1. A büntetőjog “küldetése”
1. A büntetőjog “küldetése”339
A jelen dolgozat elmélettörténeti fejtegetéseihez felhasználtam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán 1998. március 13-án elhangzott “Büntetőjogunk európai horizontban – 1848 kihívása” című előadásom és “A magyar büntető anyagi jog dogmatikatörténetének kezdetei” (Jogtudományi Közlöny, 1997/11.) című tanulmányom anyagát.
Az újkori európai jogfejlődés egyik leginkább figyelemre méltó csapása a büntetőjog. Csak a gazdasági életben lezajló változások léptéke mérhető a jog e területének kifejlődéséhez. Sem az ókor, sem a középkor nem tekintett úgy erre, az emberi együttélést a legerőteljesebb eszközökkel szabályozó normákra, mint amelyek igényelnék a iurisprudentia elvont, elméleti igényét, rendszerező szempontjait. A jogtudomány jószerivel egyet jelentett a ius civile és a ius canonicum kérdéseinek taglalásával, s ha érintette is a büntetőjogot, azt általában csak igen röviden tette és főként azokban a vonatkozásokban, amelyek az életviszonyok magánjogi, vagyoni elemeivel álltak összefüggésben. 131Ennek a megközelítésnek a magyar jogtörténetből szép példája Werbőczy István Hármaskönyve, amelyben egy-két tucatnyi szakaszban olvashatunk csupán büntetőjogról – nagyjából ennyit tartott érdemesnek megörökítésre a kiváló szerző.
Az újkor új szemléletet hoz a jog művelésébe is: megszületik a büntetőjog-tudomány, igazából maga a büntetőjog. Fontos szempont, hogy a megelőző történelmi korszakokban a büntetés fogalmához inkább a kötelezettség-mozzanat kapcsolódott: a büntető törvénykezés az arra illetékes személyek és hivatalok kötelessége volt, de méginkább érzékelhető a kijelentés súlya a terhelt oldalán, aki szabályosan elszenvedte a büntető pert, melyben őt megillető jogokról csak a cinizmus hangján lehetne szólni.340
Különösen érvényes ez a megállapítás a közjogi büntetőjog fő vonulatának számító, ún. sommás eljárásokban, ahol a vádlott mellett hivatásos ügyvéd nem léphetett fel, a tortúra alkalmazása a bíró tetszésére volt bízva, és jogorvoslatra sem volt mód.
A büntetőjog rendkívül alkalmasnak bizonyult arra, hogy az újkor egyik meghatározó szellemi áramlata, a racionalizmus igényei szerint építse fel rendszerét – rendszerét, amelynek előzményei úgyszólván nem is voltak.341 A büntetőjogtudomány 1848-ig tartó szakaszában megteremtette a büntetőjog dogmatikáját, eljárási rendjét és főleg alapelveit. Fejlődésének fontos motivációja volt az általános társadalmi hala-dással való szoros kapcsolata. Az ancien regime lebontásán fáradozó polgárság racionális világlátása számára a leginkább szembeötlő akadály az elmaradott és legtöbb részében igen brutális, egészében pedig irracionális büntetési rendszer volt. A 16-18. századi büntetőjog minden újítás ellenére még velejéig a középkori büntetési rendszerre és megfontolásokra épült. A felvilágosodással kezdődő és a 19. század liberális eszmerendszerében folytatódó felfogás már merőben új alapokra igyekezett az immár elismerten önálló jogággá fejlődött jogterületet fektetni. A büntetőjogban megtestesülni látszott a rendi társadalom legtöbb betegsége, egyúttal alkalmas keretül kínálkozott a polgári társadalom alapvető célértékeinek nemcsak deklaratív, hanem mindjárt a leginkább kötelező erejű szabályozásban való konstitutív rögzítésére. A büntetőjogban olyan alapelvek megfogalmazására került sor, amelyek a legszorosabban összeforrtak a polgári társadalom alapértékeivel. Ennek alátámasztására vizsgáljunk meg két alapelvet: a nullum crimen sine lege és az ártatlanság vélelme elvet.
