1. rend: Váltakozóállatkák (Amoebina)
1. rend: Váltakozóállatkák (Amoebina)
Az amoebák közös jellemvonása, ahonnan ezek az állatok a nevüket is kapták, testüknek a mozgás alkalmával nyilvánuló állandó alakváltozása. Az állatocskák egy vagy több sejtmaggal és egy vagy több lüktetőhólyaggal vannak ellátva. Mindig meztelenek, sem hártyát, sem burkot, vagy házat rajtuk megkülönböztetni nem lehet. Némelyeken azonban bőrke egészen világosan képződik. Mozgásuk vagy az egész test áramlásával, vagy állábak útján történik. Az állábak ritkán hosszúak és elágazók, hanem rendszerint karélyosak. Mindamellett találunk fonalszerű lábakat is. Gyökérlábak (rhizopodium) vagy tengelyes lábak (axopodium) sohasem képződnek. Ha az állábakon némi merevség megállapítható, az mindig a felületi elkocsonyásodott hártyának a következménye. Protoplazmájuk vagy hígan folyékony, vagy pediglen szívósabb sajtszerű s ezek az állapotok nemcsak a fajok szerint, hanem a fajon belül élettani különbözőségek szerint is váltakoznak. A test a mozgás alkalmával sokféle alakot ölthet. Lehet lencseszerű, lapított tojásformájú, szalagszerű, nagy karajokkal lebenyezett, vagy finoman csipkézett, csillagszerű, vagy fa módjára elágazó s néha szarvasagancsszerű. Pihenő állapotában mindenféle aemoeba gömbölydeddé válik.
Az ekto- és az entoplazma viszonya és szívósága is igen váltakozó. Vannak állatok, melyeken ektoplazmát semmi körülmények között nem különböztethetünk meg; az egész test egyformán habos és szemcsés, mint aminő általában az entoplazma szokott lenni. Más fajok viszont széles kéregplazmát képeznek, mely a habos, szemcsés entoplazmától élesen elkülönödik. Néha az ektoplazma külső rétege annyira szívós és ráncosodó természetű, hogy azt kénytelenek vagyunk pellikulaként megkülönböztetni. Néha a pellikularedők meghatározható helye a lüktetőhólyaggal van kapcsolatban s annak szájadékát a pellikulán vastag gyűrű is jelöli (Amoeba quadrilineata). Helyváltoztatás alkalmával nyálkás váladékot termelnek, melynek segítségével az állábak vége az alzatra tapad. A test ragadós volta fajok szerint váltakozó. Egyes alakokban a helyváltoztató állábat nem képező középtest a ragadósabb. Némely fajban oly nagy a nyálkaképző hajlam, hogy az állatot állandóan nyálkaburok övezi.
Ha amoebához akarunk jutni, a régi előírás szerint át kell kutatnunk állóvizek iszapját, vagy mesterségesen készített felöntvényünk üledékét, különösen pediglen az edénynek gombafonalakban gazdag helyeit s akkor tekintetünket igen gyakran lebilincselik azok a szabálytalan alakú nyálkacseppek, melyeknek folytán változó külső fénytörő kérge és belső habos tartalma elárulja az aemoebát. Mivel ezek a nyálkacsöppszerű lények rendszerint az alzaton csúszkálnak, igen célszerű tenyészedényünkbe üveglemezt elhelyezni, vagy éppen a víz tükörhátyájára üveglemezkéket rátenni és akkor egész biztosan tudunk a vízből amoebákat kiemelni. Igen gyakran jutunk akkor is amoebához, ha a vízszínváltozásokban tündöklő felületi hártyáikat pipettázzuk le.
Nagyító alá került amoebáinkról mindjárt megállapíthatjuk, hogy mozgásuk rendkívül lassú, néha alig észrevehető, olyannyira, hogy csak rajzok segítségével állapítható meg. Ha a táplálkozási módjukról akarunk meggyőződni, mindenképpen helyes gyorsan mozgó alakokat követni. Ez esetben megfigyelhetjük azt, hogy miként folyja körül az amoeba táplálékát, példának okáért a kovamoszatokat, miként emészti meg azoknak hasznosítható részét s végül hogyan üríti ki, rendszerint a hátulsó testtájékán, az emészthetetlen salakot.
