Kivándorlás.
Kivándorlás.
Azonban ezt az örvendetes természetes fejlődést újabban nagyon ellensúlyozza s a succrescentiát a termő alanynyal együtt pusztítja a modern népvándorlás, a kivándorlás, melynek érezhető megindulása épen az utolsó népszámlálás dátumával esik egybe. Modern népvándorlásnak nevezzük szántszándékkal, mert a kivándorlási láz nem az ösztönnek, mint annál a hajdaninál, hanem a félrevezetett akaratnak vagy a rosszul számító észnek a munkája. E hitünket az a tudás erősíti, hogy a magyar nép, a mi népünk tehát első sorban, konzervatív természetű, s költözésében sem szeret az édesanyai szülőföldtől messze elvetődni. De mert jelenséggel, ténynyel állunk szemben, és épen nem sporadikus, hanem az egész ország Felvidékét rongáló ténnyel, helyénvaló, hogy, egypár statisztikai adat száraz felsorolása helyett, e természetellenes pusztulás okait nyomozzuk s az újidők alakulásaira kiható következményeit a Heves vármegye 21 községében mutatkozó szimptómák alapján megrajzoljuk. Feladatunk nem nehéz, mert megyénk alispánjának évi jelentései a nép első megmozdulásától a mily szakszerűen, épen olyan szemléletesen s a nemzeti vérveszteség okozta fájó érzéssel vezetnek bennünket végig a népvándorlás hullámhegyein és völgyein. Az első panaszos hang az említett jelentésben a népszámlálást követő évben, 1901-ben, üti meg fülünket: „Sajnosan kell jelentenem, hogy a kivándorlás ügyével már vármegyénkben is komolyan kell foglalkozni, holott ezelőtt a tiszta magyar vidékeken szó sem volt ezen betegségről, csak a nemzetiségi vidékeket érintette.” Az első évben 143 útlevelet kénytelen a vármegye eddig jóformán más falunak határát is alig látó fiainak kezébe adni. Egyik közbeeső évben, 1906-ban, a legaggasztóbb a mozgalom hullámverése, mert, mint forrásunk mondja, a kivándorlás halomszámra szedte áldozatait s egymás után tünteti fel a legveszedelmesebb jelenségeket. Már maguk azok a munkás-bajok, melyek következményeként jelentkezik a kivándorlás, társadalmunk és nemzetgazdaságunk válságos tünetei, azok a jelenségek pedig, melyek a kivándorlás kísérői és következményei, a legnagyobb fokú aggodalomra méltók. A kivándorlás első stádiumában megdöbbentünk a fölött a könnyű és gyors elhatározás fölött, mellyel rászánták magukat, hogy elhagyják a szülőföldet, a magyar hazát. Némi megnyugvást keltett, midőn láttuk, hogy szállingóznak vissza nehány évi távollét után. Reménységünk ébredt, hogy vállalkozásuknak végczélja: megszerezni az itthon való boldogulás anyagi előföltételeit. De csalódtunk. A kik hazajöttek, visszavágytak; nemcsak ők maguk keltek ismét útra, de elbúcsúztatták családjukat is. S így fogy nap-nap után a falvak népe. Nehány évvel ezelőtt hordás, cséplés idején jártam egy mátrai községben, hol kis gyermekek és asszonyok végezték a nehéz férfimunkát, ma már ott üres a határ, csak talán egy-egy görnyedt hátú embert vagy asszonyt láthatunk; mintha a düledező udvarház házőrzője lenne. Ott is, a dús Alföldön, megfogyatkozott a munkaerő; kezdenek a gazdák a belterjes gazdálkodásról visszatérni az extenzív rendszerre. Ezek a mult évi mozgalom szomorú tünetei; hová fejlődnek, ki lenne megmondhatója.
Rohamosan növekszik a kivándorlás számaránya is. Míg 1903-ban 950-en kaptak útlevelet és 647-en vándoroltak ki, az 1904 évben útlevelet 1167-en szereztek, és az 1905 évben 2574-en, addig az 1906. évben 3122-en szándékoztak kivándorolni. Az összes kivándorolottak száma 4104 egyénre tehető.
A kivándorlási mozgalom egyik legveszedelmesebb jelensége az, hogy a visszatérő kivándorlók ma már nem azért jönnek haza, hogy itthon felüdüljenek, 200megpihenve, újúlt erővel folytassák vagyonszerző munkájokat, hanem azért, hogy értékesítsék vagyonukat s családjokkal együtt végleges búcsút mondjanak szülőföldjüknek. Mert arra már valóban kevés remény lehet, hogy azok, kik elvitték magukkal gyermekeiket, feleségöket is, még egyszer lakosai legyenek e hazának. Annál kevésbbé, mert azokon is, kik közülök itthon vannak, meglátszik, hogy megszerették az amerikai viszonyokat, azokról magasztalva emlékeznek meg, az itteniekkel pedig elégedetlenek. A munkaerő rohamos megfogyatkozása vármegyeszerte nagy munkáshiányt és jelentékeny munkabéremelkedést eredményezett.
