2. A büntető anyagi jog dogmatikája
2. A büntető anyagi jog dogmatikája
A magyar reformkor büntetőjoga fejlődésének egyik meghatározó alakja volt Deák Ferenc, az ő nevéhez kapcsolja a jogtörténeti emlékezet azt az 1843. évi anyagi büntetőjogi törvényjavaslatot (is), amelyen leginkább modellezhető a korabeli magyar krimináldogmatika színvonala.
A nevezetes 1795. évi tervezetből, nem kerülvén még országgyűlési tárgyalás alá sem, nem lett törvény, és évtizedeket kellett várni az újabb megszületésére.344 Az 1840:5. tc. országos választmányt állított fel ismét, hogy korszerű és minden ízében új alapokra fektetett büntető törvénykönyvet dolgozzon ki. A deputatio dolgát lelkiismeretesen elvégezte, és három törvényjavaslatot is letett az országgyűlés asztalára: egyet az anyagi jogról, egyet az eljárásjogról és egyet a börtönügy reformjáról. A tanulmány adta kereteket figyelembe véve ehelyütt csupán az anyagi jogot tárgyaló javaslat bemutatására vállalkozhatom. Elöljáróban tudnunk kell, hogy sajnos ebből a három törvényjavaslatból sem lett törvény: az anyagi és az eljárásjogi tervezeteket az alsótábla elfogadta, a főrendi tábla nem; csupán a börtönügyet tárgyaló harmadik javaslat ment át az országgyűlés mindkét tábláján, az uralkodó azonban nem szentesítette, mondván, az előző kettő törvény hiányában értelmetlen lenne egy új szellemű büntetésvégrehajtási rendszer életbe léptetése.
Ehelyütt nem érintek egy, a szakirodalom számára mindmáig homályban lappangó, módszeresen fel nem dolgozott, 1829-re datálható tervezetet, melynek a gyakorlatra és a büntetőjogi gondolkodásra kifejtett hatása jelenlegi ismereteink szerint egyaránt csekély volt.
A javaslatok elkészítését a magyar reformkor legkiválóbb jogász-politikusai vállalták magukra: európai műveltséggel bíró, a magyar jogi kultúra legmagasabb színvonalú képviselői. Deák Ferenc nevéhez fűződik e javaslat-együttes,345 mellette azonban olyan személyiségek dolgoztak, mint Szemere Bertalan (első belügyminiszterünk), báró Eötvös József (első kultuszminiszterünk), Szalay László és Pulszky Ferenc, valamint Bezerédy, Klauzál és Wenckheim. Az 1843. évben tárgyalás alá vett 135törvényjavaslat még abban az évben megjelent Lipcsében is német nyelven, amely munkáról Mittermaier is elismerően nyilatkozott.346
Tudvalevőleg Deák nem vett részt az országgyűlés ülésein, de részletes különvéleményeit eljuttatta a tárgyalásra, és azok alapul is szolgáltak az ellenzék álláspontjának kimunkálásához. Vö. Sarlós Béla: Deák és Vukovics (Két igazságügy-miniszter). Budapest, 1970. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 54.) 37. p.
Carl Joseph Anton Mittermaier heidelbergi jogászprofesszor a kor német jogtudományának talán legnagyobb tekintélye volt, aki aktív szerepet vállalt kora jogpolitikai kérdéseinek megválaszolásában, éspedig a német tartományok határain kívül is. Lenyűgöző méretű levelezést folytatott Európa és Amerika érdeklődő jogászaival – mintegy hatezer levelet intéztek hozzá (e levelek a frankfurti Max-Planck-Intézet munkatársai szerkesztésében jelenleg kiadás alatt állnak), melyeket lelkiismeretesen meg is válaszolt. Igen alapos, egészében nagyon elismerő kritikát jelentetett meg az 1843. évi törvényjavaslatról a korabeli legrangosabb német büntetőjogi periodika, az Archiv für Criminalrecht hasábjain, “Entwurf eines Strafgesetzbuches für das Königreich Ungarn” címmel. A magyar kodifikációt nagy érdeklődéssel kísérte, és főként a Szalayval és Pulszkyval folytatott levelezése során igyekezett a maga álláspontját a kodifikátorok figyelmébe ajánlani. Mittermaiernek a magyar büntetőjogi kodifikációval való kapcsolatáról nagyon szép tanulmányt írt Györgyi Kálmán: Mitter-maier und der ungarische Strafgesetzentwurf vom Jahre 1843. (In: Annales Universitatis Scien-tiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Sectio Juridica, Tomus XXX. Budapest, 1989.) címmel.
