Rozsnyói czéh-tánczvigalmak
Rozsnyói czéh-tánczvigalmak
Nevezetesek Rozsnyón a czéhek, jobban mondva a különböző ipart űző ifjak tánczvígalmai, a melyeket a mesterség csoportjai szerint külön-külön tartanak meg. Így van: kőmíves-, czipész-, csizmadia-, szabó-, ács-, asztalos- és cserepes iparos-ifjak mulatsága. Ezek a mulatságok a régi czéhvigalmak maradványai, a mely régi vigalmakat az ünnepies tisztújítás előzte meg. Ilyenkor a czéhládát az újonnan választott elüljáróhoz nagy ünnepies körmenettel, zene, kurjantások és rigmusos mondások mellett vitték át és a czéh mesterségi mivoltját jelképező álarczos alakokkal járultak a czéhmester elé. Ez időszerint ezeket az ünnepi szokásokat már nem űzik s csupán a tánczmulatságot tartják meg, a melyhez rendtartó felügyelőket választanak, a kik a meghívott vendégeket nagy figyelemmel fogadják. A fővezénylő, vagy mint itt nevezik, fűrölő, kötelességének ismeri az éppen megérkezett férfi-vendéget, tisztességéhez képest, valamely módos mesterleánynyal, vagy úri nővendéggel megkínálni, azaz megtánczoltatás czéljából karjára vezetni. Az első tánczot így kell eljárni. A tánczosnő el nem fogadása az egész társulat megsértése volna; az önkéntes választás pedig ilyenkor tilos. E tánczvigalmaknál 191ősi, hagyományos szokásból egy lopószerű, mintegy öt lábnyi hosszú és buzogány-alakú czinedényt használnak, a szünórák alatt elmondani szokott felköszöntéseknél. Ezt az ivóeszközt flóribuszpalaczk-nak, magát az elmondott rigmusos köszöntőt pedig flóribusz-nak nevezik. A szokásos köszöntő így hangzik:
Iszom a flóribuszt!
Az előljárókért,
Mi uralkodónkért,
Magyar királyunkért,
Gömörvármegyénkért,
Tisztviselőiért! (Ezt egy korty követi.)
Szabad városunkért,
Polgármesteréért,
Egész tanácsáért,
Érdemes czéhünkért,
Komiszárusunkért,
Atyamesterünkért,
S többi tisztjeinkért
Familiáikért! (Ismét egy korty.)
Iszom a flóribuszt!
Rozsnyói szűzekért,
Kiváltképpen egyikért,
Azért a legszebbikért,
A ki éppen arra kért,
S jó szándékomban megért,
Kinek lakodalmára
Juthassak, ne torára,
Az ő boldogságára,
Nem lesz sok a bor ára!
Az előljárókért,
Mi uralkodónkért,
Magyar királyunkért,
Gömörvármegyénkért,
Tisztviselőiért! (Ezt egy korty követi.)
Szabad városunkért,
Polgármesteréért,
Egész tanácsáért,
Érdemes czéhünkért,
Komiszárusunkért,
Atyamesterünkért,
S többi tisztjeinkért
Familiáikért! (Ismét egy korty.)
Iszom a flóribuszt!
Rozsnyói szűzekért,
Kiváltképpen egyikért,
Azért a legszebbikért,
A ki éppen arra kért,
S jó szándékomban megért,
Kinek lakodalmára
Juthassak, ne torára,
Az ő boldogságára,
Nem lesz sok a bor ára!
Az utolsó szó után a harmadik korty, majd az edény végső fölhajtása és a sok vivátozás, éljenzés következik. Így mulatnak azután a szünóra alatt jó ideig, majd ismét tánczra perdülnek.
A rozsnyói húsvéti szokások is nagyon érdekesek. Ezekből még ez időszerint is dívik, hogy az öntözködés alkalmával rigmusokat mondanak az öntözködő legények a leányos házaknál. Mikor húsvét másodnapján a legények a leányos házhoz öntözködni mennek, ezzel a rigmussal kérnek engedélyt:
Kivirradt a tavasz ma húsvét napjára,
Új életet öltött ismét föl magára.
Én is e szent napon örömet hirdetek,
Mert Jézus feltámadt! Ezen örvendjetek!
Már régen szokása minden kereszténynek
Örvendezni e nap, ifjúnak és vénnek.
Én is köszöntöm hát ezen szent napunkat
És hozzá frissítem szép leánykájukat.
Mert hogy mit akarok, már azt is megmondom,
Öntözködni jöttem. Szám nem is czifrázom.
