MÁSODIK FEJEZET.
25MÁSODIK FEJEZET.
Azok után, miket az 1848. évi törvények érvénytelenségéről mondott, átmegy Lustkandl úr a magyar trónöröködési jog fejtegetésére, s azt állítja, hogy „a Habsburg-házat a magyar trónöröködés joga, és pedig első-szülöttségi sorral, sőt a leány-ágra is kiterjesztve, nem 1687 óta, nem az 1723. évi sancio pragmaticánál fogva, hanem I. Ferdinánd idejétől, 1527-től kezdve, illeti s illette mindenkor, s ezen joga még az Árpád-háztól szállott reá.” Ez állítását, melyből számos nagyfontosságú következményeket von le, hosszas okoskodással s idézetekkel ügyekszik bebizonyítani. Elmondja, hogy már az Árpád-házbeli királyok korában a fiú az atya után, több fiúk között az idősbik, s fiúk nem létében a királyok leányai öröklötték a koronát; felemlíti sz. István után Pétert, ki mint Gizelának, sz. István nővérének, fia, öröklötte a trónt; megjegyezvén, hogy Gizela, bátyja magvaszakadtával, a trónöröködésre jogosítva volt; elmondja, hogy az Árpád-ház alatt egyetlenegyszer szakadt meg e sor, midőn I. András után nem annak fia Salamon, hanem testvére I. Béla következett az uralkodásban; de már I. Bélának fiai, Géza és László, nem akarták a trónt elfoglalni, hanem azt az első-szülöttségi jog tekintetbe vételével, I. András fiának, Salamonnak, engedték által. De azt nem mondja meg, hogy később a Salamonnal elégűletlen magyarok őt elűzték, és még Salamon életében Gézát választották meg királynak. Így megy végig az Árpád-házon, előadásával igazoltnak tekintvén fennebbi állítását.
Megjegyezhetnők előadására, hogy ha a leány-ág a fiág után örökölhette csak az uralkodást, miként juthatott sz. István 26után Péter a trónra, holott sz. István édes atyjának Gézának, testvére Mihály, fiágon levő unokákat, Andrást, Bélát és Leventét hagyott maga után, kik közől a két első utóbb csakugyan uralkodásra jutott? Mikép lehetett az, hogy midőn Pétert elkergették, Aba jutott a trónra, ki a történelem állítása szerint sz. István második nővérének, Saroltának férje volt? Vagy talán azt mondja L. úr, hogy az oldal-ági fiörökösök is csak akkor juthattak trónra, ha az uralkodó ág nem csak fi-, hanem leány-ágban is kihalt, és így Géza vezér testvérének Mihálynak maradékai nem előzhették meg Gézának leányait és azok maradékait? De ha ez az elmélet állana, akkor meg azt volna nehéz megmagyarázni, miként történhetett, hogy IV. Lászlónak 1290. évben történt halála után nem az ő nővére s annak maradéki jutottak uralkodásra, hanem III. András, Istvánnak, IV. Béla testvérének, II. András unokájának fia, és így az öröködésben mellőztetett az elhúnyt királyhoz legközelebb álló nővér; s az uralkodás átment egy másik ág fimaradékára, szóval: oly ágra, mely két s illetőleg három foknyi távolságra volt az elhúnyt királytól.
Azonban mindezekből csak az tűnik ki, hogy homály fedi a régi kort, melyet földeríteni nem oly könnyű. Az az egy nem szenved kétséget, hogy azon korban az Árpád-ház uralkodott Magyarországban, s Péter és Aba kivételével mindig fiág; meg volt-e határozottan állapítva az öröködési rend s mikép volt megállapítva: bebizonyítani most már alig lehet.
De általmegy L. úr azon korra is, midőn többféle házakból származott királyok uralkodtak Magyarországban, s e korról is határozottan állítja: hogy az Árpád-ház leánymaradékainak volt kétségtelen öröködési joga, s hogy Magyarország szabad-választási joggal soha nem bírt, hanem az elhúnyt királynak gyermekei vagy leányainak férjei léptek mindig a trónra, s ezt felhozott példákkal akarja igazolni.
Hogy a magyarok az Árpád-ház iránti tiszteletből örömest kerestek uralkodót a fiág kihaltával azon háznak leány-ági ivadékaiból, hogy e korban is szivesen emelték trónra elhúnyt királyuk gyermekét: az kétségtelen. Tették ezt leginkább kegyeletből. 27Több fejedelmek még éltökben ügyekeztek biztosítani a trónt gyermekeiknek, s azokat vagy leányaik vejeit ajánlották még éltükben a nemzetnek utódaikul. Így ajánlotta Nagy-Lajos, fia nem levén, saját leányát, Máriát; így Zsigmond saját vejét, Albertet. De szoros és határozott kötelezettséget kimutatni még ezen korból sem lehetne. Sőt a szabad-választásnak kétségtelen nyomai épen nem ritkák ez időszakból. Így például: I. Mária azon királyi levélben, melyet Forgách Balázs részére kiadott, többek között ezeket mondja: „Et ex hoc Nos Conformitas Praelatorum, Baronum et secus universorum Nobilium et Procerum Regni nostri Hungariae Sacra Corona pari voluntate, nemineque discrepante, coronassent et inunxissent,” – e szavak bizonyosan nem mutatnak arra, hogy I. Mária a L. úr elmélete szerint már előbb fenállott s a nőágra is megállapított öröködés jogán jutott a trónra.*
Pray in Dissertatione de Prior. Aur.
Zsigmond hasonlóul választás által lőn magyar király; mert ha azon megállapított nőági s első-szülöttségi öröködési rend, min L. úr vitat, jogilag és tettleg fenállott volna, Zsigmond se nejének életében, se annak halála után öröködési joggal nem juthatott volna a magyar trónra. Mária életében nem, mert Mária már koronázott királya volt Magyarországnak; halála után se, mert akkor Máriának, ki 1395-ben mag nélkül halt meg, még életben levő nővére Hedvig, Nagy-Lajos második leánya, s a lengyel Jagello neje, öröködési rendben Zsigmondot megelőzte volna. S ehhez Hedvignek volt is kedve, s Máriának halála után tett némi kisérleteket, mik azonban sikertelenek maradtak. Sőt Zsigmondot saját családi ágában is megelőzte volna Venczel, kit, ha az első-szülöttségi öröködés meg lett volna állapítva, Zsigmond előtt illetett volna a trón.
