Mondattan.
Mondattan.
III. Mondattani sajátságok. Az ë kérdő szócska, ha a mellékmondatba kerűl, az igekötőhöz, vagy más azt kiegészítő határozóhoz, tagadó mondatokban tagadó szóhoz kerűl: kérdëszte, hogy el-ë gyüssz? kérdëszte, hogy nem-ë gyüssz-ę? Az is, ha föltételes mondatban áll is, az igekötő, vagy más, az igét kiegészítő határozó után következik: nem bánom, ha el is mongya; nem bánom, ha agyon is üti. A tagadást és tiltást kettőzteti: én së nem láttam; të së në tëdd. A sincsen helyett is mindíg së nincsen áll. A tagadó névmásoknál meg épen háromszoros a tagadás: sënki së nem vót itt.
A bácsmegyei nyelvjárási szigetek közűl némelyiknek nyelve csak néhány sajátságra nézve tér el, úgy hogy még ehhez a nyelvjáráshoz számíthatjuk. Így első sorban a megmagyarosodott bunyevácz községek nyelvjárása, pl. Bajmoké, a melynek egyre múló, idegenszerű sajátsága, hogy a helyett á-t ejt (mádár). Ez a község az é helyén gyakrabban í-t hangoztat, mint a felsőbácskai nyelvjárás, továbbá orrhangú magánhangzói is vannak (legé~, léjá~). Az a hang maradványa, hogy az l pótlására megnyúló â mellett á-t is ejt (avvá, házzá).
Pacsér és Feketehegy kúnjai a felsőtiszai nyelvjárás fontosabb sajátságait őrzik. Nyelvjárásuk e-ző, az é helyén következetesen í hangzik és az l a szó belsejében ritkán, a végén sohasem marad el.
A dunamenti községek (Bátmonostor, Baracska) települő lakossága, az alsódrávai nyelvjárást hozta magával a Dunántúlról, a mely új hazájában ë-zővé lett. Eredeti sajátságai az ilyen birtokos személyragos alakok: borik, szavik, magik, a következő igealakok: hozi, adi, láti, végűl az ít végű igék ilyes formái: számíja, számíjja, tanúsíjja. Az 1756-ban a Dunántúlról telepűlt doroszlóiak nyelvjárása is őrzi a régi terület nyelvsajátságait. A bácsmegyei nyelvjárás szigete még a XVIII. században Zentára és vidékére vándorolt jászsági magyarság nyelve is.
A vármegye magyarsága zömének nyelvsajátságait képviselő felsőbácskai nyelvjárás szemléltetésére közöljük az alábbi bajmoki mesét.
