A gyöngyösi gimnázium.
A gyöngyösi gimnázium.
Gyöngyös a XVI. században a törökön kívül a vallási villongások miatt is nagyon sokat szenvedett. A protestánsok egy időre úgy elhatalmasodtak benne, hogy a katholikusok három templomát is elfoglalták. A százados küzdelemből végtére mégis a katholikusság került ki győztesen és hogy a XVII. század elején országszerte föllendült katholikus szellemben legyen az iskolázó 329fiatalságnak hol megerősödnie, a katholikus polgárság meglevő iskolájához, más nevesebb városok példájára, gimnáziumot is óhajtott. A tanács e végből 1633-ban a Jézus-társaság tartományi főnökéhez fordult. A tartományi főnök, Forró György, mert nem volt elég embere s hasonló kéréssel nagyobb városok is sürgették, egyelőre csak jó szándékáról biztositotta a tanácsot, de újabb kérésre, melyet Pyber egri püspök és Pázmány Péter bíboros-érsek is támogatott, mégis küldött még azon év vége felé egy jezsuita atyát, Pap Ferenczet, hogy a hívek lelke üdvösségén való fáradozásával megkedveltesse magát s a gimnáziumi oktatás megkezdése elé a protestánsok és esetleg a török részéről is netalán gördítendő akadályokat eltávolítsa. A városi tanács tehát, a török vezér engedelmével, állandósítani kívánta a jezsuiták megtelepedését s Forró Györgyöt, mikor a következő évben, most már a gimnáziumi oktatás megkezdésére, még két jezsuitát kért tőle, óhajtása szerint biztosította, hogy a küldendő atyák „békességes megmaradására, táplálására és mindennemű szükségére” gondja lesz. Forró György, hogy a városi tanács kérésének és egyben az új egri püspök, Lósy, óhajtásának is eleget tegyen, küldött még két jezsuitát: Sztankovicsot elüljárónak, Magdaleniczet pedig Pap Ferencz mellé gimnáziumi oktatónak.
Tizenhét éven át azonban csak grammatikai osztályai voltak a gyöngyösi gimnáziumnak. A szegényes házban, hol megtelepedtek, sem helyök, sem terök nem volt elég, hogy a gimnáziumot teljessé és virágzóbbá tehették volna. 1651/2–1652/3-ban, mikor a várostól is, meg egyes jótevőktől is bővebb adományokban részesültek, mégis kiegészítették a gimnáziumot a költészeti és a szónoklati osztálylyal. 1656-ban jutottak végre alkalmasabb helyhez, a Bertalan-templom éjszakkeleti sarkával szemben. Adakozás útján alakították át és kibővítették az ott levő földszintes házat. Itt folytatták azután a tanítást a mindenféle zavarok között sokszor háborgattatva és lelkesen 1679-ig, mikor a Gyöngyös és Pásztó vidékén táborozó Thököly Imre a protestáns atyafiak ösztönzésére elűzte őket Gyöngyösről és a tanácsnak meghagyta, hogy, ha a gimnáziumot fenn akarja tartani, a püspöktől kérjen papokat és a Bertalan-templom jövedelméből fizesse. Korompay püspök csak két fiatal papot tudott küldeni. Egy ideig ezek helyettesítették a jezsuitákat, a plebános felügyelete alatt; hanem a felkelőktől támogatott protestánsok nemsokára felülkerekedtek a városban s elfoglalták a gimnáziumot is. 1689-ig volt kezökben. Ekkor a tanács Széchenyi György prímás rendeletére kiutasította a városból a protestáns tanítókat, a tanuló ifjúságot pedig szétoszlatta. A következő évre visszatérhettek azután a jezsuiták; de csak tizenhét évig folytathatták a tanítást; a felkelők ez idő alatt is sokszor háborgatták őket s 1707 tavaszán, az 1705-iki szécsenyi gyűlés határozata alapján, számkivetették. Ettől fogva négy éven át, mint Egerben, Telekessy püspök a maga papjaival végeztette a tanítást.