De azt mondja talán L. úr, hogy Zsigmond, nejének, Máriának jogával lépett a magyar trónra? Azonban Zsigmond Máriának 1385-ben lett férje, felesége jogával tehát akkor már magyar királylyá kellett volna lennie, ez pedig nem történt; ő csak két évvel utóbb, 1387-ben lépett a trónra, s uralkodásának éveit 28ezen évtől kezdve számította, a mint ez decretumainak, névszerint a hatodiknak is, végsoraiból látható, hol 1435-ben azt mondja: „Regnorum nostrorum anno Hungariae quadragesimo octavo etc.” Mikép lépett tehát Zsigmond a magyar trónra? Kétségtelenül választás által, mit maga is elismer több oklevélben, mik közől csak azon egyet említjük, melyet 1388-ban decz. 8-kán Budán, az esztergami érsekség részére adott ki, s melyben többek közt azt mondja, hogy az ország rendei nagy számmal összejöttek Székes-Fehérvárott „et in personam Nostra, vota ipsorum concorditer dirigentibus, nemine discrepante, in Dominica Ramis Palmarum 1387 tunc evoluta cum ea solennitate, quam Regalis Culminis requirit sublime fastigium Nos conscedentes in thronum regiminis regnorum jam praedictorum.*
Katona: Hist. Critica Tom. XI. pag. 235.
Zsigmondnak nem maradtak fiai, legidősb leánya Erzsébet Albert neje lőn. Ha a nőági öröködés meg lett volna állapítva, mint L. úr állítja, Erzsébetnek kellett volna trónra jutni: de az ország rendei nem őt, hanem férjét, Albertet választották meg. Mert Albert, nem levén Árpád-házi ivadék, még L. úr elmélete szerint se követelhetett öröködési jogot. Nem is felesége jogán, hanem választás által lett királylyá, mint ezt a történelem bizonyítja, mire nézve legyen elég hivatkoznunk a Chronicon Austricum következő soraira: „Electus est Serenissimus Princeps Albertus, dux Austriae feria 4-ta ante festum S. Thomae Apostoli in Regem Hungariae, – és a Chronicon Bavariae hasonló tartalmára, hol többek közt ez áll: „Eodem anno feria 4-ta, 19-a die decembris in Prusiana (Pozsony) Albertus dux in Regem Hungariae est electus.”*
Katona: Tom. XII. pag. 821.
Albert halála után nem annak fia, az atjya halála után született V. Lászó következett a magyar királyok sorában: hanem a nemzet ismét gyakorlotta választási jogát, s megválasztotta I. Ulászlót, ki pedig Árpád-ivadék sem volt, és így öröködési jogot nem követelhetett. Lehet, hogy L. úr őt nem tartja Magyarország törvényes királyának; de akkor nehéz megmagyarázni, 29miért nevezik a későbbi törvények s királyi levelek azon Ulászlót, ki Mátyás után lépett a trónra II. Ulászlónak? Hiszen ha amaz nem lett volna törvényes király, ezt az Ulászlót I-sőnek kellett volna nevezni. Albert fia, V. László, ki csak Ulászló után jutott a trónra, magtalanul halt el, de maradtak nővérei, s L. úr elmélete szerint azoknak kellett volna a trónöröködésben következni; a nemzet azonban ismét választott, s választotta Korvin Mátyást, kit még L. úr sem nevez törvénytelen fejedelemnek. Ime tehát a vegyes korszak alatt majdnem mindenütt választásra akadunk, s a meghatározott első-szülöttségi nőági öröködés se elvben, se folytonos gyakorlat által megállapítva nincs.
De legnagyobb fontosságot helyez L. úr azon okoskodásba, mit az 1485: 1. 2. és 3. törv. czikkekből kivon. Azt mondja ugyanis, hogy az említett törvényczikkek világosan kimondják, hogy királyválasztás Magyarországban a teljes tökéletes magszakadásig soha nem történhetik; a mag alatt pedig a fi- és nőág egyaránt értetetik; kimondják, hogy Magyarország mindig öröködési királyság volt, s jövendőre is annak kell maradnia.
Az említett 1845. évi törvények a nádori hivatalról szóllanak, és azt mondják: „Inprimis; ex vetusta majorum ordinatione, sancitum et constitutum est; quod, si quando Regium semen deficere contigerit, et de electione novi Regis tractaretur; in ipsa electione Palatinus, ex officii dignitate, primam vocem semper habeat.” Ugyenezen kifejezés: „si Regium semen deficere contigerit” fordúl elő a 3-ik czikkben is, s az mondatik: „infra id tempus, quoad novus Rex eligeretur, aut etiamsi, ut praeferetur, haeres in tenera aetate relinquatur; Palatinus ejus tutor habet semper, ex officio, pro rebus et necessitate Regni et etiam illius haeredis, facere et indicere diaetas, quascuque opportunas duxerit.”
E törvények tehát a nádori hivatal jogait és kötelességeit sorolják el, s megállapítják, hogy, ha valamikor a királynak magva szakadna, az új király választásánál a nádornak leend első szava, ő hivja össze az országgyűlést, s a kiskorú fejedelemnek gyámja leend. Nem tárgyalják e törvények tüzetesen az öröködési jogot, s a magszakadás és szabad-választás 30csak alkalmilag van azokban említve. S a mit e törvényekre hivatkozva L. úr oly határozottan s részletesen elmond, hogy az Árpád-háznak minden nőági ivadékára ki volt terjesztve az öröködési jog, s csak azoknak teljes kihaltával lehetne helye a szabad-választásnak, az a törvénybe kimondva nincs, azt L. úr a törvény eme szavaiból: „si quando Regium semen deficere contigerit” okoskodta ki.