a) Általános rész
Az 1843. évi (nevezhető így is: Deák-féle) javaslat már minden ízében megfelelt a korszerű, sőt legtöbb vonatkozásában akár a mai dogmatikai és a büntetőjogi kódextől általánosan elvárható feltételeknek. Ezt a rendszertani fejlődést jelzi mindenekelőtt az a formai előrelépés, hogy az anyagi jogi javaslatnak önálló általános része van (az 550 szakaszból 107 tartozik ide).
A büntetőtörvény hatályáról szólva az 1. § a nullam crimen sine lege elvét fogalmazza meg: “Bármely cselekvés vagy mulasztás csak annyiban tekintethetik bűntettnek és vonathatik büntetés alá, amennyiben az ellen büntetést rendel a jelen törvény”. A rendi büntetőjog nyílt jogegyenlőtlenségére épülő, elavult magyar büntetőjog várva várt rendelkezése volt ez: egycsapásra rendet teremtett (volna) a bírói önkénynek és kiszámíthatatlanságnak kitett büntető jogszolgáltatásban. Leginkább a jogforrástani vonatkozásra szeretném a figyelmet felhívni: Magyarországon többféle jogforrás is megállapíthatta egyes cselekmények büntethető voltát: törvény, szokásjog, városi statutum, vagy akár a bíró “bölcs belátása” is. Az idézett rendelkezés egyértelmű helyzetet javasol: kizárólag törvény állapíthatja meg az állami büntetés alá vont cselekvéseket és mulasztásokat.
A javaslat egyik legkimagaslóbb, egyben a legnagyobb bátorságot mutató (és a főrendi tábla ellenkezését, majd éppen erre a kérdésre való hivatkozással történt elutasítását maga után vonó) pontja a büntetések nemeiről szóló szakasz. A törvénytervezet ui. nem tartalmazta a halálbüntetést! Lehetséges büntetési nemek: életfogytig 136tartó rabság, határozott idejű rabság, fogság (arestum simplex), közhivatal elvesztése, pénzbüntetés, bírói megdorgálás. A rendelkezés tehát a halálbüntetés-orientált, középkorból örökölt büntetési rendszerrel a leghatározottabban szakít és a kilátásba helyezett joghátrányok központi helyét a szabadságvesztés foglalja el. A hatféle büntetési alaptípusból három ilyen jellegű, ahol a fogság egy évnél tovább nem terjedhet. Fel kell figyelnünk arra is, hogy a javaslat expressis verbis elutasítja a megbecstelenítő büntetéseket (14. §), és a testfenyítő büntetések alkalmazásáról is lemond,347 az emberi méltóságot tehát az elítélt személyében is következetesen tiszteli. Ezt a tényt annál is inkább ki kell emelni, mert például a pellengérre állítás még Európa-szerte divatozott. A hatályos jogrend és a politikai gondolkodásmód is akkor még csak alattvalóban tudott gondolkodni. Az alattvalónak pedig elsősorban kötelezettségei vannak, csak másodsorban lehet szó bizonyos jogokról. A polgári jogegyenlőség eszméjén épülő liberális gondolkodás számára a képlet éppen fordított: az állam polgárának vannak elidegeníthetetlen és elvehetetlen jogai, mint például az emberi méltósághoz való jog. Ebből az okfejtésből vezették le a halálbüntetés tilalmát, és vele szoros logikai összefüggésben a megbecstelenítő büntetésekkel való határozott szakítás követelményét.
