2. rend: Házasállatkák (Testacea)
2. rend: Házasállatkák (Testacea)
Sok amoebaszerű lény, miként azt kép is elárulja, egykamrájú házban lakik, akár a csigák a csigaházban. A ház egyszerűen együregű, rendszerint kerekded, tojásdad, korongszerű urna, tányér, csésze, főkötő, kalap vagy éppen szabálytalan formájú és annak egy kijárata van. A szájadéka vagy szabályosan valamelyik tengelyvégen helyezkedik el, vagy néha eltolódott, mint a Centropyxiseké.
Quadrula symmetrica F. E. Sch., B) Hyalosphaeria lata F. E. Sch., C) Arcella vulgaris Ehrbg., D) Difflugia pyriformis Perty
Centropyxis (eredeti rajz)
Felülete lehet sima, érdes, vagy éppen tüskés. A ház vagy tisztán csak szerves állományból áll, amely kocsonyás (Cochliopodium, ), chitin, vagy szarúszerű anyagból képződik, vagy pediglen a szerves alapállományba, szervetlen testek rakódnak le. Ezeket a szervetlen elemeket kovalemezkék képében vagy maga az állat állítja elő, mint az Euglypha, vagy pediglen az alzatról szedi össze, mint a Difflugia és a Centropyxis. A kívülről fölvett testecskék között homokszemek, diatoma-házak, illetőleg állati és növényi kovatörmelékek találhatók. A kemény testek, akár maga képzi, akár pedig kívülről veszi fel azokat, egyelőre a protoplazmában feküsznek s csak a szerves alapanyag képzésekor és azzal együtt kerülnek a testfelületre. Állábaik rendszerint lebenyesek, vagy szálformájúak, ritkán találkozunk gyökérlábbal. A protoplazma igen gyakran övekre különödik szét; ez esetben a ház tetejébe eső legbelső rétegben találjuk a magvat, üveges vagy szemcsés protoplazmától környezve. A magtól kifelé eső övben folyik le az emésztés, itt találjuk az emésztőhólyagok között a lüktetőhólyagot és a protoplazmát megzavarosító gyüledékkristályokat, s ebben az övben termeli az állat a ház kovaanyagait is. A külső övet pedig a rendszerint üvegszerűen áttetsző mozgó-protoplazma, az ú. n. kinoplazma alkotja. Ez utóbbi túlnyomórészt az ektoplazmának felel meg.
Cochlipodium bilimbosum Auerb. a) fölülről, b) oldalról
Euglypha alveolata Duj. S = héj, Ps = állábak (Doflein-Reichenow: Lehrbuch d. Protozoenkunde, Bd. 1.)
Kettéoszlásuk rendkívül érdekesen következik be. Az anyaállat téktájában, illetve protoplazmájában felhalmozza még a héjnak szervetlen anyagát is. Az oszláskor vízfelvétellel kapcsolatosan a protoplazmának fele az oszló magféllel együtt kidudorodik az anyaállat száján keresztül, úgyhogy az oszláshoz szükséges kétszeresére való növekedés mindig hirtelen és mindig a megduzzadás kapcsán következik be. A kiduzzadó plazma osztályrészül kapja az anya testében felhalmozott rögöket a héjképzéshez s feladata csupán abból áll, hogy a héj szerves alapállományát készítse el s azzal együtt a szervetleneket a test felületén a fajt jellemző formában és rendben ossza szét.
Megemlítendő jelenség az is, hogy a tékásamoebák csaknem kizárólag az édesvíz lakói. Annyira el is vannak terjedve, hogy a vízből hazahozott növényekkel, hulladékokkal sokkal biztosabban kerül gyüjteményünkbe tékásamoeba, mint csupasz amoeba.
A magyar édesvízek legegyszerűbb alkatú tékásamoebái a Cochliopodiumok.
Ezek a puha kalapokhoz hasonló lények tiszta forrás- és patakvizekben élnek. Elég gyakori lény a C. bilimbosum Auerb, mely karajos lebenyeivel alig észrevehetően csúszkál a vízi tárgyakon. Teste annyira puha bőrkehártyával van borítva, hogy mozgása és protoplazmája szüntelen mozgása közben a kalapfej alakja is folyton változik (metabolia).
