Nyelv.
Nyelv.
A nép nyelve egyike a legérdekesebb keverék-nyelvjárásnak. Balassa József mátyusföldinek nevezi el, midőn egyuttal figyelmeztet arra, hogy itt, a Csallóközön át érő rábavidéki s a Barson át nyúló nyugoti palócz nyelvjárások érintkező területén, az említett nyelvjárásokat jellemző hangtani és alaktani módosulásokat gyakran találhatjuk összevegyülve. De e mellett egy más hatás is erősen jelentkezik a nyitramegyei magyarság nyelvében, a tót nyelv befolyása. Még pedig nemcsak a szókincsben, a mi a közeli érintkezés mellett nagyon természetes, hanem néha a hangalakokban is. A legerősebb palóczos hatás a Zobor alatti, tót lakosság közé ékelt hosszú magyar nyelvszigeten jelentkezik, melyet Gerencsér, Csitár, Pográny, Kolon, Ghymes, Béd, Lajosfalu, Menyhe, Vicsáp-Apáti képeznek.
A hangzók kiejtésében a következő jellemző eltérések észlelhetők.
(Megjegyezzük, hogy az egyes helységek fölemlitése nem azt jelenti, mintha a például idézett szóalak csak ott fordulna elő; hanem csak illusztrálásképen az ott feljegyzett párbeszédekből).
ÉRSEKUJVÁRI NÉPVISELET.
Lőger Gusztáv felvétele.
177A hangzók közül:
A palóczos á noha gyöngébben, itt-ott ma is él, kivált a Zobor alatti néhány magyar helységben, mint Gerencséren, Gimesen.
Az a néha o val cseréltetik föl. Igy például egy menyhei ember saját följegyzésében találjuk: szovak (szavak.) Mondják ezt is: vacsora (sőt bocsora), poroncsol, icso (Csicsa).
Az á után több tagu szókban (dunántúliasan) rendesen o-t használnak a helyett, mint például: házbo, lábo.
Az a még í-re is változik néha az igék harmadik személyü ragjában, mint Királyiban: hun vótik (voltak)? Hallottik bíró uramík?
A palóczos ë épp oly használatos, mint a dunaszögi ö. Például Menyhén így mondják: ökrököt, fëlkölt (kelt); Csitáron: szömed. Minkët (Egerszeg.)
Az é, mint a Csallóközön, í-vel cserélődik föl. Ez általános a megye alföldi részében úgy, mint a Nyitra völgyében és a Zobor mellékén. Ér helyett ír, idejében helyett idejín, beszínyi (Csitár), dícsírtessík a Jízus Kirisztus, szërëncsís jó rëggęt (Egerszeg), a rítekën vótam (Királyi). Kisírcs ki e. h. kisérts ki (Andód).
Ebídőnyi (Berencs), de tótosan o-ra is váltják: ebídónyi.
Az i-t néha ë vel cserélik föl. Az erdőben vërágokat szed a leány Béden. – Vëlágos kít szömed (Csitár).
Ugyanígy az í-t é-vel: Hogy ne éhasson az huszár. (Béd). Ugyanitt ki ökreé (ökrei) esznek a hegy alatt? Az én ökreémet ęfordétom; te is fordétsd el a te libáédat.
Néha az í-t ü hangnak ejtik, mint például küsebb, e h. kisebb.
Az ú gyakran változik ó-ra, az ű pedig ö-re. Például ocsó (ocsú), sürő e h. sürü. – Kezet fogott az gazdávô ís elbócsozott tőle. (Menyhe).
A mássalhangzók változásai:
A b, v, f, p ajakhangzók cseréje, mint a régi nyelv maradéka: bocsora, e h. vacsora. Úgy mint Józsep, József helyett a Dunántúl. De ez ritka.
Az ajakhangnak foghangra váltása, például tróbál e h. próbál. – Aztán ne tróbá soká marannyi, – kiáltja fiára az anya. (Nagyfalu).