Középkori törvényeink és más meghatározó jogforrásunk, mint például a Tripartitum a büntetőjog általános kérdéseiről semmit sem szólnak, a büntetéssel fenyegetett tényállásokat pedig bizonyos csoportosításban adják ugyan elő, de elég kezdetleges módon a büntetések szerint csoportosítva. Ezek szerint beszélünk hűtlenségről, hatalmaskodásról, patvarkodásról etc., amely “tényállások” az elkövetési magatartások hihetetlenül széles körét érintették, egymással csak bizonyos logikai kapcsolatban állva.
132A jogtudományi szakirodalomban jártas olvasó számára ismerősen hangzik a nullum crimen, nulla poena sine lege iker-elve.342 A leginkább ismert szempont itt a visszaható hatály és az analógia alkalmazásának tilalmára vonatkozó jelentés, legalább ennyire lényeges azonban a tétel jogforrástani jelentése. E maxima szerint ugyanis a büntető törvénykezés kereteit, tevékenységének minden fontos elemét csakis a lex, a törvény, vagyis a jogforrási hierarchia legmagasabb fokán álló jogforrás határozhatja meg – más, különösen alacsonyabb jogforrás (rendelet, statutum, szokásjog etc.) nem. Ez a megközelítés nyilvánvalóan ráirányítja a figyelmet a törvény, a törvényalkotás fontosságára, amely a rendi társadalom viszonyai között még meghatározóan uralkodó irányítás alatt állt. Implicite a tétel már feltételezi a népszuverenitás eszméjének a törvényhozásban is tetten érhető érvényesülését, hiszen a törvényt csak akkor “érdemes” ilyen kitüntetett figyelemben részesíteni, ha mögötte az absztrakt jogegyenlőségre épülő (tehát a népképviselet és a törvény előtti egyenlőség igényét egyszerre kifejező) törvényhozás áll. Amíg a törvénynek nincs meg ez a társadalmi-politikai-jogi legitimitása és tartalma, addig csak félig-meddig képes küldetését betölteni. Ahol és ameddig ugyanis a szuverenitás letéteményese az uralkodó és nem a törvényhozás, ott a törvény abszolút jogi hatalmáról még nem beszélhetünk. A király (magyar közjogi környezetben) bizonyos értelemben a törvény felett áll, de legalábbis azon kívül, lévén pedig a végrehajtó hatalom neki felelős, a törvények jogforrástani értéke legföljebb elvi és eseti jelentőségű lehet, alkotmányosan azonban igen gyenge alapokon áll.
A tétel szép monografikus kifejtése olvasható Voker Krey: Keine Strafe ohne Gesetz (Einführung in die Dogmengeschichte des Satzes “nullum crimen, nulla poena sine lege”) (Berlin-New York, 1983.) című monográfiájában.
Nagyon érdekes és tanulságos gondolatok kapcsolhatók az ártatlanság vélelme elvéhez, amely szintén egyik fő attribútuma a polgári szemléletű jogrendnek. A tétel szerint a büntető eljárásban a terhelt mindaddig ártatlannak tekintendő, míg bűnösségét jogerős bírói ítélet meg nem állapítja. Dogmatikai szempontból tekintve sántít a tétel, mert a vélelem mindig egy fölöttébb valószínű, a hétköznapi tapasztalat által számtalanszor igazolt tényálláshoz kapcsolja a bizonyítás szempontjából kedvezőbb, egyszerűbb, mondhatni privilegizált helyzetet (pl. a fogantatás vélelme), amellyel szemben általában megengedi az ellenbizonyítást (praesumptio iuris), de az antik római jog ritkán a megdönthetetlen vélelemnek is teret engedett (praesumptio iuris et de iure). Mármost az ártatlanság vélelme esetén szó sincs arról, hogy tényleg, valószínűleg ártatlan személyeket vonna a jog törvény elé, éppen fordítva: csakis olyan személyek ellen indulhat büntető eljárás, akik meghatározott mértékig gyanúsak, tehát joggal és okkal tételezhető fel róluk, hogy közük van az elkövetett bűncselekményhez. Ha a dogmatikai párhuzamot folytatjuk, akkor önként adódik a következtetés: az ártatlanság vélelme