ELSŐ FEJEZET.
6ELSŐ FEJEZET.
Az első meglepő állítás, a mit Lustkandl úr munkája első fejezetében határozottan kimond, az, hogy „a február 26-diki osztrák alkotmány többet adott Magyarországnak s kevesebbet az összes birodalomnak, mint a mit az összes birodalom Magyarországtól, a magyar törvények szerint is, joggal követelhetne.” Ez lehet egyéni nézet, s mi nem tartanók szükségesnek, Lustkandl urat abban háborgatni, mert úgy hiszszük, hogy a mellett nem sok prozelitát fog csinálni: de úgy látszik, ezen tételt vette ő fel kiindúlási pontul, s művének legnagyobb része épen ezen tétel bebizonyítására van irányozva. S midőn állítását a törvényekből és történelemből merített adatokkal és okoskodásokkal törekszik támogatni, oly alaptalan dolgokat mond el, melyeket megjegyzés nélkül nem hagyhatunk.
Mindenekelőtt ugyanis azt állítja, hogy: „az 1848. évi törvények nem jogérvényesek” (durchaus nicht giltig): mert
a) „nem illetékes gyülekezet által s nem jogszerű módon hozattak.” Ennek bebizonyítása végett hivatkozik L. úr gróf Majláth Jánosra, ki osztrák történelmének ötödik kötetében azt mondja: hogy a főrendek tereme és a karzatok tele voltak a félelmesen fölizgatott ifjúsággal, senki sem mert szóllani, s így lett a rendek határozata országgyűlési határozattá, s a küldöttség így küldetett Bécsbe. Hivatkozik továbbá Lustkandl úr Dobrzánszkynak egy beszédére, melyet 1861-ben a magyar országgyűlésen akart elmondani; de mint L. úr állítja, jogellenes gátoltatása miatt el nem mondhatott.* Ezen beszédben többek 7közt az mondatik, hogy: „az 1848-ban szavazott személyek nem voltak mindnyájan követek; a kik követek voltak, nagyrészt távol valának; a jelenlevők pedig nem szavaztak útasításaik szerint, holott az törvényes kötelességök lett volna, s e miatt illetéktelenekké váltak.” E bizonyítványokra hivatkozva, L. úr azt állítja: „hogy a fejedelemnek nem is lehetett volna az illetéktelenül elhatározott törvényjavaslatokat a magyar jog szerint szentesíteni; mert ha fölteszszük, hogy a fejedelem ezt teheti: akkor vége a jogfolytonosságnak s a magyar alkotmány fenállásának; nem szükséges egyéb, csak az, hogy a király hivjon össze egy illetéktelen gyülekezetet, küldjön oda egy század katonát, s vége az alkotmánynak.”
Ez állítólag jogellenes gátoltatás abban állott, hogy Dobrzánszky úr megválasztása ellen az illető választó kerületből panaszt emeltek; a panaszt az országgyűlés törvényszabta úton megvizsgáltatta s a vizsgálatnak eredménye az lett, hogy a választásnál történt lényeges hibák miatt Dobrzánszky úr választása nem igazoltathatott.
Nem tartja érvényesnek Lustkandl úr az 1848. évi törvényeket:
b) „azért, mert Ferdinánd császár és király ő felsége azok tartalmát nem tudva, tévedésből, vonakodva, s az egyébként törvényes formák meg nem tartásával irta alá, miután az állmtanácsot, mely a birodalom közös ügyeire, különösen a pénz- és hadügyre nézve Mária-Terézia óta fenállott, s a magyar törvények aláirása előtt 1848-ban már felállított miniszteri tanácsot meg nem kérdezte, hanem az aláirás ő felségének akarata ellen, a viszonyok nyomasztó súlya alatt történt.”
c) Nem tartja Lustkandl úr érvényeseknek az 1848-diki törvényeket még akkor se, ha azokat ő felsége, Ferdinánd császár és király, szabad-akaratból, minden kényszerítés nélkül tartalmukat tudva, irta volna alá; „mert azokat csak a maga részéről, nem pedig egyszersmind örökösei részéről is szentesítette, ámbár nem ugyan a szokott törvényeknek, hanem legalább az ország privilegiumainak aláirása mindig az örökösök nevében is történt.”
d) Nem tartja érvényesnek Lustkandl úr az 1848. évi törvényeket azért se: mert ő felsége azokat örökösödésre jogosított jogutódainak megkérdezése nélkül irta alá.
8e) Nem tartja jogérvényeseknek: mert azon törvények sértik a Magyarországgal egyesűlt országok jogait.
f) Nem tartja érvényeseknek: mert „ha ő felsége előbb mint absolut fejedelem tekintethetett is, 1848 márczius 15-ke óta, miután a miniszteri tanács Ausztriában felállíttatott, a magyar törvények pedig april elején gyártattak, már egyedüli képviselője és törvényhozó tényezője a többi országoknak nem volt.”
g) Végre nem tekinti L. úr jogérvényeseknek az 1848. évi törvényeket azért se: mert „a magyar országgyűlés később ugyanazokat a törvényeket megszűntette, a köztársaságot kiáltotta ki, s a király és nádor helyébe az izgatók fejét emelte.”
Hogy ez ellenvetésekre felelhessünk, lássuk az 1848-diki pozsonyi országgyűlés végszakaszának történelmét, s mondjuk el magokból az országgyűlési irományokból és hiteles naplókból, melyek bizonyosan hitelesebb források, mint a melyekre Lustkandl úr hivatkozik, miként hozattak és szentesíttettek az említett 1848. évi törvények.
