Ujabb csatározások.
Ujabb csatározások.
Az ekként megriasztott szerb nép 1705 nyarán békében maradt, a minek a kuruczok nagyon örültek, mert bálványozott vezérük, Bottyán János, ez év nyarán sebei miatt súlyos betegen feküdt Kecskeméten. Október elején azonban ismét a szerbek fészkelődéseiről érkeztek hírek, sőt arról is beszéltek, hogy a Szeged melletti Tápé falu hídjánál 15 zászlóalj gyűlt egybe. Bottyán, hogy a szerbek támadását megelőzze, két ízben is egy-egy lovas hadosztályt küldött ellenük, melyek október 12-én Martonoson, Magyarkanizsán és Zentán át Péterváradig száguldoztak, honnan október 16-ára számos szerb fogolylyal tértek vissza Halasra. A foglyokat Bottyán leölette.
E portyázások alkalmával, miként Bottyán Esterházy Antalhoz október 15-én és október 31-én írt leveleiben írja, a kuruczok közül senki sem esett el, csak többen megsebesültek; a gazdag zsákmány pedig növelte a kuruczok harczi kedvét. A mint azonban Bottyán, sebeiből felépülve, Kecskemétről kivonult s a Duna tulsó partjára ment át hadával, a bácskai szerbek deczember hó elején megint a Kiskúnságra törtek. Ekkor csupán Hellebrondt hada tartózkodott Kecskemét tájékán, a ki 1706. év elején sürgősen értesítette a Sopron ostromával elfoglalt Bottyánt a szerbek garázdálkodásairól. Bottyán e hírre ismét a szerbek ellen indult s mivel őket a Dráván túl óhajtotta meglepni, hogy e hadjárata alatt Kecskemét városát megmentse a szerbek esetleges támadásaitól, Dunaföldvárról már február 24-én kéri Rákóczit, hogy Csajághy János kapitányt valami ezer 143gyalogossal, 1000 lovassal és két taraczkkal, a martonosi, zentai és kanizsai szerb miliczia ellen küldje. Rákóczi már márczius 19-én tudósítja Bercsényit, hogy Csajághy Ráczkanizsát és Martonost összeégetve tért vissza Kecskemétre. Ezalatt Bottyán, Hellebrondt hadaival egyesülve, átcsapott a Dráván s az ott tanyázó szerbeket szanaszét szórta.
Bottyán János dunántúli sikerei következtében a császáriak kiszorultak innen, mire az udvari főhaditanács 1706. év elején gróf Rabutin Lajos tábornokot a Dunántúlra rendelte. De Rabutin e parancsot csak később foganatosíthatta, mert időközben ismét fegyverszünet volt a hadakozó felek között.
A száznapos fegyverszünet lejárta után (1706 július 24.) újra megkezdődtek a hadműveletek. A magyarországi császári hadak új fővezére, gróf Starhemberg Guidó, azt a megbízást nyerte az udvari főhaditanácstól, hogy gróf Rabutin Lajossal együtt működjék s Felső-Magyarországra nyomulva, két tűz közé szorítsa a felkelést. Rabutin július 25-én csakugyan kiindult Kolozsvárról és előbb Nagyváradra, majd onnan a Tisza felé vette útját. Nehem Dietrich Henrik péterváradi parancsnok ugyanekkor 4000 szerbbel és nagyobb német csapattal Rabutin elé ment, a kivel Szentes táján akart egyesülni. Csakhogy az egyesülés nem ment könnyen, mert a kuruczok Jenőnél táboroztak. Rabutin tehát Szeged felé vette útját, itt átkelt a Tiszán, de nem mert a Dunának menni, hanem Szolnoknak tartott. Közben a kuruczok a halasi elsánczolt táborukból Ilosvay Imre és Bikk László vezérlete alatt egyre Szeged körül leselkedtek és a „németkében” sok kárt tettek. Nehem e közben szintén elérte a Tiszát és augusztus 25-én Csongrádnál egyesült Rabutin agyonhajszolt hadával, melyet Nehem szerb csapatai mentettek meg a végpusztulástól. Szolgálatuk elismeréséül I. József 1706 szeptember 27-én megerősítette a szerbek kiváltságlevelét, melyet I. Lipót király adott nekik.
Nehem hadainak átvonulása és a halasi kuruczok portyázásai rendkívül nagy áldozatokat követeltek a vármegyétől. A pusztulás képét élénken megvilágítja Bercsényinek 1706 november 17-én kelt levele, a melyben Bácska pusztulásának ecsetelésekor többek között azt mondja, hogy lovasságát Szeged tájékára küldötte, mire a szegediek azt válaszolták, arra a vidékre bizony ne küldje seregét, mert hacsak Zentát, Szabadkát, Kanizsát és e helységek környékeit fel nem veri, másutt semmit sem fog találni; ha pedig mélyebbre akarna nyomulni, legalább két hétre való kenyeret vitessen magával. (Thaly Kálmán: Arch. Rak. V. 321.)
1707. év elején azonban Károlyi Sándor átkelvén a Tiszán, február 18-án Makóra, 21-én Csanád alá érkezett, honnan február hó végén Berthóti Istvánt egy lovascsapattal a Bácskába küldte portyázni, mire viszonzásúl a szerbek április 3-án kora reggel rátörtek a védetlen Kecskemétre, melyet kiraboltak és felgyújtottak. Fosztogatás közben 394 embert, közöttük több török kereskedőt legyilkoltak. Ha Nagykőrösről idejében a segély meg nem érkezik, Kecskemét végpusztulásra jutott volna. A nagykőrösiek közeledtére azonban a szerbek nagy zsákmánynyal és számos fogolylyal a tiszai Határőrvidékre vonultak vissza, honnan a foglyokat Péterváradra szállították.
A kecskemétiek, elfogott rokonaik kiváltása érdekében, a péterváradi és a szegedi parancsnokokhoz fordultak, a kik azonban elsősorban a Berthóti által elfogott szerbek szabadonbocsátását követelték. A tárgyalások megindultával a péterváradi parancsnok május 9-én 110 kecskeméti foglyot Szegedre kísértetett, ezeknek nagy része azonban az úton elhalt, többen pedig megszöktek.
A Kecskeméten legyilkolt török kereskedők miatt azonban a bécsi udvarnak gyűlt meg a baja a portával s a török beavatkozást csak hosszabb diplomácziai tárgyalásokkal lehetett elhárítani. Végre akként egyeztek meg a portával, hogy a kecskeméti mészárlásban részt vett szerbek családonként két-két, a többiek egy-egy forintot fognak fizetni kártérítésül. A szerbeknek egyidőre el is ment a kedvük hasonló támadásoktól.
Rákóczi ekkor Szent-Miklósy Jánost a jász ezerrel, Szűcs Farkast a szegediekkel és Csajághy Jánost némi gyalogsággal a három város oltalmára küldte. De mivel a kuruczok nem hatoltak lejjebb, a szerbek pedig békében maradtak, az 1707. év folyamán nevezetesebb hadiesemény nem történt a vármegye területén. (Reizner: Szeged tört. I. 221. Márki Sándor dr. i. m. I. 350. – Századok 1868., 703.) Csak 1708 április havában jött ismét hír a bácskai szerbek készülődéseiről; 144de Sőtér Tamás ezredes állandóan résen állott. Midőn ezt a szerbek megtudták, egyelőre lemondtak a támadásokról.