A felkelő sereg fegyverletétele után, 1711-ben, megint elfoglalhatták helyöket. Hanem egészen újból kellett berendezkedniök, mert száműzetésükkor, a mi ingó és ingatlan vagyonunk volt már, mind elvesztették. A város most egy malmot, egy házat, hol először megtelepedtek, s hozzá kertet és két szőlőt jelölt ki nekik fenntartásukra s rendbe hozatta, a hogy hamarjában lehetett, előbbi lakásukat. Ettől fogva, háborítatlanul munkálkodhatván, intézetök híre s ezzel együtt népessége is folyvást gyarapodott. Számuk növekedtével azután a lelkészkedés terén is mind templomukban, a protestánsoktól 1710-ben visszavett „Szent Urbánban”, mind a vidéken egyre hathatósabb munkát végeztek.
A város tehetősb polgárai mellett a környékbeli birtokosság is egyre jobban becsülte és támogatta őket. Most azután, mikor a politikai viszonyok tartós békét ígértek, maguknak is, meg tanítványaiknak is alkalmas épületet kivántak emelni. Előbb azonban, hogy szándékuk végrehajtásának senki útjában ne legyen s hivatásukat mindenkivel szemben egész függetlenül teljesíthessék, úgy házukra, mint a gimnáziumra is meg akarták szerezni a teljes birtokjogot. A város, csakhogy a fenntartás állandóan növekedő terhétől megszabaduljon, örömest lemondott a maga jogáról s még a Bertalan-templom háta mögött, a lakásukkal épen szemben álló házat is, a telekjoggal együtt, megszerezte számukra, hogy ott, mint nekik is, meg a tanulóknak is legalkalmasabb helyen, építhessék fel az új gimnáziumot. Közadakozásból, melyhez a hiányzó összeget tartományi főnökük pótolta, 1752-ben építették fel s a következő tanévet már ebben kezdték meg. Az épület, az építkezés 330akkori módjához képest, igen magas volt, de csak földszintes. 1616-iki állandó tantervök szerint tehát, mindössze három tágas teremre volt szükségök, meg egy nagyteremre. Ittlétök vége felé azonban, a felvidéki tót iparosok betelepedése után, mikor a tartós béke alatt az iparral együtt a kereskedés is nekilendült, az éjszaki megyékből a kereskedőkkel évről-évre több tót deák érkezett a gimnáziumba, s a három tanterem így szűk lett lassanként a tanuló ifjúságnak; engedélyt kértek tehát tartományi főnöküktől és kaptak is, hogy, mihelyt pénzerejök megengedi, a gimnázium épületét emeletre vehetik s az osztályok, mint Egerben, külön-külön termet kaphatnak. A tervet el is készítették s épen azon voltak már, hogy belekezdenek az építkezésbe, mikor társulatuk küszöbön álló feloszlatásának híre futott. (1773).
Eltávozásuk után bizonytalan helyzetbe jutott a gimnázium. Fenntartásáról és ellátásáról, mert jogilag, tudjuk, nem a városé volt már, az államnak kellett gondoskodnia: de a feloszlatás végrehajtására kiküldött bizottság a volt tanárokat itt sem tudta maradásra bírni. Csupán egy nagyon fiatal jezsuita, Szuhányi Ferencz, a későbbi kassai főigazgató, nem távozott el társaival; csakhogy ez meg az egyházmegye kötelékébe lépett be, s a bizottság így egyetlen egy embert sem állíthatott be a gimnáziumba. Eszterházy püspök lépett hát közbe itt is, mint Egerben, mert a gyöngyösi gimnáziumot, honnan az egri papnevelő-intézet évről-évre számos növendéket nyert, meg akarta az elmulástól menteni. Három évre vette magára a gimnázium ellátásának terhét; egy idősebb papja, mint igazgató, vezetése alatt három fiatal papját rendelve ki a tanítás folytatására, abban a reményben, hogy a helytartótanács, a mint ígérte, egyezségre jut ezalatt a piaristákkal, a kiknek kezében ő is legörömestebb látta volna a gimnáziumot. A piaristák azonban ugyanabból az okból, mint az egrit, a gyöngyösi gimnáziumot sem fogadhatták el, s letelt a három év a nélkül, hogy a helytartótanács ez ügyben csak egy lépéssel is előbbre lett volna. Még egy évi halasztást kért hát Eszterházytól s ennek vége felé, mikor Eszterházy határozottan kijelentette, hogy papjait nem hagyhatja tovább Gyöngyösön, a Ratio Educationis értelmében a következő (1777–8) tanévtől öt osztályúakká alakított nagygimnáziumok sorából kitörölte s a királynő nevében ráírt a gyöngyösi szentferenczrendiek provincziálisára, hogy a három grammatikai osztály tanítására haladéktalanul terjesszen fel három alkalmas szerzetest. Igy kerültek a most már királyi kisgimnáziumhoz a szentferenczrendiek s kezdték meg benne 1777–8-ban Potschuch János volt jezsuitának igazgatása alatt a tanítást. A helytartótanács reménykedett ugyan még, hogy a gimnáziumot összes terheivel rövidesen sikerül a jánoshidai prémontreiek nyakába varrnia s folytatta velök a megkezdett alkudozást, de a morvaországi otroviczai prépost, a kinek alája tartoztak, a jánoshidai eladósodott birtok terhére át nem vehette, arra pedig, hogy morvaországi prépostságának jövedelméből Magyarországban gimnáziumot tartson fenn csak azért, hogy a tanulmányi alap terhein s ezzel a helytartótanács gondjain könnyítsen, egyáltalában nem volt hajlandó; 1779-ben végleg megszakadt hát az alkudozás és a gyöngyösi gimnáziumot három tanárral továbbra is a szentferenczrendieknek kellett ellátniok s ezért egy-egy tanár után kétszáz rénes forintot kaptak.