A magyar országgyűlésnek, mely 1848-ig egyedül a kiváltságos osztály képviselőiből s tagjaiból állott, folytonos gyakorlat által szentesített eljárása a törvényjavaslatok elkészítésében és megállapításában a következő volt:
Minden indítvány a kerületi ülésben vétetett föl. Ez ülés csak a rendi tábla tagjaiból állott, saját elnökei alatt, A miben ott megállapodtak, az vitetett országos ülésbe, melyen a fejedelem által kinevezett főbb hivatalnok, a királyi személynök elnökölt, s a miben ott megállapodás történt, az küldetett által a főrendekhez, kiknél a nádor elnökölt; s ha a főrendek is megegyeztek benne, akkor terjesztetett föl, mint országgyűlési határozat, ő felségéhez, kitől függött azt elfogadni vagy visszavetni.
Így történt ez az 1848. évi törvények alkotásánál is.
1848 márczius 3-án Pestmegye követe e kerületi ülésben indítványozott ő felségéhez egy feliratot, melyben elsoroltatnak s elvben határozottan kimondatnak mindazon reformok, melyeket az ország rendei múlhatlanul szükségeseknek láttak; névszerint: a közteherviselés, az úrbéri viszonyok kármentesítés melletti megszűntetése, a katonai élelmezés és szállásolás terheinek 9megkönynyebbítése, a királyi városok és szabad kerületek közigazgatási és politikai rendezése, a népnek a politikai jogokban részesítése, a földmívelés, műipar és kereskedés fölvirágzására szükséges intézkedések megállapítása, a honvédelmi rendszernek gyökeres átalakítása, a magyar közállomány jövedelmeinek és szükségeinek számbavétele és felelős kezelés alá helyezése, a testületi kormány-rendszernek magyar felelős miniszteriummá átalakítása, mint minden szükséges reformok alapföltétele s biztosítéka. Ez a felirat a kerületi ülésben elkészíttetvén, márczius 4-én országos ülésben vétetett föl, hol a királyi személynök elnöklete alatt el is fogadtatott. Ez ülésben valószínűleg tele voltak a karzatok és a terem azon része, mely korlátokkal volt a tanácskozó teremből elválasztva: de semmi erőszak nem történt, mi a tanácskozást gátolta volna, se akkor, se utóbb az országgyűlés végeig – pedig az még öt hétig tartott – senki szót és panaszt nem emelt az erőszak ellen, se az országos rendek előtt, se az országgyűlés elnöksége előtt, se a fejedelem és a fejedelmi hatalom kezelői előtt, pedig mindezeknek elég erejök lett volna a tanácskozási biztosságot, ha megzavartatik vala, helyreállítani, miután a rendes katonaság s az egész polgárság rendelkezésökre állott. Az országos ülésben elfogadott felirási javaslat azonnal átküldetett a főrendekhez, a kik azonban a tárgyat nem vették tüstént nyilvános tanácskozás alá, mert a főrendi tábla rendes elnöke, a nádor, Bécsbe útazott volt. Csak tíz nap múlva, márczius 14-én lőn a felirási javaslat a főrendeknél fölvéve, és pedig a nádor elnöklete alatt. A közben lefolyt tíz nap alatt a főrendek magok között zárt tanácskozásokat tartottak, azokban történt a közös megállapodás, s a 10 nap múlva tartott nyilvános ülésben ellenmondás nélkül lőn a rendek felirata elfogadva. A főrendek által ekkép elfogadtatván a felirási javaslat, a fölirat elkészűlt, s 72 tagból álló fényes küldöttség által, – melyhez a főrendek a nádoron kivűl 13, s a rendek 58 tagot neveztek, s a melynek tagjai közt legfőbb világi és papi méltóságok s számos királyi tisztviselők voltak, – felküldetett Bécsbe, ő Felségéhez.
A felirat mellett nem voltak törvényjavaslatok, de a törvények 10fő elvei ki valának mondva, s a részletes megállapítás a feliratnak ő Felsége általi elfogadásától lőn felfüggesztve. A küldöttség megjelent ő Felségénél Bécsben, a császári palotában, a nádor vezérlete alatt, márczius 16-án, s az országgyűlés feliratát hódoló tisztelettel benyújtotta. Ő Felsége a feliratot kegyesen fogadta s legkegyelmesebben kinyilatkoztatta, hogy egy független magyar miniszterium megalakításával s alkalmas egyének előterjesztésével nádor ő fenségét bízta meg, s az országgyűlést oda útasította, hogy a szükséges törvényjavaslatokat, a feliratban érintett egyéb tárgyakról is, készítsék el s terjeszszék ő Felsége elé; minek folytán gróf Batthyányi Lajos miniszter-elnöknek azonnal ki is neveztetett.
Miután ő Felsége márczius 16-án az ország feliratát elfogadta, a karok és rendek az ő Felsége által is helyben hagyott elvek alapján, szokott mód szerint elsőben kerületi, azután országos ülésekben kidolgozták az egyes törvényjavaslatokat; tanácskoztak azoknak minden egyes kitételei fölött; több követ módosításokat indítványozott, s azokat a többség vagy elfogadta vagy félrevetette. S midőn így rendes tanácskozás folytán a törvényjavaslat megállapíttatott, a főrendi táblához lőn általküldve, hol ismét szokott módon folytak a tanácskozások, hozzá szóllottak a főrendi tábla tagjai, tettek ők is módosításokat és több tárgyra nézve a két tábla között izenetek váltattak. Végre a két tábla közös megállapodása folytán a törvényjavaslatok nem együtt, nem egy felirat mellett, hanem külön, egyenként fölterjesztettek ő Felségéhez. A mint mindezeket az országgyűlési iratok és hiteles naplók bizonyítják.