Ha a tóból vagy patakból, akár folyamból hazahozott iszapot, vagy vízinövényeket nagyító alatt átvizsgáljuk, rendszerint ráakadunk a bárkaállatkának, Acella vulgaris Ehrbg., kerekded, barna korongszerű, néha éppen bronzpénznek tetsző vázára. Ha hideg szobában vizsgáljuk az állatokat, alig vesszük észre a lapos tok megmozdulását, ha azonban szobánk felmelegszik 10° melegségre, mindjárt vidáman elkezdik sétájukat. Ilyen alkalommal, különösen, ha a házat oldalt, éléről tekinthetjük, világosan észrevehetjük, hogy bárkaszerű héj alsó homorulatából egy kis amoeba ágaskodik ki rövid állábaival. Ilyen oldalnézetben a házról világosan megláthatjuk azt is, hogy hátoldala boltozatos, hasoldala pedig be van nyomva és annak közepén nagy, kerekded nyílás van. Az arcella-szó kis bárkát jelent s ilyennek az állat héja csak felfordított állapotában tekinthető, ahol a nyílás, mint kerekded csónakba vezető bejáró, illetőleg ülőhely fogható fel. A házat az állat puha teste nem tölti ki tökéletesen, hanem annak felületével, rövid nyújtványok segítségével érintkezik. A nyújtványok között fennmaradó rés arra alkalmas, hogy oda az állat gyüledékei, melyet több lüktetőhólyag termel, kiürülhessen. A bárkaállatkának rendszerint egy magja van. A fiatal állat körül képződő héj átlátszó s így azon keresztül az állat mozgó protoplazmáját jól meg lehet figyelni. A ház lassanként megbarnul és rajta lassanként finom, barnás, többnyire hatszöges rácsozat képződik, melyen át finom ablakocskák vezetnek az állat belsejébe.
A bárkaállatkák nemcsak állábaik segítségével tudják helyüket változtatni, hanem a protoplazma felsőrészén, tehát a héj boltozata alatt képződő léghólyag segítségével is. Az elmult év őszén a leapadt Tiszának egyik visszamaradt oldalpocsolyájából a szélfúvás révén a tócsa egyik szélére sodort barnás nyálkát kanalaztunk le és hoztunk haza a végett, hogy a felületi habos hártyában élő állatvilágot átvizsgáljuk. Nagy meglepetésünkre a habos hártya arcellák mérhetetlen tömegével volt tele, tőlük nyerte barna színét. Az arcellák mindenike egy-egy léghólyaggal volt ellátva, melynek segítségével emelkedett fel a felmelegedett és ellevegőtlenedett iszap szintjéről a levegős vízfelületre. Az ilyen arcellák a víz felületén éppúgy tudnak kúszni, mint bármely más hártyán csúszkáló állatok. Táplálékul a vízhártyán rendszerint diatomákat fognak össze. Már Engelmann megfigyelte volt az arcellákban képződő eme léghólyagocskákat s ő a léghólyagképzést és annak használatát az állatok lelki készségeivel hozta kapcsolatba.
A magyar vizekben közönséges még korongszerű arcella: A. discoides Ehrbg., melynek lapos házát kitöltő protoplazmában két mag és 7–9 lüktetőhólyag van.
A tékásamoebák egészen közönséges s a magyar vizekből is jól ismert képviselői az írottállatocskák (Euglypha Duj) .
Ezek héja zacskó- vagy zsákszerű, összehúzott oldalán nyított s állábaik nem rövid karajok, hanem hosszúra nyúló igazi fonallábak. Arról nevezetesek, hogy héjuk szerves alapállományába szabályos sorokba kovából álló apró, elliptikus lapokat helyeznek el, melyeket protoplazmájuk középső övében maguk termelnek. Az elliptikus lapocskák fedélcserépszerűen vannak egymás felé elhelyezkedve s az egymást borító szegélyek rajzolatot, „iratot”, a szájnyílás körül pedig csipkézetet formálnak, ahonnan az állatnak mind latin, mind pediglen magyar neve származik.