A kisgimnázium ellátása tehát biztosítva volt, de az épület roskadozni kezdett. Potschuch igazgató két éven át hiába sürgette a javítást; 1779 végén azonban a helytartótanács 1069 forint 30 krajczár segélyt utalt ki a városnak, hogy az épületet emeletre vegye és úgy rendezze be, hogy alul a nemzeti iskola, felül pedig a gimnázium kapjon helyet s legyen itt egy nagyobb terem is. Most már akadály nélkül folyhatott volna a tanítás, de II. József 1784-iki rendeletét, mely szerint 1785–6-tól kezdve csak oly tanulók lettek volna felvehetők, a kik németül nemcsak olvasni és írni, hanem beszélni is tudnak már, a tanári testület, ha akarta volna, sem hajthatta végre; a helytartótanács tehát, 1789-ben a város és a vármegye akarata ellenére megszüntette a gimnáziumot.
Ettől fogva öt évig nem is volt Gyöngyösnek gimnáziuma. Ferencz király állította vissza Batthyányi gróf esztergomi érsek közbenjárására, a kit a városnak sikerült pártfogóul megnyernie s 1794–5-ben kezdte meg benne a tanítást három szentferenczrendi szerzetes, a már említett Szuhányi Ferencz volt jezsuita igazgatása alatt. Szuhányi a két felső osztályt, melyet 1777–8-ban 331elvesztett s tizenegy évre rá, 1788–9-ben, Jászberény kapott meg, vissza akarta folyamodni a királytól. Ferencz király a jászberényi gimnáziumtól, melynek közadakozásból ekkor kerek tízezer forint alapítványtőkéje volt már, nem vette el ugyan a két felső osztályt, de Gyöngyösnek is megadta a jogot, hogy gimnáziumát a kért osztályokkal kiegészítheti, ha az igazgató fizetéséhez közpénztárából 350 forinttal járul s a hitoktatóhoz és a három tanárhoz még szükséges két tanárt ő fizeti és a gimnázium épületének fenntartását is magára vállalja. Nem erre számított a tanács, mikor kérelmével a királyhoz fordult, de nagy érdeke volt a város közönségének, hogy iskolázó gyermekeit ne kelljen máshová küldenie, azért elfogadta a föltételeket s minthogy a gimnázium épen a királyi rendelet leérkezte előtt egy hatezer forintos alapítványhoz, a Páldy Mihályné-féléhez, jutott melynek kamatját a végrendelet egyenesen e czélra jelölte ki, mind a két felső osztályt még ez évben megnyitotta. A tanulók száma az előző évi 235-ről egyszerre 356-ra emelkedett, 1806–7 után pedig, mikor a második Ratio Educationis alapján a nagy gimnáziumok a nemzeti iskola harmadik osztályának hozzájok csatolásával ismét hat osztályúakká lettek, állandóan 400 körül járt, sőt a húszas években nem egyszer az 500-at is elérte, míg a jászberényi nagygimnázium, mikor legnépesebb volt, sem vitte fel 200-ig, bár a felvidéki tótság itt-ott negyven-ötven, 1835–6-ban pedig hetvenkilencz tanulót szolgáltatott neki.
