Kánya (Milvus Cuv.)
Kánya (Milvus Cuv.)
Hét fajuk ismeretes, melyek az Óvilágot lakják. A kányák középnagy és karcsú termetű madarak. Gyenge és aránylag kicsiny csőrük a tövénél csak kevéssé hajlott, de azért kampója meglehetős hosszú. A szájhasadék messzeterjedő. Rövid csüdjük elől valamivel a sarokizületen túlérőleg is tollas. Aránylag nagy és hosszú szárnyukban a 4-ik evező a leghosszabb; farkuk többé-kevésbbé villás. Tollazatuk laza és elálló; hosszú és hegyes fejtollaik, valamint keskeny és hegyes melltollaik különösen jellegzetesek.
A vörös kánya (Milvus milvus L.)
[Régi neve: M. ictinus, M. regalis.]
Vörös kánya (Milvus milvus L.) és barna kánya (Milvus korschun Gmel.).
Nemzetségének legjellemzőbb és legtekintélyesebb faja. Európában élő rokonaitól, és általában minden kányától megkülönbözteti őt körülbelül 10 cm-nyi mélyen villaalakban kivágott farka. A vén hím feje és torka fehéres, a tollak középen keskeny, feketésbarna szárfoltokkal; a fejtollak világos rozsdaszínű futtatással; hátsó nyaka, tarkója és a mell eleje rozsdavörös; hát- és váll-tollainak közepe feketésbarna, rozsdavörös szegélyekkel; hasa, melle és gatyái szép rozsdavörösek, mérsékelten széles fekete szárfoltokkal; elsőrendű evezői feketék, de tőben fehérek; a középsők feketék, rozsdabarna árnyalattal és keskeny, sötét harántfoltokkal; középső farktollai rozsdavörösek, a szélsők feketések; az evező- és kormánytollak alsó lapja fehér, keskeny, feketés harántsávozással. Szeme ezüstszürke, vén korában halványsárga; a csőr tőben sárga, középkorú példányoknál kékes, de kampója mindig fekete; viaszbőre és lába sárga.
Európának Dél-Svédországtól Spanyolországig és innen Szibériáig terjedő síkságain honos ez a ragadozó, amelyet már nem számítanak a nemes ragadozókhoz.
Közép-Európában rendesen március elején jelenik meg és október elején távozik, de enyhe teleken egyesek át is telelnek. Vonulásuk közben gyakran népes, 50–200 főnyi csapatokba verődnek. Vándorlásuk Északnyugat-Afrikáig és a Zöldfoki szigetekig terjed.
A vörös kánya lomha, meglehetősen nehézkes és visszataszítóan gyáva madár. Érzékei között kétségtelenül a látása a legkiválóbb s erről már szép szeme is tanuskodni látszik, de méginkább bizonyítja ezt a végtelen magasságban keringő madár magatartása, midőn valamely kínálkozó zsákmányt, vagy egy nagyobb baglyot vesz észre. Értelem tekintetében általában véve nem áll a sólyom-félék mögött.
A vörös kánya táplálékát kisebb emlős állatok, fiatal, még nem röpképes madarak, gyíkok, kígyók, békák, bogarak és földi giliszták szolgáltatják. A tanyákról elrabolja a baromfit, a libapásztoroknak gondot okoz, a vadászt a süldőnyulak és foglyok elleni támadásai miatt elkeseríti, a nemes sólymok megszerzett zsákmányát pedig tolakodó koldulgatásával a maga számára erőszakolja el. Az egérjárástól sujtott földeken szintén megjelenik s a terített asztalon heteken keresztül pompásan és gond nélkül él. Ha az egerek és rovarok irtását javára írjuk, akkor viszont nem szabad túlságosan rossz néven vennünk tőle egy-egy nyulacska vagy kis liba esetleges elfogását. Vadászati körökben azonban nyilvánvaló ténynek veszik, hogy a vadtenyésztőnek nagy kárt okoz, és így mindenki hivatottnak érzi magát a vörös kányát és fiókáit bármikor és bárhol elpusztítani. A valóságban tán legártatlanabb ragadozómadaraink közé tartozik. Meglehetős rendszeresen űzi a halászatot is, melynek kedvéért 25–30 km-nyi utak megtevésétől sem riad vissza; halászata azonban veszélyesebbnek látszik, mint amilyen a valóságban, mert eltekintve attól, hogy csak ritkán tudja az általa szemügyre vett halacskát szerensésen elfogni: erőlködése inkább csak a békáknak, mit a halaknak szól.
