I. Mátyás.
I. Mátyás.
Mátyás seregében ugyanis előkelő szerepet játszott a cseh Svehla s a vele nagy barátságban élő Batulczky György, meg bizonyos Ferencz nevű kapitány. Mátyás szerette őket, mert jó vitézek, használható emberek voltak. Az 1465-iki táborozás alatt azután hírét vette Mátyás, hogy Svehla, ki a táborozást megelőző székesfehérvári tornajátékról a király akarata ellenére távozott el, pártot ütött, összebarátkozott a zsebrákok hadvezéreivel s azokkal együtt pusztítja a Vág völgyét.
A király a hír vétele után az amúgy is meddőnek igérkező táborozást abbahagyta és Tolnavárra sietett, hová az ország nagyjait már előbb tanácskozásra hívta össze. Miután úgy itt, mint utóbb Budán elhatározták, hogy a török ellen a nyáron indúlnak, előbb azonban a cseheket fenyítik meg, a király az ország belső ügyeit hozta rendbe és 1465. márcziusában karácsony után elindúlt, hogy kardját a lázadó Svehlával megismertesse. Seregével, melynek egyik vezére Magyar Balázs volt, Esztergomnál találkozott. Pozsonynál pedig kipróbált 600 osztrák lovassal Pottendorfer csatlakozott hozzá, ki a cseh rablókat Morvából kiűzvén, fő oka volt annak, hogy ezek egyesülten az országra vetették magukat.
Svehla Kosztolány várába zárkózott. Mátyás tehát ott kereste őt fel. Tábora Pozsony és Kosztolány közt volt elhelyezve. Az ostromhoz szükséges eszközök, munkások, szekerek beszerzésével Podmaniczky Lászlót bízta meg, ki csak kevéssel előbb pártolt el a „bratrik”-tól, kikkel együtt harczolt volt Morvában. A beszerzendők végett különben Mátyás Nagy-Szombat város tanácsát kereste meg, levélben hagyván meg nekik, hogy Podmaniczky utasításai szerint cselekedjenek. Mikor a vár közelébe ért (1467. jan. 1.), megemlékezve Svehla egkori szolgálatairól, kegyelmet ajánlott fel neki, oly föltétellel, hogy a fegyvert önként leteszi s megadja magát; ellenkező esetben kötélhalállal fenyegette meg.
Svehla hajthatatlan maradt. Bízott a hely erősségében és a testvérek – bratri, (így nevezték magukat a huszita-rablók egymás közt), mindennel daczoló makacsságában. Táborában különben magyar urak is voltak, mert példáúl tudjuk, hogy Mátyás megfosztotta Néveri Jakabot birtokaitól, mivel a bratrikhoz szított.
Mátyás nem először fordúlt meg e vidéken. Jól ismerte ő is a vár 573erősségét és tudta, hogy nyílt ostrom útján nem sokra mehet. Elhatározta tehát, hogy kiéhezteti a cseheket. Körülzárolta a várat s minden élelmiszer beszerzését tisztára lehetetlenné lett.
Svehla tudta, hogy nem sokáig tarthatja magát, mert a tömérdek nép csak nehány napra volt elegendő élelmi szerrel ellátva. Mátyás pedig rendületlenül kitartott. Svehla ekkor cselhez folyamodott. Egy 300 főből álló csapatnak meghagyta, hogy a vár déli kapuján törjenek ki s igyekezzenek magukat a magyar seregen keresztül vágni. Ugy vélte, hogy e kirohanás a király egész figyelmét leköti s akkor ő, egy más csapattal, a várárok északi oldalára eresztet hídon át megszökik. A csehek január 22-én kirontottak s Mátyás könnyü lovasságot küldött utánuk. Ő maga ott maradt a vár alatt s igy hamar hírét vette Svehla szökésének. Pihent csapatot küldött utána. A lovasok hamar utólérték a nehéz gyalogosokat s mivel a föld népe is fegyvert ragadott s útját állotta a menekülőknek, cakhamar iszonyú mészárlás indúlt meg. Két ezernél több csehet vágtak össze s mintegy 250-et ejtettek fogságba. Az elfogottak közt volt maga a vezér is. A király szavának állott. A foglyokat a vár előtt egy dombon, a várőrség szemeláttára felakasztatta, legmagasabban Svehlát. A várőrség pedig, mely amúgy is megcsappant, megréműlve nézte e jelenetet és kegyelemben bízva, feladta a várat.
