Viszály IV. Béla és fia között.
Viszály IV. Béla és fia között.
Az alig két évtizedre terjedő békés munkálkodást azonban ismét belháborúk akasztották meg. IV. Béla király ugyanis, az Árpádházi uralkodók szokását követve, felserdült fiának, Istvánnak, az 1262-ben kötött egyezség értelmében, az ország harmadrészét, 29 vármegyét engedte át. E területhez tartoztak Bács és Bodrog vármegyék is. 1267-ben István Bács várát a saját várának nevezi. Úgyancsak ő lett a kúnoknak is az ura, a kikhez neje révén szoros kapocs fűzte. Bár e területen István, ifjabb király, teljhatalmú uralkodó volt, ezzel nem elégedett meg, hanem hatalmát atyjával szemben is mindegyre növelni igyekezett. E miatt IV. Béla és fia között kitört a viszály, mely éveken át tartott és mindkét részen sok áldozatot követelt.
István bőkezűen jutalmazta híveit, de kíméletlen volt azokkal szemben, a kik atyját támogatták. Így 1263-ban Marczel fiainak, Kelemennek és Mártonnak a bácsi várhoz tartozó Keszi várbirtokot adta; vitéz ajtónállójának, Iván fia Endrének pedig Aranylábú-Bácsfalut (Bácsaranyost) és Péterváradot adományozta, elvevén azokat Batskolda fiaitól, a kik azután IV. Béla király parancsára István ellen fegyvert fogtak. (Pauler Gyula i. m. II. 342. Fejér IV. 3. 407.)
A békekötés után István, az ifjabb király megtartotta birtokait. 1267-ben Bács várát ismét a saját várának nevezi, 1270-ben a futaki Duna ügyében intézkedik. (Pesty Frigyes: Eltűnt régi vármegyék II. 196–197.)
A bácsi főispánok is többnyire az ő udvari tisztviselői közül kerültek ki. 1263-ban a Pécz nembeli Dénes, az ifjabb király nádora, 1266-ban pedig a Csák nembeli Péter fia Domonkos, a Dobócziak őse, szintén István nádora viselte a főispáni méltóságot.