Eme gazdasági és vérveszteség ellenértéke gyanánt a hazaküldött dollárok jelentkeznek. A községi elüljáróságoktól közölt adatok szerint az egész vármegye területére 1,358.801 korona 41 fillér érkezett. Kétségtelenül igen jelentékeny összeg ez a közel másfél millió, mely vármegyénknek egy évben jutott a kivándorlás révén, azonban, ha ezt szétosztjuk annyifelé, a hány egyén munkájának gyümölcseként mutatkozik, az eredmény legkevésbé sem oly kedvező. Az elüljáróságok jelentése szerint 4104 egyén tartózkodik közülünk Amerikában, a hazaküldött pénzből tehát egy egyénre 331 korona jut… Ime mivé zsugorodik össze a hírhedt vagyonszerzés, mi oly csábítólag hat véreinkre. Bizony, bizony, a mai napszámárak és munkabérek mellett ily összeget itthon is megtakaríthat minden dolgos kéz. S mennyivel kevesebb fáradsággal, mennyivel kisebb életveszedelem mellett. Nem is számítva azt az erkölcsi fogyatkozást, mi a házasságra nézve a kivándorlás révén bekövetkezik.
Az 1907-ik évben – a melyről még rendelkezésünkre állnak az adatok – némi javulás észlelhető, mert 18% csökkenés mutatkozott. Azonban a mily vigasztaló a számarányok fokozatos esése, épen annyira aggasztó jelenség, hogy újabban a kivándorlók között nagy számban szerepelnek nők és gyermekek, mert szinte bizonyos, hogy azok, a kik családostul hagyják el hazájokat, a végleges szakítás elhatározásával távoznak.
Az amerikai elnökválasztás és a trösztök miatt keletkezett üzemleszállítás rengeteg embert hagyott az újvilágban munka nélkül, minek következtében roppant arányokban folyt a visszavándorlás. A visszaköltözöttek száma igen nagy, 2300, s minthogy 1907 végéig az eltávozottak száma 6716, a visszavándorlottak a kiköltözötteknek 34%-át teszik. Ezek leginkább azok sorából kerülnek ki, kiknek hozzátartozóik itthon maradtak. A visszatértek gondolkozását és a jövőre vonatkozó szándékát illetőleg érdekes, hogy azok, kik utóbb vándoroltak ki s akkor érkeztek meg, midőn az üzemek leszállítása már megkezdődött, szinte a gyűlölség hangján beszélnek arról az elbánásról, melyben az Amerikába bevándorolt munkásoknak részök van; elismerik ugyan a munkásnak nálunk ismeretlen módon való megfizetését, de azt is hirdetik, hogy ez a munka emberfölötti, s hogy megrokkanás nélkül hosszabb ideig kibírni nem lehet. Ezek természetesen végleg letettek az újból való kivándorlás gondolatáról, igyekeztek mielőbb beleilleszkedni az itteni gazdasági és társadalmi rendbe, mindösszesen csak a világlátottság élettapasztalata hagyott egyéniségökben nyomokat s a ruházkodásban szeretnek eltérni az itthoniaktól. A visszatértek második, úgylátszik, kisebb része elégedetlen, az itthoni helyzetekkel nem tud vagy talán nem is akar megbarátkozni; különösen tartózkodik attól, hogy napszámba járjon, vagy cselédnek álljon. Ezek egész viselkedésén meglátszik, hogy megszerették az amerikai viszonyokat; ki is jelentik, hogy a legelső alkalmat megragadva, vissza fognak térni.” (Alisp. jelentés az 1907-ik évről.) – Fájdalom, nemcsak ők, hanem velök együtt mások is, sokan. S ez a vándorlás mindaddig tart, míg a szocziális bajok, bár időről-időre enyhíttetnek, gyökeresen nem orvosoltatnak. Milyen állapotváltozást fog az előidézni ez agrikultúr vármegyében, majd a jövő mutatja meg keserves tanulságokkal. A jelenben is megállapítható tanulság, a mi egyébként az országos statistikának is megfelel, hogy legtöbben a hegyi részek lakói közül veszik kezökbe a vándorbotot, a megkötött birtokok közelében, vagy a meghódíthatatlan erdők és sziklás hegyek között élők. A rónákról jobbára csak azok szállanak a világjáró hajókra, kik zsellérállapotuk miatt a gazdáknak szinte földéhsége miatt az emelkedettebb részek lakosaival egy sorban vannak: a vagyonszerzés kielégíthetetlen vágyának kínzó állapotában.
