Közbiztonsági állapotok.
Közbiztonsági állapotok.
A közbiztonságnak legelső veszedelme maga a katonaság volt. 1718 február 18-án Szlusztky, a becskereki kerületi tiszttartó panaszkodik a kormányzóságnak, hogy Sártory adjutáns katonái a szécsányi kenézt megölték, más katonák pedig a becskereki főkenézt nagyon megkárosították. Kéri, hogy a rossz következmények elkerülése czéljából a szükséges intézkedéseket tegyék meg. Végül még azt kéri, hogy Szima és Belya becskereki lakosokat a szegedi börtönből ereszszék ki és előadja, hogy ezeket Zsivan zsablyai kapitány fogta el, mikor hazafelé mentek, megkínozta és a szegedi börtönbe hurczoltatta őket; és hozzáteszi, hogy ilyen bánásmód el fogja riasztani a visszatéréstől azokat, a kik a törökök elől elmenekültek.
Érthető, ha ilyen körülmények között a jobbágyokat nem lehetett megfékezni; 1739 szeptemberében, közvetetlenül a török látogatás után, a jobbágyok fellázadtak és mindent leromboltak; a tiszttartóság sürgősen kért kézmíveseket az épületek helyreállítására és egyben újra sürgeti a kormányzóságot, hogy végre csendbiztost küldjön Becskerekre a rablók ellen. A jobbágyok lázadásából származó kár igen nagy volt és a tiszttartó néhány nap mulva újra jelentést is tett róla. A város meg is kapta a kért »Sicherheits-Commando«-t, de ez csak növelte bajait. 1737 novemberében a tiszttartó panaszkodik, hogy a rablók Orlováton garázdálkodtak, a becskereki kapitány pedig az üldözésnél igen ravaszul és büntetni való módon járt el. 1740-ben a kerületben lakó marhakereskedők – Becskerek ebben az időben középpontja volt a délvidéki marha- és lókereskedésnek – megúnták az örök bizonytalanságot, és Becskerekre költözködtek, a mely megis bátorságosabb hely volt, mint a kerület, bár ott is megtörtént 1741 júliusában, hogy a rablók behatoltak a városba, Vuk bíró házába, de mivel a bírót nem találták odahaza, feleségének mind a két kezét levágták, egy Stahl nevű embert meglőttek s mikor lárma támadt, szekérre kaptak és sértetlenül elvágtattak. A viszonyokon nem segítettek a legerélyesebb intézkedések sem; pedig a rablókat nem kímélték. 1742 deczemberében az aradáczi rablókat Becskerekre szállították, hogy az egyiket felakaszszák, a másikat életben hagyják. A kormányzóság a választást a kenézekre bízta.
Ilyen okai voltak annak, hogy a jobbágyok mind elszökdöstek; Sonnenberg, a csákovai tiszttartó, 1733-ban Becskereken kereste megszökött jobbágyait, de szökdöstek Becskerekről is; a kormányzóság ezen a bajon az útlevél-ügy szigorításával igyekezett segíteni, és az útleveleket még egyik községből a másikba is csak pénzért állította ki, a mint arról egy 1743 szeptember 20-i keltű szigorú rendelete tanuskodik. Költözködni sem lehetett ilyen engedelem nélkül és 1742 deczemberében az Aradáczon lakó Jurath Josimovithnak külön engedelmet kellett kérnie, hogy a rablók elől Becskerekre költözködhessék.
562S ezekhez a viszonyokhoz még a város különböző nyelvű népessége között elkerülhetetlen súrlódás járult. A felszabadulás után, egész 1733-ig a városban lakott a szerb püspök és ez igen növelte a szerbek önérzetét, a mi temérdek viszálykodásnak lett okává; 1733-ban, a görög nem egyesült püspök elköltözése után némi csend következett be, pedig ettől kezdve megint a katholikus tized követelések és az azokkal járó zaklatások zavarták a békességet. De azért 1749 február 8-án a tiszttartó panaszkodik a kormányzóságnak, hogy a rácz község, bár kötelessége lenne, nem törődik a város és a hivatalpénztár őrizetével, holott ezt igazán nem lehet kívánni a kicsiny számú magyar és német lakosságtól, mely tisztán kézimunkájából él. A lakosság között, írja a tiszttartó, oly sok a viszálykodás, hogy annak eligazítására főkenézt kellene kinevezni.