Egyik jogtörténészünk kiemeli, hogy az 1843. évi javaslatban valóban nem szerepelt a botbüntetés, de 1848 törvényeinek kodifikátorai már “elfeledkeztek” erről, és a botbüntetés eltörléséről nem történt intézkedés. Vö. Sarlós Béla: Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc büntetőjoga. Budapest, 1959. 91. és köv. p.
A javaslat bichotom rendszerre épül a büntetendő cselekmények kategorizálását tekintve: bűntettekről és kihágásokról rendelkezik, utóbbiról azonban nem a törvény, hanem alacsonyabb rangú jogforrás szabályait téve irányadónak. Bűncselekmény tehát csak egyféle lehet, a bűntett. A nulla poena sine lege elve olvasható ki a javaslat 17. szakaszából, amely kimondja, hogy kizárólag olyan büntetési nemek alkalmazhatók, amelyeket a javaslat 8. szakasza megállapít. A szabadságvesztés végrehajtási fokozatait tekintve, és általában a büntetési nemek közötti “átjárhatóságot” az ún. egyszeres leszállás vérbeli polgári intézménye biztosítja: “Azon bűntetteknél, melyeket a törvény rabsággal rendel büntetni, rabság helyett fogsági büntetést csak akkor rendelhet a bíróság, midőn a fennforgó körülmények annyira enyhítik a beszámítást, hogy azokhoz képest a legrövidebb ideig tartó rabság is felettébb súlyos büntetés volna”. (20. §) Hasonlóan, a fogság is “leváltható”, méghozzá bírói dorgálással.
Fő szabály szerint a pénzbüntetésre nem válthatók át a szabadságvesztések, a törvényben megállapított pénzbüntetést azonban a bíróság meghatározott esetekben fogságra változtathatja: a) kiskorú elkövető esetén, ha szülei a pénzbeli büntetést helyette nem akarják megfizetni, b) csődeljárás alatt álló és c) az esetben, ha az elítélt képtelen lenne a pénzbüntetés megfizetésére. (31. §) Lehetőséget ad a javaslat arra is, 137hogy az elítélt büntetése egy részét fizesse meg, a fennmaradó részt pedig “leülje”. Az átváltás aránya a következő: egy napi rabság három napi fogsággal, egy napi fogság pedig 5 forint pénzbüntetéssel ér fel.
Önálló fejezet szól a szándékosság és a gondatlanság alakzatairól. Elutasítja az eredményfelelősség elvét és az elkövetői célzat pontos vizsgálatát rendeli. A vétkességnek különböző eseteit állapítja meg, köztük a tudatos gondatlanságot és az eshetőleges szándékot is ide sorolja, valamint itt említi az ittas állapotban való elkövetés is.
A javaslat büntetni rendeli a kísérletet, nevezetesen azt a büntetendő cselekményt, amelynek befejezésében az elkövetőt szándékán kívüli ok vagy akadály gátolta meg. Kísérletért csak szándékos magatartás büntethető.
A felbújtót a javaslat az elkövetővel egyazon büntetéssel fenyegeti. Felbújtónak tekinthető, aki mást szóval vagy írásban világosan és egyenesen a bűncselekmény elkövetésére felszólított és rábírt; aki a bűntett elkövetésére “bérrel vagy jutalommal csábított”; aki erőszakkal vagy fenyegetéssel mást arra kényszerít; végül, aki egy tőle függő személynek a bűncselekmény elkövetését megparancsolja.
