2. ÖREGCSALÁD: TROMBIDIFORMES
2. ÖREGCSALÁD: TROMBIDIFORMES
Az atkák második öregcsaládjába tartoznak a bársonyatkák, víziatkák és rokonaik (Trombidiformes), melyeknek egy pár lélekzőnyílása a test két oldalán vagy a szívókészülék tövében található meg. A tulajdonképpeni bársonyatkák (Trombidiidae) csoportjába általában hosszúlábú, szemmel bíró állatokat sorolunk, ezek legtöbbször élénkvörös színükkel tűnnek ki és a földön gyorsan szaladgálnak ide-oda. Fejlődésmenetük meglehetősen bonyolult. Az állat általában a petétől a kifejlődött egyénig (imago, prosopon, adultus) több fejlődési szakaszon megy át, úgyhogy fejlődése folyamán nyugalmi és szabadon élő stádiumok váltakoznak egymással. A fejlődés bizonyos szakán az embrió feltöri a kemény peteburkot és ekkor körüle a peteburok alatt másodlagosan védő tok (apoderma, Claparede szerint deutovum) fejlődik, melyben addig marad, míg lárvává nem fejlődik. Ez az állat első nyugalmi állapota, melyet Henking elnevezése alapján schadanophan-stádiumnak nevezünk. Egy idő múlva az apoderma fölpattan s kibújik belőle a lárva, mely miután rövidebb-hosszabb ideig szabadon élt, mozdulatlanná válik s beáll a nymphochrysalis állapot, mikor az állat körül újból apoderma (második apoderma) képződik, melynek kifejlődése után ezt a stádiumot nymphophan-stádiumnak hívjuk. Az apodermán belül fejlődik ki a nympha, mely végül az apodermát fölszakítva, abból kiszabadul és az állat egy ideig ismét szabadon él; bizonyos idő múlva a nympha valamely növényre, kőre, törmelékre stb. kapaszkodik s bekövetkezik a teleiochrysalis állapot, ekkor ismét apoderma (harmadik apoderma) veszi körül az állatot és az atka ekkor a nyugvó teleiophan-stádiumát éli. A harmadik apoderma levedlése után megjelenik az ivarérett egyén.
Az e csoportba tartozó atkák fejlődésmenetében tehát három nagy periódus, s mind a három perióduson belül három fázis különböztethető meg, mely utóbbiakat többnyire a szabadon élő stádiumok fejezik be. Az első periódus alatt a fejlődő egyén a petétől a hatlábú lárvaállapotig jut el, a második a nyolclábú, de még nem ivarérett nymphaalakkal ér véget, míg az utolsó periódus végén előttünk van az ugyancsak nyolclábú, de már teljesen kifejlődött, ivarérett egyén.
Az elmondottak alapján fejlődésmenetük vázolására a következő séma alkalmazható:
I.
nyugalmi stádium:
pete, az apoderma föllépése, schadonophanstádium (deutovum Clap.), az apoderma levedlése
szabadon élő stádium:
lárva
II.
nyugalmi stádium:
nymphochrysalis, az apoderma föllépése, nymphophanstádium, az apoderma levedlése
szabadon élő stádium:
nympha
III.
nyugalmi stádium:
teleiochrysalis, az apoderma föllépése, teleiophanstádium, az apoderma levedlése
szabadon élő stádium:
imago
A piros bársonyatka (Trombidium holosericeum L.) skarlátpiros, mintegy 2.25 mm hosszúságú kis állat, különösen tavasszal elég gyakori, teste puha és erősen domború.
Piros bársonyatka (Trombidium holosericeum L.).
Két szeme van. Két kis ollóformájú rágócsáppal fölfegyverzett ormánya mellett van a négyízű állkapcsi tapogatója, melynek utolsóelőtti íze a külső oldalon kis karomban végződik. A Microtrombidium pusillum Herm. nevű faj parányi, kis piros lárvái különösen nyár derekán és ősszel a gabonákon és fűszálakon üldögélnek, ezeknek megvan az a rossz szokásuk, hogy kutyára, macskára, majdnem valamennyi apróemlősre, kisebb madarakra sőt az emberre is rámásznak. Némely esztendőben, ha túlságosan elszaporodnak és a bőr alá férkőzve piros, erősen viszkető pattanást okozva, valósággal országos csapássá válhatnak. Ezek azok az atkák, melyek sok kellemetlenséget okoznak a kerti munkásoknak és az aratóknak.