A törvény említett szavai csak azt bizonyítják, hogy a magyarok készek voltak mindig trónra emelni elhalt királyuk fiát, mint emelték, az Árpád-ház fiágának kihaltával, I. Károly fiát Nagy-Lajost, Albert fiát V. Lászlót, II. Ulászló fiát II. Lajost, s emelték volna bizonyosan Mátyásnak fiát is, ha atyjának törvényes gyermeke lett volna. Midőn a királynak fia nem maradt, egy esetben, de csak egyben, atyja halhatatlan érdemeiért, trónra emelték az elhalt király leányát, t. i. Máriát. A női öröködést azonban, mint jogot, az említett törvény semmi tetkintetben nem bizonyítja; sőt miután a törvény szavai azt mondják: „si quando Regium semen deficere contigerit,” a magyar jog szerint pedig, mint Verbőczy Hk. I. R. 22. cz. 1. §-ból is látható, a semen szó alatt egyedül a fiág, nem pedig a leány-ág értetik,* az 1485. évi törvény idézett szavai már magokban is megczáfolják L. úr hosszas okoskodását.
Verbőczy Partis I. Tit. 22. §. 1. Nam per semen virilis duntaxat ac masculinus sexus, et non foemineus intelligitur.
Megjegyezzük továbbá, hogy az említett 1485. évi törvény Mátyás alatt hozatott, ki se az Árpád-háznak, se Nagy-Lajosnak vagy Zsigmondnak, se bármely más fejedelemnek ivadéka nem volt. Ha tehát az érintett törvény határozottan állapított volna is meg öröködési jogot, azt visszahatólag az előbb uralkodott házak maradékaira, pedig épen azokra, kik magának Mátyásnak választásával mellőztettek, bizonyosan nem értette. Vajjon, ha Mátyásnak törvényes gyermekei lettek volna, s azoknak maradékai még most is élnének, mikép magyarázná L. úr az említett törvény szavait? Úgy-e, hogy azok értelmében Mátyás ivadékait illetné az öröködés? Vagy pedig úgy, hogy ezek kizárásával az 31öröködésnek az Árpád-háznak nőágából származott családokra kell visszaszállania? Az előbbi magyarázat ellenkeznék L. úr azon elméletével, hogy a nőöröködés kezdettől fogva az Árpád-ház mindkét ágára meg volt állapítva; a második magyarázat pedig ellenkeznék magának a törvénynek szavaival, s fonák dolog volna azon törvény erejével, mely L. úr szerint az öröködést megállapította, ugyanazon fejedelem maradékait zárni ki a trónöröködésből, ki a törvényt szentesítette, és ezt úgy értelmezni, hogy a törvény ereje másokra kiterjed, de magára azon fejedelemre, ki alatt hozatott, nincs ereje.
Ha az 1485. évi említett törvényt, azok, kik azt alkották, Mátyás király és Magyarország rendei, úgy értelmezték volna, mint L. úr magyarázza, hogy t. i. a magyar királyság kezdettől fogva mindig öröködési királyság volt s annak is kell maradnia, s a trónöröködés az egész Árpád-ház minden nő ivadékát illette s illeti, és csak azok teljes magszakadásával állhat elő a szabad-választás joga: ily értelmű törvény által azt ismerték volna el, hogy Mátyás választása jogtalan volt, s ő nem törvényes királya Magyarországnak, mert a trón az Árpád-ház nőágának valamelyik ivadékát illeti. Hiszi-e L. úr, hogy az ország rendei ezt akarták kimodani, s hiszi-e, hogy Mátyás, a legerélyesebb fejedelem, ily értelmű törvényt szentesített volna?
De tekintsük a dolgok további folyamát. A L. úr által idézett 1485. évi törvény alkotása után öt évre, vagyis 1490-ik évben, Mátyás halálával, üres lőn a magyar trón; s mi történt ekkor? L. úr szerint az öröködési rend, melyet Mátyás uralkodása megszakasztott, ismét teljes erejében visszaállt, s II. Ulászló, Erzsébetnek, Albert és Erzsébet leányának, Zsigmond unokájának fia, lépett a trónra. Ezen Ulászlónak leánya volt I. Ferdinánd neje, s így jött a Habsburg-ház uralkodásra Magyarországban. De miként lépett II. Ulászló a magyar trónra? L. úr azt mondja: öröködés útján. Azonban, úgy látszik, megfeledkezett saját elméletéről. Ha igaz volna, a mit ő állít, hogy a nőági öröködés első-szülöttségi joggal meg volt állapítva, akkor V. László magvaszakadtával nem Ulászlót, ki Erzsébetnek, V. László egyik nővérének volt fia, hanem Annát, Vilmos szász herczeg 32nejét, s annak maradékait illette volna az öröködés, mert ez is V. Lászlónak nővére volt, és pedig legöregebb nővére; a L. úr szerinti első-szülöttségnél fogva tehát az ifjabb nővér maradékait meg kellett volna előznie. Egyébiránt L. úr fáradságos okoskodásokkal támogatott azon állítása ellen, hogy II. Ulászló öröködés útján lőn magyar király, egy hatalmas tekintély áll, e részben a legsúlyosabb tekintély, ki a dolgok folyamát jobban tudhatta, mint L. úr, s ez a tekintély II. Ulászló önmaga. Azt mondja ugyanis Ulászló 1490. évben kiadott első királyi levelében: „Nos Uladislaus stb. §. 1. Quod, cum his diebus superioribus, serenissimus Princeps quondam Dominus Matthias Rex Hungariae et Bohemiae etc.” (tehát nem „interrex,” mint L. úr azokat, kik nem az ő elmélete szerint léptek trónra, nevezni szereti) Praedecessor Noster bonae memoriae, ab hac luce absque haeredum legitimorum solatio decessisset: Dni Praelati et Barones, caeterique Proceres et universi incolae Regni ejusdem, ad quos scilicet jus eligendi novum Regem, ex vetustissima Regni ipsius libertate et consuetudine devolutum exstiterat, animadvertentes se Principe orbatos esse, nec posse commode et sine omni detrimento Regni diutius capite carere; post plures tractatus de novo Rege eligendo et praeficiendo, inter se habitos, oculos mentis ipsorum in Nos conjecerunt, et caeteris omnibus Principibus christianis, competitoribus scilicet Nostris, qui videlicet Regnum ipsum similiter ambiebant, Nos praetulerunt, sibique cum infrascriptis conditionibus pactis et articulis in Regem, Dominum et Principem elegerunt, et solenniter pronunciaverunt.” Világos ebből, hogy Ulászló nem öröködés útján, hanem azok által, kiket a választási jog „ex vetustissima Regni ipsius libertate et consuetudine” illetett, lőn királynak választva. Ha tehát volna is L. úr mesterséges okoskodásának V. László haláláig valami nyomatéka, – pedig láttuk, hogy azon korban is egészen másként állt a dolog, mint L. úr állítja, – ezen nyomaték Mátyásnál, kit egész Európa tisztelve ismert el Magyarország törvényes királyának, a pápa és római czászárok szintúgy, mint mások, s II. Ulászló említett megválasztásánál 33teljesen elenyészik és bevezetésének fonala végkép megszakad.
