Károly király halála.
Károly király halála.
I. Károly király uralkodása igen erőszakos volt. Nem is lehetett másmilyen.* Csak a komoly és igaz hazafiak tartottak ki mellette. Az elégületlenek, kiknek számtalan merénylete vérbe fulladt, a király halálára számítottak, hogy akkor lesz az általános föllázadás. Ez annyira köztudomású volt, hogy a pápai tizedszedő, Gyárfás fia Péter, midőn 1342 májusban Károly király halálos betegségének hírét vette, rettegvén az országos forradalomtól, kisietett az országból.* – Károly király ugyanaz év július 16-án, szerdai napon, a visegrádi várban meghalt. Romlandó tetemét felöltöztették hosszú skarlát ruhába, sarúira arany sarkantyút csatoltak, fejére drágamívű koronát tettek és másnap pompás menetben, érsekek, püspökök, egyéb főpapok, főurak, papok és szerzetesek kíséretében levitték Visegrád városába, a plébánia-templomba. Itt gyászos misét mondván fölötte s elvégezvén a halottas szertartásokat, dereglyére tették a koporsót, hogy Budára szállítsák. A főpapok és főurak szintén vízi járművekre szállottak, hogy királyukat ez utolsó útján is, mint annyiszor, elkísérjék. Előttük Tót Lőrincz, a Kont nádor atyja, e meseszerű hős, zászlótartó tisztéhez képest, az ország zászlaját, annyi diadal tanúját, lobogtatta. – Buda városa, a papság s a polgárság a Duna partjáig ment halott királya elé. Az összes templomok és kolostorok harangjai zúgása közben fölkísérték azután a király tetemét a boldogságos Szűz templomába, ravatalra helyezték, éjjel-nappal sz. zsolozsmákat imádkoztak és énekeltek mellette, míg a templom főbejárata előtt három vitézlő férfiú, a boldogult királynak bíborral letakart kezes paripáin ülve, tartott strázsát. Egyikök abban a díszben, a melyben a király tornákon szokott megjelenni; a másik úgy, mint mikor a király lándsavetésben vett részt; a harmadik és legékesebb ama fegyverzetben, melyet a király a hadjáratban szokott volt viselni. Öltözetük a királytól viselt öltözet vala. Dúsan ki volt hányva hímzéssel, sújtással, ékítve drága kövekkel, gyöngyökkel. A mi ércz szokott lenni a lószerszámon, a kengyelek, zablák, csattok aranyozott ezüstből valának. A szíjjak, hevederek; egyéb bőrneműek és a nyeregtartók selyemkelmével bevonva.
Olv. Pór Antal: Nagy Lajos 13. és köv. lapjait.
Theiner. Hung. I., 636.
Harmadnapon, elvégződvén újra a gyászos sz. mise s az egyházi szertartások, a koporsót, úgy a mint a király benne feküdt, nem befödve, hanem nyilt arczczal, föltették a hintós, az Anjouk koronás struczmadarával és hét ezüst csimbókkal, melyek a könnyeket jelképezték, földíszített kocsira, hogy Székesfehérvárra vigyék s ott elhantolják. Székesfehérvár káptalanja és papsága, azonban képen lakói nagy sokasága eléje sietett a gyászmenetnek és keserű sírásra fakadt láttánál. A papok az egész éjjel zsolozsmázván, virrasztással töltötték a ravatal körül és már hajnalhasadtakor elkezdődtek az engesztelő sz. misék, miközben a leírt három lovag a társas-káptalani templom előtt állott őrt.
Itt, hol Szent István és Szent Imre tetemei nyugodtan és sírjaik szakadatlan csodák tanúi valának, temették el I. Károlyt is a főoltár mellé, egész király díszben, „mint királyt temetni szokás.” Csanád érsek mondott fölötte halotti beszédet, bizonyára nem azt a sablónszerűt, a mely a legrégibb magyar nyelvemlékben ránk maradt s a melyhez hasonlót tesz a krónikás az érsek ajkára. Egyébiránt szokásos volt az időben minden halott fölött beszédet mondani, mint ezt régi szertartásos könyveink (az Obsequialék) elrendelik. Szokásban volt az is, hogy a templomot, mely befogadta a holtat, dúsan megajándékozzák s ezzel mintegy megvásárolják a sírt s azt az illető egyházi testület gondozására bízzák. – A székesfehérvári templomnak is megszámlálhatatlan sok ajándék jutott I. 243Károly király végtisztessége alkalmából; egyebek között a király három, ismételve említett paripája, az értékes halottas hintó minden ékességével; azonfelül tömérdek pénzt osztottak szét.*
Fontes domest, III., 129. seqq.
Kétséget nem szenved, legkivált Telegdi Csanád érsek érdeme abban, hogy a temetést követő vasárnapon, a végső tisztességre teljes számban összegyülekezett országos rendek: főpapok, főurak, főnemesek, vitézek és nemesek egy akarattal, egy szívvel hozzájárultak, hogy Nagy Lajos koronázása Székesfehérvárt, 1342. július 21-én ünnepélyesen megtörténjék, midőn az érsek a püspökök nagy segédletével Isten fölkentjének fejére tette a szokott ünnepségek megtartásával Szent István koronáját.