Más bársonyatkák lárvái, mint pl. a barnásvörös színű Allothrombium fuliginosum Herm. nevű fajé alacsonyabbrendű állatokon élősködnek; nálunk tavasszal meglehetősen gyakori ez a kis állat és biztos pusztítója mindenféle levéltetűnek, pajzstetűnek. Kövek alá, kis rakásokba letojt rózsaszínű, kerek petéiből kicsi, hatlábú lárvák bújnak ki, ezek nem egyszer a kaszáspókok vagy rovarok lábain élősködnek. A piros bársonyatkánál jóval nagyobb festőatka (Dinothrombium tinctorum L.) több közeli rokonával a tropikus vidékeken él. Masszaua környékén néha oly nagy mennyiségben jelennek meg, hogy messze területek szürkésbarna, a naptól felperzselt talaja cinóbervörös színűvé lesz a töménytelen atkától. A bennszülöttek ezen atkából igen tartós, szép vörös festéket állítanak elő.
A közel rokon szövőatkák (Tetranychidae) családjának tagjai puhatestű, zöld növényi részeken élő alakok, egy vagy két pár szemük van s testüket egy harántbarázda két részre osztja. Lélekzőnyílásuk egy pár van. Állkapcsi tapogatójuk négyízű, rágócsápjukon az utolsó íz S alakúan meggörbült hosszú szúrósertévé alakult át. Idetartoznak elsősorban a parányi, tojásdadalakú szövőatkák, melyek leginkább a levelek fonákját lepik el és finom, fehéres fonalukkal az egészet behálózzák. Ha tömegesen lépnek föl nagy kárára vannak a megtámadott növényeknek. Ilyenkor sűrűn egymás mellett kolóniákat alkotnak. Fonalukat nem, mint a pókok a test végén elhelyezett fonómirigyekből, hanem a szájnyílásuk mellett levő mirigyből eresztik, azonkívül az egyes fonalak nem több szálból tevődnek össze, mint a pókoké, hanem fonaluk egyszerű. A szövőatkáknak számos faja ismeretes, a különböző növényeken más és más fajok élnek; a fákat, cserjéket, konyhakerti és díszkerti növényeket egyaránt pusztítják. A meglepett levél színe elváltozik, így az uborkáé megsárgul, a babé megvörösödik (megrezesedik), a fáké megfakul. A fertőzött levél idő előtt lehull. A városi utcai fák korai lombhullásának legnagyobb részben a szövőatka az okozója. Különösen a pornak kitett, tehát az utak mellett álló növények szenvednek sokat tőle. Nálunk nagyon gyakori faj a szövőatka, takácsatka, atkapók, (Tetranychus telarius L.), kora tavasztól késő őszig gyakran éppenséggel nagymennyiségben lepi el főleg a hársfákat s szívása következtében ezek levelei akárhányszor már augusztusban megsárgulnak és lehullanak. A zöldessárga vagy pirosas színű, alig 1/2 mm nagyságú, tojásdadalakú szövőatka petéit a levelekre rakja le, ezekből már néhány nap múlva kibújnak a hatlábú lárvák; a lárvák többszöri vedlés után nyolclábú nymphává alakulnak át, míg az utolsó vedlés után megjelenik a teljesen kifejlődött egyén. A hársfák leveleit bevonó sűrű szövedékekben az öregek társaságában megtaláljuk a fiatalokat is. Téli szállásukat szintén fonalakból készítik el. Szeptember végén a nőstények nagy tömegekben húzódnak a kéregrepedésekbe, esetleg a talajba vagy a lehullott lomb alá, egyes példányok azonban néha még tél derekáig is kinn maradnak. Téli tanyájukat sűrű fonadékkal veszik körül. Előfordul, hogy egy-egy hársfa törzsének kéregrepedéseit százezerszámra szállják meg ezek az atkák, ilyenkor a törzs a vastag szövedékrétegtől olyan külsőt nyer, mintha csillogó ezüstkéreggel volna bevonva. Szigorú, kemény télen nagyon sok elpusztul közülök. Sárgászöld nyári