Ez volt a láp tavasza.
Ez volt a láp tavasza.
A nyár egyhangúbb. Csikászt, halászt, vadászt a földmívelés munkája tart távol. A szántóföldet felveri a buján tenyésző gaz; idejében meg kell kapálni, mert különben elvész közte a tengeri. Sás, fű hamar nő, kaszálni kell gyorsan még ott is, a hol víz serkedez. Itt csutakra (arasznyira a víz felett) vágják, melyen kiszáradhat a lekaszált takarmány. A nádlók hatalmas szárba szöknek, a mikor már nem eszi a jószág. A tavaszi árvízet magába szívott talaj a nagy szárazságban még bujábban zöldűl és míg másutt felszárad a legelő, itt a gulya, ménes a vérmességtől pusztúl. Őszre a felső víz eltűnik, csak az égések-ben és mélyedésekben van még kevés hely, hova a kövér vadkacsák húzhatnak. Nagy szárazságban a talajégés mindennapi. Egy eldobott égő gyufától is tüzet fog a tőzeg, senyved, mint a tapló, körben terjedvén. Messzeterjedő bűze elárulja a tüzet és a kinek közel a vetése vagy boglyája, körülárkolja a zsarátnokot, hogy a továbbégést meggátolja.
Az ősz és tél eleje a termény-betakarítással telik el. Néhol a lápon csak fagy után járhatnak szekérrel; ekkor hordják haza a szénát. Más hazába pártoltak a bibiczek, nem hallatják vészkiáltásukat, ha valaki a láp felé közelg. A vadludak és darvak V alakja is tovább vonúlt, figyelmeztették a közelgő télre az átutazó gyöngyvérek. Seregélyek nem lármáznak; darú, gém, kócsag, bölömbika, szárcsa mind messze távoztak, a jeges kacsa kivételével. Végre leesik a hó, beszorúl minden jószág. Megszáradt, lefagyott a növényzet levele. – Ez a nádvágás ideje; aratás a lápon! – Kaszahegyből készült nádvágójával, széles bocskorával, kucsmásan, vászon-nadrágban (kankó), gubával, útnak indul a nádvágó, – az uraságtól kibérelt nádlóra. Útközben fűzvesszőt vagdal; ha azt nem talál, nád is jó a kévekötéshez. Gubáját letéve, gyorsan karolja össze balkézzel a sűrű nádat és a másik kezében tartott nádvágóval tőből levágván, lefekteti szép sorjával a learatott rendet; végül kévébe köti és kúpokba rakja. Jó kereset ez a szegény embernek. Naponként levág száz nagy kéve (két öles) nádat, melyért 2910–14 koronát kap. De nehéz munka! Felülről hull nyaka közé a magas nádról a hó, alul gyakran térdig süpped a vizes tőzegbe. Bőrig átázva kerül haza este a meleg kemencze mellé, családja körébe. Kiszáradt a nád. Rohamos igyekezettel kell dolgozni és gyorsan szállítani a levágott kévéket, mert fenyeget a tűz.
Szándékos rosszakarat vagy vigyázatlanság tüzet gerjeszt idő előtt a nádasban és néhány óra alatt égő tengerré válik a láp, főleg ha szél fúj. Nappal óriási füstfelleg gomolyog fel, messze vidéket elárasztva pernyével; éjszakára kipirosodik az ég. Futva száguldanak alant a tűznyelvek, bevilágítva rémesen a szomszéd községeket. Pokoli látvány, mely minden télen megismétlődik. A nádasokat, ha le nem vághatták, felgyújtották, hogy jobban nőjjön a nád és az avúlt, hasznavehetetlen tavalyi szálak ne akadályozzák a munkát. Ez a tűz kárt nem okoz, mert a tőzeget nem bántja, csak a fölötte levő száraz növényzetet hamvasztja el.
Megjegyezzük, hogy ez a kép a lecsapolás előtt való utolsó két évtizedből van rajzolva. Akkor is azonban alig nehány évben esett meg, hogy az áradás május helyett augusztusban vonúlt el, tönkretéve annyi község lakosainak reményét és inséget hozva ezer és ezer családra. A láp csak akkor hozott jólétet a környékén elterülő falvakra, ha a szélein fekvő földeket is mívelhették; vizes évek lehetetlenné tették főleg a jószágtartást, a mi valóságos életföltétele volt minden községnek.
