I.
I.
A vármegye felső harmadán a Maros folyik keresztül, melybe észak s különösen dél felől a kisebb-nagyobb mellékfolyók egész sora torkollik. A Maros e folyásának mintegy közepe táján emelkedő hegyormon épült Déva vára, tehát nemcsak az egész Maros völgyén, hanem ennek mellékvölgyein is uralkodott, sőt az egész Erdély egyik főbejáratát is őrizte. Már az Árpádok utolsó századában királyi vár volt s a XIV. század második felében bizonyíthatólag a mindenkori erdélyi vajda tisztsége alatt állt, illetve jövedelmeivel együtt e vajdának volt kiutalva, aki innen intézte vagy intéztette embereivel, legalább a XV. század első felének közepe tájáig, olykor s részben a hunyadvári és haczaki várnagyokkal együtt, az egész megye ügyeit is. Albert király halála után e vár és uradalma szintén a Hunyadiak kezére került, királyi adományul; de Mátyás király alatt ismét erdélyi vajdai vár lett, s mint ilyet zálogosította el II. Ulászló király 1490. október 2-án, 16,000 arany forintban Bátori István országbírónak és erdélyi vajdának s testvérének és unokaöccsének. Ez az elzálogosítás azonban, úgy látszik, nem sokáig tartott, mert később ismét állandóan a király illetve az ő nevében az erdélyi vajdák és alvajdáik kezén találjuk.
Tartozékait 1453-ban sorolják föl először, majd 1491-ben újra, de egyik alkalommal sem az összes tartozékokat. Ha azonban a XV. század közepéről és végéről szóló emez adatokat egybevetjük, s egymással kipótoljuk, meglehetős hű képét kapjuk e vár óriási birodalmának. Első összefüggő testét Déva környékén találjuk: Brettyelin (hajdan inkább Törzsek vagy Terzsekös), Káun (hajdan Káva- vagy Kávapatak), Kersecz, Kozolya, Szárazalmás (a középkorban Asszú-Almás), Keresztyénalmás (a középkorban Alsó-Almás, Keresztyén-Almás vagy Pap-Almás), Árki, Szent-András és Szántóhalma (a középkorban inkább Szántóhalom) helységek vidékén, a Maros illetőleg a Cserna (a középkorban inkább Egred vagy Egregy) folyók mentén, helyesebben e folyóktól bezárt szögletben. Odább keleten, majd délebbre, sőt egészen délen, főleg a Sztrigy és ennek mellékfolyói mentén Kis- és Nagytóti (a középkorban csak Tóti), Kiskalán és Pusztakalán (hajdan Kalánteleke, Kalán, Alsó-Kalántelke, Felső-Kalántelke), Sztrigyszacsal (a középkorban Szecsel, Szacsal, Szacsel), Sztrigyszentgyörgy (hajdan csak Szent-György), Zejkfalva (hajdan Sztrigyfalva is), Baczalár, Russ (a középkorban Oroszfalu), Magyar- és Oláhbrettye (a középkorban Berektye), Pokolvalcsel és Jóvalcsel (a középkorban Gonoszpatak és Jópatak), s ezektől nyugatra mintegy szigetek gyanánt: Alsó- és Felsőnádasd, Csolnakos (a középkorban inkább Csolnokos vagy Csólnokos), Lindzsina (a középkorban Lencsina vagy Lindzsina); majd ismét a Sztrigy völgye mentén, már Hátszeg táján Kovrágy (hajdan Kórod), Váralja, Nalácz, Vád, Rea (a kozépkorban Reja sőt Rév is), továbbá Öraljaboldogfalva (a középkorban Bódogasszonfalva város), Csopea (a középkorban Csopol), Szentpéterfalva (vagy Szentpéter), Kőaljaohába (a középkorban Ohába, olykor Vajda-Ohába is), Bajesd, Fehérviz (hajdan inkább Fejérviz), Maczesd, Páros, Korolyesd (a középkorban inkább Karulyos, Karulyosd sőt Károlyfalu is), azután Ponor, Mező- és Hegyaljalivádia (a középkorban inkább Livád, Levád, Mező-Levád sat.) helységek jelölik ez uradalom főbb pontjait. De az e helységektől még délebbre elterülő vidékek: a Retyezát hegység és a Zsil völgy részei, a középkor nagy részén át bizonyára szintén Déva várához tartoztak.
Dévától nyugat felé a Maros illetőleg ennek dél felől eredő mellékfolyói mentén Jófő város és tartozékai, 1491-ben nem kevesebb mint 42 helység, külön testként csatlakozott Déva várához. E nagyterjedelmű mellék-uradalom legszélső pontjai kelet felől (Jófőtől vagyis Dobrától keletre) Lesnyek vagy Lesnek, s ettől délre Dumbravicza vagy Dombravicza, Kis- és Nagymuncsel vagy Moncsel, továbbá Merisor és talán az ettől k-d. fekvő Aranyos vagy Aranyas helységek, mely utóbbiak már a hunyadvári uradalom határát érintik; teste pedig az ép fölsorolt helységek által képezett vonaltól nyugat felé a megye határáig terjedő, s északon a Marostól bezárt vidék.
Ezenkívül olykor, pl. 1453-ban, a Dévától északra, a Maros túlsó partján fekvő Solymos mezővárost is Déva várához számítják, a tőle kelet felé (Berekszó vagy Beregszó) illetőleg északnak fekvő nyolcz helységgel (Burjánfalva, Boholt hajdan Boffal is, Kecskedága vagy Kecskedág, Nyavalyásfalva, Toplicza vagy Topolicza, Fizesd vagy Füzesd és Kracsunesd a hajdani Karácsonfalva), föl egészen a megye határáig, melyen túl Kisbánya (újabban Boicza) várossal e korban már Zarándvármegye kezdődik.
Összeszámítva mindezeket a Déva közelében, tőle dél felé főleg a Sztrigy mentén, nyugatra a Maros mentén s Jófő táján elterülő, végül északra, egész a zarándvármegyei határig terjedő birtokokat, a Hunyadiak korában (1453. 1491.) összesen 4 város (Déva, Jófő, Solymos és Bódogasszonfalva), a mintegy (54+42) 96 helység tartozott Déva várához.
Ez óriási uradalom egyes részei a vármegye másik nagy uradalmát fogták körül vagy határolták: a hunyadit vagy hunyadvárit. Ez uradalom szíve a nemzeti kegyelettől megújítva ma is fennálló Hunyad vára, a haza apostoli lelkű hősének: Hunyadi Jánosnak s özvegyének: Szilágyi Erzsébetnek és fiának: Mátyás királynak alkotása, és a mellette elterülő Hunyad, vagy a mint újabban nevezik (mert ez az elnevezés a középkorban nem fordul elő): Vajdahunyad város.
Hunyad vár helyén a fenmaradt oklevelek szerint már a XIV. század közepén (1364.) és végén (1399.) várat találunk, mely, uradalmával együtt, ép úgy mint Déva, szintén királyi birtok volt. 1409. okt. 18-án kapta ezt Zsigmond királytól Vojk a király udvari katonája, hű szolgálataiért, s általa édes testvérei, egy unokatestvére vagy nagybátyja s fia János, azaz a később Magyarország trónjára jutott Hunyadi család, mely aztán egész a XVI. század elejéig megmaradt e vár és uradalma birtokában. 1494. óta azonban a birtok-jog ingadozásnak indult; mert ettől fogva zálog czímen, Korvin Jánostól, Kinizsi Pál országbíró, felesége (később kamicsáczi Horvát Márkné) Magyar Benigna asszony, majd Bakócz Tamás egri (egy ideig Ernuszt Zsigmond pécsi) püspök, a Bakócz Tamás unokaöccsei: Erdődi Bálint, Péter, Pál és János, illetőleg csébi Pogány Péter pozsonyi ispán és bikali Bikli János tartottak hozzá jogot. Ezek közül azonban valójában csupán Bikli János birta a várat, mely közben a Korvin János kezéről fia Kristóf, ennek halálával (1505.) anyja: Beatrix asszony, és nővére Erzsébet (1506. végén), majd ezek elhunytával a Beatrix asszony második férje: György brandenburgi őrgróf birtokába ment át (1510. márcz.), a ki különben már 1509. eleje óta társbirtokosa volt e várban és uradalmában nevezett feleségének: Beatrix herczegasszonynak.
Hunyad vár uradalma, mint Déva váré, szintén nagyterjedelmű volt, s hasonlókép több részre szakadt. A Sztrigy alsó folyása mentén Tóti, Kiskalán és Pusztakalán (a középkorban Kalán, Kalántelek) és Russ részei tartoztak hozzá; de főuradalma Hunyadvár vidékén, a Cserna vagyis hajdan Egred vagy Egregy folyó közép és részben felső folyása mentén, s e folyótól illetőleg Hunyadvártól nyugat felé, a megye határáig terült el. Ennek főbb pontjai Hunyadvár vidékéről nyugat felé haladva az északi vonalon: Szent-Király, Bujtur (a középkorban Bojtor, Bohtor, Bujtur sat.), Magyarosd (a középkorban Monyarosd), aztán kissé lentebb délre Zalasd máskép Dobramer, Limpért (hajdan Limpérd), Cserisor (hajdan Cseresur), aztán ismét é-ny. haladva Cserbel, Aranyos (vagy Aranyas), Pojenicza-tomi (hajdan Pojnicza) s ennek szomszédságában Feresd (hajdan Ferecz vagy Ferecze); a déli vonalon pedig, ugyancsak Hunyadvár vidékéről nyugat felé haladva (a két) Nádasd, (a két) Telek, Cserna (hajdan Csarna vagy Cserna), Toplicza (hajdan Toplicza vagy Toplika), Valár (hajdan Vajla, Válya vagy Vállya) s innen kezdve kissé észak-nyugati irányban Pojanicza-vojni (hajdan Pojanicza, Pojnicza, Jurka-Pojnicza vagy Gyurka-Pojnicza), Alun (a középkorban Monyarómező vagy Monyorómező) és Nagyrunk (a középkorban Runk vagy Ronk), végül ezektől nyugatra Pojána-Rekiczeli és Kis-Rekiczel vidéke, a középkori Rekecze, már egészen a határon. Az elősorolt pontoktól befogott nagy területen belől eső némely mai helység (pl. Lelesz, Plop és Gyalár) létezését azonban a középkori oklevelekből nem tudjuk megállapítani.
Mint Déva vár, a hunyadi vár tartozékában is találunk egyes, de együttvéve szintén nagyobb terjedelmű részeket a hátszegi völgy keleti feléből, a Sztrigy felső folyásának területéből. Ide tartozik elsősorban kétségkívül a Hunyadi János kora óta, az itt állt kastéllyal vagy várral együtt maga Hátszeg város, mely azonban a középkorban sohasem fordul elő e néven, hanem felváltva: Hacz(cz)ak, Hacz(cz)ák, Hacz(cz)ag, Hacz(cz)ág, Hatczok, Hatczak, Hatczag, Hakag, Hakágy sat. nevet visel; továbbá a mellette fekvő Váralja és Őraljaboldogfalva (a középkorban Bódogfalva, olykor Bódogasszonfalva néven város), s odább nyugat felé Alsó-Farkadin és Kragujis (a középkorban Kragulus), dél illetőleg dél-kelet felé pedig: Bajesd, Maczesd, Párosd vagy Poros, Korojesd (a középkorban Korilesd), Livád vagyis Kis-Ludia azaz Kis-Livádia, Borbátviz (hajdan inkább Barbátvize), Ponor és Ohába azaz Ponorohába birtokok vagyis helységek részei.