Beszámítást kizáró oknak tekinti a javaslat: az őrültséget (ahol az elkövető elmeállapota miatt nem képes belátni tettének büntethetőségét), a beteg állapotot (az elmebetegséggel rokon betegségek, de csak azon tettekre nézve, amelyeket ilyen állapotban követnek el), a kényszert és fenyegetést, a végszükséget és jogos védelmet. A jogos védelem (“vétlen önvédelem”) eseteit önállóan, külön szakaszban sorolja fel a javaslat. (74. §) Jogos eszerint az egyébként jogellenes eszközöket használó önvédelem minden tettleges és erőszakos támadás ellen, amely a megtámadott élete, testi épsége, szabadsága vagy becsülete ellen irányul: azon erőszak ellen, amely vagyonát veszélyezteti; jogos az ellenállás az ellen, aki jogtalanul más udvarára, házára vagy lakására tör rá erőszakkal. A jogos védelmi helyzetben eljáró azonban túllépi cselekvési határait, ha alapos ok nélkül, szándékosan keményebb eszközöket használ, mint azt a védelem célja megkívánná. A jogalkotó a megtámadott lélektani helyzetét aprólékosan elemezve végül arra is kitér, hogy ha a megtámadott csak azért hágta át a jogos védelemnek törvényszabta korlátait, mert a megtámadás miatti félelem vagy ijedtség annyira megzavarta, hogy a fenyegető veszély elhárítására sem alkalmasabb eszközre nem volt képes gondolni, sem a védekezés mértékét nem volt képes higgadtan mérlegelni, szintén nem esik beszámítás alá. Természetesen a jogos védelem garanciái nemcsak a szoros értelemben vett önvédelemre vonatkoznak, hanem megilletik azt is, aki más védelmére kel.
A büntethetőség korhatárát a javaslat a tizenkettedik évben állapítja meg azzal, hogy az ennél fiatalabb gyermekek szüleik vagy nevelőik által lesznek megfenyítendők.
A beszámítás súlyosító körülményei között szerepel: az alapos előkészület, az alacsonyrendű indítóokok, az elkövetés során tanúsított állhatatosság, az álnokság és 138vakmerőség, a sértettel fennálló szoros kapcsolat, az elkövető és a sértett közötti nagy erőkülönbség, a bizalommal való visszaélés, az okozott nagy kár stb. Enyhíti azonban a beszámítást: ha az elkövetőt félrevezették, ha a sértett ingerelte fel, ha bűntársait nagyobb súlyú bűncselekmény végrehajtásától visszatartani törekedett, ha önként feladta magát (még mielőtt bűntettét felfedezték), vagy az eljárás folyamán tevékeny megbánást tanúsít, ha 18. életévét még nem töltötte be, ha az okozott kárt megtérítette, ha az elmebetegségnek enyhébb fokán követi el cselekményét stb. Az ittas állapot csak akkor enyhít a beszámításon, “ha midőn a törvényszegést elkövette, oly igen részeg volt, hogy e miatt teljes eszmélettel nem bírt, és szokásán kívül és csak szándéktalanul részegedett meg; mert ha a részegeskedés már egyébként is szokása, vagy célzatosan és egyenesen azért élt szeszes italokkal, hogy magát a bűntettre még inkább felingerelje, a részegség a beszámítást enyhíteni nem fogja”. (83. §)
Figyelemre méltó mozzanatot szabályoz a javaslat a büntetés mértékének kiszabása körül: azon kínzások, melyeket a törvényszegő a sértettől vagy társaitól bosszúként elszenvedett, valamint az a fogság, amelyet a terhelt az ítéletig kiállott, a büntetés mértékébe beszámítást nyer.
A visszaesés szabályozására szintén önálló fejezetet szentel a javaslat. Megállapítja, hogy a visszaeső az egyszeri elkövetés esetén kiszabható büntetés kétszeres mértékéig büntethető, de a maximum 24 év. A jogalkotó taxatíve felsorolja ugyanakkor azokat a bűncselekményeket, amelyeknél a visszaesés önmagában figyelembe veendő, ezek: pénzek-iratok-pecsétek meghamisítása, a magzat és a csecsemő megölésének mindenféle esete, a szándékos emberölés és a testi épség és szabadság ellen irányuló támadások, a paráználkodás különböző esetei, a hamis vád, rablás-lopás-zsarolás-sikkasztás és csalás, hamis esküvés és tanúzás, a hivatali visszaélések, végül az orgazdaság és a haszonlesésből elkövetett rabszöktetés.