színük az áttelelés idejére narancs- vagy skarlátvörös színűvé változik. Az áttelelő nőstények többnyire terhesek; amint a természet ébredni kezd, fölkeresik a zsenge leveleket és nyomban lerakják petéiket, ezekből a petékből azonban ismét csak nőstények kelnek ki, melyek meg nem termékenyített petéiktől hamarosan megszabadulnak, e petékből azután hímek jönnek a világra. A hímek az előző nemzedék nőstényeit megtermékenyítik és ettől kezdve indul meg a fentebb vázolt rendes fejlődésmenetük, úgyhogy egy nyáron át körülbelül 10 nemzedékük jön létre. Kártékony állat a Tetranychus altheae v. Hanst. nevű faj is, ez, ha ezerszámra lepi el a komló leveleit és a növény nedvét szívja, annak szeplős hervadását okozza, minek következtében a levelek megvörösödnek, elszáradnak és lehullanak. Nagyon szomorúan festenek az így elpusztított komlóültetvények, melyeknek lombjavesztett csupasz hajtásai mind megannyi ostor lógnak lefelé, miközben az elfonnyadt leveleket a szél szerteszéjjel hordja. Ezeken a leveleken és a régi tönkökön telelnek át az atkák, úgyhogy, ha e kártékony kis állattól meg akarunk szabadulni, a talajt minden növényi maradványtól alaposan meg kell tisztítani.
Vagy egyáltalában semmi vagy csak nagyon kevés fonalat tudnak ereszteni a szövőatkákhoz csatlakozó mohaatkák (Bryobiidae). Ezek a kis állatok nemcsak a mohákon, és egyéb más apró növényeken élnek, hanem részben kultúrnövények kártevői is lehetnek, minta barnásvörös színű, mintegy 0.8 mm nagyságú Bryobia praetiosa C. L. Koch nevű faj, mely az egres levelein azokat a csúnya fehér foltokat okozza.
A Cheyletidae-család szabadon élő fajai szorgalmas pusztítói más atkáknak, kisebb rovaroknak, mint a Collemboláknak és Thysanuráknak stb. Az atkákat még a madarak tollai között és az apróemlősök szőrbundájában is fölkeresik, hogy zsákmányul ejtsék őket. Így a Cheyletus eruditus Schrank nevű faj úgy ólálkodik a Tyroglyphidák tanyája körül, mint az oroszlán az antilop-nyáj körül.
A Tarsonemidae vagy tetűatkák csoportjának tagjai hosszúkás testű állatok és fejtorjuk potrohuktól meglehetős élesen elkülönült. Lábuk öt- vagy hatízű. Életmódjuk meglehetősen különböző: sokan közülök gubacsokban tanyáznak, mások rovarokon élnek, többnyire azonban a növényeket keresik föl, miáltal kártékonnyá válnak, mint pl. a Pediculopsis graminum Reut. nevű faj, mely Európában és Amerikában a réteket és gabonatáblákat szállja meg és szúrásával beteggé teszi a növényt, úgyhogy annak szára a kalásszal együtt időelőtt megsárgul és elfonnyad. A nőstények, Reuter szerint, mint más atkafajok esetében is megfigyelték, már nympha-korukban megtermékenyülnek és csak ezután fejlődnek teljesen kész szaporodásképes egyénné. Ha azonban a nőstény nympháknak, amint ez néha előfordul, nincsen alkalmuk a megtermékenyülésre, úgy látszik egész életükön át nympha-állapotban maradnak meg, anélkül, hogy tovább tudnának fejlődni. A Hymenopterák pondróin és a kisebb lepkék hernyóin élősködik a Pediculoides ventricosus Newport nevű faj nősténye; testének hátulsó része, ha tele van száz és száz embryóval, 2 mm átmérőjű gömbbé is megduzzadhat, az apró kis hímek viszont a nőstény megduzzadt testén élősködnek. Egyes fajaik melegvérűeken élősködnek, mint pl. a Tarsonemus hominis Dahl az emberen, a Tarsonemus Sauli Dahl pedig lovakon, kutyákon, egereken.
