3. ÖREGCSALÁD: RÜHATKÁK (SARCOPTIFORMES)
3. ÖREGCSALÁD: RÜHATKÁK (SARCOPTIFORMES)
A harmadik öregcsaládot a rühatkák rokonsági köre (Sarcoptiformes) alkotja. Azonban nem minden az ebbe az öregcsaládba tartozó alaknak van meg az a kellemetlen tulajdonsága és szokása, hogy a bőrön élősködik, amennyiben ebbe az öregcsaládba tartoznak olyan ártalmatlan, szabadon élő alakok is, mint a páncélosatkák (Oribatidae), melyeknek szemük nincsen és legszívesebben nedves mohák, kövek között, a fák kéregrepedéseiben, korhadó fadarabokon, vagy egyéb hasonló helyeken tartózkodnak és önállóan keresik meg táplálékukat. A páncélosatkák testét kemény páncél burkolja. Karmokban végződő, ötízű lábaik tövében vannak a lélekzőnyílások. Gyakori a Carabodes coriaceus C. L. Koch nevű faj, mely magasabbrendű gombákon él. A Hydrozetes confervae Schrank pedig az édesvizeinkben élő algákról és mohákról ritkán hiányzik.
A Sarcoptidae-család tagjainak nincsen szemük és a lélekzőberendezésük is teljesen hiányzik. Ötízű lábuk végén rendesen tapadókorongjuk van. Ide tartoznak elsősorban a sajtatkák (Tyroglyphinae) és rokonaik, ezek nagyon apró, világossárga vagy fehéres színű kis atkák, kétízű rágócsápjuk ollóformájú és háromízű állkapcsi tapogatójuk pedig fonalformájú. Különösen a zárt raktárakban, kamrákban tartott lisztet vagy nitrogént tartalmazó anyagokat, azonkívül a szabadban az öreg gyökereket, gumókat vagy állati maradványokat gyakran szinte hihetetlen mennyiségben lepik el a sajtatkák. Akárhányszor aránylag rövid idő alatt csak úgy nyüzsögnek ezek az anyagok az atkáktól és első pillanatban alig érti meg az ember, miképpen juthatott oda ez az undortkeltő társaság oly töméntelen mennyiségben. Arról nem lehet szó, hogy úgy másztak volna oda, mert ezek a parányi állatok csak nagyon rövid utat tudnak bejárni. A természet azonban olyan módon oldotta meg a kérdést, hogy a fiatal Tyroglyphusok, amint átestek a második nymphastádiumon, rendes körülmények között úgynevezett „vándornymphá”-vá (hypopus) alakulnak át. A vándornympha egész teste a vándorláshoz alkalmazkodott. Szájszerveik hiányzanak, mert azokra szükségük nincsen, ellenben rövid lábaik különleges kapaszkodó berendezésekkel, szívókorongokkal, vagy hatalmas karmokkal fegyverzett, melyek segítségével a hypopus könnyen rákapaszkodhatik valamilyen idegen állatra, így pl. rágcsálókra vagy más, földön futkározó állatokra, esetleg házilegyekkel és egyéb rovarokkal cipeltetik magukat tova. Ha ezek az atkákat hurcoló állatok azután olyan helyre jutnak, mely az atka életfeltételeinek különösen kedvező, a hypopus az állatról leesik és továbbfejlődik ivarérett egyénné, tehát gyors elterjedésük így megy végbe. Főleg régi, öreg sajtok gyakorolnak különös vonzerőt a Tyroglyphusokra. Itt nyüzsög a közönséges sajtatka (Tyroglyphus casei Oudemans) ennek hypopus-stádiumát természetesen még nem sikerült megfigyelni.
Sajtatka (Tyroglyphus casei Oudm.).