Ő Felsége a fölterjesztett törvényjavaslatokat egyenként fontolóra vette s nem a magyar miniszteriummal, mely, a törvények még nem levén szentesítve, tettleg életbe nem lépett, hanem saját udvari kanczelláriájával, saját rokonával, az ország nádorával, továbbá Magyarország főbb hivatalnokaival, mint például az ország-bíróval, tanácskozva, adta ki a törvényjavaslatokra magyar királyi udvari kanczelláriájának ellenjegyzése mellett, épen úgy, mint máskor is szokásban volt, kegyelmes királyi válaszait. E legfőbb királyi válaszok is nem egyszerre, hanem 11egyenként adattak ki, sőt némely tárgyakra nézve ő felsége méltóztatott első válaszában észrevételeket is tenni. Ez észrevételeket az ország rendei nem vélvén elfogadhatónak, folytak az országgyűlési egyezkedések (tractatus diaetales) a nemzet és a fejedelem között, mint a magyar közjog szerint folytonosan szokásban volt. S az ország nádora, mint törvényeink szerint a fejedelem és nemzet közt közbenjáró, maga mellé vevén a már kinevezett miniszter-elnököt és hármat azon egyének közől, kik magyar minisztereknek voltak kijelölve, fölment ő felségéhez, hogy ő Felségét, a királyi válaszban tett észrevételekre nézve hódoló tisztelettel fölvilágosítsa. Ő Felsége saját testvérét, Ferencz Károly csász. kir. főherczeg ő fenségét, és nagybátyját Lajos csász. királyi főherczeg ő fenségét bízta meg a maga részéről, és ezen csász. kir. főherczegek s a nádor ő fensége, meghivatván gróf Batthyányi Lajost s a három kijelölt magyar minisztert és a magyar kir. udvari kanczelláriának két tagját, ő csász. királyi Felsége nevében tanácsot tartottak, melyben az 1848-ki törvények pontról pontra fölvétettek, megvitattattak, a kiadandó legkegyelmesebb királyi válaszok fogalmazva lettek, s egyenként az országgyűléshez leküldettek.*
Mindezek valóságára nézve hivatkozhatunk azon volt miniszterekre, kik az említett tanácskozmányban részt vettek közől még életben vannak, Deák Ferenczre és báró Eötvös Józsefre, s a magyar udvar kanczelláriának szintén még életben levő két tagjára, Szögyéni László akkori alkanczellár és Bartal György referendarius urakra.
Nehány nap múlva, april 10-én (mert a szentesítést ő Felsége april 11-kére tűzte ki) ő csász. kir. Felsébe Bécsből, senki és semmi által nem kényszerítve, mi amúgy is senkinek se szándokában, se hatalmában nem volt, önként és szabad-akaratból, fényes kisérettel Pozsonyba érkezett, s másnap a fölterjesztett és ő Felsége által is elfogadott törvényeket szokott módra, a legnagyobb ünnepélyességgel szentesítette.
Így lettek alkotva az 1848. évi törvények; ez volt lefolyása az egésznek, híven és hiteles források után előadva. Hol van itt nyoma is azon terrorismusnak, melyet Lustkandl úr emleget, akár a törvények készítésénél, akár azok szentesítésénél?
12A mit Lustkandl úr, gróf Majláth János után felhoz, hogy a főrendi terem és karzatok telve levén a félelmesen fölizgatott ifjúsággal, szóllani senki sem mert, s így lőn a rendek határozata országos végzéssé emelve: történelmileg épen nem hű. A karzatok és a terem azon része, mely a tanácskozásra jogosított főrendek tanácskozó tereméből, mint mindig, korlátottak volt elkülönözve, tele volt ugyan ifjakkal és öregekkel, a mi más időkben is gyakran történt; s igaz, hogy mikor a karok és rendek fölirati javaslata, mely az 1848. évi törvényeknek alapul szolgált, a főrendi táblánál márczius 14-én elsőbben fölvétetett, nem történtek a fölött vitatkozások, nem tartattak szónoklatok, hanem közfelkiáltással egyhangúlag elfogadtatott: de nem azért, mivel senki sem mert szóllani, hanem azért, mert azon tíz nap alatt, mely a fölirati javaslatnak a főrendekhez lett átküldésétől a főrendi ülésig, márczius 14-kéig, lefolyt, mint fennebb megjegyeztük, a főrendek magok közt ismételve tanácskozmányokat tartottak, melyek nem levén nyilvánosak, abban senki által nem is zavartathattak; – s e tanácskozásokban a főrendi tábla tagjai egymást felvilágosították és abban állapodtak meg, hogy a törvényjavaslatot vitatkozás nélkül elfogadják. Ha voltak is, a kik egy vagy más pontra nézve, más véleményben valának, a tanácskozmányokban, látván a többség akaratát, annak saját nézeteiket készek voltak alárendelni. Bizonyítja ezt a főrendi hiteles napló, mely szerint az elnöklő nádor, ő cs. kir. fensége, a felirási javaslat felolvasása után következő szavakkal kezdette meg a tanácskozást: „Az előttünk levő s épen felolvasott felirási javaslat fölvételének maig lett elhalasztásától azon eredményt merem reményleni, miszerint a méltóságos főrendek a törvényjavaslatot, úgy a mint felolvastatott, egész kiterjedésében el fogják fogadni.” Nádor ő fenségének ezen felszóllalását a főrendek általános helyeslése követte, s így lőn elfogadva a felirási javaslat.*
Lásd: Főrendi hiteles Napló. 40-ik ülés, 338, lap.