Végül szintén mint Déva várához, a hunyadi várhoz is tartozott olykor, jelesül 1506-ban és 1510-ben néhány helység, részben vagy egészen, a Dévától illetőleg a Marostól észak felé, a vármegye határáig, azaz az Érczhegység fővonaláig húzódó hegyvidéken. E helységek a Maros északi partjától kezdve, párhuzamosan Déva itteni tartozékaival: Németi azaz Marosnémeti, Bezsán vagy Bezsánfalva, Alsókajánel (vagyis a középkorban úgylátszik Kis-Kaján), s ettől észak felé Kajánvölgye, mely ma e néven nincs meg, Fornádia (a középkorban inkább Furnádia), Szuliget (a középkorban Hosszúliget), Sztojenyásza (vagyis a középkorban Kőfalu) és Valisora.
Mindent összeszámítva tehát e vármegyéből 3 város (Hunyad, Haczak vagy Haczák sat. és Bódogfalva vagy Bódogasszonfalva) és időnkint vagy 44–46–55 helység tartozott a Hunyadi család e hírneves fészkéhez, az ezek területén művelt só-, arany-, ezüst-, vas- és más fém-bányákkal, s a Hunyad városában levő arany beváltóval együtt.
A dévai és hunyad-vári nagy uradalmak után két más, úgyszólván iker-birtoktestre térhetünk át, melyek a Marostól északra egészen a megye határát képező Erdélyi Érczhegységig terültek el, egyik a megye nyugati, másik pedig keleti határszélén. Előbbinek központja: Ellye vagy Ellya, Illye vagy Illya a mai Maros-Illye; utóbbié pedig: Gyóg, Gyód, Gyógy avagy Diógy, Diód vagy ismét más néven Al-Diód, Al-Diógy, Alsó-Diód, Al-Gyód, Al-Gyóg sat. a mai Algyógy. Előbbi tudtommal csak egyszerű helység, a XV. század közepén erősséggel; utóbbi, a XV. század végén város, a XVI. század elején várral.
E két uradalom részben és időnként, az Algyógy közelében fekvő Folton keresztül, meglehetősen egybefonódik. Illye azaz Maros-Illye, bizonyíthatólag már a XIII. század második felében, Folt és az Algyógytól észak felé fekvő Nádasd pedig, (utóbbi legalább később, mintegy öt-hat helységgel) 1321. óta az Ákos-nemből eredő illyei Dienes(s)i, Folti és Zádorlakai családoké volt. Az illyei vagy ellyei uradalmon azonban később csupán az illyei Dienessiek és a Foltiak osztozkodnak, jelesül 1350-ben, amikor is hosszabb pörösködés után kiegyezkedve, az ez uradalmukhoz tartozó oláh falvak felének határát olyformán állapítják meg, hogy e határt a Nagyszád nevű folyó képezze, attól a ponttól kezdve, a hol ez (Szád azaz az újabbkori Guraszáda vidékén) a Marosba ömlik, egész a Keres (Körös folyó) határáig; azaz kétségkívül a Maros-Illyétől nem messze nyugatra, észak felől a Marosba ömlő mai Domsiora folyó, föl a vizválasztót képező Erdélyi Érczhegységig, melyen túl már a Körös folyamvidéke kezdődik. E folyótól keletre eső rész tehát ekkor az illyei Dienessiek, a nyugatra eső rész pedig a Foltiak őseié lett. Ezt az osztályt e két család 1418-ban megerősítvén, ép leírt uradalmuk felét: Illyét (Maros-Illyét) most is közösnek hagyták, Foltot a mellette fekvő Boán-nal (ma Boj, Algyógytól ny-d.), s az Algyógytól északra fekvő Almás-vidéki négy oláh faluval együtt megfelezték, az ugyane vidéki két Nádasdot pedig az illyei Dienessieknek hagyták.
Az 1467. évi erdélyi lázadás alkalmával Mátyás király az e mozgalomhoz csatlakozott illyei Dienessi János és András birtokait is elkobozta s dengelegi Pongrácz János akkori (1468. júl.) erdélyi vajdának adományozta. A Dienessi család illyei uradalmának kiterjedését az ekkor kiállított adománylevélből állapíthatjuk meg. Határa délen a megye nyugati határszélétől a Maros északi partján kelet felé nagyjából Bácsfalva vidékéig terjedt, innen egyenesen észak felé az Erdélyi Érczhegység fővonaláig, illetőleg az ezzel egybevágó zarándvármegyei határig vonult, nagyjából Valealunga (a középkorban Vajlalonga), Homoród, Csertézs, Vorcza vagy Varcza és Viszka helységeken keresztül, mindenütt a Barancskaiak birtokainak szomszédságában; északi oldalán pedig ennek az Érczhegységnek fővonala, végül nyugaton nagyjából a vármegye határa mentén. Az e határoktól berekesztett hatalmas, szinte szabályos négyszögalakú terület mintegy 52 helységet – itt-ott arany- és ezüst-bányákkal – foglalt magában. Ehez járult Németi (a mai Marosnémeti), s ettől északra mintegy 6–7, Folt vidékén 2–3 helység; végül Al-Diód és uradalma részei, melyekről mindjárt külön lesz szó. Úgy, hogy az utóbbiak nélkül, ez időtájban mint 60–62 helység uralta az előkelő Dienessi családot, mely, a Mátyás királytól 1473. nyarán nyert kegyelem következtében ismét visszajutott ezeknek birtokába.
A vele egyeredetű Foltiak közül László királyi apród 1485-ben kapta Mátyás királytól új-adományul Illye illető részeit, de már csupán 14 helységből vagy helységrészből álló kisebb uradalommal, továbbá Folt és mellette egy falu, s ettől északra Almás és mellette még három falu (összesen tehát 21 helység) részeit. Mikor pedig 1508-ban a Dienessiek és ugyanez a Folti László, mint egy őstől eredő osztályos atyafiak, Illye és Folt helységek s ezek tartozékai tárgyában hosszabb viszálykodás után kiegyeznek, Illye ekkor már 60 egész helységből álló tartozékaival együtt teljesen a Dienessieké, Folt pedig a mellette levő egy faluval (Buán, ma Boj) egyedül a Foltiaké lett.
Al-Diód (Al-Gyóg vagy Al-Gyógy) városnak és uradalmának, az Ákos-nembeli illyei Dienessiek másik nagyterjedelmű birtokának Zsigmond király idejétől: a XIV. század végétől kezdve a mohácsi csata évéig meglehetős változatos története volt. 1397-ben Máramarosi Gurzónak adta, hű szolgálataiért, Zsigmond király. 1404-ben pedig, majd 1407-ben és 1412-ben újra, felében a Töreki vagy más néven töreki Bakócz (Bakóczfi, Bakóczi), másik felében az Illyei vagy más néven illyei Dienessi család tagjainak. 1443-ban töreki Bakócz Györgyben családjának magvaszakadván, 1444 körül az erdélyi al-vajdák ítélete szerint az ő itteni részeit is az illyei Dienessiek kapták. Részeit, illetőleg uradalma némely kisebb darabjait azonban később a váras-keszi Lépes-ek kezén találjuk, a kik azokhoz töreki Bakócz György után már az illyei Dienessiekkel szemben is jogot formáltak. (1443.) Utóbbiak, jelesül János és András az 1467-ben kitört erdélyi lázadáshoz csatlakozván, 1468-ban al-diódi birtokukat is dengelegi Pongrácz János akkori erdélyi vajdának adományozta Mátyás király. S ez adornányozást akkor sem vonta vissza, mikor a nevezett Dienessieknek 1473. nyarán megkegyelmezett; úgyhogy Al-Diód és uradalma ettől fogva az egész századon át a dengelegi Pongráczoké maradt. E családnak 1501-ben János fiában Mátyásban magvaszakadván, Korvin János kapta e várost, az itt ekkor először föltünő várral együtt, bizonyos költségek fejében, II. Ulászló királytól, majd az ő halálával (1504. okt. 12.) fia Kristóf örökölte. Kristóf 1505. márcz. 17-én elhunyván, családjának magvaszakadt, s Al-Diód, szintén bizonyos salláriumok fejében, de zálog czímen, a Tarczai János székely ispán kezére került, ugyancsak II. Ulászló királytól. Tarczai más birtokkal elégíttetvén ki, 1508-ban lemondott e város és uradalma birtokáról, Radul havasalföldi vajda javára, aki 1508. legelején kapta ezt jutalmul II. Ulászló királytól, hogy hozzá, illetőleg Magyarországhoz pártolt, továbbá leánya Anka s édes testvére Vlád. Közben azonban erményesi Fiát László (1506.), Ujlaki Lőrinczné Katalin asszony, a néhai dengelegi Pongrácz János leánya (1507–1508.) majd Szentgyörgyi Péter erdélyi vajda (1508–1509.) is jogot tartott e város és uradalma birtokához. 1510. január 1-én a Radul havasalföldi vajda halálával és magvaszakadtával királyi adományul, részben szintén bizonyos salláriumok fejében Podmaniczki János kir. főkamarásmester kezére került, aki azonban már ez év folyamán örökre eladta Szobi Mihálynak s feleségének Zsófia asszonynak, a néhai losonczi Dezsőfi László leányának, a kik 1516. tavaszán is bírták. Később (1517. 1518.) királyi adományul a Bozoráb havasalföldi vajda s fia, Teodóziusz, közben (1517. okt.) zálog czímen bolyai Lulai János kamarás és szebeni király-biró, majd a Bozoráb vajda halálával és magvaszakadtával, szintén kir. adományul (1523. nyarán) három, hazájából az előbbi évi török beütés után Magyarországba, a király védelme alá menekült havasalföldi bojár kezére került, a kik után (1525. 1526.) részben ezek rokonai, illetőleg utódai, részben más menekülő havasalföldi bojárok birtokába ment át, az akkori erdélyi vajda rendelete illetve II. Lajos király adománya alapján.
Al-Diód uradalma, mint már említém, a vármegye kelet-északi határán terült el. Egyik: kelet-északi oldalán Fejérvármegye, a másik két oldalán, azaz é-ny. és ny. felé az Erdélyi Érczhegység főgerinczei, déli irányban pedig nagyjából a Maros folyó határolta. Alakja tehát a megye testében ferdén elhelyezkedő hosszúkás négyszög, melyből azonban d-k. oldalán Bokaj, Szarakszó, Kurpeny és Bulbuk vidéke leszámítandó. Közepén kisebb-nagyobb mellék-folyókkal bővelkedő folyó fut végig s ömlik Algyógy táján a Marosba. Testéhez 1407–1412. táján 7–8 helység tartozott. 1462-ben Mátyás király az uradalom ekkori birtokosainak: illyei Dienessi Jánosnak és fiainak adta az Al- Dióddal szomszédos, Maros-menti Csokmót és Töreket, melyeket aztán a nevezett új-adományosok szintén al-diódi uradalmukhoz csatoltak. Később, a XVI. század elején, jelesül 1509-ben 15 helység és egy puszta, (Török vagy Törek), 1511-ben 17 helység és egy puszta, 1518-ban pedig 19 helység tartozott hozzá, a már leírt területen.
