Ruházat.
Ruházat.
A nép ruházatában, kivált a nőkében, már különféle idegen hatásokat észlelhetünk. Egyfelül a városi, divattal változó izlés, másfelül a beszármazott és felszaporodott tótság hatott módosító részletekkel a ruházat egyes darabjainak alakjára és diszítésére. Különösen a fehérneműnek szines pamuttal és selyemmel való szalagformás, csikos vagy szögletes, virágalakzatu himzését vették át a tótoktól. A konzervatívabb férfiak még ma is a sötétkék vagy fekete szinű posztó-dolmányt és zsinóros, vitézkötéses magyar nadrágot hordják; de felső öltönyül a bekecs mellett már inkább a németes 182szabású kabátok kezdenek uralkodni. Dolmányukat több felé mándlinak, az ujjast lajbinak, a mellényt, mely többnyire világos-kék, szürke, tarka, németesen pruszliknak hivják. A tótság befolyására vall, hogy Mocsonokon a pruszlikot vörös hárászfonállal varratják ki. Nyáron a dolmány sok helyen inkább szürke oxford-szövet.
Télen a rövid, béllelt kabát s a hosszú szabású úgynevezett mexikáner (mint a Rábavidéken) s itt-ott pedig a katonaszabású barna vagy szürke köpönyeg szorítja ki rendről-rendre a szűrt és a gubát. A szűtr ma már inkább utazásra használják. Virágos szűr csak kevés látható; a tulipános dísz helyett egyszerü vörös posztó-szegélyzést alkalmaznak; de előfordul vörös vagy zöld pamuttal való kivarrás is. Ellenben még mindig uralkodik a báránybélléses bekecs, melyet piros és zöld bőrvirágokkal ékesen kivarrnak; főleg a bekecs háta van buján diszítve. Dologtevő napon egyszerü síma tehénbőr csízmát, ünnepnapokon pedig ránczos-szárú csízmát hordanak; fejükön pörge vagy felhajló kis karimájú kalapot, télen birkabőr-sipkát.
A nők ruhája, mint azt mindenfelé tapasztalhatjuk, már sokkal változatosabb, s az elnevezések egyenlősége mellett úgy alakra, mint színre és diszítésre nézve majdnem helységenként új meg új képpel kötik le figyelmünket; noha a divatos városi ruhaszabás már itt is erősen érezteti az eredeti viseleten kiforgató hatását. Az egyszerüséget és közömbös szineket, kivált azokban a helységekben, a hol a tótokkal vegyest lakik a magyar, a rikító szinek, a csipke és a himzett dísz uralkodása váltja föl. Csakhogy ez a csipke és himzés ma már nem mindig a szorgalmas női kezek munkája, hanem többnyire a vásározó morva, cseh, osztrák házalók gyári árúja. A valaha otthon készült eredeti himzések helyett most már a gép kaptáján gyártott kész himes szalagokat varrják fehérneműikre. Ujabban megindult a háziipar fölélesztését czélzó mozgalom; de a magyar asszonyoknál, a kik szivesebben végzik a nehezebb mezei és háztartási munkát, pihenő napjaikon meg inkább gyülnek a pletykapadokra, legalább ez idő szerint nem igen kecsegtet a mozgalom valami nagy sikerrel.
E mellett a gyári termékek bevásárlásának kényelmes módja, még ha pénzt is kell adni érte, holott más dolgokra nehezen adja ki a készpénzt a nép; s a ma már könnyen megközelíthető városok látogatása, nemkülönben a cselédségből visszakerültek módivadászata megszülte a fényüzési hajlamot, úgy, hogy akár a gazdag alföldi parasztság menyecskéi, a nyitramegyei menyecskék is szinte elengedhetetlennek tartják a selyemben, sőt bársonyban való parádézást. A közép-osztály viseletének utánzása a városokhoz közelebb eső helységekben lépésről-lépésre terjed.
A ruházat egyes darabjainak elnevezésében csak kevés eltérés van. Az alsó szoknya neve a magyar népnél általános pendely (pintő), mely a német pendelhemdtől vette elnevezését; e fölé jön a szoknya, felső testüket a vállas ing fedi, mely fölött nyáron a lipityka, máshol vizitka meg lajbi vagy pruszlik néven hítt blúz-szabású öltönydarabot viselik, télen pedig a kabátszabású kaczát, kaczit vagy kaczabajkát, magyarkát. Hordanak még télen ködment is. Az öltözet elmaradhatatlan kiegészítő része a keszkenyő és a nagykendő, a menyecskék fején a főkötő (fíkető, fékető), mely csipkés vagy himzett fehér kendő, a kötény. Lábbelinek még széltében-hosszában használják a síma-szárú fekete csízmát; de a fűzős czipő és a topán már nagyon elterjedt, természetesen csak ünnepnapokon.