Az általános rész záró fejezete az elévülésről és a kegyelemről szól. Az elévülés mind a vád alá helyezéstől, mind a büntetéstől felmenti a bűnöst, ha az semmi bűntettet nem követett el az elévülés ideje alatt, és az okozott kárt is tehetsége szerint megtérítette. A közkereset (vád) elévülésének ideje azon bűntetteknél, amelyekre a javaslat holtig tartó rabság kiszabását is lehetővé teszi, 20 év – egyéb bűnperekben 10 év. A csak magánindítványra büntethető cselekmények elévülési ideje 2 év, bizonyos esetekben (pl. becsületsértés) csak hat hónap. Az elévülés kezdete befejezett bűncselekményeknél a befejezettség pillanata, kísérletnél az utolsó elkövetői magatartás. A vád elévülését félbeszakítja bármely büntető eljárási cselekmény; ha az eljárás bizonyítékok hiánya miatt ismét félbeszakad, újabb elévülés kezdődik.
A kegyelmezés joga királyi prerogatíva. Megkegyelmezésnek csak a bíróság ítélete után lehet helye, az eljárást tehát szabály szerint nem gátolhatja: itt kivételt képeznek a felségsértés és a király személyét sértő kifejezések bűncselekményt kimerítő jogsértések – e cselekményeknél maga az eljárás megszüntethető.
139b) Különös rész
A javaslat által szabályozott bűntettekről röviden. Nagyon fontos, lényegében általános részi kérdésnek számító megoldása a javaslatnak az, hogy az egyes bűncselekményeknél kizárólag a kiszabható maximális büntetést állapítja meg, a minimumot nem. Ekképpen a bíró az adott cselekmény büntetésére megállapított büntetési nem legalacsonyabb fokát belátása szerint, szabadon alkalmazhatja.
A javaslat liberális-individualista szemléletét jól tükrözi az, hogy elsőként a különös rész cselekményei közt az emberölés különböző eseteit tárgyalja. Az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés (gyilkosság) büntetése: holtig tartó rabság, ha minősített körülmények között követték el. Ilyen, súlyosabb megítélés alá eső körülmény: a rokoni kapcsolat, nyereségvágy, bérgyilkosság, mérgezés, többek halálát okozó emberölés, a többrendbeli elkövetés és a visszaesés. Ha ilyen minősítő körülmény nem forog fenn, “csak” 18 év rabság a büntetés, mely kegyetlen elkövetés mellett mégis 22 évig felmehet.
Az erős felindulásban elkövetett szándékos emberölés büntetési maximuma 12 évi rabság. Különböző minősítő körülmények között ez az idő felmehet 18 évig, rokonok elleni, különös kegyetlenséggel végrehajtott emberölés pedig 22 évig. E bűncselekmények ún. befejezett kísérlete esetén a szankció a törvényi maximum kétharmadáig terjedhet.
Érdekes esetet rögzít a 130. §: a kívánságra ölést; ha valaki mást annak kívánságára megöl, vagy aki mást öngyilkosságra rábeszél (feltéve, hogy a halál 30 napon belül bekövetkezik), 4 év rabság a büntetés – befejezett, de sikertelen kísérlet esetén ennek fele.