Szuhányi Ferenczet 1800-ban a kassai főiskolák igazgatásával bízták meg. Utódjául a helytartótanács Sznezsnitzky József váczi egyházmegyei fiatal papot nevezte ki.
Sznezsnitzkyt negyvenhárom évi igazgatósága alatt mindössze az a kitüntetés érte, hogy Richter főigazgató a gyöngyösi gimnáziumot 1838-ban a kassai tankerület amaz intézetei közé sorozta, melyek igazgatóinak és tanárainak „a rendtartás szellemében való buzgó munkálkodásukért” a király a főigazgató jelentésére elismerését nyilvánította. Ekkor t. i., főleg 1834–5-től fogva, mikor a VI. osztály tanára s egyben hitoktató és igazgatóhelyettes egy kiváló tanerő, Ferenczi Gellért lett, a gimnázium dolgai rendbe jöttek; mert az a jónév, melyet Szuhányi szerzett neki, Sznezsnitzky igazgatóságának második évtizedében már nagyon megcsökkent.
A tanulók számának egyre növekedése az intézet bútorzatának általában gyarapítását, a régi három osztályban pedig, hol minden siralmas állapotban volt, teljes megújítását kívánta s azon felül legalább kellő számú földrajzi szerekre s némi természetrajzi gyűjteményre is szükség lett volna. Az igazgató a tanárok panaszkodására megtette ugyan jelentéseit a főigazgatónak, a helytartótanács azonban 1812-től fogva a szorosan személyi kiadásokon kívül úgyszólván semmit sem költött a gimnáziumra.
Épen az 1823–4. tanév végén vált meg az intézettől Komendó János világi pap a kit a város 1806–7-ben a nemzeti iskola harmadik osztályából lett gimnáziumi első osztály tanítására felfogadott és a helytartótanács kinevezett. A városi tanács most ezt az osztályt is a szentferenczrendieknek adta át s két évvel utóbb a helytartótanács beleegyezésével, új szerződést kötött vele. A rend e szerint az V. és VI. osztály mellé az I. osztályt is átvette úgy, hogy a tartományi főnök mind a három osztályba szabadon nevez ki tanárt, a város pedig, a fenntartás költségét tovább is viselve, a három tanár után a rendnek évnegyedenként 150 forintot fizet és szüret után 23 akó bort ad. Megmaradt ez a szerződés érintetlenül azután is, hogy Sznezsnitzky igazgató 1843-ban meghalt, s a helytartótanács 1844-ben Károsi Simont, a szentferenczrend gyöngyösi konventjének nagy tiszteletben állt fejét, királyi kinevezés útján a gimnázium élére állította.
Károsi nyolcz évig (1844–5–1851–2) vitte a gimnázium ügyeit. Rendtársai 1848-ban a következő három évre tartományi főnökükké választották. A főnöki székhely, felváltva, a gyöngyösi meg a galgóczi kolostor volt. Károsinak, sor szerint, Gyöngyösön kellett laknia, rendi tisztsége mellett megtarthatta hát az igazgatóit is, s ez a bekövetkezett válságos időkben felette fontos volt a gimnáziumra. Az 1848–9-iki tanév, t. i. ha megrövidítve is, még be volt fejezhető; kérdésessé vált azonban, hogy megnyílhatik-e a következő, mert a katonaság 1849-ben mind az elemi iskola, mind a gimnázium épületét lefoglalta és kórházzá alakította. A tanuló-ifjúság így hajlék nélkül maradt s a város nem tudott neki helyet adni sehol. Károsi segítette ki a bajból azzal, hogy a 332kolostorral, mint tartományi főnök, feltétlenül, rendelkezvén, a benne levő tágasabb szobákat a rendtagoktól elvonta és a tanulók számára rendezte be. Az 1849–50-iki tanévet tehát, a felsőbb hatóság utasítására, november hóban mind a két intézet megkezdhette s a gimnázium újjászervezésének ügye azon mód, mint az egrinél láttuk, haladéktalanul megindulhatott.