esetén és helyette tulajdonképpen inkább az ártatlanság 133fikciójáról kellene beszélnünk, ez felel meg ugyanis inkább a tényállás ontológiai tulajdonságainak. Miért beszélünk hát következetesen mégis vélelemről az ártatlanság esetén? Ennek két oka van: egy elvi és egy bizonyításjogi. Elvileg alapvető különbség van aközött, hogy egy tényállást a vélelem garanciájának védelme alá helyezünk, ezáltal kinyilvánítjuk, hogy a jogrend fontossága miatt mintegy kiáll érte, vagy pedig a fikció kedvezőtlen és rosszízű konstrukciójához kapcsoljuk, amely a terhelt megbélyegzését elővételezi. E megfontolással van összefüggésben, ebből vezethető le a bizonyításjogi szempont: ha vélelem szól egy tényállás igazsága mellett, akkor az ellenkező bizonyítása az ellenérdekű fél dolga, a bizonyítás terhe tehát nem nehezedhet a terheltre. Különös jelentősége van e kijelentésnek azokban a gyakori büntetőjogi tényállásokban, ahol egyértelmű bizonyítékokat gyakran nem is lehet produkálni, következésképpen a vádlott sorsa, nem ritkán élete függ attól, hogy a bíróság él-e valaminő vélelemmel.343 Az ártatlanság vélelme a megfogalmazás erejével is élve, vissza akarja utasítani a korábbi jogrend felfogását, amely nyíltan a bűnösséget vélelmezte, ami ontológiailag ugyan helyes volt, ám elvi és a bizonyítás során tapasztalható súlyos gyakorlati igazságtalanságokhoz vezetett.
Érdekes tanulság, hogy az újkori német büntetőjog a bűnösség vélelmének talaján állva nem ritkán ártatlanokat ítélt halálra olyan esetekben, amikor a korrekt bizonyítás még mai körülmények között sem lehetne egyértelmű: ilyen típustényállás volt az eltitkolt terhesség és az újszülött megölésének megbüntetése, ahol pedig “bizonyíték” legfeljebb a később megtalált holttest volt, az elkövetés azonban mindig titokban és magányosan történt. Ilyen bizonyításjogi “vákuum” mellett az ügyeket gyakran az döntötte el, hogy a bíróság vélelmezte-e a nő bűnösségét. Mivel ez így volt, a terheltnek kellett magát tisztára mosni, ártatlanságát bizonyítani, ami szinte lehetetlen volt – az anyát tehát elítélték. Vö. Wilhelm Wächtershäuser: Das Verbrechen des Kindesmordes im Zeitalter der Aufklä-rung (Quellen und Forschungen zur Strafrechtsgeschichte bd. 3), Berlin, 1973.; Richard van Dül-men: Frauen vor Gericht: Kindsmord in der frühen Neuzeit. Frankfurt-Main, 1991.
Az elmondottakkal összefüggésben kell rámutatnunk a 19. század közepére kiteljesedő liberális gondolkodás alapelvére: eszerint kisebb baj éri a társadalmat, ha a bizonyítottság elégtelensége miatt bűnösök maradnak szabadlábon, mint ha az államérdekre való hivatkozással ártatlanokat hurcol meg az igazságszolgáltatás. A kérdés legmélyebb társadalomfilozófiai tartalma valóban ez a dilemma, melyre 1848 válasza az volt, hogy az állampolgárok személyi méltósága van olyan nagy érték, hogy az állam vagy a közösség hivatkozott érdekeit ne helyezzük eléje. Röviden: az individuum jogai előzzék meg a kollektívum jogait. A születő polgári társadalom megszállottan itt abban, hogy a társadalom jogait csakis az egyének jogainak védelmén keresztül lehet biztosítani, és történelmi tapasztalatokra hivatkozva utasították vissza azt a megközelítést, hogy az egyén mindenben alárendelt legyen a közösségnek.
Könnyen belátható tehát, hogy a büntetőjog nem véletlenül lett a társadalmi progresszió zászlóvivője. A jogtudomány és a büntető igazságszolgáltatás a maga 134szabatos fogalomkészletével és a törvényesen alkalmazható erőszak lehetősége birtokában alkalmas és a leginkább célszerű terepnek mutatkozott, hogy a társadalmi modernizáció egzakt mederben haladjon.
