében ekkor megszűnt.)
A honvédsereg egyéb gyalogos zászlóaljainál további 170 százados szolgált. Ezen belül a legtöbben, közel 70-en az 1848. szeptemberében alakult, de 1849. első hónapjaiban szolgálati idejük leteltével feloszlott önkéntes nemzetőr-, valamint a fent említett egyéb önkéntes- és gerilla csapatok századparancsnoki karát adták. A Felső-magyarországi Védsereg osztályainak összesen 30, a hat székely határvéd zászlóaljnak 34 századosa volt. A lengyel légió gyalogos zászlóaljaiban 30, az olasz légió 8 gyalogos századánál 6 százados szolgált (ez utóbbinál két századot főhadnagy vezetett.)
A honvédsereg lovasságának zömét alkotó 18 huszárezrednél 528-an érték el a századosi rendfokozatot. Itt minden századnál két százados volt rendszeresítve: egy főszázados, a század parancsnoka, valamint annak helyettese, az alszázados. A 18 huszárezred 144 századát, valamint 18 tartalék századát számítva „igény“ 324 századosra volt, ami az 528-hoz viszonyítva jelentős eltérés. Ennek azonban két magyarázata is van. Az egyik az, hogy a huszárezredeknél 60 főre rúgott a szabadságharc első harmadában kilépett századosok száma. A másik pedig az, hogy a magasabb egységek parancsnokai mellett szolgálatot teljesítő parancsőr- és segédtisztek zömét a huszárezredek létszámában tartották nyilván. Ez a századosok esetében 56 főt jelentett. A megmaradt különbség oka pedig elsősorban a háborús veszteségekben, illetve azok szükséges pótlásában rejlik.
A lengyel légiók 8 dzsidás századánál 15, az olasz lovas századnál 1 századosról van tudomásunk. Végül további 19 századost vettünk számba a hosszabb-rövidebb ideig szolgált önkéntes lovas- alakulatoknál.
A tüzérségnél 87, a szekerész karban 23 volt a századosok száma. (Az előbbiek közül 7, a szekerészeknél 2 százados lépett ki.) Amint már említettük, a tüzértisztek döntő többsége a szabadságharc elején még közvitézként, vagy altisztként szolgált, s ennek tudható be, hogy a fokozatos előléptetés során csak ilyen kevesen érték el a harc végéig a századosi rendfokozatot. Az ütegparancsnokok egy része „csak“ főhadnagyságig jutott.
A műszaki csapatok századparancsnok karát 54 százados alkotta. A csak tisztekből álló hadmérnöki testületnél további 20 százados szolgált.
A honvéd vadászalakulatok 102, a honvéddé nem lett vadász csapatok 11 századost számláltak. A vezér- és törzskarnál 67 fő, a hadbírói karban 57 fő volt a századosok száma.
A honvédsereg pénzügyi szolgálata ellátó „számvevő“ tisztek között 32-en, az élelmezésért és felszerelésért felelős hadbiztosok között szintén mintegy 30-an érték el a századosi rendfokozatot.
Végül mintegy 200 százados a honvédsereg irányító szerveinél – hadügyminisztérium, Országos Főhadparancsnokság, hadmegye parancsnokságok -, a különböző ellátó szerveknél – pld. Országos Ruházati Bizottmány -, az újonc-kiképző telepeken, valamint a fontosabb városokban, helységekben létrehozott térparancsnokságokon, katonai szállító házak-, vagy kórházak parancsnokaként teljesített szolgálatot.
A honvédsereg századparancsnokainak zöme jól megállta helyet a szabadságharcban. Ennek egyik oka abban rejlett, hogy – mint látni fogjuk – egy jelentős részük katonai előképzettséggel rendelkezett, vagy azt – mint például a „jurátus ifjúsából“ származó tisztek – a szabadságharc első felében már „éles körülmények között“ megszerezte. A másik fő ok eszmei-ideológiai volt: az ügy igazának tudata. Igaz, ez nem mindenki számára jelentette ugyanazt. Míg a császári-királyi hadseregből átjött idősebb tisztek nagyobb része például „csak“ jogos önvédelmet látott a szabadságharcban, addig a tisztikar más csoportjai – például az említett jurátusokból lett tisztek – Magyarország teljes függetlenségének kivívását tekintették a harc céljának. Végeredményében azonban mindkét felfogás azonos irányban hatott.
A századparancsnoki kar helytállását bizonyítja, hogy a tisztikarból a legtöbben közülük kapták meg a kiemelkedő személyes bátorságért járó Katonai Érdemjel 3. osztályát, szám szerint 209-en. Továbbá, hogy a honvéd-, illetve az önkéntes csapatok 90 századosa hősi halált halt a szabadságharc folyamán.