Szabad szemmel csak kis fehéres, alig észrevehető pontnak tűnik fel, mikroszkóp alatt azonban kövér, hosszú szőrökkel borított állatnak látjuk, melynek teste két részre tagolódott és lábai kis tapadókorongban végződnek. Milliószámra élnek öreg, kőkemény sajtokban és idővel azokat teljesen porrá őrlik, ez a porrá őrölt tömeg nem egyéb, mint az atkák ürüléke és levedlett bőre. Hasonló módon roppant mennyiségben özönli el a fehéres színű, puszta szemmel éppen hogy csak még észrevehető lisztatka (Tyroglyphus farinae L.) a lisztraktárakat és más különféle, főleg a pincékben és egyéb dohos helyiségben elraktározott növényi anyagokat. Az atkákkal ellepett lisztnek csakhamar visszataszítóan édeskés, a mézéhez hasonló szaga lesz és sütésre, főzésre teljesen alkalmatlan. A lisztatka esetében megvan ugyan a hypopus-stádium, ezt a stádiumot azonban az állat fejlődése folyamán bizonyos körülmények között át is ugorhatja. Ide tartoznak továbbá a cukoratkák (Glycyphagus Her.), ezek különös előszeretettel népesítik be az aszaltgyümölcsöket, a télire eltett almát és valóságos csapást idézhetnek elő, ha, miként az gyakran megesik, hihetetlen mennyiségben elszaporodnak és a lakásokba betolakodnak s ott milliószámra mint sűrű, szürke, eleven portömeg lepik el a lószőrrel, afrikkal vagy tollal bélelt bútorokat és más tárgyakat. Különösen rossz híre van e tekintetben a fehéres színű, 0.3–0.5 mm nagyságú, feltűnően hosszúlábú Glycyphagus domesticus De Geer, valamint a Glycyphagus destructor Schrank nevű fajoknak.
A Tyroglyphinae-család legközelebbi rokonai az Analginae (Dermaleichinaee) csoport képviselői, ezek eleven madarak vagy emlősök bőrén élnek, ott néha nagyon is el szoktak szaporodni és gazdaállataiknak elég kellemetlenséget okoznak, bár legnagyobbrészt mégis aránylag ártalmatlan állatoknak kell őket tekintenünk. Az Analgopsis passerinus L. nevű faj vörösszürke, alig 1/2 mm nagyságú kis atka, mely gyakran tömegesen él énekes madaraink testén és leginkább nyakukon, valamint szárnyaik alatt szokott tanyázni, míg a Megninia cubitalis Megn. nevű faj pedig a házityúkok és fácánok tollai tövébe fészkelik be magukat. A Falculifer rostratus Buchh. nevű faj a házigalambokon élősködik és rendes körülmények között minden fejlődési stádiumát a test felületén, a tollak között tölti el; megtörténhetik azonban, hogy a rendes fejlődésmenet folyamán az első- és a harmadik nymphastádium közé egy második nymphastádium (hypopialis-nympha) ékelődik be. A hypopialis-nympha azonban nem marad a bőr felületén, hanem behatol a bőr kötőszöveti rétegeibe. Ha egy ilyen megfertőzött galambot felboncolunk, különösen a mell tájékán és a légcső környékén néha sokezer nyüzsgő, parányi, fehéres színű hypopialis-nymphát találunk, melyeknek, minthogy táplálékot nem vesznek föl, csak csökevényes szájszerveik és megnyúlt testükön egészen rövid lábcsonkjaik vannak. Ez a nympha-stádium bizonyos mértékben emlékeztet a Tyroglyphusok vándornympha-stádiumára.
A Cytodytidae-családba tartozó atkák általában a madarak testének belsejében élnek, testük sima vagy csak nagyon gyengén barázdált; megemlíthetjük a tyúkok és fácánok bronchusaiban és légzsákjaiban élősködő Cytodytes nudus Viz. nevű fajt. Szabad szemmel a 1/2 mm nagyságú állat, mint kis szürke pont még jól kivehető. Ha azonban nagyító alatt nézzük meg, esetlen, teknősre emlékeztető kis állatot látunk magunk előtt, melynek hátoldalát öt pár kis tüske díszíti és lábai tapadókorongban végződnek. Bár ez az ijesztő élősködő néha ezerszámra ül a légjáratokban, a megtámadott madarak úgy látszik mégis egészen jól érzik magukat. Ha azonban az atkák szerfölött elszaporodnak, a légjáratok eldugulnak, a szerencsétlen madár szemmelláthatóan nehezen, akadozva lélegzik és végül fulladás következtében elpusztul.
Az élesen két részre tagolt testű és valamennyien melegvérűeken élősködő Sarcoptinae-csoport tagjai között is akadnak veszedelmes tyúkparaziták. Elsősorban a tyúk rühatkáját (Knemidocoptes mutans Rob.) nevű fajt kell megemlítenünk, ez nem annyira a belföldi tyúkjainkat, mint inkább a külföldi fajtákat szokta megtámadni és alkalomadtán a galambokra és egyéb madarakra is rámegy. Színe piszkossárga, teste végén két hosszú szőrt visel, a hím mindössze 0.26 mm, a nőstény pedig 0.45 mm hosszú; a bőrben, mégpedig a tyúkokon főleg azoknak a csűdjén, hosszú járatokat rágnak maguknak, minek következtében azon a szürkésfehér színt nyert pikkelyek a vartól fölemelkednek, a láb megdagad és úgy látszik, mintha a lábat formálisan vastag kéreg venné körül. Ezáltal a meszes láb néven ismert betegséget okozzák. Az öregebb tyúkok tarajában is megtalálható ez a parazita. A megduzzadt bőr mélyén élő és a járatokban egyre jobban és jobban befurakodó számtalan atka, heves, elviselhetetlen viszketést idéz elő, mely a szerencsétlen madarat arra kényszeríti, hogy csőrével a lábait véresre vájja, úgy hogy végre már alig áll a lábán és a kimerüléstől elpusztul.