A ruha szövete nyáron a karton, festett vászon, télen a kasmir, flanel, posztó; a vizitkét, pruszlikot azonban, különösen a jobb móduaknál, gyakran 183készítik selyemből és bársonyból is. A szinek és szövetnemek választása, mint azt különösen oly vidékeken tapasztalhatjuk, a hol nemcsak különféle eredetü a lakosság, hanem sokszoros befolyás hatása alatt is áll, helységenkint számos eltérést mutat.
Nagy-Kéren, Kis-Kéren virágos-piros, kék, zöld, barna kasmir-szoknyát viselnek a nők, a kik szeretnek takarosan, czifrásan járni; lajbijukat ezüst paszománttal, fejkendőjüket, kötényüket csipkével diszítik. A csipkeverés néhány tót helységen kívül nem mesterségük az asszonyoknak, azért a csipkét boltban vagy vásáron veszik. A pruszlik fölé, úgy mint a szomszéd Berencsen is láthatjuk, csipkével fodrozott szélü nagy fehér kendőt kötnek a nyakon keresztben, úgy hogy a kendő két vége hátul a derékon libegő fecskefark-alakú nyúlványban végződjék. A Nagy-Kérrel szomszédos Alsó- és Felső-Szőlősön már sokkal egyszerübb a viselet; a józan sötét szin az uralkodó. Ellenben Érsekujvár mellett Andódon még nagyobb a czifrálkodás, mint Kéren. Az ottani leányok különben is a csinosabb fajtából valók. Ruhájukat sok szalaggal szeretik fölpiperézni; az ékszert is kedvelik, ezüst nyaklánczot, hajukban ezüst tűt hordanak. Tót-Megyeren hódít a selyemruha, de bár túlnyomóan tótok veszik őket körül, az ezeknél szokásos himzést itt nem tanulták el, s a ruha szine is szelidebb; míg a közeli magyar Tardoskedden már a rikító szinü, tarka pruszlikot és kaczit kedvelik, a szoknya azonban rendszerint tiszta fehér vagy fekete.
Érdekes a különbség a szomszédos Farkasd és Negyed közt. Mint már más helyen is volt alkalmunk megjegyezni, a fényüzésben is kevés kivétellel bizonyos komolyabb egyszerüség jellemzi a magyarságot, mely nem kap úgy a tari-tarkán, lármás színkeveréken, czafrangokon, mint akár az északi, akár a délszláv; de nem is ád annyi változatos, festői anyagot. A tiszta magyar Farkasdon az egyszerü, leginkább sötét szoknya, a himzés hiánya a jellemző; Negyeden már a különböző szinü selyem pruszlik és drága kacza a nők tetszelgésének tárgya. Egyetemes szokás az egész vágmenti magyar helységekben, mint Szelőczén, Magyar-Sókon, Vág-Sellyén, Vág-Királyfán, hogy télen fekete és kék szövet-szoknyát hordanak, nyáron az élénk rózsaszin, sárga, fehér-tarka, többnyire kartonszövetet.
A fényüzőbb viselet a vármegye székvárosa közelében fejlődik ki legnagyobb mértékben. Berencset már említettük föntebb. Itt fekete atlasz kacza, piros atlasz pruszlik, piros posztó szoknya, gyöngynyakék az ünneplő; ugyancsak Nagyfalun és Ivánkán is. Az élénk piros szinek az egész Nyitra-Zsitva-közben kedveltek; Kálazon a piros-fekete, a vörös virágos sötét szoknya, fekete kötény, fekete bársony vagy vörös virágos pruszlik, melyhez himzett, vagy csipkés fejkendő, hűvös időben pedig ugyancsak himzett nagykendő járul. Megjelen elvétve már e Nyitra és Zsitva völgyei közti halmos vidéken is a tarka himzés; a hogy pedig éjszakra közeledünk a Zobor alatti hoszszan elnyúló magyar szigethez, melyet körülfog a tót tömeg, általánosabbá lesz a magyaroknál is az ingujjak vagy az ingváll tarka himzése s nem a fehér, hanem a szines, mintára és anyagra nézve durva csipke alkalmazása. A himzés zig-zeg vonalas vagy koczkás és apró virágos (rózsa és szegfü) mintáju. A szoknya szövete szerfölött tarka, nyáron tiszta fehér; ugyanitt a tótságnál túlnyomólag rikító piros. Gerencséren, Csitáron, Pogrányban, Bodokon, Gesztén az ing vállát és ujjait kék pamuttal varrják ki; Családon a pruszlikot fehér csipkével diszítik. Gimesen a vörös virágos barna szoknya és pruszlik fölé kék csipkedíszt vetnek.
Legérdekesebbek egyike a nyitraegerszegi viselet, melynek különlegessége 184a kivarrott, szűk ujju féling, azután a széles ujju fodros ing. Az asszonyok magas kontyra fésülik hajukat; erre a kontyra teszik a drótból font főkötőt, melyre az idősb vagy a gyászoló asszonyoknál a ráfogat kerül. Ez a ráfogat pedig egy 2–3 méter hosszú patyolatkendő, akkora, mint egy lepedő, melyet a kontyon megcsokrozva, annak két szárát nyakuk köré csavarják.