A víziatkák (Hydracarinidae) olyan kisebb-nagyobb kiterjedésű növényekben gazdag tavakban tartózkodnak, melyekben bőségesen élnek ázalékállatkák és alsóbbrendű rákok, tehát, hol a rablóéletet folytató, örökké éhes, mohó és falánk víziatkák elegendő mennyiségű táplálékhoz jutnak. Mohóságukban nemegyszer kannibalizmusra is vetemednek. A partok közelében, hova a napsugár a növények közé még behatol, fáradhatatlanul úszkál ide-oda a kristálytiszta vízben a skarlátpiros Hydrarachna geographica O. F. Müll. nevű faj, hát- és hasoldalát szimmetrikusan elrendeződött sötét foltok tarkítják, teste majdnem gömbalakú s a nőstény a 8 mm nagyságot is eléri. Úszásra az erőteljes, hosszú, selymes úszósertékkel ellátott utolsó pár lábát használja. Ha a tavirózsa vagy más vízinövények leveleinek fonákját vagy a vízbemerült kavicsokat figyelmesen megvizsgáljuk, megtalálhatjuk rájuk ragasztva ezeknek a víziatkáknak petelepényeit is, melyekben számos halványpiros, egymás mellé helyezett kis petét pillanthatunk meg. Éppen úgy, mint a bársonyatkák esetében is láttuk, a kifejlődött, de még a petében levő embriót egy második belső burok, az úgynevezett deutovum veszi körül, melyből kicsike, hatlábú, hatalmas szívókészülékkel bíró lárva bújik ki, a lárva azután valamely úszó bogár vagy vízipoloska bőrébe kapaszkodik, hogy annak vérét szívja és továbbfejlődjék. A vízirovarok hasoldalán nagyon gyakran látható piros színű, tojás- vagy gömbformájú, majdnem gombostűfej-nagyságú testecskék nem egyebek, mint a víziatkák lárvái, ezek a rovarok testén töltik el úgynevezett bábállapotukat (nymphophanstádium). A bábnak erősen földuzzadt külső bőrében fejlődik ki a nyolclábú nympha, ez később a burokból kiszabadulva vígan úszkál a vízben s már teljesen a kifejlődött egyénhez hasonlít, de még nem ivarérett, bizonyos idő múlva valamely vízinövénybe kapaszkodva megnyugszik, ekkor éli mozdulatlan teleiophanstádiumát s csak ennek eltelte után jelenik meg, mint teljesen kész, ivarérett egyén.
Más víziatkák, mint az Eylais Latr., Hydryphantes C. L. Kochgenus fajai lárvaállapotukban elhagyják a vizet, jó magasra fölmásznak a part mentén növő fű-, szittyó- és nádszálakra és várják a kedvező pillanatot, hogy valamely arra szálló szitakötőre, légyre vagy más hasonló, vízmentén röpködő rovarba kapaszkodhassanak. Ez az élősködő életmód a víziatkáknak bizonyos előnyöket biztosít. Eltekintve attól, hogy ilyen módon táplálékukhoz kényelmesen hozzájutnak, gazdaállataik révén messze vidékekre elhurcoltatnak és ezáltal elterjedésük is biztosítva van, vagyis a repülő rovarok segítségével könnyen eljuthatnak egyik vizes területről a másikra s így alkalmuk van a nekik legmegfelelőbb lakóhelyet ellepni és innét magyarázható meg az a körülmény, hogy a francia kutatók, Blanchard és Richard a svájci Alpok 2000 m-en felüli teljesen növényzetmentes tengerszemeiben és gleccsertavaiban is számos víziatkát találtak. Egészen más életmódot folytatnak azok a víziatkák, melyek csak alsóbbrendű víziállatokon fordulnak elő. Így az Unionicola crassipes O. F. Müll. nevű faj lárvái az édesvízi szivacsokon élősködnek, nypmhái és kifejlődött egyénei pedig szabadon élnek, míg a kagylóatka (Unionicola Bonzi Clap.) nemcsak ifjúkorát, hanem egész életét a tavikagyló kopoltyúlemezein és köpenyén tölti el.