A megyének a Marostól észak felé elterülő felső harmadában, Illye és Al-Diód ép fölsorolt uradalmai között, mint már láttuk, Dévától északi irányban Déva illetőleg Hunyad várához tartozó helységek sorakoztak. E helységek vonala és az illyei uradalom négyszöge között, a Maros mentén fekvő Branyicskától és Maros-Brettyétől (a középkorban: Barincska, Barancska sat. és Berektye, Brettye) egyenesen észak felé, szintén a vármegye határáig, nagyjából Gyalumare (a középkorban Dalumár, Dalmárfalva) és Lunksora (a középkorban Langsárfalva, Lungsora) vidékéig a Barancskai (Barincskai, Brancsikai, Branicskai) család nagy kiterjedésű birtoka terült el, melynek testéhez időnkint (1453–1521.) több-kevesebb, mindent összeszámítva mintegy 29–30 helység tartozott, egy, Hátszegtől d-k., a Retyezát alján, Várhely vidékén elterülő 3–4 helységből álló mellék-uradalommal. E birtokok részei 1484. 1494. táján, zálog majd örökösvétel czimén, az e családba beházasodott Verbőczi János (a Miklós fia István leányát Luczát vette el), részei pedig 1518-ban, II. Lajos király adománya alapján a nyitravármegyei eredetű Korlátkői (Bucsáni) Péter s az illyei Dienessiek, s ezenkívül egyes részei ideiglenes jogon mások birtokába is kerültek.
E terjedelmes uradalom közvetetlen szomszédságában, kelet felé a Hermán nemzetségből származó családok birtokai következtek, a Marosmenti Bezsán és Németi (a középkorban Nempti, Nemti, Németfalva, Nimiti és Nimeti is) vidékétől szintén egyenesen észak felé, Kajánel (a középkorban Kis-Kaján, Kajántő és Kajánfő helységeket emlegetnek), Furnádia, Szuliget (hajdan Hosszúliget), Sztojenyásza (a középkorban Kőfalu, Kövesd, Kövesdfalva, Kövesfalva, Kövesfalu) és Szelistyóra (a középkorban Szelestya) vidékén, időnként összesen mintegy 9–12 helységben, melyeket, legalább részben, olykor (1506–1510.) Hunyadvárához is számítottak. Ugyane nemzetségnek a Maros túlsó oldalán s odább délre a hegyek között, s részben a Cserna (hajdan Egred vagy Egregy) völgyében még terjedelmesebb birtokai voltak. E birtokok főbb pontjai a Dévától nyugat felé fekvő Veczel, s ettől d.-ny. Erdőhátrunk (a középkorban Ronk), ettől d.-k. Kutyán (a középkorban Kökény), Ulm (a középkorban Ólyom), s ezektől kelet felé egész a Cserna völgyéig: Ogres puszta (mely valószínűleg a középkori Odvas helységnek felel meg), Nándor, Nándorválya (a középkorban Ölyveság), Felpestes, Zsoszány vagy Dzsoszány (hajdan Középtelek), Alpestes, Keresztényalmás (a középkorban Alsó-Almás) és Tamástelke (a középkorban Tanyástelke is), összesen, azaz a ma már nem létezőket is számítva, mintegy 16–17 helység.
A nemzetségnek a Marostól északra és délre elterülő emez uradalmait 1330-ban ismerjük meg először, a mikor is a nemzetségnek még család-nevet nem viselő tagjai a Marostól északra: Nempti, Kajántő, Kajánfő, Kis-Kaján, Bezseny vagy Bezsény, Tatemérháza és Hosszúliget, a Marostól délre pedig: Felső-Pestes, Középtelek, Nándor és Ölyveság helységeken osztozkodnak illetőleg helységekben birtokosok. Az ekkor élő családtagoktól leszármazó családok közül az olykor (a belső-szolnokvármegyei Szolnok-Szent-Györgyről) Szentgyörgyi (azaz Szolnokszentgyörgyi) és Pestesi nevet is viselő Felpestesiek birtokában sorolnak föl legtöbb helységet 1499-ben, a mikor az erőszakoskodása miatt hűtlenségbe esett Mátyás birtokaiba a II. Ulászló király adománya alapján Soklyósi Péter görgényi várnagyot igtatták. E birtokok a Marostól északra Nempti vagy Németi, Kajántő, Kis-Kaján, Mezéd, Furnádia és Szelestya; dél felé pedig Fel-Pestes, Al-Pestes, Kökéntelke, Nyahágó, Nándor, Öl(y)veság, Odvas, Simaság, Ronk, Kökény és Ólyom. Ezenkívül azonban más alkalommal más birtokokat is említenek a Felpestesiek kezén; úgyhogy mindent összeszámítva a Marostól északra 8, délre pedig 13, összesen tehát 21 helység része uralta őket.
Ugyane nemzetségnek másik, az előbbinél nevezetesebb hajtása a Kerekegyházi vagy kerekegyházi Laczkfi család, mely a megmaradt adatok szerint a Marostól északra, Németi vidékén három, a Marostól délre Veczel és Fel-Pestes vidékén pedig öt, összesen tehát nyolcz helységben volt birtokos. A XV. század második évtizedében Mihályban és Lászlóban magvaszakadván, hátrahagyott birtokaik kir. adomány ezímén a Garaiakra (1426–1427. 1438. 1439.), majd zálog czímén a kusalyi Jakcsokra (1429.), aztán, mily czímen nem bizonyos, a Hunyadiak (a két János, 1430.) kezére voltak szállandók, de mindig a nemzetség tagjainak ellentmondásával, a kik aztán (a Makraik és Felpestesiek) e birtokokat 1439-ben, erdélyi al-vajdai ítélettel csakugyan el is nyerték.
Hasonlókép e nemzetség fájának ágazatai a már említett Szentgyörgyiek vagy Szolnokszentgyörgyiek, a kik a XV. század elején Felpestesi, a XV. század közepén, úgy látszik, szent-györgyi Szennyes, a XVI. század elején pedig szent-györgyi Nagy nevet is viselnek, s a nemzetségnek már emlegetett jószágaiban: a Marostól északra öt, délre pedig négy helységben, – az olykor Szentgyörgyi néven is előforduló pestesi, azaz fel-pestesi, szentgyörgyi azaz szolnok-szent-györgyi és németi Makraiak, a kik ugyanott a Marostól északra négy, délre pedig három helységben, – a fel-pestesi Czentúrik vagy Czentúriók, s a fel-pestesi vagy jófői Básiak, a kik (jelesül utóbbiak Jófőn és vidékén kívül) ugyanott a Marostól délre nyolcz, északra pedig három helységben, – az olykor (pl. 1509-ben) Pestesi néven is fölmerülő Németiek (Nemptiek, Németfalviak), a kik Pestesen azaz Fel-Pestesen kívül a nemzetség birtokaiban, főleg a Marostól északra Németi vidékén mintegy négy helységben, – a kajáni Dánielek vagy Danielek, a kik ugyanott a Marostól észak felé, főleg Németiben és a Kaján völgyében mintegy nyolcz helységben birtokosok; végül a németi vagy németfalvi Fejérek és Nemesek, a XV. század második felében, illetőleg a XVI. század elején, s a pestesi máskor németi Zakariások avagy Zaherjesek, Zeherjesek, Zakariás-fiak ugyanekkor, kétségkívül a Németi család oldalhajtásai, s a fel-pestesi Nyujtók, akiknek birtokairól azonban semmi részletet nem tudunk.
A Hermán-nemzetség Marostól északra fekvő birtokainak közvetetlen szomazédságában kelet felé terült el a Maros partján fekvő Solymos város uradalma, melyhez, mint láttuk: 1453-ban (a mikor is Déva várához számították) nyolcz, később, jelesül 1459-ben, hat, 1465-ben, 1473-ban és 1479-ben mintegy nyolcz-kilencz, mindent összeszámítva tehát időnként mintegy 13 helység tartozott. Ma is meglevő főbb pontjai, központjától, Marossolymostól észak felé, föl egészen a középkori zarándvármegyei határig, jelesül Kis-Bánya (ma Boicza) vidékéig: Burjánfalva vagy Bornyófalva, Boholt (hajdan Boffal is), Kecskedága vagy Kecskedág, Nyavalyásfalva (olykor Nyavalyás, Nevolyás sat.), Toplicza, (Topolicza, Tapolcza, Teplicza, 1479-ben két helység), Füzesd (hajdan Fizesd, Fizegy és Füzegy is) és Kracsunesd (hajdan Karácsonfalva); továbbá e dél-északi vonaltól kelet felé, a Maros egy másik mellékvölgyében Berekszó vagy Beregszó, s még odább kelet-északnak Nagyág helység, s ezektől nyugat felé a Hermán-nemzetség s az illyei Dienessiek birtokai és Hunyadvár tartozékai közt is emlegett Kaján, melyet a solymosi uradalomban 1465-ben és 1473-ban sorolnak föl.
Ez uradalom, az élén álló Solymos várossal együtt, eredetileg szintén királyi birtok volt, s az erdélyi vajda tisztségéhez tartozott. Albert király, majd (1440.) I. Ulászló király a két Hunyadi Jánosnak adományozta, kivévén azt az erdélyi vajda hatósága alól. A Hunyadiak később az időközben szintén birtokukba jutott Déva vár uradalmához csatolták, a melyhez, mint királyi birtok, már előbb is tartozott. Mátyás király mindjárt uralkodása elején (1459.) Héderfái Istvánnak és Szentiváni (Székely) Mihálynak zálogosította el, majd őket másképen elégítvén ki, 1465-ben nádasdi Ungor (Ongor) Jánosnak adományozta, a kiről, illetőleg a kinek fiairól, az 1473-ban kötött kölcsönös örökösödési szerződés értelmében, a XVI. század elején a Szobiakra szállott.
Solymostól nyugatra a Maros északi oldalán a már elősoroltakon kívül nem találunk más birtokokat; kelet, s odább dél-kelet felé azonban a Maros két oldalán sűrű csoportban sorakoznak egymás mellé magyar eredetű nemes családoknak kisebb-nagyobb terjedelmű birtokai. A Marostól északra, Déva, Nagyág és Algyógy között a Kéméndiek Kéménd, Bánpatak vagy Bánpataka és Veremága (ma Vormága) helységben birtokosok. Az erdélyi lázadás alkalmával Kéméndi Gergely is hűtlenségbe esvén, birtokai 1468. óta egy ideig a (küküllővármegyei) teremi Sikesd-ek kezén voltak, de aztán ismét visszakerültek a Kéméndiek birtokába.
A Kéméndiekkel, kelet felé, a Maros északi partja mentén szomszédos: Aran(y)i vagy aran(y)i Porkoláb család Arany és Gyertyános helységben birtokos. Ezenkívül azonban e családot időnkint, az odább keletre, a vármegye határszélén fekvő Piskencz (ma Piskincz, Szászvárostól é-k.), ettől távolabb d-ny. Aklos (ma Kisoklos) és a két Keted (ma Kitid, Vajdahunyadtól k-d.) birtokában is benne találjuk, összesen és időnkint tehát mintegy 5–6 helységben.