A vörös kánya – villás vagy fecskefarkú kánya, kurhéja, hejő – Magyarországon a kevésbbé gyakori fészkelő madarak közé tartozik, amely megtelepszik az Alföldön éppen úgy, mint a hegységben; itt azonban nem hatol fel magasra, pl. Ertl G. Liptó megyéből nem említi. Az Alföldön a debreceni Nagyerdőben és bellyei uradalomban, továbbá Délbácskában a Duna mentén észlelték gyakrabban, míg Erdélyben főleg a Mezőségen találták. A Felvidéken fészkelt Árva megyében, a Bükkben és a Mátrában. Vasvári M. Somogy m. déli részén nyáron elég gyakran észlelte, ami nagyon föltűnő jelenség. Korán érkező vonuló madár, mely későig marad nálunk, sokszor át is telel. Vonulásáról igen érdekes adatot szerzett báró Sólymosy Ödön, aki meggyűrűzött a Mátrában két fiókát, amelyek közül az egyik még ugyanazon az őszön Pola közelében került kézre.
Gazdasági jelentőségét tekintve inkább káros, mint hasznos, habár különösen egérjárások idején nagy tömegben pusztítja ezeket a káros rágcsálókat s ezenkívül káros rovarokat is pusztít. Mint pusztuló és elég ritka madarunk, megérdemelné, hogy legalább a fészeklés ideje alatt kíméletben részesüljön, természetesen fácánosoktól megfelelő távolságban, ahol jelentékenyebb és érzékenyebb károkat nem okozhat.
A barna kánya (Milvus korschun Gmel.)
[Régi neve: M. migrans.]
Vörös kánya (Milvus milvus L.) és barna kánya (Milvus korschun Gmel.).
Észrevehetően kisebb a vörös kányánál. Tollazata egészben véve jóval sötétebb, mint előbbi fajé, miért is a „fekete” vagy „barna” jelző az előbbi fajjal szemben nem egészen indokolatlan megkülönböztetés. Feje, tarkója, álla és torka fehéresszürke alapon keskeny, de egyenlőtlenül széles feketésbarna hosszsávokkal rajzolt; dolmánytollai sötét földbarnák, világosabb szegéllyel; a begykörnyék tollai fakó földbarnák, meglehetős széles és mindkét oldalon szürkésfehérrel szegett szárvonalakkal díszítve; melle vörhenyesszürke; hasa és alsó farkfedői többé-kevésbbé tiszta rozsdabarnák, leheletszerűen finom szürkés futtatással és keskeny, fekete hosszsávokkal; evezői rézfényűbb feketésbarnák; felső szárnyfedői világos földszürkék, világosab szegélyekkel; kormánytollai sötét földbarnák, 8–12 elmosódott, de szabályszerű sávval, és a fark hegyén világos fakószürke szegéllyel. Szeme barnásszürke, csőre szarufekete, viaszbőre sárga, lába narancssárga. A barna kányának vannak az összes hazai ragadozók közül a leghosszabb és leglazább pehelytollai.
A barna kánya elterjedési köre, csakúgy mint összes rokonaié, meglehetősen korlátozott. Magyarországon, az aldunai országokban, Oroszország egy nagy részében, valamint Olasz- és Spanyolországban rendszeresen, illetve alkalmas helyeken közönségesen előforduló, sőt társaságban fészkelő költőmadár. Turkomániában nyár idején az összes ragadozók között a legközönségesebb. Dél-Afganisztánban is gyakori, sőt költ is. Algírban a vörös vércse mellett a legközönségesebb ragadozó madár.
Költöző madár, mely márciusban érkezik és októberben távozik. Európa déli részein telel, egyesek azonban tovább vonulnak, hogy Afrikában töltsék el a hideg és zsákmányban szegény évszakot. Ilyenkor egész Afrikát végigkószálja. Rudolf trónörökös szerint a barna kánya Magyarországon a városokat – a fővárost: Budapestet sem zárva ki – gyakran felkeresi, és azok belterületén hosszasabban elidőzik.