Az amoebáknak a test nagysága, a képződött állábak mineműsége, az ekto- és entoplazma viszonya, a mag és a lüktetőhólyag száma és mérete s az entoplazmában felhalmozódó gyüledékek, kristályok mennyisége és alakja révén rendkívül sok faját különböztetjük meg. A búvár a lehető legnagyobb nehézséggel küzd, midőn ezeket az állatokat meg akarja határozni. Az útbaigazító állábak alakja és száma, valamint vastagsága meglehetősen nagy egyéni változatosságnak van alávetve, sőt megtörténik az is, hogy élettani állapotának megfelelően ugyanaz az egyén is változtatja állábainak számát, alakját és hosszát, néha egészen odáig, hogy az alzaton heverő, kúszó alak a csaknem szálaslábú és csillaghoz hasonló lebegőformába megy át, úgy hogy szokott dolog az emoebáknak kúszó, csupasz csiga alakját, az ú. n. limax-típust szembeállítani a lebegő, sugaras, ú. n. radioza-típussal. A ábrán a jellemző amoeba-alakokat mutat be az A. limax, a Pelomyxa binucleata, az A. vespertilio, az A. radiosa, az A. tericola és az A. polypodia képviseletében; ugyanazon a táblán láthatjuk még az A. polypodia oszlását és az érdes amoebának vagy A. vespertilionak különböző alakjait, melyet egy kékalga szálnak elnyelése közben ölt az állat.
Különféle Amoebák. A) Amoeba limax, B) Pelomyxa binucleata, C) A. vespertilio, D) A. radiosa, E) A. terricola, F) A. polypodia (Doflein-Reichenow: Lehrb. d. Protozoenkunde, Bd. 1. kiegészítve.)
Az aemoebák legközönségesebb képviselője a sokat emlegetett Proteus-amoeba: A. proteus Pall., melyet a ábra mutat be, amelyet felfedezője, Roesel v. Rosenhof már 1755-ben leírt volt. Ez az állat vagy tiszta vizek iszapjában, illetőleg növényein, vagy pediglen a csak nagyon kevéssé rothadó, de már baktériumban gazdag vizekben található. Ismertetőjele az egyetlen nagy magva, az egy, ritkán két lüktetőhólyagja és a táplálék rögök mellett nagyszámban található, piciny kristályképződmények, végül pedig a meglehetős nagy számban képződő tömlőszerű állábak. Ha utóbbiak nagy számban képződnek, akkor az egész állat majdnem teljesen lábakká változik át. Az állat ilyen alakot különösen lebegő helyzetében ölt. Ha közben valamely láb a vízbeli tárggyal érintkezik, amint azt Jennings megírta, szívósan ráragad a tárgyra és a test protoplazmája a tapadási pont irányában kezd folydogálni; ezzel egyidejűleg természetesen a többi álláb bevonódik és „rövid idő multán az amoeba, mely azelőtt csupa hosszú karokból állott, melyek a test középpontjától minden irányban sugároztak, zárt, lapos tömeggé alakul át és a szokott módon kúszik a tárgy felületén tovább”.
Amoeba proteus Pallas (Gelei-Gregus: Az ember és az állatok élete)
Dellinger az amoeba mozgásában rendkívül érdekes jelenségre jött rá. Nevezett búvár a nagyítóját úgy rendezte be, hogy az amoebát mozgása közben nem felülről, hanem oldalról tudta megfigyelni. Ilyenképpen azt tapasztalta, hogy az amoeba állábaival valósággal lépked. Közben teljesen úgy csinál, mint a pióca, amely feji részét előrenyújtja, odatapasztja s akkora hátulsó részt húzza utána és emezt ragasztja meg az alzaton. Erre pedig megint a fejét választja le, előrenyújtja és ott megint odatapasztva, ezt a kúszó játékot újrakezdi. Sőt mozgása közben az amoeba akadályokon is éppen úgy átlép, mint a kúszó, araszoló póca. Természetesen ilyen esetekben az amoeba mozgását nem nevezhetjük tisztán folydogálásnak.