Az osztrák tanterv, tudjuk, csak nyolcz osztályú nagy- és négyosztályú kisgimnáziumot ismert. Hogy a gyöngyösi hat osztályú gimnázium nyolcz osztályúvá legyen, arra a városi tanács, költség híján, még csak nem is gondolhatott. Károsi tehát abban a véleményes jelentésében, melyet az egri polgári kerület ideiglenes cs. kir. tanoda felügyelőjének kérdőpontjaira 1850 április 10-én a tanácscsal egyetértőleg felterjesztett, Gyöngyös részére a kisgimnázium engedélyezését javasolta, a mennyiben a városi tanács a kisgimnázium fenntartásának költségét biztosította. Gyöngyös és vidéke közönségének adakozásából pedig összehozhatónak vélt akkora összeget, melynek kamatja a Páldyné-féle alapítvány kamatjával és a tanulmányi alapból járó 550 forint segélylyel a hat tanár fizetését fedezni fogja. Csakhogy hiába szólította fel a tanács a város és a vidék közönségét, számba vehető adakozásra abban az időben ha lett volna is kedve, módja nem igen volt senkinek; az osztrák tanügyi kormány tehát, mely a gimnáziumok számát úgyis apasztani kívánta, azzal a megokolással, hogy Gyöngyös vidéke, a részvétlenségből következtetve, gimnáziumot, úgy látszik, nem óhajt, a megyefőnök útján tudtára adta a város közönségének, hogy a gimnáziumot be kell zárnia, vagy, ha nem akar iskola nélkül maradni, három osztályú reáliskolává kell alakítania. Az a vegyes bizottság azonban, melyet az iskola kérdésének tisztázására a megyefőnöknek a rendelet szerint egybe kellett hívnia, minden áron meg akarta menteni a gimnáziumot, azért 1851 augusztus 16-án a cs. kir. helytartósághoz felterjesztett folyamodványában kinyilatkoztatta, hogy a város helyzeténél és körülményeinél fogva nem reáliskolát, hanem, ha négyosztályút is, de gimnáziumot óhajt s kész magára venni ennek összes fenntartási költségeit.
Egész eddig még régi szervezetében, hat osztályú volt a gyöngyösi gimnázium és mint a többi, még átalakulásban levő, a nyilvánossági jog birtokában is megmaradt, a következő évre azonban már e jog nélkül nyílt meg s így csak négy osztálylyal. A tanács t. i. abban a reményben, hogy kérelme nem lesz hiábavaló, Károsi Simonnal úgy egyezkedett, hogy a szentferenczrendiek az újabb szerződés megkötéséig az előbbiben foglalt feltételek alatt tovább tanítanak s a mi fizetést ezelőtt hárman a közalapítványból húztak, a város az igazgatónak onnét járó 150 forinttal együtt meg fogja téríteni. Igy telt el azután az év teljes bizonytalanságban, bár a tanács többször megsürgette a végleges intézkedést és hogy gimnáziumához való ragaszkodásának annál meggyőzőbb tanújelét adja, a város nevében még arról a 750 forintnyi állandó segélyről is végkép lemondott, mely 1774-től a tanulmányi alapot terhelte, és ismételve kijelentette, hogy a város mindama kötelességeket, melyeket egy nyilvános jellegű kisgimnáziumnak az új tanterv szerint való fenntartása megkíván, a legutolsóig teljesíteni fogja. Egyben 1852. szeptember 24-én, minthogy az új tanév megnyitásáról kellett már gondoskodni, hat évre szerződést kötött a szentferenczrenddel, mely szerint ez a gimnázium részére megfelelő hat tagból álló tanári testületet tart fenn, a város pedig fizet ezért neki 1260, a tanári testületnek 540 forintot s gondoskodik az igazgatói hivatal szükségeiről, a tanárok mellé iskolai kurátorokról, a taneszközökről s az épület jó karban tartásáról, tisztogatásáról és fűtéséről. Pap Melkizedek, a ki Kárositól az új tanévvel (1852–3) az igazgatást átvette, a szerződés szerint az új tantervnek (Organisations Entwurf) megfelelőleg rendezte be a gimnáziumot s kezdte meg benne öt társával a tanítást. A kerületi iskolafelügyelő jelentésére helybenhagyta azután az osztrák tanügyi kormány a város és a Szentferenczrend között hat évre megkötött szerződést s ez időre 1853 július 1-én a nyilvánossági jogot is megadta végre a gimnáziumnak.