Frissítő balzsamos víz is van kezembe,
És hozta húsvétot emlékezetembe.
Engemet öntöző Appolonak hívnak,
Vizemtől a lánykák, mint virágok nyílnak.
Kérem hát alásan e háznak az urát,
Engedje megönteni kedves lánykáját.
Új életet öltött ismét föl magára.
Én is e szent napon örömet hirdetek,
Mert Jézus feltámadt! Ezen örvendjetek!
Már régen szokása minden kereszténynek
Örvendezni e nap, ifjúnak és vénnek.
Én is köszöntöm hát ezen szent napunkat
És hozzá frissítem szép leánykájukat.
Mert hogy mit akarok, már azt is megmondom,
Öntözködni jöttem. Szám nem is czifrázom.
Frissítő balzsamos víz is van kezembe,
És hozta húsvétot emlékezetembe.
Engemet öntöző Appolonak hívnak,
Vizemtől a lánykák, mint virágok nyílnak.
Kérem hát alásan e háznak az urát,
Engedje megönteni kedves lánykáját.
Öntözés után:
Hogy e hajnali víz ezüstszín cseppjei,
Legyen reánk nézve frisseség jelei.
És hogy alázatos kéréseim után,
Áldja meg magukat Jézus az ő jobbján
Szívemből kívánom!
Legyen reánk nézve frisseség jelei.
És hogy alázatos kéréseim után,
Áldja meg magukat Jézus az ő jobbján
Szívemből kívánom!
A vers elmondása után az általában szokásos megvendégelés következik, a mikor a leány egy-egy hímes húsvéti tojást is ad az őt megöntöző legényeknek.
Eredeti ünnepi szokásai vannak a garamvölgyi tótságnak. A karácsony első napját megelőző nap kora reggelén, a fiúgyermekek rokonaiknak és ismerőseiknek fenyőfacsemetéket (polaznička) visznek s azt, a házra és mezőre bő áldást kérő versek kíséretében adják át. Ehhez az ünnepi szokáshoz a juhosgazdák azt a babonát fűzik, hogy ha fiúgyermek helyett leánykák hozzák házukhoz a polazničkát, akkor juhaik kevés kos-bárányt, de annál több jerkét ellenek. Ezért a juhosgazdák a leánygyermekeket szívesebben fogadják. Hamvazószerdán a hamvazó mise után az asszonyok egyenesen a kocsmába mennek és ott részegségig isznak, mert azt tartják, hogy így nagynövésű lentermésük lesz. Ha valakinek erre az ivásra pénze nincsen, akkor is igyekszik legalább az ivóban megfordulni. A férfiak ilyenkor nem mennek be a korcsmába, nem zavarják asszonyaikat, de bizonyos kegyelettel vannak ez iránt az ünnepi szokás iránt. Fekete vasárnap (virágvasárnapját megelőző) úgynevezett Mamurená-t, a pogányság idejéből eredő bálványünnepet ülnek. Ez abból áll, hogy a fiúk zsindelyből 192faragott, vörös agyaglével különféle alakokkal kifestett pallost hordoznak házról-házra és jó kívánataikat eldarálva, szalonnát és pénzt kérnek. Ugyanezt cselekszik a 10–12 éves serdülő leányok is, csakhogy ezek nagy rongybábukkal, melyeknek a fejére bundadarabból csinálnak hajat – járják be a falut. Este az összekoldult élelmiszerekből és pénzből lakomát ülnek. Virágvasárnapján a gyermekes anyák kis gyermekükkel seregestől tódulnak a templomba, nem annyira az istenitisztelet meghallgatása végett, mint inkább azon hittől buzdulva, hogy valamiképen Jézus Krisztus Jeruzsálemba való bevonulásakor a gyermekek ajka szóra nyílt és Jézust hangosan üdvözölték, úgy az ő gyermekük is előbb fog beszélni. A ki ezt a templombamenetelt elmulasztja, annak a gyermeke néma marad. Szent Iván (Szent János) napján (junius 24.) örömtüzeket gyújtanak, azokat átugrálják és egy-egy lobogó tüzescsóvával ide-oda szaladgálva énekelnek. Ezekhez a tüzekhez egész éven át gyűjtik a gyermekek és a fiatalság a rossz seprőket. Alkonyatkor a falu különböző részéből csapatostól vonulnak ki a határ különböző pontjaira s mire besötétedik, felgyúlnak a tüzek. A seprők után szalmát égetnek és ennek a tüzét ugrálják át, miközben ezt az éneket éneklik:
Sobotičky pália
Na svâtého Jána;
O’ Jane, Jane
(Moja krava v’ jame).