Az ember rühatkája (Acarus siro L.) szürkésvörös kis állat, nősténye legfeljebb 0.45 mm-nyire nő meg; a bőr epidermis rétegében főleg az ujjak között, a könyök és térdhajlásban, de egyéb helyeken a vakondjáratokhoz hasonló, kissé kanyargó utakat fúr, ezeknek a járatoknak a hossza 1–2 mm és több mint 1 cm között váltakozhatik.
Rühatka (Acarus siro L.).
Minden ilyen járat végén egy nagy kifejlődött nőstény tanyázik; négy pár rövid lába közül a két pár elülső nyeles tapadókorongban végződik. Testén levő hosszú, elálló serték miatt nem tud a szűk járatban megfordulni, minek következtében kénytelen folyton előre rágni az utat, miközben maga mögött hagyja útközben lerakódó petéit, úgyhogy a járat belseje a nőstény mögött tele van ürülékkel, különböző fejlődési stádiumban levő petével és még hátrább fiatal rühatkákkal. A hímek ritkábban kerülnek szemünk elé. Ezek kisebbek, legfeljebb 0.3 mm hosszúra nőnek meg és a harmadik párt kivéve, minden lábuk hosszú sertévé megnyúlt páros tapadókorongban végződik. A hatlábú lárvák a járatokat elhagyva, a bőr felületére vándorolnak, hol nyolclábú nymphává alakulnak át és 14 nap múlva érett egyénné fejlődnek. Egész fejlődésmenetük a petéből való kibújástól kezdve addig az időpontig, amikor a megtermékenyített nőstény ismét a bőrbe fúrja magát és ott petéket rak, körülbelül hat hét telik el. Minthogy a nőstények által lerakott peték száma mintegy 30-ra rúg s a kikelő fiatalok közül legalább 20 ismét nőstény lesz, a második nemzedék után már 400, a negyedik nemzedék után pedig már 160.000 nőstény rühatka marad vissza, így azután megérthető, hogy olyan emberek, kik nem fordítanak elég gondot tisztálkodásukra, könnyen megkaphatják az undorító rühbetegséget, mely gyorsan terjed és külsőleg bőrkiütésekben és a fertőzött helyek kóros daganataiban nyilvánul. Háziállatokon is, így a kutyákon, lovakon, sertéseken, juhokon, kecskéken és a marhákon, azonkívül nyulakon, farkasokon, rókákon szintén élősködnek rühatkák, ezek mind az ember rühatkájának változatai. Annyit tudunk, hogy az ember bőrére is átmehetnek, de rendes körülmények között ott huzamosabb ideig nem maradnak meg és mindössze legfeljebb három hétig élnek.
A mult század negyvenes éveinek elején Henle és Simon Berlinben az ember bőrében az úgynevezett mitesszerekben atkákat fedeztek fel, melyek csakhamar nagy érdeklődésre tettek szert. Kiderült, hogy az ott élő bőr- vagy szőrtüszőatkák (Demodex folliculorum Sim.) az emberen szerfölött gyakran előforduló kis állat; teste féregszerűen megnyúlt, potroha hosszú és gyűrűzött; végbélnyílása testének végén található meg.
Szörtüszőatka (Demodex folliculorum Sim.).
Szemei és lélegzőcsövei nincsenek; négy pár, három ízből álló, rövid kis lábuk, kicsike karmokban végződik. Ezen parányi kis állatnak, melynek nősténye legfeljebb 0.4 mm hosszúra nő meg, a hímje pedig még kisebb, tartózkodási helye a szőrtüszőkben és a bőr faggyúmirigyeiben van, hol fejükkel lefelé fordulva alkalomadtán oly tömegesen tanyáznak, hogy ezáltal kis gyulladásos pattanásokat idéznek elő és a megfertőzött helyeken kis fehéres daganatok keletkeznek. Azok a szőrtüszőatkák (Demodecidae), melyeket kutyákról, macskákról és egyéb emlősökről írtak le, az ember szőrtüszőatkájával nem azonosak és külön fajokat képviselnek.