Nem példátlan ez a törvényhozások történelmében; nem, kivált a magyar törvényhozásban. Több fontos tárgy közől 13csak egyet említünk, – a sanctio pragmaticának 1723-ban történt elfogadását. Akkor is előleges tanácskozmányokban történt a megállapodás, s midőn a sanctio pragmatica elfogadását Komáromvármegye követe nyilvános ülésben indítványba hozta, minden bővebb fejtegetések és szónoklatok nélkül közfelkiáltással lett az elfogadva. Ki fogja most már mondani akarni, hogy e határozat nem érvényes, mert az ülésben nem vitáztak fölötte? Egyébiránt ki fogja azt akár gróf Majláth Jánosnak, akár Lustkandlnak elhinni, hogy a felizgatott ifjúság állítólagos zsarnoksága ellen Magyarország nádora, a királyi főherczeg, nem tudott vagy nem mert volna elég erőt kifejteni, holott a lakosság is egészen csöndes, s a Pozsonyban levő rendes fegyveres erő sokkal számosabb, mint azon állítólag zsarnokoskodó felizgatott ifjúság?
A mi pedig magokat az egyes törvényjavaslatokat illeti: azok fölött, mint a főrendi Napló bizonyítja, vitatkoztak a főrendek, számosan szóllottak s mint fennebb említők, módosításokat tettek, a rendekkel üzeneteket váltottak; mindezekre nézve tehát hasonlóul valótlan, hogy senki sem mert szóllani.
Az a vád, melyet Lustkandl úr Dobrzánszky után felhoz, hogy a rendek tábláján azok szóllottak, a kik követek nem valának, a követek pedig nagy részt távol voltak, alaptalan. A rendek táblájának tagjai voltak: a királyi tábla, a káptalanok és törvényhatóságok s a jelen nem levők küldöttei. Mindezeknek joguk volt szóllani. Kik szóllottak ezeken kivűl s ezek többségének ellenére kik hozták a határozatot: nehéz volna bebizonyítani. A jogosúltak többsége s a táblának az ő Felsége által kinevezett magas állású elnöke bizonyosan nem tűrték volna, hogy a nem jogosúltak a többség akarata ellen bármi végzést erőszakoljanak a rendekre, s az ellen felszóllaltak volna; már pedig se akkor, se utóbb, se az országgyűlésnél, se az összes országgyűlés elnökénél, a nádornál, se a legfőbb hatalomnál nem történt ily felszóllalás. Könnyű az efféle vádat vaktában oda vetni!
Az sem áll, hogy a követek nagy része távol lett volna. Lehet, hogy egyik vagy másik követ az ülésben nem volt jelen; de se Magyarországban, se más törvényhozásoknál nem teszi a 14határozatokat érvényelenekké az, hogy egyik vagy másik követ nem volt jelen.
Sok fontosságot látszik helyezni Lustkandl úr azon körülményben, hogy az alsó táblán a követek utasítások nélkül vagy azok ellenére szavaztak. De úgy látszik, L. úr nem tudja, mi volt az útasításoknak érvénye a magyar közjogban.
Az útasítások a magyar közjogban egyedül a követ és küldői közötti viszonyra vonatkoztak, s azoknak megtartása vagy mellőzése az országgyűlési határozatok érvényességére soha sem volt eldöntő.
Ha az érvényességre szükséges lett volna, hogy a követek határozottan útasításaik szerint szavazzanak: az országgyűlésnek joga lett volna előkérni s megtekinteni a követek útasítását. De ily jogot az országgyűlés soha sem gyakorlott és nem is követelt. Sőt ha valaki a követek közől valamely más követnek szemére vetette, hogy nem útasítása szerint szavazott, e szemrehányást az egész testülete roszallotta s kijelentette, hogy arról a követ csak saját küldőinek tartozik felelettel.
Ha az érvényességre szükséges lett volna az útasítások megtartása: minden oly esetben, mikor valamely törvényhatóság két követe egymással ellenkezőleg nyilatkozott, annak szavazatát kellett volna számításba venni, a ki a rendek előtt felolvasott útasítása értelmében szavazott; de ez soha sem történt, hanem minden ily esetben mind a két követnek szavazata számított, vagyis mivel szavazataik egymással ellenkezők voltak, a két szavazat elidáltnak tekintetett.
Ha az érvényességre szükséges lett volna az útasítások megtartása: minden oly határozat, mely néha egy-két útasítás nélküli vagy azon kivűli szavazat által nyert többséget, ősszedőlt volna, mihelyt világosságra jött, hogy a szavazat utasítás elleni volt. Ez pedig soha sem történt.
Ha az érvényességre szükséges lett volna az útasítások megtartása: akkor az oly tárgyak feletti tanácskozásoknál, melyek újabban merűltek fel, s így a legnagyobb rész útasításaiban előrelátva nem voltak, a követek nem szavazhattak volna érvényesen; 15de rendesen ellenkező történt. A követek szavaztak, határozatot hoztak és a határozatot megirták küldőiknek.
Legynagyobb része a magyar törvényeknek ily módon készűlt.
A követek hivatkoztak útasításaikra vagy azért, hogy küldőik előtt igazolják magokat, vagy azért, hogy szavazataiknak nagyobb erkölcsi súlyt adjanak, mintegy kijelentve, hogy a mit ők mondanak, egy egész megyének világosan kifejezett kivánata szerint mondják; némelyek talán azért is, hogy akár a hatalom, akár a közvélemény irányában mentegessék magokat, miszerint a mit mondottak, nem saját meggyőződésükből, hanem csak kötelesség szerint mondották. De soha senki sem hivatkozott útasítására azért, hogy az országgyűlési határozat, mely szavazata szerint alkottatik, jogérvényes legyen. Országgyűléseink történelméből több példával igazolhatnók ez állítást. De csak egyet említünk az 1687. évi országgyűlésből. Midőn ez országgyűlésen az ország rendei a trónöröködésnek elős-szülöttség szerinti megállapítása fölött tanácskoztak, tizennégy tiszai megye nevében Kende Ádám, szathmári követ, kijelentette, hogy ők nem szavazhatnának a trónöröködésnek elsőszülöttség szerinti megállapítására, ha útasításaik értelmében szavaznának; de a felség iránti hódolatos tiszteletök által vezéreltetve, beleegyeznek ők is, hogy az első-szülöttre szálljon, a főrendi üzenet föltételeinek értelmében, a magyar korona.* A végzés tehát ez országgyűlésen útasítások ellen hozatott; s mégis kinek jutott valaha eszébe a magyar közjog szempontjából e miatt e végzést jogérvénytelennek mondani?