De nemcsak az állóvizekben élnek víziatkák, hanem megtaláljuk őket a forrásokban, erekben, patakokban, folyókban egyaránt. Természetesen a különböző életfeltételeket nyujtó lakóhelyek nagy befolyást gyakorolnak életmódjukra, testalkotásukra stb. Az állóvizekben élő ú. n. eurytherm-fajok lábait – mint már említettük –, különösen a végső ízeken, hosszú, selymes úszóserték díszítik, minek következtében kitünő úszók, bár kivétel itt is van, mint például a Limnochares holosericea De Geer nevű faj, melyet, ha a vízből kiveszünk, önmagával tehetetlen, puha tömeggé esik össze, vagy a pirosszínű Thyas truncata Neuman, ez legszívesebben a vízinövényeken kapaszkodik s csak néha mászkál. A legtöbb állóvízi faj azonban fáradhatatlan úszó. Úszásuk annyira jellemző, hogy annak módjából, az egyes alakok genusára is lehet következtetni. Így az elég tekintélyes nagyságot elérő, sötétvörös színű, félgömbalakú Eylais extendens O. F. Müll. úszás közben utolsó lábpárát maga után vonszolva 3 elülső pár lábával dolgozik szorgalmasan. A zöldesszínű Arrhenurus sinuator O. F. Müll. úszása inkább gyors futásra emlékeztet, majd hirtelen megpihenve hátulsó lábait a hátoldalon a többi fölött előrenyujtva tartja.
Ezzel szemben a forrásokban, patakokban, folyókban élő ú. n. rheophil-fajok lábain úszóserték általában nincsenek, így úszni sem tudnak. A víz sodra ellen hosszú lábaik végén lévő hatalmas karmokkal és az egyes lábízek végén lévő sertekoszorúval védekeznek, ezekkel kapaszkodnak meg ugyanis az iszapba, kövekbe, algákba, mohokba, beesett falevelekbe, ágakba stb. Legtöbbször erős páncéllal fedett testük lapított és jóval kisebbek, mint az állóvíziek. Nálunk előforduló legközönségesebb képviselőik a Sperchon, Hygrobates, Megapus, Atractides stb. nemekbe tartoznak.
A víziatkák halgazdasági szempontból nem jöhetnek számításba, amennyiben a halak őket megvetik s ha egyet-egyet be is kapnak, azt azonnal kiköpik, aminek valószínűleg az a kellemetlen váladék az oka, melyet bőrmirigyeikből veszedelem esetén bőségesen kifecskendeznek.
Míg a víziatkák közül csak kevés faj él tengerben, addig a tulajdonképpeni tengeriatkák (Halacaridae) majdnem kivétel nélkül a sósvízhez alkalmazkodtak és az összes tengerekben előfordulnak. Megismerhetők zömök, többnyire lapított, pajzsformájú képletekkel fedett testükről. Lábaik oldalt ízesültek. Testük mellső végén van a négyízű állkapcsi tapogatójuk és a kétízű rágócsápjuk. Lélekzőcsöveik nincsenek. Minthogy úszni nem tudnak, a tenger fenekén tartózkodnak. Ott mászkálnak pl. az esetlen Rhombognathus-fajok az algákon, melyekből egyúttal táplálkoznak, de a legtöbb Halacarida rablóéletmódot folytat és rágócsápjaikkal az apró tengeriállatokból álló zsákmányukat fölnyársalják, hogy vérüket kiszívhassák. Egyesek alkalomadtán a helyhezkötött tengeri állatokat, így a polipokat és szivacsokat támadják meg, a Halixodes chitonis Bruck. nevű faj pedig egy tengeri csiga kopoltyúin élősködik.
