A várak eleste.
A várak eleste.
Mialatt Ali Drégelyt ostromolta, egyes török csapatok Nógrád vármegye várai ellen fordúltak. Drégely alól a török had egy része Gyarmat alá vonult, a melynek őrsége, be sem várva az ostromot, megfutott, a törökök azonban nem vették birtokukba a várat, hanem lerombolták. Gyarmatról egy csapat július 12-én Szécsény alá nyomúlt, a mely szintén ellentállás nélkül jutott a törökök birtokába, hasonlóképpen elesett Bussa, Hollókő, a Guthi Országhok vára és július 19-én Buják. Előzőleg Ferdinánd, eddigi késedelmeskedését jóvá akarván tenni, Gyarmati Balassa Jánost és Bethlenfalvi Thúrzó Ferencz nyitrai püspököt bízta meg a felsőmagyarországi vármegyék felkelő-hadainak összeszedésével. Azonban már késő volt. A fent említett várak, nemkülönben Ságh azalatt estek el, mialatt Balassa János a királyi megbízás teljesítésével foglalatoskodott. Füleknél mindamellett 7000 főnyi sereg gyűlt egybe, de a Ferdinándtól küldött Teufel Rézmán császári hadvezér, a ki július 20-án már Lévánál táborozott, be sem várva a füleki hadat, alig néhány ezer emberével a palásti mezőn, Hont vármegyében, augusztus 8–9-én megütközött a túlszámban levő törökökkel, a kik az egész császári hadat megsemmisítették. Maga Teufel Rézmán, a fővezér és Pallavicini az egész tűzérséggel együtt a törökök kezébe került. 414E vereség hírére páni félelem fogla el az egész felvidéket. A füleki tábor szétszaladt s alig két hónap alatt a vármegye fele része a törökök birtokába került. (Millen. Tört. V. 323–24. – Országos Levéltár: Nádasdy-gyűjtemény 10. csomó, különösen az 1552 július 12-én és 13-án kelt levelek. – Kovachich Márton György: Scriptores I. 93.) A törökök terjeszkedése ezzel azonban még nem ért véget. Kara Hamza szécsényi bég 1554 szeptember 4-én Füleket támadta meg, a melynek a felső várát csakhamar hatalmába kerítette, a két alsó vár azonban erősen, tartotta magát, mire a szécsényi bég, kudarcztól tartva, a budai basához fordúlt segítségért. A budai basa nagysietve faltörő ágyúkat küldött Fülek ostromára, így azután a két alsó vár is a törökök birtokába került. Verancsics Antal egri kanonok, a későbbi esztergomi érsek, a ki ekkor a szultánnál járt követségben, október 9-én kelt levelében már említi, hogy híre jár Fülek elfoglalásának, a november 17-én kelt levelében pedig megtörtént eseményként ír róla. (Verancsics munkái III, 351., 424.) Kara Hamza bég Fülek elfoglalása után Salgó várát is kézrekerítette. A hagyomány szerint Kara Hamza bég ágyúformára fűrészelt fahengereket szállíttatott fel a vár körüli dombokra, éktelen ostorpattogás és szertelen lárma kíséretében. A várkapitány, Zagyva Simon, e látványra szörnyen megijedt, mert hiszen ha valódi ágyúk lettek volna, pár óra alatt halomra lehetett volna lőni az egész várat, – és az őrséggel együtt megugrott. A törökök csele tehát sikerült, Salgó ágyúlövés nélkül hatalmukba került, a Füleknél működött faltörő ágyúkat pedig ez alatt nagy csendben Budára szállították vissza. Ekkor a vármegyében már csak Kékkő, Divény és Somoskő volt a magyarok kezében. A törökök ugyan még 1554-ben kísérletet tettek Divény elfoglalására, de ezúttal kudarczot vallottak. (Verancsics: III. 380.)
További terjeszkedésük megakadályozása czéljából az 1555. évi országgyűlés több végház megerősítését rendelte el, a Felvidék főkapitányává pedig Balassa Jánost tette meg. Balassa csakhamar nagy erélylyel fogott a védelem szervezéséhez. A milyen garázda és erőszakos ember volt teljes életében, olyan vitézül állotta meg a helyét a harcztéren, példát adva a vármegyei nemességnek, a melynek legnagyobb része elűzve ősi birtokairól, földönfutóvá lett. Ha Balassától függött volna, talán még 1555-ben támadó hadjáratot indított volna az elfoglalt várak visszaszerzésére, de a közbejött események egy időre más irányba terelték a közfigyelmet.
Ferdinánd az 1552–53. évi hadjárat után ismét békét akart kötni s miután Eger hősi ellentállása a törökre sem volt hatástalan, Ali budai basa kész volt béketárgyalásokba bocsátkozni. Ezek azonban az erdélyi kérdés miatt meghiúsultak. Ferdinánd mindenáron meg akarta Erdélyt tartani, a szultán azonban szigorúan ragaszkodott ahhoz a felfogáshoz, hogy Erdély János Zsigmondé és az anyjáé. Felszólította tehát Izabellát, hogy térjen vissza az országba, mert ellenkező esetben a porta Erdélyt és a kapcsolt részeket a maga közvetetlen uralma alá fogja helyezni. Izabella szót fogadott. 1556-ban csakugyan bejött Erdélybe s szeptember 22-én Kolozsvárra érkezett.