Szalay: Magyarország tört. V-ik kötet 384. lap. Azon országgyűlésnek a N. Muzeumban levő iratai után.
Egyébiránt megjegyezzük azt is, hogy az 1848. évi törvények több tárgya fölött több törvényhatóságnak voltak útasításai, s mind ezek, mind azok, a kik útasításokkal ellátva nem voltak, szóval: a követek mindnyájan tudósították küldőiket az országgyűlés határozatairól, és egymásután érkeztek a törvényhatóságok levelei követeikhez, melyek szerint az országgyűlési 16határozatokat ők is örömmel fogadták, követeiket útasítva, hogy azok szellemében működjenek. A kinek tehát előleges útasítása nem volt is, utólagosan lett helybenhagyva szavazata küldői által; ez pedig a korábbi országgyűléseken is sok fontos tárgyban gyakran így történt. S ha volt egyes törvényhatóság, mit alig hiszünk, ha volt töredék, mely az 1848. évi törvények egyik vagy másik pontját nem szerette: ezen nem-kedves pontok bizonyára nem azok voltak, melyekért Lustkandl úr haragszik.
Mindezekből világos, hogy Lustkandl úr első ellenvetése, melyet az 1848. évi törvények jogérvényessége ellen felhozott, merőben alaptalan; és azon vádak, melyeket azon országgyűlés ellen szór, helytelenek és valótlanok.
Második ellenvetése L. úrnak, hogy ő Felsége az 1848. évi törvényeket tévedésből, kedve ellen, s azok tartalmát nem ismerve, az egyébként törvényes formák mellőzésével, nem szabadakaratból, irta volna alá, – hasonlóul alaptalan. Mert, mint fennebb elmondottuk, elsőbben a fölirat terjesztetett föl ő Felségéhez, mely a később fogalmazott törvények alapelveit foglalta magában. És e fölirat tartalmát is, már előre, még a fölterjesztés előtt ismerte és ismerhette ő Felsége. Miután ugyanis a rendek táblája megállapította a fölirati javaslatot, s mielőtt az a főrendi táblánál fölvétetett, a nádor, ki törvényeink szerint az összes magyar országgyűlésének elnöke, s a fejedelem és nemzet közt közbenjáró, fölment Bécsbe ő Felségéhez, s egy pár nap múlva ő cs. kir. Felségének egyenes parancsából az ország-bírót is fölrendelte.* Az országnak e két magas állású zászlósa s a korona legfőbb tanácsosai megismertették ő Felségét kétségtelenül részletesen azon kivánatokkal, melyek a rendek tábláján akkor már megállapítva volt feliratban foglaltattak; és csak ezután, még pedig napok múlva, tárgyaltatott a főrendeknél a rendek fölirati javaslata; csak ezután lőn az országos határozattá; csak ezután küldetett fel ő Felségéhez. E magas-állású férfiakon kivűl ott volt ő Felségének oldala mellett a magy. kir. udv. kanczellária, melynek működése köréhez tartozott ő Felsége parancsából 17felvilágosításokat is adni. S ha ő Felsége akarta, megkérdezhette bármelyik miniszterét vagy államtanácsosát, kik akkor még szakadatlanul folytatták hivatalos működésüket, minthogy a bécsi mozgalmak később történtek; ámbár megjegyezzük itt azt, hogy a magyar közjog szerint a magyar törvények érvényességéhez soha nem volt szükséges, hogy ő Felsége, ki mint magyar király szentesítette a magyar törvényeket, osztrák minisztereit és államtanácsát is megkérdezze; sőt számos törvényeink azt kívánják, hogy Magyarország közügyeire nézve ő Fölsége magyarok tanácsával éljen. A mi pedig magokat az 1848-ki törvényjavaslatokat illeti: ezek, mint fennebb mondók, egyenként s egymás után terjesztettek föl. Meghallgatta ő Felsége azok iránt is a magyar korona tanácsosait s udvari kanczelláriáját; meghallgatott kétségtelenül nem egyet nem-magyar tanácsosai közől is; sőt, a mint szintén említők, mielőtt ama törvényeket véglegesen elfogadta volna, tartalmuk fölött, ő Felségének meghagyásából, tanácskozmány tartatott ő Felsége saját testvérének, Ferencz Károly főherczegnek elnöklete alatt, két császári királyi főherczeg befolyásával.
Lásd: Főrendi Napló, 340. lap.