A javaslat szembeötlő rendszertani megoldása, hogy a csecsemőgyilkosságot – eltérően a német és osztrák törvényektől (kivételt csak a Josephina képez itt) – nem önálló, sui generis delictum formájában szabályozza, hanem csupán mint az emberölés egyik esetét. A legsúlyosabb megítélés alá eső tényállás az, ha az anya előre eltervelt módon öli meg újszülöttjét – 10 év rabság a büntetés; ha csupán a szüléskor támadt benne e szándék, 5 év. Feltétel, hogy a gyermek “törvénytelen ágyból” való, és a szülés után legfeljebb három nap telt el. Látnivaló, hogy a jogalkotó a csecsemő megölését privilegizált tényállásként kezeli, de nem tekinti olyan nagy fontosságúnak, hogy önálló tényállásban helyezze el. Ezzel szemben saját fejezetet szentel a magzatelhajtásnak (abortus), melynek elkövetőjét (akár az anya, akár orvos vagy más külső személy) 3, házasságban élő nő esetén 4 évi rabsággal rendeli büntetni. Ha pedig a külső személy által végrehajtott megzatelhajtás során az állapotos nő is meghalt, a tettes mint szándékos emberölő felel. Az abortus részletes és önálló fejezetben való tárgyalása alátámasztja azt a feltevést, hogy a magyar társadalomban már a múlt század derekán is kimagasló kriminalitást mutatott e cselekmény, amely ellen való küzdelmet 140a jogalkotó ilyen formában is kifejezésre kívánta juttatni.348 Hasonlóan önálló, a következő fejezetben helyezi el a javaslat a gyermekkitétel bűntettét; szankcionálása attól függ, mi lett a gyermek sorsa. Ha sértetlen maradt, 1 év rabság; ha sérülést szenvedett, 2 év rabság; végül, ha meghalt 4 év rabság.
A magzatelhajtás Magyarországon ma nemzetközi összehasonlításban is igen magas. A tízmillió lakosra 1970-ben 192.283, 1980-ban 80.882, 1990-ben 90.394 regisztrált, jogszerűen végrehajtott művi abortusz jutott. Vö. Magyar statisztikai évkönyv, 1994.
A magyar dogmatikai “hagyományoknak” megfelelően nagyon szép, árnyalt szabályozását adja a javaslat a testi sértés bűntettének. A halált okozó súlyos testi sértés büntetése 4 év rabság; ha tagcsonkítást, érzékszervektől való megfosztást idézett elő a tettes, vagy ha három hónapnál hosszabb ideig gyógyuló sérülést szenved a sértett, 3 év; végül 2 év rabság a maximum, ha csonttörés vagy más hasonló, súlyos sérülés következett be. Önálló fejezetben, de szervesen a testi sértéshez kapcsolódva szól a javaslat az egyik leggyakoribb “magyaros” bűncselekményfajtáról, a verekedésről. A leggyakrabban kocsmákba történt elkövetések körülményei, és a konkrét tényállások elég kuszák és nagyon nehezen reprodukálhatók szoktak lenni, az esemény kimenetele viszont nem ritkán halálos volt. Ezért is volt fontos e cselekmény határozott, egyszersmind rugalmas szabályozása. A jogalkotó általánosságban rögzíti, hogy ha a verekedés során haláleset történik, a tettes a gyilkosság vagy emberölés általános büntetése alá esik. A leggyakoribb eset szabályozása a következő: ha a sértett úgy hal meg, hogy nem állapítható meg, ki ejtette rajta a halálos sérülést, vagy a sebek összessége okozta a halált, a gondatlan emberölés általános szabályai nyernek alkalmazást, ahol a maximális büntetés 4 évi rabság. Logikailag e cselekménytípushoz sorolható a párbaj megítélése is. A jogalkotó teljesen elutasítja ezt a középkorból itt maradt, virtusból vállalt bűntettet. Akként rendelkezik, hogy ha a felek úgy állapodtak meg, hogy a küzdelmet halálig folytatják, a “győztes” gyilkosnak tekintendő; ha erről nem volt szó, a megítélésnél a vétlen emberölés szabályai irányadók. A párbaj, ha halál származik belőle, közkeresetre büntetendő, egyébként magánvádra. Ennyiben a jogalkotó kétségkívül engedményt tett a nemesi közfelfogásnak és a hagyományoknak.
