Nyelvjárások.
Nyelvjárások.
Nyelv dolgában még nagyobb eltérésekre bukkanunk az abauj-torna-vármegyei magyarság között. Nem ismeretlen tény az, hogy a természeti akadályok, leginkább a hegygerinczek, melyek megnehezítik az embereknek egymással való közlekedését, rendszerint megkönnyítik a nyelvi eltérés kifejlődését. Abauj-Torna vármegyét egy nagyobb hosszanti (a Hernádé) s egy harántvölgy (a Kanyapta-Bódva völgye) szeli keresztbe. Ezekben húzódik a központ, vagyis Kassa felé a megyében leginkább uralkodó két nyelvjárás, a míg a tót falba nem ütközik. A hernádvölgyiek beszéde, melynek rokonságát megtaláljuk a Hegyalján, Zemplénben a Tiszáig, változata a tiszai nyelvjárásnak s itt bátran nevezhetnők hegyaljainak. A tornaiak beszéde palóczosnak (de nem palócznak) mondható. Ezeket azonban nem határolják el élesen az alacsony dombok és völgyületek, egyes sajátságaikban 377összeolvadnak, bizonyos helyeken azonban meg egyszerre mind a kettőtől elütő kivételekkel találkozunik. E két nyelvjárás és a szláv tömeg között, a megye középrészén meg szerteszét szórva Somogy és Zala délnyugati részén honos nyelvalakokkal és tájszókkal találkozunk, főkép a füzéri járás déli részében. Ha számba vesszük azt, hogy itt állott Abaujvár, a ma is azonos nevü helység mellett, mely az itt alapított várispánságnak, később a megyének nevet adott, annak centruma volt, ha tudjuk azt, a mi kétségtelen, hogy a Dunántúl délnyugati részén mindjárt kezdetben telepedtek meg magyarok, kikkel Szt. Istvánnak kemény harczot kellett vívnia a keresztény hit ellen való fellázadásuk miatt, valószinünek kell tartanunk, hogy itt találjuk meg legtöbb maradékát az első abaujvármegyei magyar lakók nyelvének. Itt ő-ző nyelv él, akár mint déli Somogyban, Zalában vagy Kecskemét és Szeged táján, de alakjait tekintve, inkább a dunántúlival atyafi nyelv. Abaujvár környékének lakosa, így a szomszéd pányoki és nyíri embör is a böcsületét keresi; azt mondja: mögyök péntökön., möntem vóna keddön is, ha nem esött vóna. Lejebb Göncznél már elenyészik az ő-zés és helyet enged a közép ë-nél laposabb tiszai e-nek, holott a Hernád-völgyön nemcsak uralkodik a közép ë, de egyes helyeken, mint Aszalón elég élesen is hangzik. Ugyancsak Abaujvár környékén a tárgytalan ige mult idejének második személyében röviden ejtik a személyragot. Nem mondják irtál, hanem irtal. Épp igy: vereködtel, ettel, möntel. Ennek a nyelvjárásnak egy sajátsága, mely a Dunántúl föntemlitett részében szintén uralkodó, tudniillik a ja-nak í-re a ják-nak ík-re változása a mélyhangu tárgyas igaragozás jelentő és föltételes módjának harmadik személyében, vagyis a mélyhangu tárgyas igéknek a mondott személyalakban a magashanguakkal való egyeztetése. Ezt az igealakot abaujban és Tornában már általában használják, sőt a Hegyalján, igy Sátoralja-Ujhelyen is. A míg azonban például a Hernád mellett Idrányban, Novajban, Garadnán stb. adi, kapi járja, a lel szónak kivételes állás jut; nem mondják: leli, hanem lelylye a hideg. Néhol már a város és az iskola hatását érezzük; ha kabátos emberrel beszélnek s kiejtik az adi, kapi-féle alakot, rögtön kijavítják, mintha rosszat mondtak volna. Ez az igealak az iskolai grammatikai oktatásból erősen befolyásolt kassavárosi nép közt is fenmaradt.
MECZENZÉFI FÉRFI.