Ha a folydogáló mozgást akarjuk megszemlélni, akkor keressünk ki egy érdesamoebát, az Amoeba verrucosa Ehrbg.-et. Ez az állat lomhamozgású, rögszerű, a felületén rendszerint rövid, daganatszerű pseudopodiumoktól redős, vagy éppen egyenetlennek látszó. Kristályocskák nem képződnek a testében. Előfordulása, valamint belsejének alkata az Amoeba proteuséhoz hasonló. A táplálékul kiválasztott áldozat először az amoeba testére felragad, azután mozgása közben feléje kúszik s e közben kebelezi. Rhumbler megfigyelte azt is, hogy ezek az amoebák miként tudnak algafonalakat elnyelni, melyek testüknél sokszorosan hosszabbak.
Az amoeba rátelepszik az algafonal közepére s a középrészt körülzárja s azon hosszában kihúzódik. Erre a fonalnak egyik végét meggörbíti olyannyira, hogy az hurkot képez s erre az amoeba a hurkot is körülöleli, azt még jobban begörbíti s lassanként a folytatólagos szakaszokat is úgy vonja be a görbületbe, hogy végül az egész fonal felgombolyítva a testébe kerül. Miután az alga megemészthető részei felszívódtak az amoeba testébe, az emészthetetlen részeket kitaszítja magából. Rhumbler ezeket a bonyolódottnak látszó jelenségeket az élettelen természetben is utánozni tudta. Az amoeba helyett alkoholos sellakoldatot vett, az algafonal helyébe pedig sellakfonalat. Ha a sellakos alkoholcsöpp a fonallal érintkezik, akkor ez az amoebához hasonlóan kinyúlik a fonalon és azt felgomolyítja magába. Ha a kísérlethez sellakos üvegfonalat használt Rhumber, akkor a sellakos alkoholcsöpp a megmaradt és feloldhatatlan üvegfonalat a végén kidobta magából. Ez a kísérlet szintén megmagyarázza nekünk az amoeba táplálkozásának fizikai oldalát, nevezetesen azt, hogy a félfolyékony protoplazma hogyan kúszik szét fizikai tulajdonságánál fogva az algafonalon, azt felületének egyenetlen volta alapján, hogyan görbíti meg s ha már nincs mit oldania belőle, miként válik el tőle. Életfolyamatként fönnmarad az algafonalnak észrevétele és felkeresése, és az emésztéshez emésztőnedvek termelése. Kétséges az is, hogy az amoeba végigkúszását a bekebelezendő algafonalon hasonlíthatjuk-e a sellakos alkohololdatnak a sellakos üvegfonalon való végigkúszásához. Én ugyanis határozottan észleltem azt, hogy az amoeba a fonalakon aktíve kúszott végig és közben mellső végén a kihúzódásnak semmi nyoma nem volt megállapítható.
Az Amoeba verrucosa mozgása nagyon nehézkes. A szívós külső réteg egyenesen bőrként szerepel s így az állat nem tud folydogálni, hanem bizonyos tekintetben gurul; a belső, puha protoplazma e közben egész tömegével a mozgás irányában előrenyomul s így az amoeba mellső testvégén a szívósabb bőrréteget az alzathoz nyomja, egészen olyanképpen, mint ahogy az hasonló körülmények között a lávaárammal is megesik, vagy pediglen úgy, mint ahogy az olvasztókemencéből kifolyó érctömeg is folytonosan, mintegy azon a saját külső bőrrétegén folydogál tovább, amely a levegő hatására bizonyos mértékig megmerevszik s amelyet a lejtőn lefelé folyó belső izzó tömeg mindig az alzathoz simít.
Hasonlóképpen lomhamozgású a földamoeba (Amoeba terricola Grff.). Ez a zömöktestű állat nedves földben és mohagyepekben él.