A szabadon választott II. Ulászlónak fiában, a szerencsétlen II. Lajosban, magva szakadván, ha L. úr elmélete állana, vagy II. Ulászló leányának, vagy valamelyik testvére maradékának kellett volna Magyarországon trónra jutni; de ez nem történt, hanem a magyar koronát I. Ferdinánd ausztriai főherczeg, Annának Ulászló leányának férje, nyerte el.
Ennélfogva nehéz lett volna Ferdinándnak saját személyére szorosan alkalmazni azon trónöröködési elméletet, melyet L. úr felállított és vitatott. Más két alapot említ tehát munkájában, oly két alapot, miket ő előtte mások is emlegettek és vitattak; nem lesz azért fölösleges e két alapról is nehány szót mondanunk.
Ezen alapok egyik a trónöröködési szerződés, melyet 1491. évben egy részről Maximilián császár, más részről II. Ulászló kötöttek, s melyet L. úr munkája 10-ik lapján következő szavakban érint meg: „Und überdies besonders zu Folge der bereits lange fest begründeten Erbvertragsrechte.”
A másik alap, I. Ferdinánd nejének, Annának, ki II. Ulászló leánya volt, állítólagos öröködési joga, mely L. úr szerint a házasság által férjére szállott.
Szóljunk mindenekelőtt az említett trónöröködési szerződésről.
Fridrik császár és annak fia Maximilián háborút folytattak Ulászló király ellen. E háború békekötéssel végeztetett be, melyet a két fél meghatalmazott biztosai 1491. évben Pozsonyban kötöttek meg. A békekötés pontjai között egyik s pedig legfontosabb az volt, mely a trónöröködésre vonatkozott. Megállapíttatott t. i. hogy II. Ulászló továbbra is kétségtelen magyar király maradjon, s halála után az országlás a tőle származó törvényes fimaradékokat illesse (haeredes suos masculos legitimos); ha pedig Ulászló törvényesen nemzett figyermekek nélkül találna kimúlni, vagy ilyeseket hagyna ugyan maga után, de azok tőlök származó örökösök nélkül halnának el, ez esetben Magyarország rendei Maximiliánt, vagy ha ez nem élne, fiai közől valamelyiket, ezek elhaltával pedig a tőlök egyenes ágon 34leszármazott törvényes örökösök közől azt, a melyiket választani akarják, tartozzanak Magyarország törvényes királyának elfogadni.
Tudván Maximilián, hogy II. Ulászló a magyar trónöröködésről önhatalmával jogérvényesen nem rendelkezhetik, ugyanazon békekötésben határozottan kikötötte azt is, hogy Ulászló Magyarország országgyűlését azonnal hívja össze, ott e békekötést a rendekkel fogadtassa el s eszközölje, hogy a rendek annak elfogadását nyilvános esküvel erősítsék meg.
E békekötés elfogadásáról kezdetben csak nehány püspök és főurak adtak ki pecsétes leveleket; de később II. Ulászló az országgyűlést 1492. évi febr. 2-ára Pestre összehívta s ott e békekötés az ország rendeinek előterjesztetett.
Mi történt e tárgyat illetőleg az említett országgyűlésen, azt sok ideig homály födte, s talán némely részben az födi még most is. Bonfin, Tubero és Istvánffi történelmi munkáiból tudjuk, hogy midőn a kötött szerződést a rendek és a nép megtudták, indúlatos kifakadások történtek s veszélyes lázadástól lehetett tartani, mert mind a rendek, mind a nép a szerződést sérelmesnek, sőt jogtalannak tekintették.
Firnhaber Fridrik úr* a császári levéltárból nyilvánosságra hozott három e tárgyra vonatkozó fontos oklevelet, melyek eddig ismeretlenek voltak. Ezek közől egyiket a világi főurak hetvenheten írtak alá s pecsételték meg. Ez oklevélben, mely Budán a rendek közgyűlésében 1492. márczius 7-én kelt, a hetvenhét aláiró, magok s Magyarország és az erdélyi részek többi zászlósai, főbbjei és nemesei nevében „megismerik s kijelentik, hogy azon békekötést, mely II. Ulászló és Maximilián között a két fejedelem követei által megállapíttatott, különösen pedig az ott körűlirt trónöröklést az e végre egybehivott jelen budai gyűlésen nyilvánosan s ünnepélyesen elfogadták,” s külön mindenik Maximilián követeinek jelenlétében kéz-adás mellett hittel is igérte ama békekötés megtartását.
Archiv für Kunde österr. Geschichtsquellen. 1849. évi folyam II. kötet.
35Hasonló ehhez a másik két oklevél tartalma is, melyek közől az egyiket az egyházi főrendek, a másikat pedig Horvát- és Tótország úri és nemesi rendei adtak ki.