Hanem ez a sokáig elhúzódott bizonytalanság, meg hogy a tanuló-ifjúságnak hat éven át a kolostorban kellett meghúzódnia, a vidéki tanulókat egészen elszoktatta Gyöngyösről. 1851–2-re, mikor négy osztályúvá lett a gimnázium, 94-en, 1853–4-re pedig már csak 47-en jelentkeztek, s azután is, mikor a város a gimnázium épületét a budai helytartóságtól 1855-ben visszakapta és most már mint tulajdonát, a tanulók számára rendbehozatta, évek kellettek, míg számuk el 333tudta érni a 200-at s akkor is csak úgy, hogy a m. kir. helytartótanács a tanterv megváltoztatásával, 1862–3-ra az V-ik osztály felállítását megengedte.
De a város szegénysége miatt belsőleg sem igen fejlődhetett a gimnázium. Még könyvtára sem volt, hogy a tanári testület tagjainak a magok továbbképzésére meg lett volna legalább ez az egy eszközük; abból az évi száz forint fizetésből pedig, melyet 1559-ben megújított szerződés után fáradságos munkájokért személyenként kaptak, senki sem várhatta tőlük, hogy ruházatuk mellett még drága szakkönyveket is szerezzenek maguknak. Kevés kivétellel pusztán a tankönyvekre voltak utalva, melyekkel a szerződés szerint a városnak volt kötelessége őket ellátni, a min túl nem is igen ment a városi tanács, mikor a gimnázium épületének fenntartására és tisztogatására meg tanszerekre, a pedellus 63 forintnyi fizetésével együtt, évenként alig fordított többet két-háromszáz forintnál. Szinte csodálni való hát az a lelkierő és önfeláldozó buzgóság, melylyel Pap Melkizedek az ötvenes években végig megbírt küzdeni a hatvanas évek zűrzavaros tanügyi viszonyaival és úgy tudta vinni a gimnázium ügyét, hogy Morovics és Juhász főigazgatók nem tagadhatták meg tőle elismerésöket.
Pap Melkizedek, mert ismerte a város anyagi helyzetét és volt alkalma elég a szegénységet megszokni, mikor az Eötvös-féle tanterv a gimnáziumoknak újjászervezését kívánta, útat-módot keresett és szolgált tanácscsal a városi hatóságnak, hogyan lehetne a meglevő öt osztályhoz megszerezni a hatodikat is, hogy az újfajta középiskolának legalább két fokozat, a reálgimnázium (I–IV. osztály) s a gimnázium (V.–VI. osztály) meglegyen Gyöngyösön. Kész tervvel állt a város közönsége elé s a képviselőtestület nagy többsége oly bizalommal volt hozzá, hogy a gimnázium újjáalakításának biztosítása végett a szentferenczrendi tanári testület 3500 forintnyi ellátására lekötötte a posta és a városi szántóföldek összes bérleti jövedelmeit és elhatározta, hogy a világi rajztanár meg a tornatanító fizetéséről s az új tantervnek megfelelő tanszerekről a házi pénztár terhére minden körülmények között gondoskodni fog. 1868 szeptember 18-án kötötte meg a városi tanács e határozat alapján a szentferenczrenddel az újabb szerződést, melyben a rendtartomány kötelezte magát, hogy, míg tagjainak száma megengedi, a tantervnek megfelelő számban kellő képzettségű tanárokkal látja el a gimnáziumot.
Ettől fogva, lassan bár, de kezdett fejledezni az intézet belsőleg is. A tanács, az Eötvös-féle tantervnek megfelelőleg, rendes rajztanárt és legalább a nyári tornázás állandósítása végett, tornatanítót is fogadott s a tandíjból évről-évre a taneszközök gyarapítására is juttatott valamit, a tanári testület pedig, Pap Melkizedek után Varga Emil, majd Vágó Ferencz igazgatása alatt, megtett minden tőle telhetőt, hogy az Eötvös halála után következett újabb kísérletezések idején egymást érő új meg új követeléseknek, ha még oly önfeláldozó fáradságába került is, valahogy megfelelhessen. Egynek azonban, a tanári képesítést illető követelésnek, anyagi eszközök híján, legjobb szándéka mellett sem állt módjában megfelelni.