A földamoebák meglehetősen el vannak terjedve, Penard nemrégen hat fajt írt le. Eléggé elterjedt a diatomákban és moszatokban gazdag mocsarakban, valamint tőzeglápokon a denevéramoeba (Amoeba vespertilio Penard), melynek háromszögletes, hegyes állábai vannak. Városok közelében, rothadó vizekben, továbbá a csatornáknak folyóvízzel keveredett vizében rendszerint ott találjuk az ágasamoebát (Amoeba brachiata Duj.)
A változóállatkák rendszerint édesvízben élnek. Tengerben sokkal ritkábbak, így az Északi- és a Földközi-tengerekben elterjedt lény a kristályamoeba (Amoeba cristaligena Grbr.); ez az állatocska tele van zsúfolva négyzetes, vagy téglaalakú kristálylapocskákkal; ezeket a rendszerint mészfoszfátból való és erősen fénytörő kristályokat igen sokféle amoebában megtaláljuk.
Az amoebák vizsgálata rendkívül nehéz feladat. Kúszó életmódjuk miatt a vizek tárgyain tartózkodnak, amelyeken picinységük és átlátszóságuk következtében igen nehezen találjuk meg. Ha pediglen valamikép a nagyító alá kerültek, akkor meg azzal gyűlik meg a bajunk, hogy oly kevés ismertető bélyeget tudunk róluk feljegyezni, hogy annak alapján meglehetősen nehézzé válik a már egyszer leírt és tudományosan ismertetett fajokkal az azonosítás. A szabadban élő amoebáknál sokkal ismeretesebbek, mert biztosabban feltalálhatók az élősködő és betegségokozó fajok. Ezek közé tartozik a svábamoeba Entamoeba blattae Bütsch., mely a konyhai svábbogárnak a belében tartózkodik s a tapasztalatok szerint a gazdaállatra nem ártalmas. Ennek ektoplazmája könnyen folyékony, amely mozgás közben olyanszerű áramlásban van, mint a szökőforrás vize, vagyis az alsó oldal középvonalában az áram előretart, elől kettéoszlik és oldalt visszatér.
A bélamoebák (Entamoeba Cas. et Barb.) között a legártalmatlanabb a vastagbélben élő Entamoeba coli Loesch, melyet béldaganatokban s májbántalmakban nagyszámban találják az emberben. Hasonlít hozzá a vérhasamoeba Entamoeba histolytica Schaud. (Entamoeba tetragena, Amoeba dysenteriae) Az E. colit és a dysentericát régebben egy fajnak tartották, csak Schaudin és Hartmann választották szét a két fajt. A vérhasamoeba a trópusok és subtrópusok alatt nagyon elterjedt állat és a veszedelmes melegégövi vérhast okozza, mely rendszerint halállal végződik. Ez az amoeba azért veszedelmes, mert a vértestekből, sejtekből és baktériumokból táplálkozik s nemcsak a bélüregben található, hanem átfúrja a bélfalat és ilyenképpen, miként azt már Koch Róbert 1883-ban kimutatta, gennyes daganatokat okoz.
A leírt élősködő vagy parazitikus amoebák rövid nyújtványaikkal a szabad természet olyan fajaihoz vezetnek át, melyek állábakat nem képeznek, hanem csak valamely guruló csöpphöz hasonlítanak. Ilyen példának okáért a csöppamoeba, Hyalodiscus guttula Duj. (Amoeba) amely pihenő állapotában teljesen gömbszerű, csúszó formájában azonban tojásdad s csaknem minden szénainflusióban megtalálható. Idetartozik a csigaamoeba is, a Hyalodiscus limax Duj. (Amoeba), amely hosszában kihúzott könnycsepphez, illetőleg összehúzódott házatlan csigához hasonlít. Igen gyorsan mozog, mellső testvégét, mint valami széleslebenyű állábat, a csúszás irányában elszélesítve folytonosan előretolja. Ezt az amoebát sok más hozzá hasonló, mintegy tíz fajjal együttesen újabban a Vahlkampfia Chatton nemzetségébe sorozzák. Ide piciny amoebák tartoznak, melyek folydogálva, vagy egyetlenegy nagy, vagy pediglen több rövidebb és zömök állábbal haladnak előre; rajtuk az ekto- és entoplazmát világosan meg lehet különböztetni; a testfelület csupasz s a testben egyetlen lüktetőhólyag s az egyetlen magban nagy belső középtest és kromatint tartalmazó szegélyréteg, ú. n. külső mag található. Később Wasiliewszky és Keiler a nemzetségnek még több ismertetőbélyegét írták le.