E három oklevél szerint tehát, melyeknek hitelességét kétségbe nem vonjuk, azt lehete állítani, hogy az 1492. évi országgyűlésen csakugyan el lőn fogadva a Maximilián és Ulászló között kötött trónöröködési megállapodás. Mondottuk fennebb, hogy a történtek némely részét még most is homály fedi. Nehéz például megérteni, hogy ha az említett békekötés az 1492. évi febr. 2-iki országgyűlésen csakugyan folgadtatott, miért nem lőn az törvénybe iktatva, holott oly nagy fontosságú tárgy, minő a trónöröködés, csakugyan törvénybe lett volna iktatandó? Miért nincs ama békekötés tartalma se magokban a törvényekben, se a királyi decretumban elmondva, hogy legalább megemlítve? A törvények szövegét megelőző királyi decretum első szakaszában csak annyi van mondva, hogy ő felsége, miután az országot veszélylyel fenyegető ellenségeskedések kiegyenlítésére Maximiliánnal bizonyos föltételek alatt békét kötött, a többi külső ellenséget visszaverte, az ország rendei kivánatára, „pro habendis tractatibus, pro eorum caeterorumque regnicolarum futura quiete necessariis,” Budára febr. 2-kára országgyűlést hivott össze, hol a következő törvények alkottattak, melyek aztán elsoroltatnak. De hogy mik voltak a békekötés föltételei, mi hatátoztatott a trónöröködésre nézve, arról sem ezen törvényekben, sem a későbbiekben egy szó se fordúl elő.
Nehéz megérteni, miért alkottatott nehány évvel később az 1498: 45. törvényczikk, mely azt mondja, hogy ha a király örökösök nélkül (sine haeredibus, mely szó alatt a magyar törvény mindig fiörökösöket ért) hal meg s az ország trónja megürűl, valamikor az országgyűlés új királyválasztásra összejő, semmi külső küldöttek (nullus oratorum forensium), kiket több király s fejedelem az uraknak és közönségnek elcsábítására szoktak küldeni, az országgyűléshez ne bocsáttassanak.
Nehéz megérteni, miért határozták 1505. évben az ország rendei: hogy ha Ulászló fiörökösök nélkül találna kimúlni, akkor és jövendőben is örök ödőkig semmi külföldit bármely nemzetből 36s bár mely nyelvű legyen, királyul nem választanak, hanem csak alkalmas magyart fognak trónra emelni.
Nehéz érteni, hogy 1527. évben az olmützi értekezletnél miért nem lőnek az 1492. évi elfogadási oklevelek Ferdinánd részéről előmutatva.
De mellőzve az e tárgy fölötti bővebb történelmi fejtegetéseket, tekintsük az említett békekötést s az abban megállapított trónöröködést, úgy mint az ország rendei által is elfogadtott; s vizsgáljuk meg, minő támaszt nyújt L. úr trónöröködési elméletének!
L. úr azt mondja, hogy II. Lajos magtalanul történt halála után Annát, Lajos nővérét, Ulászlónek leányát, illetve a trónöröködés, ki által az férjére, Ferdinándra, ment át. De az említett békekötés s illetőleg trónöröködési szerződés szerint Ulászlónak csak fimaradékait illette volna a trón, azok kihaltával pedig Maximiliánra s annak fimaradékaira volt szállandó a magyar korona. Tehát Anna semmi esetben sem volt törvényes örökös, jogát ez okból, melylyel ama szerződés értelmében sem bírt, férjére sem szállíthatta át.
Azt mondja továbbá L. úr, hogy már az Árpád-ház korától fogva első-szülöttségi sorral s mind a két ágra meg volt állapítva a trónöröködés; de a mondott szerződés tartalmával ez állítás sem egyeztethető. Mert abban Ulászló kihaltával Maximiliánnak fiági maradékaira van átruházva az öröködési jog s nem a leány-ágra is, még pedig a fiakra nézve is ki van kötve, hogy azok közől az ország rendei azt választják meg, a melyiket akarják. „Aliquem ex filiis suis, aut his non existentibus eorum haeredibus masculis, per lineam rectam ex lumbis eorum descendetibus.”
I. Feredinánd tehát nem nejének, Annának, jogával lett Magyarország királya, nem is első-szülöttség joggal, hanem még az esetben is, ha a Maximilián és Ulászló által kötött trónöröködési szerződést az országgyűlés által elfogadottnak s így teljesen érvényesnek tekintjük is, a nemzet választása által lépett a magyar trónra. S ez sokkal szentebb és erősebb jogalap, mint 37az olyan keresett okokkal, mesterkélt magyarázatokkal s helytelen idézetekkel támogatott elmélet, minőt L. úr felállít.
I. Ferdinánd maga is elismerte a nemzet által lett elválasztatásának fontosságát. Pray (Lietterae Procerum Hung. Pars 2. pag. 298) közli Ferdinándnak 1527. évben junius 29-én Magyarország rendeihez irott s az egész országban kihirdetett levelét, melyben többek között azt mondja, hogy az országgyűlés őt komoly s érett megfontolás után szabadon és önként Magyarország igaz és törvényes királyának megválasztotta.*
„In qua quidem diaeta, jam desuper consilio ma turaque deliberatione praehabita, juxta arbitrium et beneplacitum Omnipotentis Dei pure, libere et spontenee in verum et legitimum Hungariae Regem assumti, electi et publicati fuiumus.”
Ugyanez értelemben írt Ferdinánd nővére, Mária özvegy királyné Pozsonyból, 1526. évi dec. 19-én, a horvát bánnak, Batthyányi Ferencznek, melyben tudósítja ezt, hogy: „a közelebb múlt vasárnap felséges testvére, mindazoknak, kik az ország gyűlésen jelen voltak, köz-szavazatával Magyarország királyának választatott és nyilvánítatott.*
E levél hiteles példánya a Batthyányi család körmendi levéltárában van. Szavai következők: „Die Dominico proxime praeterito ipse Serenissimus Frater Noster communi eorum omnium, qui huic conventui intererant, voto, electus est et declaratus in Regem Hungariae.”