A középiskolai törvény végrehajtása után e szerint, minthogy a rend nem adhatott megfelelő számban képesített tanárokat, a gimnáziumot az a veszély fenyegette, hogy nyilvánossági jogát előbb-utóbb elveszti. Pedig a tanulók száma épen ez időtájt annyira megnövekedett, hogy például már 1888–89-ben az I., a következőben pedig már a II. osztály mellé is párhuzamos osztályt kellett állítani s a szülők részéről egyre hangosabban nyilvánult az az óhajtás, hogy a gimnáziumot a legfelső két osztálylyal minden áron ki kell egészíteni. Hanem erre a városi tanács most még gondolni sem mert s a minisztérium ismételt sürgetésére csak annyit ígért meg, hogy a régóta kifogásolt épületben a szükséges átalakítást két év alatt 1891–92-re végrehajtja, az osztálytermeket újra bútoroztatja, a könyv- és szertárakat rendszeresen gyarapítani fogja s a tanárkérdés végleges megoldásáról is gondoskodik.
Ekkor esett először komolyabb szó a képviselőtestületben arról, hogy a városnak a minisztériumtól a gimnázium államosítását kellene kérnie; a tanács azonban a polgárság nagy többségével együtt továbbra is a szentferenczrendiek kezében akarta hagyni a gimnáziumot. 1890-ben új szerződésre lépett hát a szentferenczrenddel, mely szerint a város a rendes tanárok után 500 s a helyettesek után 450 forintot fizet, a rend pedig kötelezi magát, hogy tanárjelöltjei 334közül a mennyit lehet, egyetemre fog küldeni s a meglevő három rendes tanárhoz, ha a minisztérium megfelelő haladékot ad neki, évről-évre ad egy okleveles tanárt a gimnáziumnak.
Sem a város, sem a szent ferenczrend nem tudta teljesíteni a követelést. Az épületet, alkalmas terület híján, nem lehetett kibővíteni, sem átalakítani úgy, hogy a gimnázium czéljának pedagógiai és egészségügyi tekintetben csak távolról is megfelelhetett volna s így az új felszerelés meg a könyv- és szertárak kívánt gyarapítása is elmaradt; a szent ferenczrendnek pedig, mert a kért haladékot nem kapta meg, minden jóakarata mellett sem állt módjában, hogy rövid pár év alatt annyi okleveles tanárt képeztessen, amennyire a gimnáziumnak a törvény értelmében szüksége lett volna. A főigazgató jelentésére 1893 február 15-én még egy figyelmeztetést kapott hát a város a minisztériumtól, hogy, ha gimnáziumát nem akarja elveszteni, emeljen a legrövidebb idő alatt alkalmas épületet s télen is használható tornacsarnokot, gondoskodjék kellő felszerelésről és intézkedjék, hogy a gimnáziumnak az igazgatón kívül legalább hét rendes tanára legyen.
Most már egész tisztán állt a tanács előtt, hogy a városnak az új építkezés elől egyáltalán nem lehet többé kitérnie s egyben a tanárkérdést is végleg meg kell oldania; de tisztán állt előtte az is, hogy a város, melynek a minisztériummal népiskolái miatt is tömérdek baja volt, a gimnázium ügyeinek rendezésével járó költségeket egymaga meg nem bírja. A képviselőtestület is ebben a nézetben volt s azért a június 11-iki közgyűlésen, minthogy a megyei tanfelügyelő kecsegtető ígéreteire a népiskoláknak úgyis állami kezelésbe vételét kérte már, a gimnáziumra nézve is az államosítás kérelmezését javasolta, de úgy, hogy a minisztérium, ha már minden áron új épületet követel, legalább fejlessze ki főgimnáziummá s a tanítást továbbra is a szent ferenczrend kezében hagyja meg. Az államosítás kérdését, úgy hitte, ez úton is meg lehet valamiképen oldania. Azt az ajánlatot tette hát a tartományi főnöknek, hogy, ha a rend a nyolcz osztályúvá fejlesztendő gimnázium vezetését végleg magára vállalja, ad a város a minisztériumi utasításoknak egészen megfelelő új épületet, teljes fölszereléssel s biztosít neki, a mennyit hozzájárulás czímén az állam kíván magának, évi tízezer forint segélyt. A tartományi főnök a rendi tanácsosokkal meghányta-vetette a jövő eshetőségeit s abban állapodott meg velök, hogy a megszabott összeg mellett nem fogadhatja el a képviselőtestület ajánlatát, mert jöhet idő, mikor a rendnek, ha megfelelő számban nem adhat a gimnáziumnak a maga kebeléből okleveles tanárokat, az államiakéval egyenlő fizetésre világiakat kellene fogadnia, a mire, alamizsnából élvén, nem lehet magát köteleznie.
