Szerbek bevándorlása.
Szerbek bevándorlása.
Mielőtt azonban a szabadságharcz eseményeinek ismertetésébe bocsátkoznánk, meg kell emlékeznünk a szerbek betelepüléséről és a Határőrvidék szervezéséről, mely 1703-ban, tehát épen Rákóczi szabadságharczának kitörésekor, nyert befejezést.
A szerbek bevándorlásának körülményei hosszas vitára adtak okot történetíróink között. Annyi kétségtelen, hogy a felszabadulás első éveiben, a császári hadak oltalma alatt, kezdetét vette a szerbek betelepülése, mely évek multán mindegyre nagyobb arányokat öltött. 1687 július 3-án Petrovics Novák szerb kapitány, megjelenvén báró Nehem szegedi várparancsnok előtt, kijelentette, hogy a császári hadsereg támogatására a török iga alatt nyögő Szerbiából 10,000 fegyverest hajlandó kivezetni, ha a népnek a törököktől visszafoglalt területen alkalmas letelepülési helyet biztosítanak. Alig néhány nap mulva, július 9-én, a katholikus szerbeknek a küldöttsége kereste fel Miksa bajor választófejedelmet, a ki akkoriban Martonostól nyugatra táborozott seregével. A szerbek küldöttei Markovics és Vidákovics György, Miksa ajánlólevelével ellátva, csakugyan felmentek Bécsbe, a hol a főhaditanács részéről kedvező fogadtatásra találtak. A főhaditanács teljesitvén kérelmüket, már szeptember 1-én értesíti a szegedi parancsnokot, hogy az érkezőket Szeged, Szabadka és Baja palánkjaiban helyezze el és ott nekik lakóhelyet engedjen át.
A katholikus hitű szerb népnek egy raja 1687. év őszén csakugyan beköltözködött a vármegye területére, többek között Szabadkára is, hol a ferenczrendűek által vezetett anyakönyvekben 1687. évi deczember hó 1-től kezdve, már találunk reájuk vonatkozó bejegyzéseket. Szabadkán kívül ekkor még Csongrád, Martonos és Zenta sánczaiban találtak letelepülő helyet. Az első letelepülők ellátásáról azonban a bécsi főhaditanács megfeledkezett. Lassanként elégületlenség támadt az egyes palánkokban és az elhelyezett szerb katonaság szökdösni kezdett. Így azután a megkezdett település abban maradt.
A törököknek 1690. évi balkáni győzelmei földönfutókká tették a szerbeket, a kik a hadjárat folyamán a császáriakat támogatták. A szorongatott szerb nép vezére, Csarnojevics Arzén ipeki pátriárka, 1690-ben egyezséget kötvén a bécsi udvarral, a szerb nép elhagyta hazáját, abban a reményben, hogy a hadiszerencse fordultával ismét visszatérhet ősi birtokaira, miként ez kifejezésre is jutott az 1690. évi augusztus 21-én kelt kiváltságlevélben, a melyet I. Lipót a magyar udvari kanczelláriával 1691 augusztus 20-án ismételten kiadott.
A megállapodás értelmében a szerb nép 1690. év nyarán költözött be az országba és többek között a Tisza vidékén, Bácsban és a Maros mentén vett szállást. Alig, hogy bejöttek az országba, harczba szállottak a törökökkel, részt vettek az 1691. évi hadjáratban is, de miután a törökök október 1-én elfoglalták Belgrádot, az országban tanyázó szerbeknek régi hazájukba való visszatérése iránt táplált reménye egyelőre meghiúsult.
Zichy és Batthyány huszárezredtulajdonosok, a kik tevékeny részt vették a felszabadító hadjáratban és jól ismerték az Al-Duna vidéki viszonyokat, már 1361693-ban indítványozták a bécsi kormánynak, a Maros és a Tisza mentén a. Határőrvidék felállítását. A főhaditanács, helyeselvén ezt az indítványt, már ekkor elhatározta, hogy a szerbeket egy helyre letelepíti, a mit az 1694 tavaszán Bécsbe hívott pátriárkának és Monasterly Jánosnak, a szerbek alvajdájának is tudtára adták. Csarnojevics pátriárka és Monasterly ugyan jobban szerették volna a szerbeket a Kúnságba és a szlavoniai részekbe telepíteni, de a felség május 31-én a szerbek letelepülési helyéül a Duna és a Tisza közét jelölte ki és elrendelte, hogy a letelepedés még az év őszén, október és november havában okvetetlen végrehajtandó. A legfelsőbb rendeletnek tehát engedelmeskedniök kellett, s ez év őszén a letelepülés csakugyan megtörtént.
A letelepülés helyének ilyetén kijelölése többféle okból történt. Az egyik az volt, hogy a szerbeket, a törökök esküdt ellenségét, a határszélek biztosítására akarták felhasználni, honnan tovább folytathatták küzdelmeiket a törökök ellen; másrészről azonban a szerbek a bécsi kormánynál alkalmas eszköznek látszottak a magyarok ellensúlyozására. Az első letelepülés nem volt ment kisebb-nagyobb zavaroktól. Monasterly, a ki a szerbek között a vezérszerepre vágyott, 1694. év őszén a császári tisztek tudta nélkül értekezletre hívta össze a szerbeket Bajára. Hogy ott mi történt, azt nem tudjuk, de a bécsi kormány, a szerbek bajai gyűléséről értesülve, Monasterlyt megdorgálta s a szerbeket a jövőre nézve ily összejövetelek tartásától eltiltották, Starhemberg grófnak, a császári had akkori parancsnokának pedig meghagyták, hogy jobban ügyeljen rájuk.
A magyarok és a szerbek között már kezdettől fogva nem volt jó a viszony. Mikor 1695 jan. 31-én Bekey Jánost nevezték ki a bajai őrség parancsnokául, az ottani szerb katonák felmondták neki az engedelmességet. Berthóti főkapitány ugyan azonnal jelentést tett az esetről a főhaditanácshoz, kérve, utasítsák gróf Schlick tábornokot, hogy Bekeynek elégtételt szerezzen. Ugyanekkor panasz érkezett a titeli szerb őrség ellen is, a kik szomszédaikat folyton zaklatják. 1697-ben Schlick tett jelentést a becsei őrség rablókalandjairól. E mellett a császári tisztek is egyre panaszkodnak, hogy a szerbek elhagyják őrhelyeiket.
Miután ily körülmények között az egész szerb népet katonai fegyelem alatt tartani nem lehetett, a főhaditanács a hivatásos katonaságnak a többi néptől való elkülönitésével foglalkozott. 1696-ban már Starhemberg és Schlick tábornokok utasítást kaptak, hogy nyilatkozzanak, mennyi katonát lehetne az egyes véghelyekre beosztani s mikép lehetne a határőri katonát a földmíveléssel vagy állattenyésztéssel foglalkozó szerb néptől elkülöníteni, 1697-ben az udvari kamara is foglalkozott ezzel az ügygyel, melynek tanulmányozásával gróf Caraffa Nándor Károlyt bízták meg, a ki deczember 29-én Eszékre jött. Közbejöttek azonban a törökökkel folytatott béketárgyalások, melyek miatt a szerbek ügye egyidőre függőben maradt.