Na svâtého Jána;
O’ Jane, Jane
(Moja krava v’ jame).
Szombatocskát égetnek
Szent Jánosnak napján.
Oh Szent János légy velem
(Verembe’ a tehenem).
Szent Jánosnak napján.
Oh Szent János légy velem
(Verembe’ a tehenem).
A garamvölgyi bálványünnep kelléke.
Komoróczy Miklós rajza.
A garamvölgyi bálványünnep kelléke.
Komoróczy Miklós rajza.
Meg kell még említenünk a kokovai és zlatnói tótság egy különös, de szép karácsony- és szilveszteréjjeli szokását, a melyet régi hagyományként csupán e két gömörmegyei községben űznek. A fiatalság – leányok és legények – e két éjjel fölmennek a templom tornyába, a melyet fényesen kivilágítanak és 9 órától éjfélig a kivilágított toronyban szent énekeket énekelnek, közbe-közbe pedig az összes harangokat meghúzzák. A hagyomány úgy tartja, hogy ezt az ünnepi szokást a nép – mely e két községben nagyobbrészt ág. hitv. evang. – az ott huzamosabb ideig tartózkodó huszitáktól kapta örökségképen.
A fentebb felsorolt ünnepek, búcsunapok és alkalmak a megünneplés mellett rendesen mulatságokkal is járnak, a melyeket rendszerint a fiatalság rendez. A legények zenéről, a leányok a lakomához szükséges ételről és italról gondoskodnak. Kivételek e tekintetben azok a népmulatságok, melyeket a földesuraság, az egyes munkaadók, vagy gyárak és bányatársulatok költségén rendeznek. Ilyen az aratás végeztével, a koszorú átadása után tartott kepebál, szüretelés idejént a hirtelen táncz, bányaműveknél a Szent István-napi mulatság, épitkezéseknél a bokrétaünnepség, kukoriczahántáskor a fosztótáncz stb.
Annak a jellemző és a legutóbbi időben különösen nagy vitát keltett népszokásnak, mely egyszersmind a nép nyelv- és írásemlékeinek fönmaradt tanúbizonysága – a rovásírásnak, jobban mondva a számjegyeknek kisebb-nagyobb 193pálczákra történt fölrovásának (kivágás) a vármegyében számos emlékeire akadunk. A vármegyei híres juhászság, különösen a multban, a kezére adott, vagy kezén forgott juhállományról, de egyéb pásztoremberek is, a reájuk bízott jószágról, nyilvántartás czéljából rovást vezettek. De rovást vezettek a községi pásztorok és velük szemben a pásztor szolgálatát igénybe vevő jószágos gazdák a pásztorbér lerovásáról, részletenként történt lefizetéséről is. Ez az úgynevezett komencziós rovás volt.
Régi juhász páros rovás.
Komoróczy Miklós rajza.
A juhászság egy jellemző, úgynevezett páros-rovására, mely a számadó és bojtára között forgott, a Hangony völgyén akadt e sorok írója. Két egymáshoz illeszthető és egymástól elválasztható, kemény (tölgy) fából, hasábosra faragott fejes pálcza ez, melyen a rovások külön-külön, nem csupán megfelelően összetéve olvashatók. Mint a hogy egy öreg barkó juhász elmagyarázta, ennek a két részből álló és közepén egy vágással megosztott rovásnak az egyik fele: az anya-rovás a számadónál, a másik fele: a párja-rovás a bojtárnál volt. Mind a két résznek a fején lyukon keresztűl húzva madzag volt, a melyre azokat külön-külön fölakasztani lehetett. Az anya-rovás rész, fejétől számítva az összetevésnél a rótt számok (a) tavalyiság-ot (mult évi anyajuh), a párja-rovás rész fejétől vett számok pedig (b) az ideiség-et (ez évi szaporulat) jelezték. Ez tehát ellenőrző szerszám volt. Az itt rajzban adott páros-rováson az a oldalon tehát, mert az (iks) X-ek 10-et, az I-vel áthúzott X-ek (czifra iks) pedig 100-at jelentenek, 320 tavalyi anyabirkát és a b oldalon, mert a (juhköröm) V bevágás 5-öt, a (rovás) I bevágás pedig (melytől voltaképen a rovás nevét veszi) 1-et jelent, az előrebocsátottakat figyelembe véve, összesen 227 idei bárányt találunk följegyezve. Az apadék-ot, – történt az csökkenés, eladás vagy dög következtében – a rovás másik oldalán, a megfelelő részen metszették és pedig úgy, hogy a dögöt jelentő rovás-számra, melyet mindig, még tömeges elhullásnál is |-sal jelöltek, fönt kersztvonást (T) róttak. Ez a rovási mód, mely körülbelül 1870–72-ig még nagyon dívott, ma már ritkaságszámba megy.