Az Aran(y)iakkal Aran(y) és Gyertyános vidékén a Rápoltiak tőszomszédosok, a kik közül a XV. század közepe táján Mátyás dévai várnagy és hunyadvármegyei alispán s Gothárd vagy Kocsárd a kolozsmonostori apátság kormányzója vált ki. Utóbbi rápolti részeit, bizonyos dobokavármegyei kecseti részekért Kecseti Péternek adta cserébe. Ennek a Kocsárdnak édes testvére György magtalanul halván el, birtokait Mátyás király 1478-ban a temesvármegyei eredetű macskási Tárnok Péter királyi tárnoknak adta, a ki, mint később megtudjuk, ugyane György leányának, Ilonának férje volt. Ezt az Ilona asszonyt s leányát Katalint, II. Ulászló király 1495-ben a Tárnok Péter szörényi bán hű szolgálataiért fiúsította s ezért a nevezett György birtokai Ilona asszonyra, továbbá első férjére macskási Tárnok Péterre, aztán második férjére (1505): Bélai Barnabásra, továbbá az Ilona asszony utódaira, jelesül macskási Tárnok Pétertől született gyermekeire: Jánosra, Eufrozinára vagy Fruzsinára és Katalinra és második férjétől született leányára: Bélai Annára szálltak át. De a nevezett Rápolti György birtokait, mint később kitűnik, macskási Tárnok Péteren kívül édes testvére Macskási János is kapja Mátyás királytól; ezért Ilona asszonynak és gyermekeinek, 1505-ben, mikor már második férjétől született Anna leánya is megvolt, számolniok és egyezkedniök kellett az ekkor már elhunyt Macskási János Gáspár nevű egyetlen fiával, a kit ekkor Ilona asszony s férje Bélai Barnabás kis leányuk, Bélai Anna jegyeséül fogadtak. E Rápolti-féle birtokok Rápolton és Oláh-Rápolton (ma Nagy- és Kisrápolt) kívül, melyet olykor Tótfalunak is neveznek, az ezektől és Algyógytól is é-k., a Maros mentén fekvő Bokaj (hajdan Bakaj) s az ettől északra, a megye határszélén található Balbuk, továbbá a hol Hunyad-, hol Fejérvármegyéhez számított, de inkább utóbbiban fekvő Szorogszó (ma Szarakszó Alsó-Fehérvármegyében) részei, aztán a Dévától d-k., Al-Pestes és Barcsa vidékén feküdt, de időközben az al-pestesi nemesek kezére került Oroszfalu vagy Orosz másként Rus(z), végül egy ízben, 1505-ben a Szászvárostól délre fekvő «Városvize» (bizonyára részei) is, összesen tehát, meglehetős szétszórtan fekvő mintegy hét helység. Ezenkívül Rápolti György halála előtt egy évvel: 1477-ben, vétel, illetőleg csere czímén a Szászvárostól nem messze ny-d. fekvő három Deng helységhez is jogot formált, sőt jogot tartottak 1509-ben, úgy látszik, említett utódai is. Rápolti Györgynek azonban, fiúsított Ilona leányán kívül még három más leánya is volt, a kikre a fiúsítás nem szólt, ú. m. Katalin albesi Zólyomi Dávidné, Margit madarászi Ráskai Mihályné és Márta asszonylakai Ravaszdi Péterné. Ezeket az asszonyokat az Aran(y)iak birtokaiban (Aran, Gyertyános, Piskencz, Alsó-Keted, Felső-Keted és Aklos) találjuk benne a XVI. század elején, kétségkívül anyjok: Aran(y)i Borbála (a néhai Miklós leánya) után, a kit viszont 1494-ben, II. Ulászló király rendeletére, de a Korvin János herczeg ellentmondásával, zálog czímén Hunyad (Vajdahunyad) város, az itteni vasbányák és «bizonyos oláh falvak» birtokába igtattak. Az Aran(y)i-féle birtokok részei a Ráskai Mihályné Margit asszony után, csere czímén szintén a Macskási-rokonság kezére kerültek; sőt Rápolti Ilona Bélai Barnabásné asszony 1508-ban ugyancsak zálog czímén Hunyad városhoz, az itteni bányákhoz és azokhoz a bizonyos oláh falvakhoz is jogot tartott.
A Rápoltiakkal kelet felé, a Maros mentén a Töreki (Töröki, Tereki) vagy más néven töreki vagy töröki Bakócz (Bakócz-fi, Bakóczi) család szomszédos, az Algyógy közelében feküdt Törek vagy Török helységből, melyen kívül a Rápolttal tőszomszéd Bábolna és Kövespatak (utóbbi ma nincs meg), továbbá az Algyógy melletti Csokmó (ma Csigmó), s az Algyógytól illetve Szászvárostól délre elterülő hosszú völgyben: Alsó-Városvize, Felső-Városvize, Bucsin (ma Bucsum), Lutest (ma Ludesd), Kosztesd, Putnik vagy Putinil (ma nincs meg) és ezektől nyugat felé Aklos (ma Kisoklos) s Alsó- és Felső-Keted (ma Kitid) helységekben birtokos. A XV. század elején Al-Diód város felét is megkapta; ennek tartozékai közül azonban később csak Homoród és Cseb vagy Cséb helységet sorolják fel birtokában. Mindent összevéve tehát Al-Diód városon kívül időnkint mintegy 16 helységben vagy helységrészben volt földesúr. 1444. körül Egyed fiában Györgyben a családnak magvaszakadván, Al-Diód s említett két tartozéka erdélyi alvajdai ítélet szerint az illyei Dienessiek vagy Dénesfiek, Török, Csokmó, Várasvize, Alsó-Várasvize, Bucsin, Lutest, Kosztesd és Putnik helységek kétharmadrésze a váraskeszi Lépes-ek, egyharmadrésze pedig a Sálfalv(a)iak vagy sálfalvi Sál-fiak kezére került.
Ezek a Sálfalv(a)iak vagy Sálfiak e helységekben a XV. század végén is birtokosok. (Csupán Lutestet nem említik ekkor.) E család fő-birtokai azonban Déva közelében kelet felé, a Sztrigy legalsó folyása mentén fekvő Sálfalva azaz Saulfalva (melynek neve később Sárfalvára torzult) és Barcsa; mindent összevéve tehát mintegy 10–11 helység.
Ugyancsak Sálfalva és Barcsa a később fejedelmi rangra emelkedett, hírneves Barcsaiaknak is ősi birtoka volt, a miből e két család egy-eredetére lehet következtetni. A Barcsaiak azonban a XV. század folyamán s a XVI. század elején királyi adomány, örökös vétel vagy zálog czímén és házasság útján a birtokok és birtok-csoportok egész hosszú sorozatát szerezték meg e megyének főleg abban a keleti középső részében, mely a Hátszegtől Déván át a régi zarándvármegyei határig vont vonaltól keletre esik. Igy a Barcsa szomszédságában fekvő Szent-András részeit, szent-andrási Csőkesz János után kir. adományul kapták (1463.); az ugyane tájon feküdt Szent-Imre és Lonka s a ma is meglevő Petrény, valamint az ettől nem messze, kelet felé szomszédos völgyben elterülő Kis-, Nagy- és Marton-Deng vagy Márton-Deng (ma Nagydeng, Kisdeng és Martinesd) a XVI. század elején szentimrei Sztrigyi (Mihály fia) Móricz magvaszakadtával jutott, egészben vagy részben, kir. adomány, illetőleg vétel czímén birtokukba; a Barcsától szintén nem messze d. fekvő Batizfalva, valamint az azóta ugyane vidékről már eltünt Écsi és a szomszéd Al-Pestes részeit a magvaszakadt Batizfalvi Péter után ugyancsak kir. adományban kapták (1483.); a szomszédos Fel-Pestes, Középtelek (ma Zsoszány vagy Dzsoszány) és Keresztyén-Almás, valamint ezekkel együtt a Dévától északra fekvő Németi (ma Marosnémeti) és Köves(d)falu (ma Sztojenyásza) részeit a Hermán-nembeli Szentgyörgyi vagy szent-györgyi Makrai családtól, illetve az ebbe beleházasodott Novaji máskép Fejérvári Mihály deák fiától Mártontól bírták, mint látszik állandóan, (1475. 1495. 1505.) de ideiglenes jogon; ugyancsak Keresztyén-Almás és a tőle nem messze ny-é. fekvő Kerges részeit szintén kir. adományul nyerték a magvaszakadt Almási János után (1491.); a három Denggel szomszédos völgyben (Szászvárostól d.) fekvő Városvize vagy Városivár (Alsóvárosvize és Felsővárosvize), Bucson, (ma Bucsum), Gosztos (ma Kosztesd), Putinel és Ludest (Ludesd) részeit hasonlókép királyi (1462. 1463.) illetőleg magán-adomány (1514.) útján szerezték meg, mint a váras-keszi Lépesek birtokát; végül ezektől nyugat felé a Sztrigy folyó mentén: Oláh-Brettye, Baczalár, Jó-Valcsal és Pokol-Valcsal részeit szintén kir. adományban kapták (1501.), a magtalanul elhalt Pogány István fia Gáspár után. Ezenkívül, úgy látszik, a Barcsától d-k. fekvő Kőboldogfalva (azaz a hajdani Bódogasszonfalva) helységben is voltak részeik; úgy, hogy mindent összevéve, a megyének eme keleti vidékén, részben vagy egészen, időnkint mintegy 29 helység uralta őket.
A zarándvármegyei eredetű váras-keszi Lépes-eket már eddig is emlegettük, mint a kik a XV. század közepe táján az al-diódi uradalom illetőleg a töreki Bakócz vagy Bakóczfi család birtokainak részeit szerezték meg. E birtokok később részben a Hunyadiak (1455.) és Barcsaiak (1462. 1463.) illetőleg az al-diódi uradalom birtokosainak kezére kerültek. De azért, 1514. táján váras-keszi Lépes Bernátot, mikor ugyanő korlátkői Bucsányi Pétert, a Lépes Loránt leánya: Potencziána asszony leányának, Erzsébet asszonynak fiát, II. Ulászló király jóváhagyásával fiává fogadta: Al-Gyógy azaz Alsófalu s ennek vidékén illetve uradalmában Homoród, Cseb vagy Cséb, Török, Csokmó, továbbá a Szászvárostól d. eső völgyben a két Városvize, Bucsin (Bucsum), Lutest (Ludesd), Kosztesd vagy Keresztes és Putinil, ezektől nyugatra Aklos (Kisoklos) s a két Ketid (Kitid), végül Algyógytól keletre, a Maros mentén a már 1467-ben is birtokukban levő, de ekkor Fejérvármegyéhez számított Benczencz, mindent összeszámítva tehát 15 helység részeinek birtokában találjuk.
Hasonlókép említettem már mellékesen a szent-imrei Sztrigyi családot, mely különösen a Sztrigy alsó folyása mentén, Barcsa és Petrény vidékén négy helységben volt földesúr, és ezenkívül 1405. óta a nem messze innen dél-keletre fekvő és rövid ideig Déva várához tartozott három Denk helységet is bírta. Ez összesen hét helységben levő jószágai közül a három Denk részei 1421. óta a somkereki Erdélyi, majd a vingárti Geréb, – a XVI. század eleje óta pedig, jelesül a Mihály fia Móricz magvaszakadtával: Szent-Imre (Sztrigy), Petrény, Lonka és a három Derek részei királyi adományul a Barcsaiak és Kolonity(i) Miklós, majd utóbbinak özvegyétől vétel czímén néhány évre a temesvármegyei Márgaiak s aztán ezektől szintén a Barcsaiak kezére mentek át.