A kosztolányi hadjárat ily gyors és fényes eredménye azonban nem tette elbizakodottá a királyt. Tudta jól, hogy e vad nép még nincs teljesen megfékezve. Erős őrséget helyezett el Kosztolányban s a többi vágvölgyi várak védelméről is gondoskodott. A szentgyörgyi grófoktól példáúl visszavette Berencs várát, hogy erős védelmi ponttá tegye s Dévény várával kárpótolta őket. Február havában már ismét Budán volt.
A hiúságában sértett esztergomi érsek, a nagynevű Vitéz János által támasztott lázadás tragikomikus áldozata, a lengyel Kázmér, miután seregével végigvonúlt az ország egy részén és hasztalan várta a magyar főurak kilátásba helyezett csatlakozását, Nyitra erős sziklavárát, melyet Vitéz, mint a püspökség kormányzója, fényesen helyreállíttatott volt, választotta téli szállásúl. 1471. novemberében érkezett Nyitrára, melyet Vitéz parancsára a 200 lovassal ott időző pécsi püspök nyitott meg előtte. Kázmér azonban, jól tudva, hogy seregét Mátyás a távolból követte s bizonynyal hirét véve annak is, hogy a király deczember 19-én kibékült Vitézzel, nem tartotta valami jó szállásnak Nyitrát. Mivel pedig pénze nem volt s a seregében lévő német zsoldosok is odahagyták, deczember 26-án éjjel, némely hű udvarnok és tiszt kiséretében kiszökött a várból, mely előtt akkor már a magyar hadak előörsei állottak s a zuzmarás téli éj védelme alatt Komorovszkihoz menekült, ki Richnót, Rózsahegyet, Hradeket és Árvát bírta. Nyitrában pedig Jassyenski Pál maradt hátra 4000 harczossal.
Mátyás hírét vette Kázmér futásának. A felkelő nemességet hazabocsátá tehát és csupán zsoldosait tartván megánál, 1472. január elején megjelent Nyitra falai alatt. Nemsokára megérkezett Jassyenskihez Vitéz levele is, melyben a vár átadására szólította őt fel. Jassyenski egyideig türte az ostromzárt, várta a segélyt. Végre azonban megtört. Alkudozni kezdett s azon föltétel alatt, hogy a lengyelek fegyvereiket magukkal vive, csendesen hazavonúlhatnak, megadást igért. Mátyás megadta a kért szabad elvonulást, de kikötötte, hogy útjokban csendesen viselkedjenek, mindent készpénzzel fizessenek. Az elvonulásra 15 napi fegyverszünetet adott s megengedte, hogy ezen idő alatt a várban Kot Péter 300 emberrel visszamaradhasson.
A lengyel sereg a ghymesi úton, Túrócz felé vonúlt el. Azonban a 574kiéhezett sereg nem tudott fegyelmet tartani. Rabltak és pusztítottak. A föld népe erre fegyvert ragadott s reá vetette magát a lengyelekre. Mátyás maga, a feltételek be nem tartása miatt utánok eredt. Sternberghez írt levelében (1472. jan. 12.) maga a király írja le ezt az esetet. Négy mérföldnyire Nyitrától, úgymond, utólérte őket, de azok égre kérték őt, ne bántsa őket. Hát nem is bántotta, csak egyeseket fenyített meg, elrettentő példáúl. Soha ostobább, hanyagabb, részegebb és becstelenebb népet nem láttunk, mondja a király.
Mátyás azt hitte, hogy most már csak Lubina és Szent Mihály-erdeje nevű várak bevétele van hátra s akkor végzett a lengyelekkel. Azonban csalódott. A szabadon bocsátott sereg ugyan kivonúlt, Sárosból, Szepesből is eltávoztak, de Sztropkót s a mi a legeredetibb, Nyitrát, nem adták át.