Több fejezetben tárgyalja a javaslat az erkölcsi rendet, azon belül is a női nemet sértő bűncselekményeket. Az erőszakos közösülés büntetése 6 év rabság, ha pedig a sértett tizennégy éven aluli vagy rokon, a maximum 10 év.349 A finom dogmatikai érzék 141jele, hogy a jogalkotó a különösen kényes és a gyakorlatban igen különbözően megítélt bűntett befejezett alakzatát, mondhatni biológiai pontossággal meghatározza. (202. §) Önálló szakaszt szentel a javaslat annak a tényállásnak, amely már-már a kazuisztika határát súrolja, és némi humort sem nélkülöz: “Aki valamely asszonyt a házasságon kívüli közösködésnek bevégzésére az által vett reá, hogy magát álnokul férjének színlette, 1 évi rabságig büntettethetik”. (206. §) A házasodás “ősi magyar” formáját, a nőrablást Szent Istvántól következetesen büntették törvényeink – a javaslat is hasonlóan jár el. Míg azonban szent királyunk dekrétumában a nőrabló kiegyezhetett a leány szüleivel, itt az emberrablással esik egy tekintet alá. Feltétel azonban, hogy a nő ellenkezzék; ha a “sértett” beleegyezésével történik a bűntett és különösen, ha törvényes házasságra lépnek – a cselekmény nem bűncselekmény.
A javaslat nagyban épített a magyar joggyakorlatra, amelynek legfontosabb sajátossága abban állapítható meg, hogy csak a legritkább esetben szabott ki halálbüntetést, tekintve, hogy a tényállás meggyőző bizonyítottsága alig-alig volt elérhető. Az e bűntettet kimerítően feldolgozó kiváló jogtörténészünk írja: “a jogalkalmazók […] minden tőlük telhetőt megtettek, hogy bűnjelek, tanúvallomások, gyanújelek, az elkövető vallomása alapján a lehetőségekhez képest bizonyítsák a panasz tárgyává tett erőszakos nemi közösülés szempontjából releváns körülményeket, magatartásokat, figyelembe vettek különböző súlyosító és enyhítő körülményeket, de törvényrontó szokásjogot alakítottak ki, midőn a büntető törvénykönyv-tervezetek szellemében, még azok előírásainál is enyhébb büntetéseket szabtak ki a törvényekben előírt halálbüntetés helyett”. Both Ödön: A stuprum violentum a kései feudális magyar büntetőjogban (1790-1848). Acta Jur. et Pol. Szeged, 1977. Tom. XXIV. Fasc. 2. 32. p.
A rosszhiszeműen bigámiára lépő 3 évig terjedhető rabsággal kell, hogy számoljon. Büntetéssel fenyegeti a javaslat a házasságtörőt is; legsúlyosabb változatában, ha mindkét fél házas (adulterium duplex), a büntetés hat hónapi fogság. E bűncselekmény azonban kizárólag a házastárs panaszára üldözhető, s ha a megbocsátás bekövetkezik – akár szóval, akár ráutaló magatartással –, az eljárás azonnal megszüntetendő.
A vagyon elleni bűncselekmények szabályozásából kiemelkedik a lopás. A liberális felfogásnak megfelelően büntetése érzékelhetően humánusabb, mint a rendi büntetőjogé. Megítélése kétféle fő szempontot követ: az egyszerű lopás és annak minősített alakzatai között különböztet a jogalkotó. A lopás alapesetében a differenciálás kizárólag az eltulajdonított érték nagyságától függ: 10 forint értékhatár alatt hat hónap fogság, 10 és 50 forint között 1 év rabság, 50 és 300 forint között 3 évi rabság, végül 300 forint felett 5 év rabság a szankció maximuma. Ha az elkövetési magatartás kimeríti valamely minősített alakzatot, akkor már 10 forint alatt is 1 évig terjedhet a rabság, legvégül pedig (300 forint felett) 8 év rabságig is felmehet a büntetés.