(Saját felvételünk)
A Tornában leginkább uralkodó palóczos kiejtés átvándorol a Cserehátra is, leér egészen a Hernádig. Perényben még hallani a kissé diftongizáló hosszu, öblös ât: vârom e h. vaarom (várom), kâra e h. kára. Azt is mondják: vónák (volnék h.) „Szerencsés vónák, ha nem vónák vele sógor.” Sajátságos, hogy itt inkább a nők beszélnek a mondott kiejtéssel, míg az ujitást hamarabb elfogadó férfiak kevésbbé, a minek oka talán szintén az iskola lehet, melynek hatását nem egy helyen érezhetjük. Egyes lelkészek vagy tanitók, ha arra vetik fölösleges igyekvésüket, hogy kiirtsák a nép nyelvének sajátosságait, valóban nem irigylendő sikerrel működhetnek. Hogy számtalan és szépnek vélt idegen formát is csempésznek az ingadozóvá lett nyelvérzékü emberek beszédébe, 378arra nem gondolnak. A nők konzervativabbak levén, meg nem is állván annyi ideig az iskolázás hatása alatt, természetesen nehezebben hagyják el az anyjuktól tanult nyelvet.
MECZENZÉFI MENYECSKE.
(Saját felvételünk)
A tornaiak egyáltalában mind a palóczos kiejtéssel élnek, úgy mint a szomszéd Gömörben; de takarékosabban élnek a közép ë-vel, az a-t nem ejtik oly éles ă-nak, ellenben az á erősen nyujtott, kissé diftongizáló ă náluk.
– Vëgyenek mădârt, mókus mădârt.
– 'Szën nëm mădâr ăz, nëm szâll.
–Dë mâsz ă fâră.
A diftongizálás néha oly erős, hogy az á határozott hosszu ó-vá lesz, mint Szádelőn, a hol Ódâm, hórom, hóz járja Ádám, három, ház helyett stb. Görgőn az â helyett a-s előhangzásu ó-t hallunk, mint szomszédjaót, tehaót magaónak. A ragozásban a tornaiak ragaszkodnak a nyelv ősi alakjához, nem asszimilálnak. Nem mondják: közzé, hanem közvé, nem maradékkal, hanem marékval, falval, fődvel. A mélyhangu t végü igék föltételes módjában ellenben megteszik. Számitsuk helyett szâmíjjuk, forditsuk h. fordíjjuk, ellenben ezt is hallani: megszépiccsem, viszont szoritsd h. szorídd. A nyujtás, ragvégek sőt szóvégek kiahgyása szintén megvan; főd, bőcső, dologho’, nékül, mer’, legényhe’, kentektű’. Az sz-t és z-t többször c-vel cserélik föl, pénc, díc. A mássalhangzót gyakran nem kettőzik; agyatok, (aggyatok h.). De ezt nem teszik oly következetesen, mint a hol a szláv hatás alatt áll a nép beszéde. Eltérések gyakran fordulnak elő. Minden faluban más és más. Igy vagyunk a tájszókkal is. Egy helyen osztány, más helyen osztáng, a harmadikon osztángon. A betüátvetések is gyakoriak. Néhol vőfény, máshol fővény, tenyér h. tereny. A betű- és szótagcsere különben itt kevésbé feltünő, mint Göncz tájékán, a hol feteke (fekete), hedegü (hegedü), szület (szüret) stb. járja.
A szádelői völgy előtt mezei virágot kinálgató asszony köszöntő verse tanusága annak, hogy a grammatikus ember csinálta verset miként módosítja a nép kiejtése. A versben már nem használja az áldi, adi alakot, hanem mondja saját kiejtése szerint úgy, a hogy megiródott: álgya, agya.
Szâdelőnek kis hatâra,
Völgyének van szép virâga,
Ez az asszony azon körmösködik,
Hogy a lâtogató urakat
Szépën fődicíti.
Ó de szép is ez a dícvirág,
Hogy ëgy kis ajândékot adnânak râ,
Mert a példabeszéd mai napig is azt mongya,
Mëgâlgya az Isten, ki az ajândékot agya.
Második szavambul űra aszt kivânom,
Âlgya mëg az Isten az egész csalâdot.
Völgyének van szép virâga,
Ez az asszony azon körmösködik,
Hogy a lâtogató urakat
Szépën fődicíti.
Ó de szép is ez a dícvirág,
Hogy ëgy kis ajândékot adnânak râ,
Mert a példabeszéd mai napig is azt mongya,
Mëgâlgya az Isten, ki az ajândékot agya.