Rendes a d és t foghangok gy és ty inyhangra változása. Gyünnek má’ a gyiákok. (Nagyfalu). Szurgyík e h. szurdék. – Tyükör (gyükör is), e h. tükör. – Hát a gyükröt ki törte ę? (Andód) Valamikor Mátyás királ országlott íltyibe (életében), ment egy határon keresztől. (Menyhei ember meséli). Te, te víres szemő gyisznó. (Csitár.)
A j, mely más nyelvjárásokban is gyakori, sokszor cserélődik fel a gy-vel. Gyün. Viszont a gy-t is fölcserélik a j-vel, mint például a kigyó szóban, melyet kijónak mondanak.
178Az l-et a szavak és ragok végén elhagyják, mint a dunántúli nyelvjárásban halljuk; a megelőző hangzót pedig megnyujtják. Mét, e h. mért. Főfovâkóccz. (felfuvalkodol). Jó rëggęt! Bíkessíggę. Tánczónyi.
Ha o vagy ë előzi meg az l-t, az ú-ra, ű-re nyulik, p o. go-dútam, dögüllön meg. Viszont ha ú előzi meg az l-t, ez elveszvén, ó-vá válik az ú, mint p. o. kócs, e h. kulcs. Épp így a ból, ből, ról, ről ragokban; például házbú, szőrérű.
Az ly-et csak nagyon ritka szóban ejtik ki j-nek; rendesen a rábavidéki erős l-t hangoztatják, nem egyszer kettőzve. Helëssen. Luk vagy lik. Ollan vagy így is: olan. De mondják így is: ojan. (Vicsáp-Apáti).
Az n több helyen, a hol erősebb a tótság befolyása, egészen tótos ny-nyé lesz. Például iszeny, hiszen helyett. Nyízzön keetek âra. (Vicsáp-Apáti). – Ni, ni, most nyízem csak a gallirgyát. (Csitár). Előfordul egy lakodalmi énekben is, melyet később közlünk, hogy a „Kána menyegzőben” refrainet, melyet Egerszegen még n-nel ejtenek ki, Berencsen, Nagyfaluban „Kánya menyegzőnek” mondják.
Nagyon gyakori jelenség a hiatus, nemcsak a névelő után, hanem a szó közepén is. Igy mondják: A ökör, a Icso (Csicsa), a Obor (Zobor-hegye); továbbá a’ után, monta (mondta) pitar, szen’györgy. Két magánhangzó közé azonban rendesen betoldják a j-t: fiját, munkássajid. Ellenben több felé fennáll a csonkitatlan az névelő, mint a Rábavidéken, p. o. az gazdával. Megtaláljuk a nasalis n-et is, mint például gundóta e h. gondolta (Béd), mingyá’ (mindjárt).
Az illeszkedés a tőszókban, valamint a szóvégek és következő szók ajak- és inyhangjai közt szintén gyakori: ep pár (egy pár), nehesség (nehézség), annak (adnak).
A ragozásnál következő eltéréseket találjuk:
A tárgyesetet néha, a sziszegő mássalhangzók után, teljes alakjában függesztik a tőhöz, mi például: huszasat, huszast helyett.
A ra-re, valamint a val-vel ragoknak csak felhangu alakját használják, úgy mint a Rábavidéken, pl hodire (búcsura), lánczre, világre, gazdável.
A helyhatározó ragoknak ni, (hoz) nott, (nál) núl, (tól) ragalakokkal való palóczos fölcserélésével is találkozunk. A tyukmonyat (tojást) most vásátam (vásároltam) a mónárnott (molnárnál), de a rossz nyavala egye, drágán atta, pegyig a mesternott a nagy fajtábú 2 garasé’ eppárt annak. (Pográny).
A ba-be ragot régi ban-ben alakjában szintén föllelhetjük. Igy mondják: Ha az mezőre kihajtunk, lánczot vetünk az marhák elejekben.
Az igeragozásban a föltételes mód alakjait használják a jelentő módban is: lássa, e h. látja, ęroncsa, e h. elrontja.
Az ít végzetü igéknél dunántúli módra a föltételes módban a s-t j-vel cserélik föl s lesz: fájdíjja, e h. fájdítsa, számíjja, e h. számítsa.