A Sztrigy és Cserna (Egred vagy Egregy) alsó folyása illetőleg a Maros mentén nevezetesebb magyar eredetű nemes családok voltak még: a (bakaji vagy szent-györgyi) Dédácsiak, a kik (illetőleg utánok kir. adományul Soklyósi Péter, Rohodi János, Etei Péter és Zajos Bertalan) a Dévától keletre a Maros mentén fekvő illetőleg feküdt Dédács és Szent-György, s innen keletészak felé Algyógyon túl, szintén a Maros mentén, e folyó két oldalán: Bakaj, Gyalmár és Benczencz, összesen tehát öt helységben birtokosok, és valószínűleg a dédácsi Kajtár-ok is, mint hihetőleg ugyane törzs hajtásai; továbbá a rokon: Keresztúri, keresztúri Funka (Damakosi), Lestáh vagy Leusták és Fábián családok tagjai, a kik Keresztúron (Csernakeresztúr) kívül az odább délnyugatra (Vajdahunyadtól nyugatra) fekvő két Bós helységben is földesurak; a szintén vérrokon: Tompai vagy Tompafalvi, a tompai vagy alsó-bácsi Balazse (Balazsefi, Balázsi, Balassa, Blaskó) s Bácsi és bácsi Beke családok Tompa vagy Tompafalva és Bácsi helységekben; s a Batizfalviak vagy batizfalvi Batiz-ok, a kik a Dévától dél-keletre fekvő vagy feküdt: Batizfalva (Batiz), Al-Pestes és Écsi helységekben birtokosok, a melyekben a magvaszakadt Péter birtokait, mint láttuk, 1483-ban a Barcsaiak kapták Mátyás királytól.
Magyar eredetűnek látszik a Berektyei (Berettyei, Brettyei) család is, mely a XV. század 70-es évei óta inkább berektyei vagy oláh-berektyei Pogány néven szerepel, és Vajdahunyadtól már kissé távolabb dél-keletre, a Sztrigy folyó mentén: Berektye (Berettye, Brettye, Oláh-Berektye), Kórógy (Kovráty, Kavráty, Kovrács), Ganczága (Kenczága), Jópatak vagy Jó-Valcsa(l), Gonoszpatak vagy Pokol-Valcsa(l) és Baczalár helységekben (összesen hat) birtokos. Gáspár magtalanul halván el, birtokai 1501-ben királyi adományul Kolonity(i) vagy kolonityi Horváth Miklós és Barcsai Ákos, majd az előbbinek özvegyétől csere, de részben rokonság czímén (leány-ágon) is, a temesvármegyei Márgai és utóbbi czímen egyszersmind a Szacsali vagy szacsali Móré családok kezére mentek át. Ugyancsak az említett Gáspár birtokaihoz azonban, szintén királyi adomány czímén, 1505. óta ellyőfalvi Erdélyi János és két fia is jogot tartott. Magyar-Berektye (Magyar-Beretke, Magyar-Brettye) azonban csak egy időre, zálog czímen és részben volt a Pogányok kezén. E helység, a szomszédos Macsó vagy Mácsó és Plop helységekkel együtt, 1406. óta kir. adományul állandóan a Betleni családé, melytől részeit időnkint, de úgylátszik szintén csak zálog czímén, a macskási Tárnok családnál és a malomvizi Kendefieknél is találjuk.
A Belsőszolnokvármegyében otthonos, Becse-Gergely-nembeli Betleniek már idegenek Hunyadvármegyében. Hasonlókép nem hunyadvármegyei eredetűek, de a hunyadvármegyei határon levő, néha Fejérvármegyéhez is számított Benczenczen (másként Hajtóteleken) birtokosok a szintén Becse-Gergely-nemzetségből eredő Somkerekiek vagy somkereki Erdélyiek és a Kacsics nemzetségből eredő vingárti Gerébek, a kik ezenkívül a szent-imrei Sztrigyiek után, mint fentebb már említettem, időnkint a három Denk helységben is birtokosok voltak. A vingárti Gerébek lentebb délen, a már oláh eredetű Szentgyörgyiek és mások birtokaiban is szereztek, de úgyszólván csak pillanatnyilag vagy oklevelesen, egyes részeket.
A magyar eredetű nemes családoknak ily módon részletesebben fölsorolt nagyobb birtokai közé ékelődnek azok a helységek, a melyekben szintén magyar eredetű kis-nemes családok élnek, különösen a Vajdahunyad vidékétől Déva illetőleg a Maros vidékéig húzott vonal mentén, s ettől kelet felé.
Dévával szemben k-é. felé, a Maros északi partja mentén Har(r)ó, Kéménd és az ezek vidékén feküdt, de már eltünt Szunyogszeg helységek ily köznemesi birtokok. Haróban a Har(r)ói vagy Harai, a harai Csemege, Csikos, Csuka, Egyed, Elekes, Fodor, Géberjén, Hodos, Horvát, Nagy, Nemze, Petenye vagy Petenyefi, Szunyog és Zámbó, – Kéménden a már föntebb ismertetett Kéméndieken kívül a kéméndi Czeczei (Czéczei?, Csécsei?), Nagy és Pap, – Szunyogszegen egyebek közt a Szunyogszegi és szunyogszegi Tar családokat találjuk.
Odább keletre, a megye határszélén, Bakaj és Gyalmár helységekben a Bakaji, bakaji Ferencz és Gyalmári illetőleg a gyalmári Fekete és Miklósi családokat emlegetik. Ugyane tájon, vagy talán odább nyugatra, Dédács félé, a Maros mentén feküdt egy Szent-György nevű helység. Ebből valók lehettek a Szentgyörgyi, szent-györgyi Báncza és Huszár s valószínűleg a szentgyörgyi Balog, Szabó és Császár családok, s ugyanitt birtokosok a Dédácsiak, Iklódiak és hari Erdélyiek is.
Dévától délre Keresztur (vagy Szent-Kereszt, ma Csernakeresztur) helységben, mint fentebb részben már láttuk, a Kereszturi, kereszturi Damakosi, Fábián, Furka, Horvát, Le(u)sták vagy Lesták, Nagy, Tormás és Veres, – valahol ugyane tájon Vaj(o)nkereszt vagy Vajnkereszti, Vajánkereszt, Vajonkeresztur helységben a Vaj(o)nkereszti és vajankereszti Olasz, – a szomszédságban, Szent-Andráson a Szentandrási vagy szent-andrási Csőkesz, – kissé délebbre Al-Pestesen az Alpestesi vagy Pestesi, az al-pestesi Ág, Balog, Bencze, Biró, Bodor, Bojtori, (Czenter), Csanád, Csombó, (Fekete), Gálfi, (Istvánfi), Kerek, Kis, Kónya, Lógó, Lőkes, Lőrinczi, Nagy, Székely, Török és Zerri, – odább délre Rákoson vagy Rákosdon a Rákosdi, rákosdi Barla, Benczefi, Bódi, Dávid, Dienesi, Farkas, Fejér, Gergelyfi, Jakab, Kis, Mátéfi és Pető, – az ugyane tájon feküdt Écse vagy Écsi, Elcse helységben más e vidéki nemeseken kívül az Écsei vagy Écsii, az écsei Zala, Kerek és Péter, – az innen keletre eső Lozsád helységben a Lozsádi, lozsádi Bereczk (Berecz, Bereczki, Bereczkfi), Bucs, Farkas, Fekete, Lukácsi, Nagy, Zudar, lozsádi és piskii Zsoldos, lozsádi vagy büszteri Gö(z)se és Herczeg, – a Vajdahunyad közelében északra fekvő Bojtor (ma Bujtur) helységben a Bojtori (mely 1453-ban a Hunyadiaktól Tóti helység kenézségét kapta cserében), bojtori Csendor és Forgács, – az ettől kelet felé eső Bódogasszonfalva (ma Kőboldogfalva) helységben a Bódogasszonfalvi, – a Vajdahunyad szomszédságában fekvő Ho(z)sdáton a Hosdáti (Hosdádi, Hozsdáti, Hasdáti, Osdádi), s az úgy látszik, kezdetben szintén ugyane nevet viselt: hosdáti Antalfi, Bakófi, Biró, Gálfi, Jánosi, Kis, Nagy, Pető és Tormás, – a Ho(z)sdát közelében d-k. elterülő Zejkfalván a Zejkfalvi vagy Zejki másként Zajkfalvi, zejkfalvi vagy sztrigyi Zejk, zajkfalvi Zajk sőt Sztrigyi és Sztrigyfalvi néven is emlegetett család, (melynek tagjai különben 1505-ben mint dombraviczai kenézek tünnek föl); végül az innen északra fekvő Barcsa (Kis-Barcsa más néven Apródpálfalva, Apródháza, Apród vagy Felső-Barcsa) helységben a nagynevű Barcsaiakon kívül a Kisbarcsai másként Barcsai vagy barcsai (kis-barcsai) Dévai és a kis-barcsai Pozsgai kis-nemes család birtokos; a Kisbarcsaiak ezenkívül 1506. óta kir. adományul a Dévától délre eső Árki részeiben, a magvaszakadt törzsekesi Bretyelin Mihály jószágaiban is.
Utóbbi már szintén oláh eredetű nemes (kenéz) család. Ily családok birtokterülete a Cserna (hajdan Egred vagy Egregy) és Sztrigy közép- és felső-folyása mentén különösen Vajdahunyad táján kezdődik s leterjed dél felé, egész e folyók és mellékfolyóik forrás-vidékéig.
Vajdahunyad közvetetlen közelében nyugat felé a Zalasdi vagy Zalosdi család Zalasd és Titös helységekben birtokos, de úgylátszik csak az 1480-as évek óta. Előbb bizonyára kenéz család volt. Zalasdot t. i. előbb Hunyad, Titöst pedig Déva vár tartozékai közt találjuk. Ugyane tájon, Vajdahunyadtól k-d., a különben Déva majd Hunyad várához is számított Nádasd, részben (Felső-Nádasd), legalább is a XV. század első fele óta a nádasdi vagy felső-nádasdi Ungor (Ungur, Hungor, Hongor, Ongor) családé volt, mely kétségkívül szintén kenézségen kezdte e helységben, s Mátyás király idejében már az ország előkelő, nagybirtokú nemesei sorába emelkedett. Mint fentebb láttuk, 1465. óta huzamosan birta e vármegyéből Solymos várost és uradalmát is; Nádasd szomszédságában pedig: Felső-Kalánteleke és Oklos (azaz Nagyoklos) helységekben is birtokos volt. Utóbbi három helységbeli jószágai a XVI. század elején történt kihalása után a Szobiak útján a domsusi Árkák-ra szállottak át.