Az általános nézet és ítélet szerint a barna kánya a legkárosabb ragadozó madaraink közé tartozik. Magam nem tudom feltétlenül elfogadni ezt a nézetet, sőt inkább úgy vélem, hogy az általa okozott kár, azokon a tájakon, hol előszeretettel szokott tartózkodni, általában véve jelentéktelen. Úgy a vadállományban, mint a baromfiak között csak a költési időnek utolsó harmadában okoz számbavehető károkat, vagyis olyankor, amikor a már nagyon falánk fiókákat még mindig táplálnia kell. Ha az általa okozott hasznot és kárt lelkiismeretesen egybevetjük, úgy arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a kettő körülbelül kiegyenlíti egymást.
A barna kánya – fekete-, berki kánya – Magyarország folyammenti erdeinek jellegzetes madara. A Duna mentén minden nagyobb ligetben, erdőben megtalálható, az Alduna mentén egyenesen gyakori fészkelő. Régebben a Budafok mellett elterülő Három-szigeten is fészkelt s onnan gyakran berándult Budapestre is. A hegyvidéken is előfordul, de leginkább csak Erdély nagyobb folyóvölgyeiben s ott is elég ritkán. Manapság még elég gyakori, de hajdani állományához képest már szintén jócskán megfogyott.
Gazdasági jelentősége szerint inkább káros, mert habár egér- és rovarirtó s így némi hasznot hajt, mégis nemcsak a vadászatra, hanem a halászatra nézve is káros. Főeledele ugyanis a hal, de elfogja a süldő nyulat, fácáncsirkét is. Ahol szembetünő érzékeny kárt nem okoz, ott legalább a fészkelés ideje alatt meg lehetne hagyni egy-két párt, különösen a kevésbbé gondozott vadászterületen, ahol a tenyésztett vadban alig szokott kárt okozni.
Az élősködő kánya (Milvus aegyptius Gmel.)
A kányák afrikai képviselője. A barna kányához oly közel áll, hogy egyes természetvizsgálók faji önállóságát is kétségbe vonják, és első látásra valóban csak a csőrben különböznek egymástól, amely a barna kányánál fekete, az élősködőnél ellenben szarusárga. A pontosabb vizsgálatok eredménye szerint azonban biztosan megkülönböztethető faji jegyekkel bír. Feje, nyaka és alsórészei vörösesbarnák; gatyái és alsó farkfedői rozsdavörösek; kantártája és álla fehérbe játszó, minden egyes tollon keskeny, feketésbarna szárfolttal; dolmánya, válla és többi felsőrészei barnák, elmosódott színű tollhegyekkel és fekete szárvonalakkal; evezői barnásfeketék, a kézevezők belül valamivel világosabbak, de sötétebben felhőzöttek, a karevezők sötétbarnák, öt határozatlan keresztsávval jelölve; farktollai fölül barnák, a legkülsők a legsötétebbek, mindegyik farktoll belső zászlóján 8–9, elmodósott, sötétebb keresztsávval, a végükön világosabbak. Szeme világosbarna, csőre szarusárga, lába szalmasárga.
Az élősködő kánya inkább, mint bármely más rokona, elsősorban az embert választotta eltartójául és úgyszólván barátságot kötött vele, mely ugyan legtöbbször neki válik a javára, viszont az embernek igen gyakran terhére esik.
Az élősködő kánya a legszemtelenebb és legtolakodóbb madár, melyet csak ismertem. Nincs madár, mely jobban rászolgálna a nevére, mint ő. Mestersége a koldulás. Éles szemét semmi sem kerüli el. Gondosan figyeli az emberek sürgését-forgását és cselekedeteit, és az emberekkel való bensőséges érintkezésének köszönheti, hogy minden más madárnál és állatnál jobban ismeri és érti az emberi dolgokat. A vágóhídra vezetett juhot mindenesetre követi, de már a nyájjal nem törődik; a halászatról hazatérő halásznak elébe repül, míg a halászatra kivonulót észre sem veszi. Semmiféle húsdarab sincs biztonságban tőle. Látszólag közönyösen ül egy fán a vágóhíd közelében, vagy a mészárszékkel szomszédos ház ormán, mintha az ínycsiklandó falatok egyáltalában nem érdekelnék, de amint vevő érkezik, abban a szempillantásban elhagyja őrhelyét és keringve lebeg körülötte és fölötte. Jaj annak a vigyázatlannak, ki a vásárolt húst szokás szerint kosárkában vagy facsészében a fején akarná hazavinni: az illető valószínűleg hiába adta ki a pénzt, mert bizonyára üres kosárral érkeznék haza. Láttam, amint a halászbárkáról vitte el a halakat és a tulajdonos hasztalan fáradozott a szemtelen fickó elriasztásával. Madarunk a szó legszorosabb értelmében az emberek kezéből lopja ki mindennapi falatját.