A szent ferenczrend e határozata, bár csak rövid időre, újabb válság elé állította a gimnáziumot. Városszerte nagyon nyomott volt e szerint a hangulat, s a megyei tanfelügyelő, a ki, hogy a város összes iskoláit a maga hatáskörébe vonja, kezdettől fogva abban fáradozott, hogy a tanügyi kormány, a népiskolák átvétele után, a válsággal küzdő gimnázium helyébe kereskedelmi iskolával egybekapcsolt polgári iskolát állítson, ezt a nyomott hangulatot kedvezőnek vélte arra, hogy a közönségben a polgári iskolánál sokszorta költségesebb főgimnáziumhoz való ragaszkodását meggyöngítse. Terjedelmes beadványában tehát, épen mikor a közönség az összes iskolák ügyének végleges rendezéséhez szükséges 300.000 forintos kölcsön hírére egész meg volt rémülve, kész tervvel állt a képviselőtestület elé és minden követ megmozdított, hogy szándékának foganatosítására a képviselőtestület aggódó tagjait megnyerje. Sokat a maga pártjára hódított is, a többség azonban semmiféle kecsegtetéssel sem volt a polgári iskolának megnyerhető s hogy a város ősrégi gimnáziumának fennmaradását biztosítsa, hosszas alkudozások után bár, elfogadta a minisztériumtól eléje szabott föltételeket, melyek szerint a városnak köteleznie kellett magát, hogy a Széchenyi-liget 4482 méternégyzet területét átengedi az új gimnázium czéljára, rajta a jóváhagyandó tervnek megfelelő épületet emel, azt bebútoroztatja és állandóan jó karban tartja, a fölszereléshez, a meglevő tanszerek értékének betudásával, tízezer forintot ad, az épület és tartozékai után járó közadóbeli terheket viseli és a gimnázium fenntartásához, a tandíj átengedése mellett, évi tízezer forinttal járul. 1898. május 29-én kötötte meg a tankerületi kir. főigazgató, mint a királyi kincstár képviselője, a szerződést a várossal s a miniszter július 3-án hagyta jóvá. Az utolsó szentferenczrendi igazgató, Pintér Kornél, az első állami igazgatónak, Szölgyémy Ferencznek, augusztus 13-án adta át hivatalát s 335ezzel a gyöngyösi gimnáziumnak városi jellege és benne a szentferenczrendiek vezető szerepe végleg megszünt. Hatan, miniszteri kinevezéssel, a most már állami főgimnáziumban is megmaradtak tanárokul; a nagy áldozat fejében, a szent ferenczrend iránt való hálájából, ezt az egyet sikerült részökre szerződésileg kikötnie a képviselőtestületnek.
Első évét, az 1898–9-ikit, két osztálylyal, még a régi épületben húzta ki az állami főgimnázium; a másodikat azonban, a mikor nyolczosztályúvá lett, már az újban kezdhette meg. Szölgyémy Ferencz nyolcz évi igazgatása alatt valóra váltotta a város közönségének hozzáfűzött reményét: nagyot lendített a város kultúráján. De nagy volt az áldozat is, melyet a város közönségétől megkívánt. Csak maga az épület, a telek értékét hozzászámítva, közel másfélszázezer forintba került, melynek törlesztése az államosított népiskolák épületeire fölvett kölcsönével és a királyi kincstár részére a fenntartáshoz hozzájárulás czímén kikötött 24.700 forintnyi összeggel együtt évi 51.000 forint terhet rótt a város lakosságára. A minisztérium maga is belátta később, hogy sokkal nagyobb ez az áldozat, mint hogy a szegény város összeroskadás nélkül sokáig megbírná; azért a szerződésekben a kincstár részére kikötött évi összeget, a város országgyűlési képviselőjének, Török Kálmán prépost-plebánosnak, közbenjárására 1909. január 1-jétől 28.400 koronával leszállította.
***