Kokovai régi adórovás.
Komoróczy Miklós rajza.
A hazánkban annyira elterjedt és a régmultakban használt adórovások néhány tót példányát 1895-ben Kokován találta e sorok írója, a hol ezeket a községházán, dicséretes pietással, megőrizték és nem voltak hajlandók csak egyet is átengedni. Ezekből egyet, a legjellemzőbbet mutatjuk be, melynek egész hossza, a széleken kezdődő és a rovás pálczán körül alkalmazott bevágásokkal (1, 2, 3, 4, 5) öt részre van osztva. Minden rész egy-egy adózó nyilvántartási jegyzékéül tekinthető, a mennyiben a rovás felső lapján, mely a rajzban nem látható, megfelelő helyen még az egyes adózók nevét is oda jegyezték. Az első rész szembelévő oldalán hat I-t látunk, a mely át van húzva, míg az alsó oldalon semmi rovás nincsen. Ez annyit jelent, hogy az illető 194adózónak 6 forint adótartozása volt, (mert az I egy forintot jelent), de mert teljesen át van húzva, tehát kifizette. A második részben már alul is látunk rovást és pedig Λ-t és felül négy I-t. Ez annyit jelent, hogy az illető adózó 4 forint 50 krajczár adóval tartozott (mert a Λ 50-et jelent) és bizony ebből mit sem fizetett le. Még csak azt említjük meg, hogy az alul metszett I, V, Λ, X rovások mind krajczárokat jelentenek és a törlesztésnél legelső sorban is a krajczárokat vették figyelembe s azokat, ha kifizették, sem húzták kereszt-rovással át, csupán a felül jelzett forintokat. Azért pl. az 5-ik részen rovott összeget (6 forint 17 krajczárt) az illető adózó teljesen kifizette, mert a forintok törlését, illetve keresztrovással való áthúzását, a krajczároké mindig megelőzte. A kokovai adó-rovások kb. 1840–41-ből valók.
Ácsjegyek a Barkóságon.
Komoróczy Miklós rajza.
Az adó-rovásnak egy másik fajtáját az egyesek külön-rovását Mellétén, Beretkén és Gömörpanyiton használták, körülbelül 1850–60 körül. Néhány példányt őriztek még ezekből, a melyek utóbb Réső Engel Sándor etnografushoz kerültek. Keskenyebb, vonalzószerű, lapos deszkapálczikák ezek, a melyekre a gyakorlatban volt jelekkel rótták rá a számokat. Minden adózónak volt egy ilyen rovása, míg a községházán hosszabb mogyorófapálczákon voltak ellenőrzésül az egyes külön-rovásoknak megfelelő följegyzések.
A rovás sorába tartozik bizonyára az állatok (juh, sertés, kecske) füleinek jelzése is, a mely azonban már nem számjegyekkel, hanem egyéb jelekkel (csipkézés, kivágás, lyukvágás, sutázás, kajlázás stb.) történt és történik ma is.
Ugyancsak a rováshoz soroljuk azokat az ácsjegyeket, a melyekkel az ácsok az épületek, hidak, szóval a gerendákból összekapcsolt alkotmányok egyes összetartozó részeit a kifaragásnál, ácsolásnál, vésésnél, hogy az össze- és egymásba illesztésnél el ne tévesszék, megjegyzik. Ezek a jegyek többnyire a folyó római számok; de különleges jegyek is vannak, a mit az öreg ácsok, de többen a fiatalok közül is még most is előszeretettel használnak. A jelek az itt közölt ábrán láthatók. Ezeket a jeleket biztos kézzel és szemmel a nyeles-vésővel (rovás-vágó), melylyel a rovátkokat, beágyalás csapjait stb. faragják ki – csapják (vágják) a gerendákra.
Számos, a rovással és különféle jegyek használatával kapcsolatos jelzést találunk még a vármegyei népnél, melyet úgy állatai, valamint egyes tárgyai megjelölésére, számontartására használ és még többet a juhászság s általában a pásztornép között, de ennek részletes felsorolása túlesnék a munkában helytfoglaló általános ismertetésünk keretén.