Az ember azonban mégsem egyedüli kenyéradó gazdája madarunknak, mely nemcsak az emberek sürgés-forgását, hanem madártársainak mozgalmát is szemmel tartja. Amint egy sólyom vagy sas valami zsákmányt vágott le, azonnal körülveszi őt az élősködő kányák tolakodó csapata. Lármázva és rá-rácsapkodva üldözik és mennél hangosabbak az üldözők, annál inkább szaporodik az utonállók száma. A karmai közt vitt nehéz teher akadályozza a sólymot a repülésben, s így sokkal lassabban haladván, mint máskor: a tolakodó kányákat nem képes lerázni nyakáról. És minthogy nem hajlandó e hitvány koldulást hosszabb ideig elviselni, rendszerint odaveti zsákmányát a nyomorult lebzselőknek, melyek azután egymással marakodnak a konc fölött, míg a sólyom visszasiet vadászterületére, hogy új zsákmányt szerezzen magának.
Az élősködő kánya a keselyűk szemében is gyülöletes madár. Folyton kerülgeti a lakmározó keselyűket, bátran suhan el közöttük és ügyesen elkap minden húsdarabot, melyet a nagy ragadozók gyors étkezésük közben elszakítanak és elhajítanak. A kutyák is morogva és ugatva harapnak feléje, ha mutatkozik, mert jól tudják, hogy az általuk keservesen megszerzett minden falat húst hajlandó ellopni, vagy velük legalább is megosztani. Önálló vadászkodásra csak ritkán határozza el magát, annak dacára, hogy egyáltalán nem ügyetlen, és az apró baromfit, sőt a fiatal galambokat, azonkívül az egereket, a csúszómászókat és halakat – legkedveltebb táplálékát – ügyesen tudja fogdosni. Erlanger szerint a vándorsáskarajoknál is megjelenik, és azokra is vadászik.
A bennszülöttek, annak dacára, hogy rendkívül tolakodó és terhes fickónak tekintik, még sem üldözik.
Lakatos K. szerint az élősködő kánya egy példányát Magyarországon is megtalálta, a tüzetesebb vizsgálat azonban kiderítette, hogy a kérdéses madár barna kánya volt. Egyáltalában nem valószínű, hogy az élősködő kánya valaha is ellátogasson Magyarországba.
Az amerikai fecskekánya (Elanoides furcatus Linn.)
[Régi neve: Nauclerus forficatus L.]
Nemzetségének egyetlen faja. Minden tekintetben feltünő és a rajzolata minden egyszerűsége dacára is pompás kis ragadozó. Dél- és Közép-Amerikában, valamint Észak-Amerika déli részeiben él, de már Európába is átrepült. Törzse erőteljes; nyaka rövid, feje kicsi, hosszúkás, csőre meglehetős hosszú; lába rövid és kicsi, erősen görbült, fekete hegyes karmokkal; szárnya igen hosszú és hegyes, hasonlít a fecske szárnyához; 2-ik vagy 3-ik evezője a leghosszabb; farka rendkívül fejlett és annira vilás, hogy a szélső tollak mégegyszer oly hosszúak, mint a középsők; apró tollazata puha. Az öreg madarak egész tollazata a dolmány, a szárnyak és a fark kivételével: fehér, említett részei feketék, ércfényű zöld ragyogással. Szeme kávé- vagy sötétbarna, csőre fekete, viaszhártyája kékesszürke, lába zöldes világoskék, karmai világos szaruszínűek. A hím valamivel kisebb, mint a nőstény.
Dél-Braziliától észak felé, a déli Egyesült-Államokig, a fecskekánya sok helyen előforduló és gyakori madár. Tápláléka főleg, de időnként kizárólag rovarokból áll. A legtöbb megfigyelő szerint csakis rovarokra vadászik.