Miután L. úr kifejtette s mint hiszi be is bizonyította, hogy I. Ferdinánd neje jogán s a trónöröködési szerződés alapján, öröködés által lépett a magyar trónra: állítja s vitatja továbbá, hogy „ez időtől fogva a Habsburg-ház a nőágra is kiterjedő s első-szülöttségi sorhoz kötött kétségtelen öröködési joggal bírta szakadatlanul mindig Magyarországot, és így az első-szülöttséget nem az 1687. évi törvény, a leányág öröködési jogát nem a sanctio pragmatica határozta s állapította meg elsőben, fenállott az kezdettől fogva szakadatlanul, tettleg és közjogilag.” Ez állítás bebizonyítására negyven törvényczikkre hivatkozott L. úr, melyeknek egy részével bebizonyította, hogy 1527. évtől fogva a Habsburg-házat illette a magyar trón. De hiszen senki sem 38volt oly balgatag, hogy ezt kétségbe hozná. Azt azonban, mit főkép be akar bizonyítani, az első-szülöttségi jognak 1687. év előtti kétségtelenséget és a sanctio pragmatica előtt is fenállott nőági öröködési jogot csakugyan nem bizonyította be. Azon törvények közől, melyeket idéz, legfontosabb az 1547: 5 t. cz., melynek 5. §-a következőleg szóll: „Nam cum sese Ordines et Status Regni non solum Majestati Suae, sed etiam suorum haeredum imperio et potestati in omne tempus subdiderint,” ezen szavak is tanusítják, a min úgy sem kételkedett senki, hogy 1527. óta a Habsburg-házat illette Magyarországban az uralkodás; de se az első-szülöttségről, se a nőág öröködési jogáról nem szóll a törvény semmit. Hogy tehát a törvényt saját elméletéhez alkalmazhassa L. úr, mesterkélt magyarázattal kivánja pótolni a hiányt, s egyszerűen egy kis ráfogással él. A „haeredum” szót nem merte nőágra magyarázni, mert megtekintvén Verbőczy Hk. I. R. 17. cz. 1. §-át, abban azt olvasta, hogy: „de vetusta et approbata Regni hujus nostri consuetudine, haeredes solummodo filii legitimi, qui juribus paternis haereditariis succedere solent, intelliguntur.” Elmondja tehát, hogy a „haeredes” csak a fiak ugyan, de a „liberi et posteri” alatt Verbőczy szerint a leányok is értetnek; de mivel a „liberi et posteri” szó az említett 1547: 5. t. czikkben egy betűvel sem fordúl elő, még több más törvényczikkre hivatkozik, melyekben ezen szók előfordúlnak. Lássuk sorban e t. czikkeket. Az 1546: 1. t. cz. 2. §-a e szavakat tartalmazza: „Deum Optimum Maximum pro sua et Serenissimorum Principum Liberorum suorum incolumitate, et felicitate perpetua, summis votis assidue depraecantes;” ennél egyéb a „haeres” „liberi” vagy „posteri” szókra vonatkozó ott elő nem fordúl. Az 1546: 3 t. cz. azt mondja: kétségtelen, hogy ő felsége Magyarország megszabadítását, melyet múlt évben (cum summo animi sui moerore) megigért, csak súlyos nyavalyája miatt mulasztotta el, bíznak a rendek abban, hogy ő felsége gondoskodni fog az országról, s igéretét, mihelyst lehet, teljesítendi, mit ő felségétől s utódaitól (posteris) megérdemelni ügyekezendenek. Az 1547: 4. t. czikkben, se a „haeredes” „liberi” vagy „posteri” megemlítve, se bármi egyéb arra vonatkozó 39nincs mondva. Az 1548: 2. t. cz. egyedül azt mondja: „Et ut Majestatem suam cum Serenissimis Liberis feliciorem in dies omnibusque fortunae donis affluentem et incolumen conspiciant, a Deo Optimo Maximo praecantur omnibus votis.” Az 1550: 1. t. cz. azt mondja: „Ac sese vitam et fortunas suas pro Sua Majestate ejusque serenissimis Liberis in omne tempus profundere offerunt paratos.” Az 1552: 1. t. cz. 2. 3. §§-nak tartalma következő: „Et Deum Optimum Maximum pro felicitate, incolumitateque diuturna ejus Sacrae Majestatis et serenissimorum Liberorum assidue praecantur: Tum vero sese vitam et fortunas suas in fide et servitio suae Majestatis, eorundemque ejus serenissimorum Liberorum profundere paratos offerunt in omne tempus.” Az 1554: 1. czikkben köszönetet mondanak a rendek ő felségének az ország védelmében és fentartásában tanúsított kegyességeért, s e czikkben a gyermekek említése elő sem fordúl. Az 1556: 1. t. czikkben olvassuk: „Deumque Optimum Maximum praecantur assidue, pro ejus Majestatis Serenissimorumque Liberorum incolumitate; ac sese vitam, fortunasque eorum in omne tempus, pro ejus Majestate profundere paratos, humillime offerunt.” Ugyanezt mondja az 1557: 1. t. cz. is. Ezek azon törvényczikkek, melyekre L. úr főkép hivatkozik, s melyekről azt mondja, hogy azok: „sprechen ausdrücklich davon, dass sich die Ungarn der Regierung und Gewalt (imperio et potestati) Ferdinand’s I. und aller seiner Erben, Nachkommen, Kinder (haeredum, posterorum, liberorum) in alle künftige Zeit (in omne tempus) unterworfen haben.” Pedig láttuk, hogy az idézettek közől azon törvényczikk, mely azt mondja, hogy a magyarok ő felsége I. Ferdinánd és örökösei hatalmának (et haeredum) magokat örök időkre alávetették, az 1547: 5. t. cz., csak az örökösöket (haeredes) említi, nem pedig a magzatokat (liberi) s ivadékokat (posteri), és igy magának L. úrnak Verbőczyből vett észrevétele szerint csak a fiágról szól; azon törvényczikkek pedig, melyekben L. úr a „liberi et posteri” szókat megtalálta, csupán hálanyilatkozatok, hódoló tisztelettel párosúlt szerencsekivánatok, ő felsége és családja iránti ragaszkodás nyilvánításai, de öröködési jogról vagy rendről semmit sem szóllanak. L. 40úr okoskodásából s idézeteiből tehát sokkal világosabb az, a mit ő meg akart czáfolni, mint az, a mit megbizonyítani óhajtott.
