A gyarmatiak vitézi tette.
A gyarmatiak vitézi tette.
Ez évekből a gyarmati őrség vakmerő kalandjáról emlékeznek meg egykorú adataink, a melyet Nagy Iván, Bél nyomán, a következőkben ismertet:
426»Elhatározták a gyarmatiak, hogy azt a csapást, a melyet a múlt években szenvedtek, ha alkalom adja reá magát, megbosszúlandják. Az alkalom nem sokáig késett. Kémeik által értesültek, hogy a nógrádi várból (talán a váczi várból, mert Nógrád csak 1663-ban került másodszor török kézbe) egy gazdag török menyasszonyt fognak Esztergom várába kísérni. Az esemény kapóra jött. A gyarmatiak csapataikat az erdők széleibe, a merre a nászkíséretnek el kellett vonulnia, elrejtették. Mikor azután a nászkiséret közelgett, az elrejtett katonák nagy rivalgással előrohanva, megtámadták, szétverték, a menyasszonyt drágaságaiból, ékszereiből kifosztották és gazdag zsákmánynyal megterhelve tértek vissza Gyarmatra. E botrányos tett nagyon bántotta a törököket és felgerjedésükben méltán fakadhattak arra a mondásra, hogy Gyarmat nem vár, hanem tolvajok barlangja és huszárok fészke – el is határozták Gyarmatnak teljes feldúlását, úgy, hogy kő kövön ne maradjon. Sötét éjjel négyezer török szállott a vár alá és ásókkal, kapákkal felfegyverkezve, azonnal nagy rivallgással a sánczok és a palánkok bontásához kezdenek. Az őrség kétségbeejtő rohamában fegyverre kapva, az ellenségre rohan, a sánczokból kiűzi és minden erővel visszaverni igyekszik. A törökök látván, hogy az első támadásra közülük sokkal többen, mint hitték volna, estek el, dühösebb rohamokban ismétlik a támadást, nem akarván addig nyugodni, míg a palánkokat át nem törik és a várba bejutva, az őrséget le nem vágják. A várbeliekre nézve a veszély nőttön-nőtt. A sebesültek és az elesettek helyébe új támadó sorok állottak, az ostrom mindegyre dühösebb leszen. Benn a várban az őrség is csekélyebb, a mi leverő hatást okoz, csakhogy a véletlen okozta, hogy épen a megrohanás előtti este a palánki huszárok Szécsényből jövet, éjjeli szállásra Gyarmaton maradtak. Ezek tehát szintén fegyverre kaptak és az őrségnek segíteni dicsőségüknek tartották. Sőt a veszély ösztönéből a bosszúvágy megszállotta a nők keblét is; ezek egyrésze a bástyák tetején különféle fegyverrel fordúlt az ellenségre, a legnagyobb rész olajjal és vízzel öntözé a támadókat. A törököket szégyenpír futá el és még dühösebben harczoltak, gyalázatnak tartva, hogy nőktől legyőzessenek. Folyt a harcz mindkét részről megfeszített erővel, dühvel és elkeseredettséggel, miközben egy aga, a ki éppen csapatát buzdítva ide-oda lovagolt, egy várőr neje által lelövetett. E jelenet és a veszteség még inkább fokozá a támadás dühét és bosszúvágyát.
A várban levők is felismerik a veszély végső pillanatát, rendbe szedik magukat és egy kirohanást intéznek a támadókra, oly dühös rohammal, a milyet csak a kétségbeesés pillanata teremthet.
A nem várt kitörés megzavarja az ostromlókat, vad futásnak erednek, a várbeliek űzik, vágják és tüskön-bokron kergetik. E közben arra érkezik gróf Forgách Ádám érsekújvári főkapitány, Nógrád vármegye főispánja is válogatott lovas csapatával, így azután a véletlen segélytől feltüzelve, sötét éjjelig üldözik az ellenséget. E jelenet – noha annak előzménye nem éppen lovagias tett volt – Gyarmat vára történetéből egyike a legdicsőbbeknek.«
