A Koppán nemzetség.
A Koppán nemzetség.
A Duna jobbpartja mellett és a Csallóközben a Koppán nemzetség ősi birtokai terültek el. Ősi nemzetségi monostorának emlékét a Monostor puszta őrzi, melyet vagy Merkur fia, Katapán, 1138-ban székesfehérvári prépost, vagy Katapán székesfehérvári prépost, később egri püspök (1198–1216.) építtetett.
A fenmaradt legrégibb oklevelek, a XIII. század első feléből, már rendkívül kiterjedt nemzetségre mutatnak, ezért Karácsonyi szerint (i. m. II. 328.) a közös ős legalább is a XII. század elején élt, ha azonban tekintetbe vesszük azt a körülményt, hogy e nemzetség legrégibb birtokait a Duna mentén, tehát egy halászattal is foglalkozó lovasnép számára legalkalmasabb területen találjuk, továbbá hogy ősi birtokai, melyek a Duna mindkét partján szinte összefüggő egészet alkotnak, eredeti magyar neveket őriztek meg, valószínűnek kell tartanunk, hogy e nemzetség is az első foglalás jogán bírta az általa megszállott területet.
Egyes főbb birtokait véve alapul, a nemzetség a következő ágakra oszlik: bábolnai, bálványszakállasi, ekeli, lovadi és millértői ágakra.
A bábolnai ág Tiszabábolnán, Borsod vármegyében tünik fel a tatárjárás után az 1259. évben, tehát valószínűleg a tatárjárás utáni években nyert ott birtokokat. Ez az ág azonban Komárom vármegyében is birtokos volt; így II. Miklós 1259-ben Koppánmonostora kegyuraként szerepel (Czinár Mór: Monast. II. 232.), sőt a Vértes északi nyúlványaiban is birtokos volt, még pedig Gyarmaton, Kápa és Básztély falukban. Ez utóbbinak emlékét ma a Fejér vármegyében Fekvő Vasztély puszta őrzi. Ezeket azonban valószínűleg házassága révén szerezte II. János, kinek neje Básztélyi Aglent volt, s a ki e birtokokat 1267-ben anyjának hitbére fejében oda adta. Ez ág ősi birtoka a Koppánmonostorától nyugatra eső alsóvasi puszta, melyet II. János fia Miklós 1290-ben elidegenített. (Karácsonyi i. m. 328–331.)
A bálványszakállasi ág őse Bályán volt, kitől a helység nevét vette. Tamás és Bályán 1247-ben Gadóczczal határos birtokosok és Keszegfalva urai. (Knauz: I. 370.) Bályán 1260-ban megosztozik unokaöcscsével, Györgygyel, Szakállason (Bályán-Szakálos) és Káván.
E két unokatestvértől származnak a Bálvány-Szakállasi, Kávai és Véki előneveket viselő Harcsa, Keszeg és Pozsár (Ponty) nevű családok. Pozsár György comes 1308-ban vétel útján megszerzi Véket. (Anjouk. Okmt. I. 147.) Az ekeli vagy ekli ág birtokai Ekel körül csoportosultak, honnan 1243-ban Ekli nemzetségnek is iratik.
I. András 1228–47-ben szerepel. 1239-ben perben állott a garamszentbenedeki apátsággal Szántó nevű falu miatt (Nemes-Ócsa mellett), 1241-ben a tatárjárás borzalmai alatt a Vágközben lakott s egyik atyafiának nejét vette oltalmába, a ki hozzá menekült. (Wenzel, VII. 148.) Fiai, Czene és Gergely, 1261-ben megosztoznak Ekelen és Lakszakállason, Gergely 1261–97-ben esztergomi kanonok. Czene fia, György és nagybátyja, Gergely 1297-ben visszakapják a Dudvágon, Ekel mellett fekvő Lögör nevű halastavat.
A lovadi ág ősi fészke Lovad helység, mely Ács felett a Duna mentén terült el. Ebből az ágból Paulinus és Jakab comesek a Tatától keletre fekvő Tardost bírták, melyet azonban II. Endre király 1217-ben elvevén tőlük, kárpótlásúl a pozsonymegyei Berényt adja nekik. II. Paulinus 1268-ban Árpa és Bana mellett, tehát Lovadon volt birtokos.
1297-ben ez ág sarjai Jakab, Frigyes, János és László a győri káptalan előtt megosztoztak Lovad, Halász és Izsép falvakon. 1346-ban Lovad már Nagymartoni Mihályé. (Fejér IX. 1. 409.)
A millértői ág Kolozsnémától keletre eső Millértő faluban volt birtokos. János 1247-ben, Gadócz birtok eladása alkalmával, szerepel; Megyercstől délnyugatra 551is birtokos volt. Ez ág sarjaival az 1309–1325 közötti években is találkozunk. (Hazai Okmt. VII. 281. 337.)
A vármegye délnyugati részén, a Czonczó patak partján, az Igmánd nemzetség telepedett le a róla elnevezett Nagy-Igmándon és Kis-Igmándon, melyek e nemzetség ősi szállásbirtokai voltak. Okleveles adatok azonban csak a XIII. század első feléből vannak e nemzetségről. Már a XIII. században szerte ágazott. A legrégibb adatok szerint 1233-ban 16 felnőtt tagja volt.
Egyik ága az essegvári ág, mely a Veszprémtől északnyugatra eső Essegvárt építette. Ennek az ágnak sarja András (1233–1257) az osztrák háborúban, 1233-ban szerzett érdemeiért, 1235-ben az Igmánd melletti Csanakon öt eke földet nyert adományul. A tatárjárás után ismét Csanakon kért birtokokat a királytól. IV. Béla király egy földterületet adott neki, melyet a királyi lovászok visszatérvén, András kénytelen volt a neki adományozott földből egy részt átengedni. A tatárjárásból kitetszőleg András Csepen is birtokos volt. (Wenzel, VII. 456.) Fia Miklós (1253–1270.) Billegét és Tótvázsonyt bírta, de ezeket a birtokokat, alkalmasint azért, mert a IV. Béla és fia, István ifjabb király között kitört belháborúk alatt az utóbbihoz csatlakozott, elvesztette, de utóbb V. Istvántól visszanyerte, s azokban 1273-ban megerősíttetett. Fiai közül András 1282-ben a hódi csatában esett el, Lőrincz 1294–96 között erdélyi vajda, 1304-ben I. Károly király párthíve volt. Fiai: Lőkös († 1308 előtt), mint I. Károly király dunántúli birtokairól, rokonai, a Lőrente nembeli Miklós mester fiai javára (Fejér, VIII. 1. 364.), elköltözött a vármegyéből, s a Tisza vidékén telepedett le. Birtokait ekként a Lőrente nembeli Tamás (1309–1324.) és Beke (1309–1346.), az Essegvári család ősei szerezték meg.
A nemzetség egy másik ágából származott Mikefia Miklós unokaöcscse, Mikófia Márton, Nánafia Mike, Tamásfia Mózes, továbbá Apcz fiai, Miklós és József 1262-ben meg akarták venni a Tatától keletre eső Tarján falut, de más birtokosok ellenmondása miatt e vétel meghiusúlt. (Karácsonyi, II. 239–243.)