Meglepő valóban, hogy munkájának további folytában is miként bánik L. úr az idézetekkel, s minő okoskodásokat von ki azokból. Az 1550: 5., 1552: 3., 1553: 3., 1555: 1. t. czikkekben kérik a rendek ő felségét, hogy vagy maga tartózkodjék hosszabb ideig Magyarországban, vagy ha ez nem lehetne, fiát, Miksa főherczeget, cseh királyt stb. küldje ide, hogy az gondoskodjék az állam kormányzatáról s tanúlja meg nyelvünket s a katonai fegyelmet, és hogy teljes hatalmat adjon neki ő felsége, s adjon neki sereget és alkirályi hatalmat. Az 1599: 1., 1600: 1., 1604: 4., 1635: 1. t. czikkekben, melyeket L. úr az első-szülöttségi és nőöröködési jognak bebizonyítására idéz, ezen jogokról még csak egy betű sem található, s nincs azokban semmi olyas, a mit a legmerészebb magyarázat is képes volna bármi öröködésre alkalmazni. Az 1622: 1., 1625: 1. t. cz., az 1635:Praef. 1. 2. §§., 1646:Pr., 1662:Pr. 1. 2. §§-ban, részint köszönik a rendek, hogy ő felsége leérkezett vagy hogy az országgyűlést összehívta, részint ő felségének, felséges hitvesének és fenséges gyermekeinek (serenissimis liberis) hosszú életet, boldogságot kivánnak s hű szolgálatukat ajánlják. Az 1563: 2. t. czikkben szokás szerint honorariumot ajánlanak a rendek ő felségének, Miksának, mint már megkoronázott magyar királynak, s a 64. t. czikkben pedig azt rendelik, hogy mindazon adományozások s magán- és közügyekre vonatkozó királyi levelek, melyeket Miksa ő felsége, mint édes atyjának az országból távolléte alatt helyettese rendesen és jogszerűen (rite et legitime) kiadott, érvényesek legyenek. Különösen kiemeli L. úr az 1655. évi törvények előbeszédének 3. §-át, melyről azt mondja: „wo selbst das Gubernium des ganzen Habsburgischen Hauses betont ist.” Ide irjuk magát e §-t: „Pro quo suae Majestatis paterno amore, ac singulari erga praefatum Regnum suum Hungariae propensione, ejusque conservandi studio impares licet quas tamen possunt maximas, cum omni possibili humillimorum obsequiorum suorum obligamine referunt gratias: salutem et incolumitatem diuturnam ac Gubernium felicissimum, eidem Majestati Suae Sacratissimae augustaeque ejus 41Domni, maxima qua possunt animorum suorum devotione compraecantes.” Tehát boldogságot, tartós egészséget és a legszerencsésebb országlást kivánnak a rendek ő felségének s egész házának. S mi különös fontossága ven ezen kivánatnak magára L. úr thesisére nézve? Hiszen a Habsburg-házat csakugyan illette az uralkodás, s ezen jogát a fiúi hódoló tiszteletnek ily buzgó kijelentése sem nem erősíthette, sem a kijelentés elhagyása nem gyöngíthette volna: de ezen tisztelgő s üdvözlő szavakból akár az első-szülöttségre, akár a női öröködésre következést vonni sajátszerű felfogás volna. Kiemeli továbbá L. úr az 1556: 1., 1557: 1., 1567: 44., 1569: 33. t. czikkeket, melyekről azt mondja: „Dann über die Titulatur der Österreichischen Prinzen als Herren der Ungarn.” Az 1556: 1. t. cz. azt mondja: „Deumque Optimum Maximum praecantur assidue, pro ejus Majestatis Serenissimorumque Liberorum incolumitate.” Az 1557: 1. t. cz. ismét azon kifejezést használja: „Pro sua Majestate ac ejusdem Serenissimis Liberis.” Az 1567: 44. t. czikkben arra kérik az ország rendei ő Felségét, küldjön biztosokat s „communicato negotio – ezek a törvény szavai – cum serrenissimo Principe Domino Carolo Archiduce Austriae, Fratre Majestatis Suae charissimo Domino eorum gratiosissimo” s a határokat Sclavonia és Stiria vagy Carniolia között intéztesse el. Ezen törvényczikkekben tehát ő felségének gyermekei „serenissimus”-oknak neveztetnek; de hiszen e czímet nemcsak a magyarok, hanem az egész világ megadta nekik, mint illető czímöket. Az idézett 1567: 44. t. czikkben ő fensége Károly főherczeg „Serenissimus”-nak neveztetik, s azt mondják a rendek: „Domino eorum gratiosissimo”, és e szóból L. úr már azt következteti: „Herren der Ungarn.” Az országnak egyszerre csak egy ura volt, a király. Legmélyebb tisztelettel voltak mindig a magyarok fejedelmeik egész vérsége iránt, s az uralkodóház tagjairól mélyebb tisztelettel szóllottak, mint bárkiről másról; de a tisztelet említett szava nem foglalja magában oly hatalomnak elismerését, mint minőt annak L. úr akar tulajdonítani. Valamint a közéletben az illedelmi s tisztelgési megszóllításokból s kifejezésekből vajmi fonák dolog volna betűszerinti magyarázatokat vonni. Az 42említett 1569: 33. t. czikk, melyre L. úr, mint említők a főherczegek czímének tekintetéből, szintén hivatkozik, azt tartalmazza, miszerint a karok és rendek dicsérik és helyeslik ő felségének azon szándékát, hogy testvérével (cum seenissimo Archiduce Carolo, fratre suo charissimo) végezni fog, mikép az, ő felségének az országból távolléte alatt, mint ő felségének helyettese, a magyar ügyeket igazgassa (vices ejusdem gerere, resque hungaricas administrare velit); továbbá kifejezik azon óhajtásukat, miszerint két idősb fiát Spanyolországból