Ugyancsak megnemesedett kenéz családok az azonos eredetű (gridi) Szentgyörgyiek a Vajdahunyad közelében keletre fekvő Sztrigyszentgyörgy helységből, és a Szálláspatakiak vagy Felsőszálláspatakiak, valamint az ezekből kivált szálláspataki vagy felső-szálláspataki Szerecsenek és szálláspataki Erdélyiek, a kiknek némely őseik 1404-ben Zsigmond királytól mint «haczaki kenézek» kapják Szálláspataka birtok kenézségét. A Szentgyörgyi család az említett többi családtól a XIV. század vége illetőleg a XV. század eleje óta lassankint teljesen elkülönödött ugyan, de azért azoknak a helységeknek részeiben is bennemaradt, a melyek főleg a «Szálláspataki» nevet vagy előnevet viselő családok birtokai lettek. Főbirtoka: Szent-György (azaz Sztrigyszentgyörgy), Vajdahunyadtól kelet felé, mellette Szentgyörgyválya, mely a középkorban Patak, Székespatak és Válya vagy Vállya néven is előfordul, továbbá Sztrigyszacsal (a középkorban Szacsal, Szacsel, Szancsal), Sztrigyohába (a középkorban Ohába, olykor Szabadfalu sőt úgy látszik Kisfalu is) és Grid (a középkorban Girid, Gered, Grid, Gred). Hátszeg közelében dél felé Vád, Nalácz, (ma Naláczvád néven egy község) Baresd vagy Barest és Balamér (ma Balomir) helységeket birja a Vádiakkal együtt; még odább délre Alsó- és Felső-Szálláspataka (vagy Szálláspatak, olykor egyszerűen Szállás), az e tájon feküdt de (legalább e néven) ma már nem létező Fenyalatt, továbbá Malajesd avagy Malajest vagy Malojesd s az ennek vidékén feküdt, de azóta már szintén eltünt Ohába, ezektől keletre Krivádia (vagy Kirvádia) és Merisor, végül időnkint az ezektől már ismét nyugatra fekvő Bár, Puj (Puly, Pugy vagy Pogy) és Farkaspataka helységek részeit. Mindent összevéve tehát a Sztrigy mentén, a hátszegi völgyben és a Retyezát alján mintegy 18 helységben volt birtokos. Birtokai némely részei (legalább is Szent-György, Szacsal és Székespatak vagy Vállya) a XV. század második felében rokonságon alapuló zálog czímén a temesvármegyei eredetű hírneves Dócziak kezén voltak. Más birtokai, úgy látszik a Szacsali vagy Szecseli és G(e)redi, főleg pedig (Szentgyörgyi Demeter után, Szent-György, Gered, Gred vagy Grid, Ohába azaz Sztrigyohába, Szacsal azaz Sztrigyszacsal, Székespatak vagy Vállya) a nádasdi Ungor és damsosi Árka, – a magvaszakadt Szentgyörgyi Dénes birtokai (az ép említett helységekben, valamint a két Szálláspatakán, Merisoron, Krivádián, Malojesden és Ohábán is) kir. adományul a vingárti Geréb-ek birtokába jutottak (1498.), a kiktől részben a két Szálláspataka, Malojesd, Ohába, Merisor és Krivádia) egyezség útján (1499.), az ez adományt megtámadó Szálláspataki vagy Felsőszálláspataki és felső-szálláspataki Szerecsen családok tagjainak, részben pedig, már 1498-ban, a vingárti Gerébek adományából, az ép említett hat helységen kívül (!) Sztrigyszentgyörgy, Székespatak vagy Szentgyörgyvállya, Sztrigyszacsal és Sztrigyohába helységekben a damsosi Árka János kezére kerültek, a ki a Gerébek udvarnoka s az említett Szentgyörgyi Dénes feleségének, Klára asszonynak fivére, tehát e Dénesnek sógora volt. Árka János 1504-ben hűtlenségbe esvén, birtokait, kir. adományul, legalább papíron, Bélai Barnabás és János s Folti László, – majd magtalanul elhalván, 1511-ben czobor-szent-mihályi Czobor Imre és Márton s Bradács Lőrincz kir. kamarások, továbbá lodomérczi Bradács István, Imre és György kapták. De a vingárti Gerébek adományának egy feltétele alapján az erdélyi káptalan, vérrokonság czímén pedig a Szálláspataki és szálláspataki Szerecsen család is állandóan jogot tartott e (Szentgyörgyi Dénes-féle) birtokokhoz.
Utóbbiak állandó birtokai különben már a XV. század közepén csupán a két Szálláspataka, továbbá Malojesd s az emellett feküdt Ohába, Krivádia, Merisor és Bár részei voltak. Szálláspataki Erdélyi Péter s testvérei Szálláspataki László és Szerecsen 1463-ban kir. adomány útján az addig Hunyad várához tartozott Kurulyest (másként Karulyos, Karulyosd, Károlfalu sat., ma Korolyesd), Malojesd-del szomszédos helységgel szaporították e birtokokat.
Az ép tárgyalt Szentgyörgyieknél társbirtokosokul említettem már a Vádiakat, a Hátszeg közelében délre fekvő Vád, Nalácz, Baresd és Balamér helységekben. E család a XV. század közepe táján Bagateni azaz Vádi, a XVI. század elején (1508.) pedig Haczaki néven is szerepel. Belőle ágaztak ki a vádi Kopaszok, Törökök és Ha(t)czakiak is.
A Szentgyörgyi-féle birtokok vonalában, Vajdahunyadtól dél felé fekszik Csolnokos (Csolnakos, Csonokos, Csonok sat.) helység, melyben a Csolnokosiak birtokosok, a kik e helységet egész 1446-ig (Déva várához) kenézi jogon birták, s mint Hunyadi Jánosnak a török elleni harczokban hű követői, kapták tőle 1446-ban nemesi birtokul. 1464-ben ugyane helységgel együtt, az innen d-k., az Egregy vagyis Cserna felső völgyében fekvő vagy feküdt Doboka és Ohába helységeket kapták új-adományul Mátyás királytól. Összesen tehát három birtokuk volt.
A Csolnokostól dél felé fekvő Alsó-Farkadin (a középkorban másként Ohába vagy Patak-Farkadin) és Felső-Farkadin helységekben az Alsófarkadini és Felsőfarkadini családok birtokosok. E helységek eredetileg Hunyad várához tartoztak; tehát az innen eredő nemes családok is kenézi jogon birták azokat eleinte. Az Alsófarkadini (másként Farkadini) családról maga Mátyás király mondja ezt 1462-ben, mikor Alsó-Farkadint az eredetileg szintén Hunyad várához tartozott Kragulus helységgel együtt nekik adományozza. A Felsőfarkadini családból ágaztak ki, de, úgy látszik, valamennyien mindkét Farkadinban birtokosok voltak a Felső-farkadini vagy felső-farkadini Porkoláb, Farkadini, Felsőfarkadini, felső-farkadini Móré és Sánta s a farkadini Kis családok is.
Odább délre a Kernyesdi és Brezovai vagy Brazovai családok, mint társbirtokosok tűnnek föl 1467-ben, a mikor is Kernyesd (Kernyes, Kernyest), Poklisa (Poklise), Polyen (Polyán, Polen, Pogyen sat.), s a Hátszegtől d-k. fekvő Fizegy (Fizety, Fizecs, Füzegy, Füzety, Füzecs) és Galacz helységeket kapják egészben vagy részben, új-adományul Mátyás királytól. A Kernyesdiek ezenkívül Totesd (Totesdfalva, Totes, Tótfalu, Titőfalva, Tetőfalva sat.), Várhely és Brazova (Brezova), a Brezovaiak pedig a Brezova vagy Brazova mellett feküdt Bertonia (Britonia, Britonya sat.) helységben is birtokosok voltak; összesen tehát az előbbiek nyolcz, az utóbbiak pedig hat helységben. A Kernyesdiek hat birtokának némely részei azonban már 1447-ben a malomvizi Kendefiek birtokába mentek át, a kormányzó adománya alapján.
Kernyesd és Brazova szomszédságában fekszik ma Pestény (Kis-Pestény, Nagy-Pestény) helység, mely a középkorban inkább Pestyén vagy Pestyenye nevet viselt. Innen való a Pestyéni másként Nagypestyéni család, melynek kiágazásaiul tekinthetők a XV. század végén és a XVI. század elején élt pestyéni Pap, Kamarás, Léh vagy Léhi, Károly, Csók, Román, Filep, Jár, Illés és Alsó családok. Főbirtokaik Pestyén vagy Pestyene, s az ennek vidékén feküdt vagy fekvő Rekecze (Rekicze, Rekeczény), Dombravicza (Dombrovicza, Dumbrevicze), Brazova (Brezova), Bredet, Várhely, Osztró és Pojen (Polyen) haczaki kerületbeli helységek, melyeket 1436-ban már új-adományul nyernek Zsigmond királytól, a ki azonban még kutattatja, vajjon igazi nemesi jogon vannak-e e birtokok e család kezén. Később még Pestyenicza vagyis Kis-Pestyén és az ennek vidékén feküdt Ohába helységeket is birtokukban találjuk. Ezenkívül azonban Vajdahunyadtól kelet felé a «királyi (oláh)» Bódogasszonfalva (ma Kőboldogfalva) helységet és ennek szomszédságában a hasonló két Kalánteleke (ma Kiskalán és Pusztakalán) pusztát is birták az I. Ulászló király 1444. évi adománya alapján, melybe azonban már pontosan bele van foglalva, hogy «azokkal a szolgálmányokkal és feltételekkel, a melyekkel az előbbi magyar királyok oláh birtokokat adományozni szokták». Mindent összevéve tehát, Hátszegtől délre Pestyén vidékén mintegy 10, Vajdahunyadtól kelet felé pedig egy helységben és két pusztán voltak birtokosok.
Pestyén szomszédságában (Hátszegtől ny-d.) fekszik ma Demsus (a középkorban Damsos, Dampsos, Damsus, Demses, Demsös, Domsos sat.) s Kis- és Nagycsula (a középkorban Csula és Kis-Csula) helység, a melyekről több, de egymással csak részben rokon család nevezte magát ez időszakban. Jelesül a Csulai, csulai Váncsa, Móré, Ficsor és Kende vagy Kendefi, s a Dem(p)sesi (Damsosi, Domsosi) családok, melyek 1447-ig kenézi jogon, 1453. óta «más országos nemesek módjára», de «azokkal a feltételekkel, szolgáltatásokkal és szokásokkal, a melyekkel az előbbi magyar királyok az oláh kerületekben birtokokat és falvakat adományozni szoktak», bírták Dem(p)ses, Haczázsel (Haczágyel, Haczácsal, Haczácsel), Tőkefalva másként Gros, Csula, Kis-Csula, Tusna, Válya és Feketehegy «haczaki kerületbeli» helységeket. Ezenkívül azonban az említett Csulai nevű vagy előnevű családok (tulajdonképen a XV. század második felében élt: Csulai vagy csulai Ficsor László, Váncsa János, Móré György, s Csulai Miklós és Mátyás, mint a Csulai Vlád, Vladislaus vagy László fiai, édes testvérek) a Farkadini vagy Felsőfarkadini család után, magszakadás illetve kir. adomány czímén 1475. óta Patak-Farkadin vagy Alsó-Farkadin és Felső-Farkadin helységek részeihez tartottak jogot; föntebb pedig, Dévától d-ny. felé, 1504. óta Keresztyén-Almás és Kerges helységekben levő szerzett birtokaikat említik. Mindent összevéve tehát a Csulai-rokonság Csula és Déva vidékén mintegy 12, ez a Dem(p)sesi (Damsosi, Domsosi) család pedig Csula és Damsos vidékén mintegy hat helységben birtokos.