Talán valamennyi tékásamoeba között legközönségesebb és legfeltűnőbbek a zománcállatocskák (Difflugia Lecl.). Ezek közül némelyek akkorára fejlődnek, hogy házuk állábuk nélkül s eléri a félmilliméteres méretet. A házak alakja tojásdad, vagy körteformájú s méretben meglehetős változatosságot mutat, amiért a zománcállatocskáknak egymástól való megkülönböztetése igen nehéz dolog. Legközönségesebb közöttük a körteformájú zománcállat (Difflugia pyriformis Perty.). A Difflugiák algákkal, különösen pedig kovamoszatokkal táplálkoznak. Azonban nemcsak eledelül szolgáló anyagokat, hanem homokszemeket és más törmelékeket is vesznek fel, amit oszláskor a fiatal állatok a testfelületre tolnak ki, ott felragasztják protoplazmájukra és chitin- vagy szarúnemű anyaggal összezománcolják. Verworn tűvel összetörte egyik zománcállatka házát s azután finom, porszerű üvegcserepet nyújtott az állatoknak, melyet azok mohón felszedtek s a testfelületén kiizzadván, az új ház felépítésére használtak fel. Rhumbler ennek a háznak fizikai alapon való összeállását és kiképződését kísérletileg igen szépen utánozta. Azt azonban, hogy itt sem megy minden teljesen gépelvi alapon, abból világos, hogy különösen az írottállatocskák bizonyos különleges tüskékkel ellátott kovalapocskákat testüknek mindig megszabott pontján helyeznek el, ami megint nem következhetnék be, hogyha a héjacskák csak fizikai erők hatására jutnának a testfelületen, természetesen mindig a véletlentől vezetve, a maguk helyére. Azokat a különleges, tövises lapokat nem a véletlen, hanem az élő állat helyezi el a fajt jellemző módon a megszabott helyre. Nevezetes és különleges jelenség az, hogy egyik tékásamoeba betokozott állapotában, mint bélparazita, az ember testén is átmegy. Ez az állat a Chlamidophrys enchelis Ehrbg. (Platoum stercoreum), melyet, mint az embernek daganataiban élősködő tetemes méretű amoebát Leyden adatai s a maga vizsgálata alapján Schaudinn Leydenia gemmipara néven már korábbna leírt volt. Később kiderült, hogy itt egyik az ember környezetében nedves földön, vagy szemétben élő tékásamoebáról van szó, melynek cystája csak akkor indul fejlődésnek, ha ez az ember, vagy pediglen állatok bélcsövén keresztül jut.
A következőkben néhány tengerpartlakó gyökérlábúval fogunk megismerkedni, amelyek egykamrás házukba szintén homokszemeket építenek be.
Legkülönlegesebb példája az idetartozó lényeknek az Astrorhiza limicola Sandahl.
A Földközi-tenger algával benőtt sziklás partjain a Gromiákkal ismerkedhetünk meg, melyeknek rokonai édesvízben is élnek. Ezek két különleges dologról nevezetesek. Egyfelől arról, hogy igazi gyökérlábakkal, rhizopodiumokkal vannak ellátva, melyekben az ágak, mint ismeretes, összefolynak, másfelől pedig arról, hogy nincs lüktetőhólyagjuk. Aki tengerpart közelébe kerül, annak igen könnyű a Gromiával közelebbi ismeretséget kötni. Ha tengerparton vízinövényeket szedünk össze s vigyázunk rá, hogy a rájuk tapadt homok és iszap a gyüjtéskor ne ússzék le róluk s szobánkban bő tengervízben helyezzük el a növényeket, csak arra kell ügyelnünk, hogy a szabad szemmel látható nagyobb állatokat eltávolítsuk az edényből, akkor az edény falát nemsokára ellepik a lupéval is megtalálható Gromiák. Már kis nagyítással is észrevehetjük azt, hogy ezeket a tékásamoebákat fínom protoplazmahálózat veszi körül. Ha az egyik állatot vigyázattal a nagyító alá helyezzük, akkor az első pillanatban eltűnik ugyan az állat héjába a protoplazmás hálózat, visszahúzódván a meglehetősen rugalmas héjba, csekély várakozás után azonban minden újra láthatóvá lesz. Mellékelt képünkön a tojásalakú gromiának, Allogromia ovoidea Rhumbler (Gromia oviformis – testét és az őt sugárzatban körülfonó állábaknak hálózatát látjuk. Schultze Miksa, ki ennek az állatnak csaknem egy teljes cm2-et bevonó protoplazmatikus hálózatát közelebbről megfigyelte, a következőket írja: „Tökéletes nyugalomban, bizonyos idő letelte után a héj nagy nyílásán keresztül színtelen, átlátszó, rendkívül finoman szemcsézetes anyagból álló vékony fonalak nyomulnak elő. Az először kilépő szálak tapogatózva kutatnak mindaddig, amíg valami szilárd testre (a mi esetünkben az üveg felületére) nem akadnak, ennek hosszában kinyújtóznak s közben a héj belsejéből új anyag nyomul utánuk. Az első szálacskák rendkívül fínomak, ezeket azonban nemsokára vastagabbak követik, amelyek az elsőkhöz hasonlóan, nyílegyenes irányban nőnek kifelé, útjukban gyakran hegyesszögben elágaznak s ilyenképpen a szomszéd szálakkal összefolynak, hogy aztán útjukat közösen folytassák, miközben mindig vékonyabbá válva oly hosszúra nem nőnek, hogy az állat testméretét nyolcszor-tízszer túllépik. Miután a fonalak a héj nyílása előtt mind nagyobb és nagyobb tömegben képződnek, egyszer csak megszűnik a hosszukban való továbbnövekvésük. Az elágazódás azonban mind gazdagabbá válik, a szomszédos szálak között számos híd képződik, amely az állat folytonos vándorlása közben szintén örökösen változó hálórendszert alkot. Ahol a hálózat szélén több fonal találkozik, az odafolydogáló protoplazma-anyagból szélesebb lapocskák képződnek, melyekből, mint valami másodlagos központból, megint új fonalak sugárzanak szét.”