Mátyás, a mint a megrettent Jassyenskiék üldzéséből visszatért, rögtön Budára utazott, hogy az ország egyéb dolgainak lásson utána. A felvidéken pedig Kinizsi Pált hagyta hátra és ezen czélból nevezett vezérének e vidéken több jószágot is adományozott. Midőn pedig utóbb Nyitra főispánjává tette őt, Kinizsi Nyitrán rendes szállással bírt. Kitünik ez egy 1479-iki oklevélből, melyet Nyitra város tanácsa állított ki. Barutz Mihály biró, Mészáros Bertalan hegymester, Szabó István és György, Zythas Márton, Hamar Antal, Gerencsér Máté, Bene Jakab, Kopasz Benedek, Tamás János, Tuskó Miklós, Szenttartó Imre és Pernes Benedek esküdtek s nyitrai polgárok ugyanis bizonyítják, hogy Kispogrányi alias Kiskerthi Balázs és János a város külső részében házzal bírtak, mely Gerencsér László és Máté, Rosos László meg Mészáros Bertalan háza között feküdt s melyet nekik felerészben Kinizsi Pál adományozott volt. Láthatjuk ebből is, hogy Nyitra városa, daczára a sok cseh látogatásnak és lengyel vendégnek, a mennyiben a nevekről itélni szabad, ez időben tősgyökeres magyar város volt.
Mátyás Budára érve, csakhamar hírét vette annak, hogy Kázmér nem ment vissza Krakkóba, hanem Komorovskinál tartózkodik Rózsahegyen, hogy ez magyarországi várait átadta neki, hogy Nyitra és Sztropkó nem kapitulálnak. Gyanakodni kezdett s gyanuja a mozgalom előidézőjére, Vitéz Jánosra esett. Budára hivatta, elfogatta s csak a rendek sokszoros kérésére, újabb egyezséget kötve vele, bocsátotta szabadon.
A lengyel uralkodó azonban félt Mátyás boszújától s békealkudozások miatt Vantropka Szaniszlót, a sandeczi várnagyot küldé követül Mátyáshoz. Az alkudozások folyama alatt Kinizsi Pál ostrom alá vette Nyitrát s azt rövid idő alatt bevette. Hasonlóképpen járt el Hubina várával, valamint Lietavával is, mely utóbbit azután Mátyás neki is ajándékozta.
Az alkudozások eredménye egy évi fegyverszünet volt. Mátyásnak azonban azután is elég dolgot adott a lengyel rablók kiűzése. 1473. szeptember 10-én meghagyta Pozsony városának, hogy Podmaniczky László értesítése szerint ágyúkat, ácsokat és más szükséges szereket szolgáltassanak, mert ezekre szüksége van, hogy Korlátkő várát a lengyel rablóktól megszabadítsa. Hradistye ostrománál ő maga is jelen volt s végül Szapolyaira bízta azt. Csak az 1478-ban kötött olmüczi béke vetett teljesen véget a lengyel garázdálkodásnak. Az ott kikötött 400,000 arany hadisarczot Ulászló a Szakolcza és Stražnu közt fekvő mezőségen volt köteles átszolgáltatni.
Mátyás király kiváló előszeretettel viseltetett Nyitravármegye, kivált a vadregényes Bajmócz iránt. Az ottani várkertben ma is pompázó óriási hársfa alatt nyugodta ki a hadviselés fáradalmait, itt szőtte terveit, adta 575ki okleveleit. A „Sub tilia nostra Bajmoczensi”, a mi bajmóczi hársfánk alatt, sok oklevelének záró szavait képezi.
BÁTHORY ERZSÉBET. (A zay-ugróczi kastélyban levő eredeti után.)
A Podiebráddal folytatott diplomácziai alkudozások emléke is Nyitravármegyéhez fűződik. Podiebrád Viktorin sokszor tartózkodott Szakolczán. Innen irta Mátyás királyhoz intézett leveleit, ide várta a nagy király követeit, hogy országokat érdeklő ügyekben tanácskozhassék velök.