Damsos helységről ezenkívül egy másik neves család is nevezte magát, mely szintén kenézségen kezdte, s a XV. század folyamán a megye legnagyobb birtokú nemes családai közé emelkedett. Eleinte Nyéresi azaz Nyiresi néven szerepel, arról a Nyéres vagy Nyires helységről, melyet, Reketyével együtt (ma Alsó- és Felsőnyiresfalva s Reketyefalva Hátszegtől nyugat felé) még a XIV. század első felében telepített. Később, olykor még a XVI. század elején is, a Dam(p)susi vagy Dom(p)sosi nevet viseli; majd, a XV. század közepe óta állandóbban, a keresztnévből vezeték-névvé változott: Mo(r)sina vagy Morsinai, Morsonai, Morsena, Mosona, Mursina, Musina, Mursinai avagy Musinai nevet, «dampsosi», később «reketyei» előnévvel. Birtokai főleg a Hátszegtől nyugat, é-ny. és d-ny. felé elterülő tájakon, a Cserna vagyis Egregy s a Sztrigy mellékfolyóinak felső vidékén, a hegyek között terültek el s főbb pontjai voltak: Hátszegtől é.-ny. felé: a mai Pojenicza-Vojni (a középkorban Polonicza vagy Pogyenicza), mellette Bunyila (a középkorban Bunyilafalva vagy Bonyila is), Kékesfalva vagy Meria (a középkorban Muronfalva, Molnár, Muraj, Merje sőt Nirea is), a föntebb már említett két Nyiresfalva, ezektől ismét kissé é-k. felé Csernisora (a középkorban Csernyesára, Csernyesvára, Csarnavára, Csarnaság, Csarnivára is), Hosdó (a középkorban inkább Hazsdó vagy Hazsdófalva), s ezek vidékén a most már (legalább régi nevén) föl nem található Bobócsmező, Abl(y)ő vagy Abl(y)ó avagy Ebl(y)ő, továbbá Ohába, Pestesel és Zocs vagy Szocs; Hátszegtől nyugat és dél-nyugat felé pedig a mai, föntebb már említett Reketyefalva (hajdan inkább Reketye), Sztej (hajdan Szkej és Eszkej is), Odaja-Kriva (a középkorban Kriva, olykor Gria), Pojeny (a középkorban Polin, Polyán, Pojn, Pujen, Pojen, Polyen, Polyon sat.), Paucsinesd (a középkorban Pocsinesd, Pocsinest, Polcsinost, Pocsimosd, Ponczonfalva, Pocsonfalva sat.), Várhely (melyet olykor, bizonyára elferdítve: Urhely, Váter és Varzel néven is említenek), odább északra Demsus (a középkorban használatos neveit lásd föntebb), Haczázsel (a középkorban Haczázsal, Hadácsal, Haczácsel, Haczágyel), ennek szomszédságában Totesd (a középkorban Tótfalu, Totest, Totestfalva, Totesdfalva és Totes is), s ezek vidékén a most már (legalább régi nevén) föl nem található Szilotena, Lakure vagy Lakulya, Lakura, Zulicza vagy Szulicza és Prehodista. Ezenkívül azonban e család a megye déli felében három más, e birtoktestektől távolabb fekvő helységben is részes; jelesül Vajdahunyadtól dél-nyugatra Csarna vagy Cserna (ma Cserna), d.-kel. Oklos (ma Nagyoklos), Hátszegtől d-k. felé a Sztrigy felső folyása mentén pedig Petrosz vagy Pitrusz, Petrósz, Petrócz sat. (ma Petrosz) helységben. Mindent összevéve tehát időnkint, részben vagy egészen, mintegy 27 helységben. E birtokok részei a XV. század második felében, házasság útján a damsosi Árka család kezére kerültek. (Egy Árka nevű «birtoktalan paraszt oláh jövevény» a Dompsosi Sztoján fiának Jánosnak leányát: Nexát vette nőül.) Az e családból való Árka János birtokrészei, 1504-ben hűtlenség, 1511-ben pedig magtalan elhalálozás czímén bekövetkezett kir. adomány alapján, valósággal vagy papíron a Bélaiak és Foltiak (1504.) illetve a czobor-szent-mihályi Czoborok és lodomérczi Bradácsok (1511.) birtokába jutottak.
A fölsorolt birtoktestekkel több helyütt érintkeznek Hátszegtől dél felé a malomvizi Kende-fi vagy Kende s Kenderesi, Kenderes vagy Kenderes-fi rokonság birtokai. E rokonság a XIV. és XV. században olykor egyszerűen: Malomvizi néven fordul elő, s a XV. század közepe táján kezd, legalább névleg, két ágra szakadni.
Ősi főbirtokuk Malomviz helység, mely fölött a XV. század végén és a XVI. század elején Kolcz nevű tornyuk illetve ma is meglevő váruk emelkedett. Ennek környékén terült el ősi uradalmuk, melyhez tartozott Malomviz közvetetlen közelében Osztrogyal vagy Osztrovil, Osztrovel, Osztrovjel (ma Osztrovel), Sebestorok másként Guren(y), Gören(y), Görén(y), Gurén(y) vagy Györén(y), Gyurény sat. (ma Gureny), Malomviztorok másként Szöszen(y) vagy Sziszen(y), Szöszén(y) vagy Sziszény (ma Szuszeny), Nuksora vagy Noksora (ma Nuksora), Kis-Sebes más néven Sebesel, Sibisel, Sebisel, továbbá Szabadfalu másként Ohába (újabban együttvéve Ohába-Sibisel), Patak más néven Vál(l)ya (ma Valea-dilsi), s ennek szomszédságában Oncsokfalva vagy Voncsukfalva, Uncsuk, Oncsafalva sat. (ma Uncsukfalva), mely azonban már (1439. előtt) vásárolt birtokuk volt; továbbá ennek szomszédságában Szent-Péter vagy Szent-Péterfalva (ma Szentpéterfalva) s Re(j)a vagy Rév (ma Rea) részei, melyeket 1443-ban kaptak kir. adományul, «azokkal a feltételekkel és kötelezettségekkel, a melyekkel ez országrészekben királyi adományok tétetni szoktak»; ettől nem messze kelet felé Bódogasszonfalva vagy Bódogfalva (ma Őraljaboldogfalva), melyet, mint királyi mezővárost kaptak 1447-ben Hunyadi János kormányzótól, országos vásárral és vámszedő hellyel együtt, s ennek szomszédságában Váralja helység, melyet, szintén mint királyi birtokot, egy kőtoronnyal és a tőszomszéd Haczak vagy Haczág városban szedetni szokott vámmal együtt 1462-ben I. Mátyás királytól nyertek adományul.
E birtokaikhoz csatlakoztak nyugat illetve kelet felé annak a hat helységnek részei, melyeket (Titösfalva, Kernyesd, Poklisa vagy Poklise, Pojen vagy Pogyen, Fizecs vagy Fizegy és Galacz) 1447-ben mint a Kernyesdiek birtokait kaptak, szintén Hunyadi János kormányzótól. Még odább nyugat felé a Szörénységbe illetve Temesvármegyébe átvezető Vaskapu néven ismert hegyszoros vidékén Pala (Alsó- és Felső-Pala) és Bukova nevű (ez ma is megvan e néven) zálogos vagy vásárolt birtokaikat említik. Ugyane tájon fekhetett valahol a szintén zálogos vagy vásárolt Pocsesd vagy Pucsisd nevű birtokuk is. Legértékesebb jövedelmi forrásuk azonban e vidéken a vaskapui útban levő híd volt, melyen egyebek közt a királyi sószállítók az erdélyi sót Karán-Sebes felé kiszállítani szokták, s a melyet már Zsigmond, s később Albert s V. László királytól kaptak adományul, a fentartás és javítás költségeinek fedezésére a vizaknai királyi fő-sókamarából kirendelt évi 5000 kősóval együtt.*
A Vaskaput pl. 1493-ban is említi e néven egy oklevél. (Waskapw. Dl. 36398. pag. 146. num. 1.)
A hátszegi völgy másik azaz keleti oldalán, a Kernyesdiek után adományba kapott Fizegy (Füzesd) és Galacz nevű birtokaikhoz kapcsolódtak a XV. század végén: Ponor, Feder (ma Fégyér) és Bár, a XVI. század elején pedig Barbátvize (ma Borbátviz), Urik vagy Örökfalva, Örik, Erök (újabban Urik), Ohabicza vagy Vizköz (ma Hobicza), Dombreviczepataka (ma nincs meg) és Farkaspataka (ma Farkaspatak) részei, melyek (talán az utóbbi kettő kivételével) kétségkívül a Barbátviz(e)iek után jutottak kezökre, királyi adomány útján. Mindent összevéve tehát a vaskapui hidon és a Haczak városban szedetni szokott vámon kívül egy város (Bódogasszonfalva vagy Bódogfalva), továbbá Malomvíz, Hátszeg és a Vaskapu táján, valamint a Felső-Sztrigy mentén részben vagy egészben időnkint mintegy 30 helység uralta őket. Birtokaik közepéül tekinthetők a Malomviz felett emelkedő Kolcz vára és a Hátszeg melletti Váralja helységben épült őrtorony.
Hátszegvidéki birtokaik a Kudzsiri-havasok és Retyezát hegység óriási testére támaszkodtak és átterjedtek a két Zsil völgyeire is. A Kudzsiri havasok erdősége e családoké volt s bizonyíthatóan a Váralja helységben álló toronyhoz tartozott, «minden hasznaival, tartozékaival és jövedelmeivel együtt». Ez erdőségeket és havasokat azonban az ezek vidékén feküdt falvak lakói ingyen használhatták, t. i. «azok a pásztorok, a kik reggel kecskéikkel, sertéseikkel, juhaikkal, más barmaikkal és szekereikkel az erdőkre kiindultak, s éjjelre aludni barmaikkal és megrakott szekereikkel falvaikba visszatértek»; azok ellenben, a kik éjjelre nem bírtak barmaikkal és szekereikkel aludni hazatérni, hanem az éjjelt az erdőségben töltötték, valamint azok is, a kik az erdőségben és havasokon kalibát építettek, e toronyba bizonyos bért tartoztak fizetni.