A Dactylosphaerium H. L. nemzetségébe azokat az amoeba-fajtákat osztjuk be, amelyek kerekded testén, a testtől élesen elkülönödő és megnyúlt állapotban ujjszerű, vagy hosszú sugárzatosan álló állábak képződnek. A legbiztosabban ismerjük az idetartozó amoebák közül a sugáramoebát, Dactylosphaerium radiosum Ehrbg. (Amoeba) melyhez néha a csigaamoeba is hasonlóvá válik, hogyha annak vizéhez nagyon gyenge kálilúgoldatot teszünk hozzá. Innen más amoebák sugaras állapotát radioza-alaknak szokták nevezni. Közel rokon a sugáramoebával az üvegamoeba, Datylosphaerium vitreum H. L. (Amoeba). Ennek középteste nagyobb s állábai nem annyira sugár- vagy ostorszerűek, hanem inkább ujjformájúak. Másik rokonállat a csodaamoeba, Dactylosphaerium mirabile Leidy (Dinamoeba, Chaetoproteus) amely tőzeglápokban él, majdnem tüskeszerű nyújtványokkal tömötten meg van rakva s algafonalak elnyelésében vetekszik az érdesamoebával.
Nagyon sok mondanivalónk lehetne az amoebák szaporodási módjáról. Amennyire hasonlók és nehezen megkülönböztethetők az egyes Amoeba-fajok vagy nemzetségek, olyan mélyreható különbségek lépnek fel szaporodásuk alkalmával. Akinek módja van a szaporodást megfigyelni, vagy azt türelmesen egyáltalán kivárni, az az illető fajra a legjobb ismertetőbélyegekhez jut. A szaporodás rendszerint közönséges oszlással kapcsolatosan játszódik le, a mag azonban az oszlás alatt fajról-fajra, vagy nemzetségről-nemzetségre másként viselkedik. Az egyes fajokban a közönséges oszláson kívül közben-közben ú. n. többszörös oszlások is bekövetkeznek. Nagyon sok amoebával kapcsolatban ismeretessé vált a párosodás is. Ennek különleges fajtája a magával való párosodás, amidőn egy ugyanazon magból származó magfelek olvadnak újra össze. Az amoebák néha betokozódnak és utána sokszoros oszlás, spóraképzés következik. Egyes amoeba-fajok nemzedékváltakozáson mennek keresztül, olykép, hogy az egyik nemzedék amoeboid, a másik pediglen ostoros lény. Ennek a megállapításnak az amoebák származástanára vonatkozólag az a nagy jelentősége van, hogy ma már nem is az amoebákat, hanem az ostorosokat tartják a legegyszerűbb alkatú véglényeknek s az amoebákat a kúszó életmódjukkal kapcsolatosan átalakult és leegyszerűsödött flagellata-származékoknak minősítik. Ez a megállapítás teszi lehetővé, hogy a véglényeknek ezt a két csoportját a plazmán-mozgók (Plazmodroma) csoportjába foglalhatjuk össze.
Az előbb jelzett származástani megállapítást nagymértékben megerősíti az a körülmény, hogy sokan a gyökérlábúak körzetébe számítják az ostorosamoeba, vagy Mastigamoeba F. E. Sch. nemzetséget is, melynek egyik legismertebb képviselője a Mastigamoeba aspera F. E. Sch., melyet az ostorosok között ismertünk meg. Ezeknek az amoebáknak egyetlen hosszú tapogatónyújtványuk van s így a Rhizopodák és a Flagelláták bélyegeit egyesítik.