Gromia oviformis Duj
„Rendkívül tanulságos tapasztalatokra teszünk szert, ha a protoplazmaszálakat erős nagyítással közelebbről tekintjük meg. Azt látjuk ugyanis, hogy a héjból a szálak mentén szemcsés protoplazma folyik ki s az meglehetősen gyorsan halad a kerületre, ahol a szál végén megfordul s a másik oldalon visszafolyik. Mivel ez az áram folyton tart, ennek következtében minden szálon el- és visszaáramlást tudunk megfigyelni. Különösen a szélesebb fonalakon tudjuk könnyen megállapítani ezt a kétirányú, ellentétes áramot. A vékonyabb szálakon azonban, melyeknek szemcséi gyakrabban vastagabbak, mint maguk a szálak, az áram kettős voltát és ellentétes irányát lehetetlen megállapítani. A szemcsék a fonalak felületén kidudorodnak és állandóan külső fekvésben siklanak tovább. Ha a szemcse a fonal kettéágazásához érkezik, ott igen gyakran jó ideig megáll s csak késéssel tér át az egyik, vagy másik útra. A protoplazmaáram a kereszthídakon is tart s ott megtörténik, hogy a szomszéd fonalhoz érve, ellentétes irányú árammal találkozik, amely magával rántja. A vastagabb fonalak belsejében szintén hasonló dolgot lehet tapasztalni. Ott is egy-egy szemcse hozzásurlódik az ellentétes irányú áramhoz és mozgásában maga is hirtelen teljesen irányt változtat. Maguknak a fonalaknak alapállománya rendkívül fínoman szemcsés s így a szálak külső és belső állománya között nincs különbség. A szemcséknek szabályos fel- és lefelé tartó siklásából csak arra tudunk következtetni, hogy a héj belsejéből valamely teljesen egynemű contractilis állomány a fonal egyik felében állandóan kifelé, a másik felében pedig befelé áramlik és a mi szemcséinket, amelyek egyedüli elárulói az áramnak, magukkal viszik.”
A Gromiáknak ezek a részletesen ismertetett állábai nemcsak a helyváltoztatásban, hanem a táplálékszerzésben is fontos szerepet töltenek be. Az emésztésben azonban nem játszanak közre. Amint Schultze írja ugyanis, ha a fonalak útközben hasznosítható táplálékra akadnak, akkor arra rátapadnak és azt körülfolyják, közben azonban folyton megrövidülnek, úgyhogy végül is a zsákmány a héj szájadékához kerül és lassanként a héjtól körülzárt testbe kebeleztetik be, ahol a voltaképpeni emésztés megtörténik.
A régebbi rendszertanokban a fentiekben megismert Arcellákat, Difflugiákat, Euglyphákat, Astrorhizákat és Gromiákat, mint egykamrás: monothalamiás állatokat állították szembe a következőkben részletesebben ismertetendő likacsosházúakkal, vagy Foraminiferákkal, melyeket viszont, mint sokkamrásokat (Polythalamia) különböztetik meg. Ma az újabb rendszertan, miután arra ébredt, hogy a tékásamoebák voltaképpen az Amoebina-csoportba volnának beosztandók, az egykamrás és sokkamrás megkülönböztetést alaptalannak tartja és elveti.