Említi Lustkandl úr ellenvetésében az erőszakot is, mely ő Felségét azon törvények aláirására, legmagasabb akarata ellenére, kényszerítette. De ki gyakorolta hát ez erőszakot? Talán az a 72 tagból álló fényes küldöttség, melynek nem csekély része fényes állású magas hivatalnokokból állott? Ezek kényszerítették a hatalmas ausztriai császárt, saját fővárosában, saját császári palotájában, 30 ezer hű katonának közepette, hogy fogadja el a mit elfogadni nem akart? Valóban, ha azon napokban történt erőszak Bécsben, azt nem a magyarok követték el. Az egyes törvények fölterjesztése után pedig a magyarok közől csak azok voltak fenn Bécsben ő Felsége előtt, kiket ő Felsége magához parancsolt, vagy kiket hivatalos állásuk állandóul Bécshez kötött. Ezen időben az osztrák miniszterek sokkal gyakrabban érintkeztek ő Felségének magas személyével; sokkal több befolyást gyakorolhattak, s némely részben gyakoroltak is, mint a magyarok. Mutatja ezt azon körűlmény is, hogy épen akkor neveztetett ki Horvátország bánjává b. Jellachich, s e kineveztetésre 18nézve nemcsak a designált magyar miniszterek, de a már miniszter-elnöknek kinevezett gr. Batthyányi Lajos sem kérdeztetett meg, csupán azért, mint akkor mondották, mert a törvények még szentesítve nem voltak. És ha tekintetbe vesszük, hogy ő Felsége a törvények ünnepélyes szentesítésére önként és minden kényszerítés nélkül útazott le Pozsonyba, s ott legmélyebb hódolattal fogadtatva, derűlt kedélylyel mondotta ki az ünnepélyes szentesítést; nehéz volna bárkival elhitetni, hogy erőszakos kényszerítés csikarta ki az említett törvényeket.
Vagy talán a viszonyok erejét, az általános közvélemény súlyát tekinti L. úr ilyen erőszaknak? De hiszen melyik államférfiú fogja a közjogi törvényeket jogérvényteleneknek tartani csak azért, mert azokat a viszonyok ereje s a közvélemény súlya hozta létre? Ily tan mellett az európai közjog s az államszerződéseknek legnagyobb része érvénytelen volna, az újabb kor békekötéseitől kezdve az angol Magna-Chartaig. – Vagy talán L. úr csak azon törvényeket tartja erőszak és kényszerítés nélkül alkotottaknak, azokat ismeri el jog-érvényeseknek, mik a viszonyok számbavétele nélkül s a közvélemény mellőzésével vagy épen azok daczára alkottattak?
Valóban furcsa tehát L. úrnak az 1715: 53. t. czikkre tett hivatkozása. Ezen törvényczikk a magánjog körében azt rendeli, hogy a Rákóczy-mozgalmak alatt álnoksággal, csalással, erőszakkal vagy félelemmel kicsikart szerződések bíróilag felbontathatnak. De hiszen még ezen magánjogi törvény szavait sem fordíthatja ellenünk L. úr. Mert álnokságot és csalást csakugyan nem foghat az 1848. évi országgyűlésre. Hiszen annak egész eljárása nyilvános és egyenes volt. Erőszak, mint fennebb emlitők, nem gyakoroltatott, de nem is gyakoroltathatott; Magyarország részéről bizonyosan nem, mert hisz itt se fegyveres erő, se néplázadás, se oly nyugtalanság, melynek fékezésére csekély katonai erő is elégséges ne lett volna, sehol nem volt, a fejedelem pedig Bécsben székelt, vitéz seregének közepette. A mi a félelmet illeti: L. úrnak, mint juristának tudnia kell, minő az a félelem, melyet a magánjog körében is elegendő oknak tart a törvény arra, hogy a félelemből kötött szerződés érvényteleníttessék. Ha valaki 19p. o. attól fél, hogy ha a szerződést visszaútasítja, a másik fél elégületlen lesz, de mástól félni oka nincs: a kötött szerződést egyedül e miatt egy bíró sem fogja érvényteleníteni. S ha már kedve van L. úrnak a magánjog köréből hozni hasonlatot a közjogra: alkalmazza ezt a fenforgó közjogi kérdésre is.
Azon ellenvetése L. úrnak, hogy ő felsége a 48-ki törvényeket csak a maga nevében irta alá, nem pedig egyszersmind utódai nevében is, azok tehát utódaira nézven nem kötelezők, – valóban sajátságos közjogi fogalom. Alkotmányos országban, hol a törvényhozás a fejedelem és a nemzet közt meg van osztva, mi lenne a törvényekből s magából az alkotmányból, ha mindazon törvény, melyet a fejedelem a maga nevében aláírt, utóda által ismét kérdésbe vétethetnék s érvénytelennek mondathatnék. Hiszen a törvények fölött a nemzet, vagyis annak képviselője az országgyűlés, ő felségével, nem pedig annak utódaival egyezkedik; s midőn az egyezkedés megtörtént, az ekkép alkotott törvény valamint egy részről jogilag nemcsak azon nemzedéket kötelezi, mely a törvény alkotásában részt vett, hanem azon nemzedék utódait, a következő nemzedékeket is, mindaddig, míg a törvény alkotmányszabta úton meg nem változtattatik; úgy más részről a szentesített törvény nemcsak azon fejedelmet kötelezi, ki azt szentesítette, hanem utódait is. Mert általában az alkotmányosság fogalma szerint, s különösen Magyarországon a sanctio pragmatica szerint is, a törvények szoros megtartásának kötelessége a trónöröködéssel együtt jár. Egyébiránt L. úr maga is megismeri, hogy rendesen a magyar törvényeket nem szokták a magyar királyok utódaik nevében aláirni, de igen a nagy országos szabadság-leveleket (Landesprivilegien), mire példákat is hoz föl. Megjegyezzük azonban, hogy az 1848. évi törvények nem privilegiumok, hanem törvények; s hogy Magyarország alkotmányos szabadsága nem privilegiumokon, hanem törvényeken s ünnepélyes szerződésen alapszik, s épen azért egyeoldalúlag visszavonhatlan. Mondhatná ugyan L. úr, hogy a magyar szabadságnak is egyik alapja az arany bulla, mi valóságos privilegium. Mire felelhetnők, hogy keletkezését tekintve, annak is inkább csak a formája volt privilégium, 20nem pedig lényege; felelhetnők, hogy a későbbi törvények s ünnepélyes szerződések az ország alaptörvényévé alakították; de elég megjegyeznünk, hogy Anglia szabadságának egyik alapja szintén privilegium alakú; de azért még sem fogja egy angol is elismerni, hogy az ő alkotmányos szabadsága privilegialis szabadság.