A föltételes mód jelentő alakjának harmadik személyében használják a duna-drávaköziek i-jét a ja helyett, p. o. halli kę (hallja), mondi meg (mondja).
Egyes igéknek a jelentő módja második személyében az sz-rag helyett az ol-öl ragot használják, csakhogy az l-t kivetve s a hangzót nyujtva. Kapsz helyett: kapó. Megáll, maj kikapó! (Menyhe, Csitár, Pogány).
A jelentő és föltételes mód harmadik személyü alakjainak lágyulása és illeszkedése a d és t végü igetöveknél szintén megvan: aggya, tuggyák, mongyák.
A főnévi igenév az í-s igetők után, úgy mint a Dunántúl általánosságban ni helyett nya. Irnya, innya; de nem vinnya, hanem vinnyi.
A gyakoritó képzőt is használják a bencselekvő igéknél, például: füstölög a kémény helyett mondják: füstölkögyik a komin.
A névmások és határozók egyes különleges alakjaival is találkozunk, mint mőte e h. mióta, miánnad, e h. miattad, az aztán helyett Csitáron azt mondják: osztengát, a mi nem más, mint aztán hát összevonása.
Az igekötő ë több helyen a határozókhoz is járul, de nyujtottan, tehát í-vel ejtve: nëm-í tëtted? messzë-í van innen? (Menyhe.)
Előfordul a minden vidéken más-más szókban észlelhető hangátvetés is. Például iszkra, e h. szikra. (Nagyfalu, Vicsáp-Apáti).
179A szavak tőalakjaiban és kifejezéseiben is sok jellemző eltérést találunk, melyek közt a más országrészekben föl nem lelhető, tehát valószinüleg ujabbkori szláv kölcsönzés szembeötlő. Német kifejezések adoptálására is akadunk elég szép számmal, de a túlnyomó mértékben tótokkal való érintkezésénél fogva többnyire a tót kölcsönszavak különböztetik meg a nyitrai magyarság nyelvét a déli szomszéd magyarság nyelvétől.
Az egész szókincs felhasználását nem engedi terünk, azért itt csak néhány jellegzetes kifejezésre kell szoritkoznunk. A tótság befolyására mutat a főnevek kicsinyítése is, mint essőcske. De olyan széltében-hosszában még sem kicsinyítik a főneveket, mint például Kassa vidékén.
FARKASDI NÉPVISELET.
Lőger Gusztáv felv.
Tót kölcsönszó és másfelé nem használatos a hodi, vagyis búcsu napja, a templom szent napja. Ilyen a valaska (fejsze), a mit Somogyban is balaskának hívnak. Siskó a kemencze. (Nagyfalu). A kéményt kürtnek is nevezik, de Vicsáp-Apátiban komin (kamin) a neve. Dorozsbának hívják a vőfélyt (Druzsba).
A zasztrig (eresz, eszterhaj) már tótos módositása a német kifejezésnek. Határozottan német eredetü a czrukittani (hátráltatni, hátrahúzni). A fordítást rajditásnak nevezik. „Rajdidd ide (a rudat), maj’ én czrukittom.” (Vicsáp-Apáti).
A nagyatya neve másika, a nagyanyáé mányika. (Lajosfalu). Az üvegkorsó, vagy kancsó általában hangostár. Karajtó a szélső, tyukmony a tojás, melyet más madarak tojására is alkalmaznak, mint a Rábavidéken, a kacsatojás kacsatyukmony, a lúdtojás lúdtyukmony (nem tikmony, mint a Dunántúl.) A csinos külsejü leány vagy férfi ragyiva. (Negyed) Verőcze az utczára nyíló ajtó, hambit a tornácz, kecze a házfedésre készitett zsupp, (a 180felső tiszavidéki tótoknál kicska), szuszák a lisztes hombár, hankalik a gémeskút ágasába illesztett tengely.
A Vág mentén, Farkasdon, Negyeden, Tornóczon stb. a kocsit eszköz-nek, a dereglyét vagy a káposztát hordó nagy hajót edény-nek, a gyönge májusi hagymát bezder-nek hívják, a vasmacska helyett használt fonott vesszőkas neve czojta, a vontató kötél alattság.