Malomvizhez, mint ősi birtokaik fejéhez számították a Retyezát hegység nagy területeit, az ettől keletre és délre elterülő völgyek s az ezek felett dél felé emelkedő Vulkán (hajdan inkább Volkán) hegység vagy havas nagy részeivel együtt. 1493-ban új-adományul kapták e tájon II. Ulászló királytól a két Sil vagy Zsil folyótól körülmosott, s már őseik által is békésen bírt Pterela, Malé, Rátond, Murisóvár és Nyakmező nevű szántóföldeket, réteket és kaszálókat, melyek alatt a Retyezát hegységtől d.-d-k., s a Kudzsiri havasoktól dél felé a régi Havasalföldre azaz a mai Romániába igyekvő Oláh-Zsil és Székely-Zsil folyók mentén egész a romániai határig elterülő hatalmas területet értették. Pterela ugyanis azonos a mai Petrozsény közelében k.-é. fekvő mai Petrila helységgel; Malé a mai Malaia vagy Maleia nevű helynek és hegynek felel meg, ugyane vidéken a Magyar-Zsil mentén Nyakmező nem más, mint a mai Kimpulujnyág falu az Oláh-Zsil felső folyása mentén; Murisóvár pedig a Vulkán vagy Volkán szoros mentén ma is meglevő Marisora nevű, a Zsilbe ömlő patakocska táján terült el. Ugyanitt találjuk ma a Kaprisora nevű kis patakot is, melyet a Volkán havasával és a «havaselvei részek» határával együtt 1501-ben akkor említenek, mikor a Kendefieket e nagyterjedelmű földek birtokába II. Ulászló király rendeletére újra beigtatták. Ugyanez évben azonban már a haczaki kerületbeli nemesek is részt követeltek maguknak a két Zsil mentén elterülő földekből, legelőkből, kaszálókból és havasokból, s a helyszinen kiegyezvén Kendefi Mihállyal, egymás részeit nagyjából megállapították. Ezzel az egyességgel függhet össze II. Ulászló királynak ez idő-tájt kelt adománylevele, mellyel a haczaki kerület nemesei összességének újra adományozta az Oláh-Zsil és Székely-Zsil folyók mentén elterülő réteket, legelőket és mezőket, valamint az ugyanott levő aranymosó-helyeket, a melyeknek birtokában és használatában már e nemesek ősei is benne voltak, – a mennyiben mindezek valamelyik királyi vagy királynői birtokhoz nem tartoztak.* Ugyanez időtájt az ép említett Kendefi Mihály azt a kiváltságot is kapta II. Ulászló királytól, hogy ez erdélyrészi birtokaira a havaselvei részekből 12 sátoralja czigányt behozhasson s ezeket e birtokain jobbágyokul letelepíthesse. Kétségkívül a két Zsilvölgyi lakatlan birtokok benépesítése, különösen pedig az aranymosások terjedelmesebb művelése vette kezdetét ezekkel az úgynevezett oláh-czigányokkal, a kik, mint tudva van, az aranymosáshoz különösen értettek.*
Dl. 32534. V. ö. Malomviz helység 1513: Dl. 37933.
Hunyadm. Évk. IV. 89. l.
Ha már most mindehez hozzávesszük, hogy a Kendefi és Kenderes család már 1406. óta, szántai Laczk Jakab erdélyi vajda kiváltságlevele alapján, adó- (census seu collecta) mentességet, s Hunyadi János kormányzó ideje óta ötvened-adómentességet is élvezett, 1462. óta pedig, Mátyás királytól szabad ispánságot azaz pallosjogot kapott: fogalmat alkothatunk e kettős család birtokairól, jövedelmeiről és hatalmáról.
Hátszegtől délre az ő birtokaikba fonódtak be az Oszt(o)róiaknak és a valószínűleg ezekből kiágazott oszt(o)rói vagy sárdi Hatczakiak-nak Alsó- és Felső-Oszt(o)ró (ma Kis- és Nagyosztró) és Ohabicza (ma Hobicza, az előbbitől d.-ny.) helységekben levő jószágaik; továbbá a szomszédságban é.-k. felé az egyeredetű Szentpéterfalv(a)i másként Szentpéteri vagy Péterfalvi, szent-péterfalvi Törlis, és szent-péterfalvi, gridi, oncsoki, Oncsokfalvi vagy Oncsoki, Oncsok, Oncsik, Uncsok, Uncsokfalvi, Voncsokfalvi, Vancsokfalvi, Vancsoki, Voncsoki sat. sat. családok birtokai: Szent-Péterfalva másként Szent-Péter vagy Péterfalva (ma Szentpéterfalva), Oncsokfalva vagy Uncsukfalva sat. sat. (ma Uncsukfalva) és Re(j)a vagy Rév (ma Rea) helységekben, melyeket (legalább az Oncsokfalviak, de bizonyára a Szentpéterfalviak is) 1447-ig kenézi jogon birtak.
Szomszédosok voltak ezekkel a Szacsaliak vagy Szecseliek, Szencseliek sat., a kikből a szacsali Dán-ok és Lupsa-k, s a Szacsaliak vagy Szecseliek, más néven szacsali, szecseli, berettyei vagy berektyei Móré-k is kiágaztak, s a kik e tájon négy, t. i. Szacsal, Szent-Péter vagy Szent-Péterfalva, Csapolya vagy Csepely, Csepej, Csepe (ma Csopea) és Reja helységben voltak részesek, már 1453-ban, mint «a király hűséges oláhjai, a többi igazi nemesek módjára».
Odább kissé dél-keletre a Maczesdi vagy Meczesdi, Miczesdi, Muczesdi, Naczesdi sat., s az ebből kiágazott meczesdi Kis, maczesdi Kalmár, Kitidi és Bolicza családok, a Párosdi vagy Párosi, Parosdi családdal együtt birtokosok Maczesd vagy Meczesd, Miczesd, Moczesd, Muczesd, Naczesd sat. (ma Maczesd), Páros(d) vagy Paros(d) (ma Parospestere) és Muncsel vagy Muncsal (ma nincs meg), összesen tehát három helységben.
Tőszomszédosok ezekkel kelet és észak-kelet felé a Fejérvizi, s az ebből kiágazott fejérvizi Magyar, Balaczin vagy Balaczin-fi, Biborcz és Nagy családok, Fejérvíz és Ohába (azaz Kőaljaohába) helységekben, a melyeket 1445-ig kenézi jogon, ettől fogva pedig nemesi jogon bírtak, de – mint V. László király 1453-ban kelt új-adományleveléből megtudjuk – «a mennyiben e birtokok valamely királyi várhoz vagy erdélyrészi tisztséghez nem tartoznak, s azokkal a feltételekkel, szolgálmányokkal és szokásokkal, a melyekkel az előbbi magyar királyok az oláh kerületekben birtokokat és helységeket adományozni szoktak».
Ugyane Fejérvíz és Ohába, s ezenkívül az ezekkel szomszédos Bajesd vagy Bajest, Bojesd, Bojest (ma Bajesd) helységekben birtokosok a Bajesdi s az ebből kiágazó Bajaza, Török, Szabó, Farkas és Volk-fi családok, 1447-ig kenézi, azután pedig Hunyadi János kormányzó adományából nemesi jogon, kétségkívül ugyanoly feltételek mellett, mint a Fejérvíziek.
Fejérvízzel R(i)usor vagy Reusor, Revesor, Reusar, Rasor sat. (ma Riusor), s ettől délre S(i)erél vagy Sirél, Sörél, Serelye (ma Serél vagy Serély vagy Sierul) helységek szomszédosok, melyekben a S(i)eréli vagy Siréli, Serelyei nevet is viselő R(i)usori család birtokos. E családból a XVI. század elején egy ág egyedül: S(i)eréli néven vált ki; de, mint V. László király 1453. évi új-adományleveléből megtudjuk, birtokrészeit ez is csak oly feltételesen bírta; mint pl. a Fejérvízi család.
Ugyane tájon, kissé odább kelet felé a Barbátviz(e)i vagy Barbádviz(e)i, Borbádviz(e)i, Borbándviz(e)i sat. nevű család, melyből a barbátviz(e)i Erdélyi, Oláh, Dancsó és Móré család kiágazott, birtokos Vízköz másként Ohabicza vagy Ohubicza (ma Hobicza), Feder vagy Féder, Fédér (ma Fégyér), Ponor, Barbátviz(e) vagy Barbádviz(e), Borbátviz(e), Borbándviz(e) sat. (ma Borbátviz), Bár, Livád vagy Livágy, Livácze, Mező-Livácze sat. (újabban Mezőlivádia) és Urik más néven Örökfalva, Örik, Örök, Erök vagy Plajsor (újabban Urik) összesen tehát hét helységben, eleinte sőt még 1462-ben is (legalább Barbátvize és Livágy részeiben, Hunyadvárához) kenézi jogon, s 1457-óta is, legalább az ekkor ezek közül felsorolt öt helységben, «azon feltételek, szolgáltatások és szokások kikötésével, melyekkel az előbbi királyok ez országrészben birtokokat adományozni szoktak». Birtokainak részei magszakadás czímén, királyi adomány útján a Ponori (Ponor helységben), s malomvizi Kendefi és Kenderes (Ponor, Feder, Bár, Barbátvize, Örökfalva vagy Urik, Ohabicza vagy Vízköz helységekben) családok kezére mentek át.
A Ponori család különben, valamint a belőle kiágazott ponori Török és Román családok is, a szomszédságban Ponor és Ohába (újabban Ponorohába) helységekben voltak birtokosok, 1447-ig, legalább részben, szintén kenézi jogon.
Az oláh eredetű magyar nemes családoknak ily módon részletesebben fölsorolt nagyobb birtokai közé ékelődtek azok a helységek, a melyekben szintén hasonló, oláh eredetű, előbb minden kétségen kívül kenézi állapotban élt, kisebb nemes családok (is) birtokosok voltak, különösen Vajdahunyad vidékétől dél felé. Ilyenek: a Lindzsinai vagy Lancsinai, Lencsinai sat. s az ebből kiágazott lincsinai Supa (1475–1498.) és Oláh, (1509.) családok; a szomszédságban a Szilvási néven is előforduló Felsőszilvásiak és Alsószilvásiak, a szilvási Kopasz-ok és Török-ök, s a felsőszilvási Ötvös-ök; odább dél felé a Tustyaiak és Totesdiek vagy Totestiek; innen d.-ny. a Várhelyi és várhelyi Fekécs, – innen nyugatra a Zajkányi vagy Zejkányi, a zejkányi Hunyad és Illyés, a zajkányi vagy poklisai Móré, – keletre pedig a Klopotivai és klopotivai Bakolcz vagy Bakócz, Bakácz, Bakóczi, Bakócz-fi sat. és Pogány, – még odább keletre a Karulyosdi vagy Károlfalusi, Karulosi, Karulyusi, Karulyi, Koriosdi sat., továbbá a Bári, Livádi vagy Levádi, a Galaczi, galaczi Budafi vagy Buda, Csob, Vitéz, Volk és a Pulyi vagy Puji családok.
Végül mint még kisebb, világosan vagy minden valószínűség szerint még mindig kenézi sorban levő, de már az illető kerületen belül nemesi jogokat is gyakorló és élvező oláh eredetű családok ismeretesek: a föntebb már említett, Árki helység kenézségében is birtokos törzseki, törzsekesi Bretyelin vagy Bretelimi, Beret(y)eli, más néven Törzsök vagy Törzseki, Törzsekesi, ismét más néven törzseki Tivadar család, Déva vár tartozékában, illetve a haczaki kerületben (!); továbbá a lapogyi vagy lapugyi Bár (1526. táján már több helységben is birtokos), a lesneki vagy lesniki Dobra, a Mihályfalvi, a Jófűi vagy Jófői, jófői Kaba és Móré, a Szakamási, a rakoviczai Pop, a Plaj, a Derczesti, a Dombraviczai vagy Dombroviczai családok Jófő város tartozékában; a Monyarósdi vagy Monyorósdi, (mely Cserbel és Oroszfalu vagy Rus helységek kenézségét is bírta), a tót-kalánteleki Tót, a Csarnai, a Nadabori vagy Nadabari, Nadobai (a XVI. század elején Pestesel és Szohodol helységekben is birtokos) és a Pesteseli családok Hunyadvárához sat.