A Lustkandl úr által felhozott egy peldákra vonatkozólag megjegyezzük, hogy az általa említett bécsi és linczi békekötések nem voltak privilegiumok, hanem békekötések; az 1723-ki sanctio pragmatica pedig szintén nem volt privilegium, hanem az uralkodóház leány-ágának öröködéset és ezen öröködés föltételeit megállapító alapszerződés.
L. úr azon ellenvetésére, hogy az 1848. évi törvények érvénytelenek, mert azokat ő felsége az öröködésre jogosított jogutódainak megkérdezése nélkül irta alá, csak azt válaszoljuk, a mit fennebb, mint tényt elmondottunk, hogy a 48-ki törvények részletesen és szakaszonként ő felsége saját testvérének Ferencz Károly főherczegnek, kit ő felsége után az öröködés joga legközelebb illetett, elnöklete alatt két más cs. kir. főherczeg jelenlétében s befolyásával voltak a végelfogadás előtt átvizsgálva.
Egyébiránt ha ez nem történik vala is, nehéz volna bebizonyítani, hogy a magyar király csak akkor szentesítheti a magyar törvényeket, ha abba az öröködésre jogositott jogutódai beleegyeznek. Mert ha ez így volna, akkor a nemzetnek nem egyedül magával a fejedelemmel kellene egyezkedni, hanem a császári ház ő felségétől I. Leopoldtól származó minden tagjaival; mert, miután a törvények nem egy-két évre alkottatnak, időfolytán a közelebbiek kihaltával a távolabbik is lehet öröködési jogutód. És így a magyar törvényhozás nem a magyar király és magyar nemzet között volna megosztva, hanem egy részről a magyar nemzet, más részről az I. Leopoldtól származó egész császári ház között.*
Azt mondja L. úr ezen ellenvetéseinek folytában, hogy az 1848. évi törvények által az egész uralkodói hatalom megváltozott, s a personal unio personale dualität-be ment által. – Ezen élcznek értelme valóban nincs, mert az 1848. évi törvények is ugyanazon fejedelmi személyt ismerik el magyar királynak, ki a többi örökös tartományok fejedelme; a személy tehát nem kettő, hanem egy; a hatalom kétféle, vagy ha tetszik kettős ugyanazon egy személyben; és a fejedelemnek nem véletlen esetből származott, nem csak egy esetre szorított, hanem az ország és uralkodóház közötti ünnepélyes szerződés által megállapított ugyanazonossága az a kapocs, mely a különben egymáshoz nem tartozó országokat összetartja. Rendkivűl meglepő, ha Lustkandl úr azok által, mik az 1848. évi törvényekben foglaltatnak, personal unio helyett Personen-Dualität-et lát megállapítva, munkájának későbbi lapjain pedig azt mondja, hogy még a római birodalom és Magyarország között is, hol pedig a fejedelem ugyanazonossága csak esetleges volt, personal unio létezett. Ha közjogi elvül fogadtatnék el az, hogy a törvények alkotásánál a fejedelem beleegyezésén kivűl még a fejedelmi ház tagjainak hozzájárúlása vagy megkérdeztetése is szükséges; akkor volna ám personal unio helyett Personen-Pluralität.
21L. úrnak azon állítására, hogy az 1848. évi törvények sértik a Magyarországgal egyesült országok jogait, röviden azt válaszoljuk: hogy a Magyarországgal egyesült országok Erdély-, Horvát-, Tótország. Erdélyországnak, minthogy az képviselve nem volt, az 1848. évi országgyűlésen fen volt hagyva az említett 48-ki törvényekben, hogy az egyesülés iránt saját országgyűlésén nyilatkozzék, s Erdélyországnak törvényesen összehivott országgyűlése mind az egyesülést, mind az 1848. évi törvényeket egész terjedelmökben elfogadta: jogai tehát sértve nem lette. Horvátország pedig képviselői által részt vett a 48-ki törvények alkotásában, mind az alsó táblánál, mind a főrendeknél ott ültek Horvátország követei; ott voltak a főispánok, püspökök és főrendek Horvátországból; ezen felül Tótországból a törvény rendelete szerint még az egyes törvényhatóságok követei is jelen voltak; részt vettek ezen képviselők a tanácskozásokban és vitatkozásokban; hozzá szóllottak a márczius 4-ki felirat után is az egyes törvényjavaslatokhoz; módosításokat tettek, mik közől némelyek el is lettek fogadva, és így ugyan olyan befolyást gyakoroltak ezen törvények alkotásánál, minőt gyakoroltak minden más országgyűléseken. Senkinek nem volt szándéka Horvátország alkotmányos jogait bármi részben is sérteni, és ha a horvát nemzet 22bármi részben sértve érzi jogait azon törvények által, vagy ha nemzeti törekvéseinek tágabb tért kiván, mint a minőt azon törvények engednek: ebből nem az a következés, hogy az 1848. évi törvények ez utóbb kifejtett követelések s kivánatok miatt már magokban érvényteleneknek tekintethessenek, hanem az, hogy Horvátország kivánatai és követelései fölött velök együtt, igazság és teljes méltányosság szerint, határozzon egy újabb országgyűlés.
