Belső zavarok V. István halála után.
Belső zavarok V. István halála után.
V. István halála után, 1272-ben, az ország kormányát a kiskorú IV. László nevében Erzsébet királyné vette át. Ekkor az ország főméltóságai sorában nagy személyi változások történtek.
Joakhim (Joachim), a királyné kegyeltje, visszanyerte tótországi báni méltóságát, a melytől V. István őt megfosztotta, sőt 1272-ben még a tárnokmesterséget és a bácsi főispánságot is megszerezte, melyet 1271 július 3-ától 1272 augusztus 3-ig a Guthkeled nembeli Málczai Pál viselt. (Századok 1888 évf. 24.) De a hatalom csakhamar kisiklott az özvegy királyné kezeiből, hívei kiesek a főhivatalokból és helyükbe 1273-ban az ellenpárt vezérférfiai kerültek, közöttük a Németújváriak is, csak Kemény fia Lőrincz tartotta meg a nádori méltóságot.
Az Erzsébettel tartó kúnok azonban aggódó szemmel nézték a királyné kegyenczének, Joakhim bánnak bukását, azért 1273-ban pártot ütöttek, a hatalom új birtokosai ellen és Bodrog vármegyében, Háj-Szent-Lőrinczen össze is ütköztek a királytól ellenük küldött vitézekkel. (Pauler Gyula i. m. II. 399.) Azonban Lőrincz nádornak sikerült az ellentéteket kiegyenlíteni és így egy időre megmenekült az ország a belháborútól.
Joakhim, a ki 1274-ben a Dráván túl kitűzte a lázadás zászlaját, már 1275-ben ismét visszaszerezte előbbi hivatalait; 1275 június 17-én ismét a tárnok mesteri méltóságában találjuk, 1276-ban pedig újból Bács vármegye főispánja. 61(Wenzel IX. 114. Katona: Hist. Crit. VI. 707.) Bodrog vármegye élén 1274-ben a Csák nembeli Ugron, Pós fia, az Ujlaki család őse állott. De a Csák nembeli Ugron szintén ahhoz a párthoz tartozott, a mely Joakhim megbuktatására törekedett, sőt 1275-ben a székesfehérvári országgyűlésen még a fegyveres támadástól sem riadt vissza. Joakhim azonban erősebb volt ellenfeleinél és így sikerült neki összes hivatalait megtartania egész haláláig (1278). (Szabó Károly: Kún László 33–62.)
A gombosi és futaki honfoglaláskori leletek.
II. Endre. (A bécsi képes krónikából.)
IV. Béla pecsétje.
A II. Ottokárral kitört háború is csak rövid időre szakította meg a pártküzdelmeket. A belzavarokat mindegyre növelte a kúnok magatartása, a kik nem tudtak régi szokásaiktól, nomád élétmódjuktól megválni, sátrak alatt tanyáztak és pogány szertartásaikhoz ragaszkodtak. A szentszék küldöttének, Fermói Fülöp püspöknek sürgetésére, IV. László király végre 1279-ben hozzáfogott a kúnok megrendszabályozásához. A tétényi országgyűlésen (1279 július 15-én) az urak kimondották, hogy a Duna–Tisza közén tanyázó kúnok, oda telepedjenek le véglegesen, a hol IV. Béla király alatt első ízben letelepedtek. (Pauler Gyula i. m. II. 457.) Egyúttal elrendelte a gyűlés azt is, hogy a bácskalocsai érsek egy-egy főúrral és két hitelre méltó nemessel keresse fel a kúnokat és keresztelje meg azokat, a kik még eddig a keresztséget nem vették fel.
E gyűlés határozatainak mindenesetre meg lett volna az óhajtott eredménye, ha azokat végrehajtottak volna; de időközben László beleszeretett egy előkelő kún leányba, Eduába, a ki őt teljesen a hatalmába kerítette; nem törődött tehát a pápai legátusoknak adott igéreteivel, hanem kedves kúnjaival dőzsölve töltötte idejét. Végre a pápai követ és az urak rábeszélésének engedve, felhagyott eddigi életmódjával, s odahagyva a kúnokat, visszatért nejéhez. Ekkor azonban a kúnok, attól tartva, hogy a tétényi gyűlés határozatait végrehajtják, fellázadtak s 1280 nyarán borzasztó pusztításokat vittek végbe. De László a köréje sereglett magyar urakkal 1280 augusztus elején a lázadókat leverte, és hogy az országból kifutott kúnokat visszaterelje, behatolt a Duna mentén a Havasalföldre is, a honnan nyugatra fordúlva, Nándorfehérváron át visszatért az országba. 1280 november 11-én már Szalánkeménnél táborozott, és innen alkalmasint a titeli Dunaréven át, Buda felé vette útját. (Pauler Gyula i. m. II. 276–280.)