Második szavambul űra aszt kivânom,
Âlgya mëg az Isten az egész csalâdot.
A torna-ujfalusi kérő násznagy így szól:
Nëm hosztunk mink semmit,
Csak nékünk agyatok,
Szép jânyt keresünk most,
Jót mëg takarosat,
Csak nékünk agyatok,
Szép jânyt keresünk most,
Jót mëg takarosat,
Ehhëz a legényhe’ legalkalmasabbat.
Mire a kiadó násznagy így felel:
Ha ez tiszta szândékotok,
Mindënkit én bebocsâjtok.
De jânyt addig nëm kaptok,
Még ëgyet nem vâlasztok.
Mindënkit én bebocsâjtok.
De jânyt addig nëm kaptok,
Még ëgyet nem vâlasztok.
379A bucsuztatónál azt kérdi az apa: „Szegény jânyom, ki fonya be ezëntul a të ârva hajad? Ki viseli ugy gondod, mint az éldës anyâd? Mi vâr most râd idegëny fődön, idegëny embërëk köszt?” Mikor pedig viszik az uj asszonyt, igy kurjongatnak a leányok: „Ijuju, szëbb a bârâny, mint a ju; szëdd a lâbod, üsd a bokâd, szorídd a szivedre rózsâd.”
A Tornával határos Somodiban már e nyelvi sajátságok mellett a tót és német formák elburjánzása észlelhető. Benn Jászón meg éppen sok nemcsak a németből egyszerüen kölcsönvett szó, de a németes kifejezés is. Ilyenek például a dufart, kapualja, fluder (Gömörben is) malomgát, grulya (krumpli), ez különben több helyen Tornában is, pilimajsz, denevér (Fledermausból), rajcsurozni, szaladgálni, rajnol, nagyobb fazék stb. Élnek oly értelmü szavakkal, melyek Kassa vidékének magyarságával közösek, mint például a tébolyodott ember Jászón, ugy mint Kassa vidékén megcsábul. Kassán is mondják: „Ijettébe’ maj’ megcsábult.”
Kassa vidékén még erősebb a tót befolyás a német mellett. A szótagok kurtítása itt általános, úgy a városban, mint a vidéken. Regel, foró, könyü. A sok német és tót eredetü szó akárhányszor szinte érthetetlenné teszi beszédüket. Az idegen szólásforma és szókötés kivetközteti nyelvüket magyaros voltából. „Hogy ezt kell betölteni? Mit én tudom?” Kérdik. „Mit elvesztettél? Öcséd nagyobb volt tőlem? Kimegy a tüz. Felöltözöm a bubit.” Csupa idegenszerüség. El van terjedve a főnevek kicsinyítése is, a mi határozottan tót szokás. Husocskát esznek, borocskát, söröcskét isznak, csapocskán eresztik, cigaroskával (szivargyári munkásnővel) kaczérkodnak, ha nem viszonozza érzelmi nyilatkozataikat, akkor hidegjük van nekik s nem pedig fáznak. De van a kassavidéki nyelvben sok jó eredeti kifejezés, melyek egyikét-másikát ismét fölleljük a törzsökös magyaroknál, például: Ez kérem, tulajdon az a szövet. Termérdek jó ize van most a formintnak. Labodált (kóválygott) a szőllők alatt. Mondják azt is: idevalósi (idevaló). Az ős magyar nyelv diftongusa is hallszik a talu (toll) szóban.
A németek nyelvét illetőleg csak a meczenzéfiekről szólhatunk, mert ősi nyelvük külön tájszólássá fejlődött elszigeteltségükben. A v-t a rendes nyelvtörténeti szabály ellenére b-vel cserélik föl s nem megforditva. Wein=bein, Wiese=bíz, was=bóz. A g-t is akárhányszor b-vel helyettesitik. Hügel=hübl. Az r-t elnyelik a szók végén: fóta, e. h. vater, motta, e. h. mutter. Tájszavuk igen sok van. Jellemző, hogy a szaladásra van legtöbb. A megyében szerteszét lakó németség zagyvalék nyelven beszél. A tótok leginkább a sárosi dialektussal élnek; sokfelé, a magyarsággal való érintkezés következtében, magyar kifejezésekkel tarkítva.