L. úr azon ellenvetése, hogy az 1848. évi törvények azért nem érvényesek, mivel ha ő felsége előbb mint absolut fejedelem tekintethetett is, 1848 márczius 15-ke óta, miután a minisztertanács Ausztriában felállíttatott, a magyar törvények pedig april elején gyártattak, már egyedüli képviselője és törvényhozó tényezője a többi országoknak nem volt, – hasonlóul alaptalan. Hiszen valamint a sanctio pragmaticát Magyarország nem az ausztriai tartományokkal, hanem a dicsőségesen uralkodó házzal kötötte, úgy az 1848. évi törvények szentesítését is nem Ausztriától, hanem ő felségétől, a magyar királytól, kérte a magyar országgyűlés. Nem az 1848. évi törvények mondották ki legelőször azt az eszmét, hogy Magyarország kapcsolt részeivel együtt szabad ország, s kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve független, azaz: semmi más országnak vagy népnek alárendelve nincs, s önállással és saját alkotmánynyal bír; hanem több törvényeink, különösen az 1790/1: 10 t. cz. is világosan és határozottan kimondja ezt. Vagy talán az említett törvényczikket is jogérvénytelennek fogja mondani L. úr, mivel tartalma nem olyan, minőnek ő szeretné? Egyébiránt az osztrák alkotmányosság és miniszterium kimondatott és megállapittatott 1848. év márczius 15-én, az önálló független magyar miniszterium pedig és az 1848. évi törvényeknek alapelvei ő felsége a magyar király által elfogadtattak márczius 16-kán. Ausztria alkotmányt kapott, melylyel előbb nem bírt: Magyarország fenálló alkotmánya s alkotmányos jogai csak világosabban és határozattabban lőnek kimondva, szélesebb és igazságosabb alapra fektetve az 1848. évi törvények által. S valamint ő felsége az ausztriai császár meg nem kérdezte Magyarországot s annak 23épen egyesült országgyűlését, hogy adjon-e és minő alkotmányt adjon osztrák tartományainak, s nem is volt köteles megkérdeni; úgy ő felsége a magyar király sem kérdezte meg, s nem volt köteles megkérdeni az osztrák tartományokat, minő változásokat s javításokat szentesítsen a magyar törvényekben.
Azon végső ellenvetésére L. úrnak, hogy az 1848. évi törvények azért sem érvényesek, mert azokat ugyanazon magyar országgyűlés ismét világosan megszűntette s a köztársaságot kiáltotta ki, – elég volna saját szavaival felelnünk, miket munkája bevezetésének 18. lapján a 36, 37 és 38-ik sorokban a „Verwirkungs-Theorie” fölött mond. Nem is ereszkedünk e kényes tárgy bővebb fejtegetésébe, csak mellesleg említjük meg, hogy azon határozatot, melyre L. úr hivatkozik, márczius 4-ke előzte meg, mely napon a hatalom szava Magyarország alkotmányát eltörölte. S megjegyezzük még, hogy L. úr logicája valóban meglepett bennünket. Ugyanis L. úr a dialecticának minden fogásaival azt igyekszik bebizonyítani, hogy az 1848. évi törvények illetéktelen testület által hozattak, jogtalanul szentesíttettek s teljesen érvénytelenek; és mégis érvényesnek tekinti azon határozatot, melylyel, szerint ugyanazon országgyűlés, tehát az, mely, mint ő állítja, illetéktelen volt, ama törvényeket megváltoztatta vagy eltörlötte. Tehát ő szerinte illetéktelen volt az országgyűlés a 48-ki törvények alkotására, s azért határozatai nem érvényesek; de illetékes volt azok eltörlésére, és e határozata érvényes. Egyébiránt magára a tényre nézve is tévedésben van L. úr, midőn azt mondja, hogy ugyanazon országgyűlés törlötte el a 48-ki törvények némely határozatait, mely azokat alkotta; mert azon országgyűlés, melyben az említett törvények alkotva lőnek, a magyar alkotmánynak eddigi fenállott szabályai szerint egyedül a kiváltságos osztály országgyűlése volt, és ez az országgyűlés 1848 april 11-én végkép befejeztetett. Mivel pedig az 1848. évi törvények Magyarország alkotmányát az egész nemzetre kiterjesztve a kiváltságos osztály országgyűlései helyett népképviseleti országgyűlést rendeltek: a legközelebbi országgyűlés, mely 1848. évi julius 4-ére Pestre hivatott össze, a törvény értelmében népképviseleti országgyűlés volt, mely ama bevégzett 48-ki 24pozsonyi országgyűléstől idejére, helyére, alakjára és tagjaira nézve teljesen különbözött. Ez országgyűlés tette által később 1849-ik év elején üléseit Debreczenbe, s ott hozatott az a határozat, melyet Lustkandl úr legalább annyiban, a mennyiben az megváltoztatja a 48-ki törvényeket, hajlandó érvényesnek tekinteni. Azon országgyűlés, mely a L. úr szerint illetéktelen országgyűlés által alkotott törvények alapján s azok értelmében hivatott össze, később, midőn tagjai megritkúltak, mégis képes volt oly végzést hozni, mely L. úr előtt is valamennyire legalább érvényes. Ha mi mondottuk volna azt, a mi L. úr említett okoskodásában foglaltatik, ő valószinűleg elmosolyodnék.
Nem hozott fel tehát L. úr semmi alapos okot annak bebizonyítására, hogy az 1848. évi törvények már magokban jogilag érvénytelenek. És ha csak az ő ellenvetéseinek fontossága volna az egyedűli akadály, mely az említett törvények tettleges életbeléptetését gátolja, az akadályt elhárítani nem nagy munkába kerűlne.