hivja vissza, és ha ő felsége tovább távol lenne az országból, közőlök legalább az egyiket, ha lehet a magyar nyelv megtanúlása végett, hagyja itt. Nem tudjuk, mit akar e czikk idézetével bizonyítani L. úr? A főherczegnek „serenissimus” czímét-e, mit senki sem hoz kétségbe, vagy azt, hogy a főherczegek „Magyarország urainak” neveztettek? De hiszen e kifejezés épen e törvényben elő sem fordúl. Ugyanis a törvény szavai következő: „ut cum majores natu filii Suae Majestatis Domini eorum clementissimi jam pluribus annis absint in Hispania.” Itt a „Domini eorum” nem ő felsége fiaira, hanem ő felségére magára vonatkozik, a mit a „clementissimi” melléknév bizonyít, mely egyedül ő felségét illeti. Vagy talán ezt is a „primogenitura” bebizonyítására hozta fel L. úr, azon egy pár szónál fogva: „majores natu filii?” De hiszen itt nem egy idősb, hanem két idősb fiúról van szó; a „primogenitura” pedig kettőt nem illethet, s azt kérik a rendek ő felségétől, hogy két fia közől az egyiket (unum ex illis) hagyja maga helyett Magyarországban, a magyar nyelv megtanúlása végett: de nem mondják, hogy épen az első-szülöttet, tehát akármelyiket; pedig ha az első-szülöttség már meg lett volna állapítva, bizonyosan az első-szülöttet kértek volna itt hagyatni, mert annak, mint leendő magyar királynak, lett volna leginkább hasznos a magyar nyelv megtanúlása. Azt sem értjük, miért hivatkozott L. úr az első-szülöttség s női öröködés bebizonyítása végett az 1606. évi bécsi békekötésre, holott abban minderről egy szó sem fordúl elő, hacsak az ilyenféle kifejezéseket: „Sua Caesarea Regia Majestas, ejusdemque successores legitimi, reges Hungariae” nem tekinti olyanoknak, mikből állításait bebizonyíthajta; – 43ez pedig annál furcsább volna, minthogy e helyen a „successor” nem annyira vagy nemcsak „örökös”-t, hanem inkább „utódot” az uralkodásban (successores legitimi reges Hungariae) jelent, mert az említett békekötés megtartandó lett volna még akkor is, ha az uralkodóház magvaszakadtával törvényesen másra szállott volna a magyar korona. Hasonlóan felötlő L. úr hivatkozása az 1606. évi zsitva-toroki békesség 12 pontjára. E békekötés ő felsége Rudolf császár és a török császár között köttetett 20 évre, s a 12. pontban kimondatik ő felségének törvényes örököseire és utódaira, Magyarország királyaira, továbbá ő felsége fivéreire, sógoraira, unokáira s azok törvényes örököseire és utódaira: „mindezekkel a béke erős maradjon,” ugyanez történjék a török császár részéről is. Valóban rendkivűli dialectica kellene ahhoz, hogy a mondottakból bárki a nőág öröködésére jogszerű következményeket vonhasson.
Megemlítjük még L. úr hivatkozását az 1595: 56. t. czikkre s a Báthori Zsigmonddal kötött tractatus 2. czikkére, miben úgy látszik L. úr nagy fontosságot helyezett. E 2. czikkben előjő ugyan a „primogenitura” szó, de nem ő felségére, hanem Báthori Zsigmondra vonatkozólag. Azt mondja ugyanis az említett 2. cz.: „Ut Transylvaniae jurisdictio inclusis etiam cunctis iis Hungariae partibus et confiniis, hactenus per principem possessis, penes eundem principem Dominum Sigismundum Báthori de Somlyó, ejusdemque haredes masculini sexus ex propriis lumbis in sua linea recta descendentes, cum jure primogeniturae etc. maneat.” Vagy talán itt is azon kifejezésen: „Suam Majestatem Caesaream ac Regiam ejusdemque legitimos successores Hungariae Reges pro ipsorum legitimis regibus recongnoscant” alapitja okoskodását? De áll erre vonatkozólag is a mit fennebb mondánk, hogy a „legitimus successor” főleg „utódot” (Nachfolger) jelent.
L. úrnak mindazon idézetei, melyeket eddig felhoztunk annak kimutatására, miként szokta ő a törvényeket idézni, s azok szavait saját czéljára magyarázni, mindezen idézetek, mondjuk, és a többiek is, miket csak a rendkivűli hosszadalmasság elkerülése tekintetéből nem hoztunk fel, úgy hiszszük, legkisebb 44nyomatékkal sem birnak az ő állításának bebizonyítására. De nem fogunk csodálkozni, hogy ő azokat mégis felhozta, lehet ez tévedés, lehet sajátságos felfogás; – lehetetlen azonban nem bámúlnunk, hogy midőn L. úr világosan s minden kétkedést kizáró határozottsággal felállította azon tételt, miszerint Magyarországon a trónöröködés I. Ferdinánd óta első-szülöttségi sorral mind a két ágon tettleg és jogilag illette a Habsburg-házat, és ezen jogot az első-szülöttségre nézve nem az 1687-ki törvények, a nőági öröködésre nem a sanctio pragmatica állapította meg legelőször, hanem fenállott az 1527-től fogva, – ezen merész állításának bebizonyítására több üres, vagy ferdén értelmezett idézetek között különösen hivatkozik az 1572. apr. 27-ki: 2., 3., 1618: 1., 1625: 3., 1622: 2., 1646: 2., 1655: 2. t. czikkekre s az 1659-ki diplomára. Lássuk, mit tartalmaznak e törvények? Az 1572: 2. t. cz. azt mondja, hogy az ország „filium Majestatis Suae Caesareae natu maximum Serenissimum Principem et Dominum, D. Rudolphum Archiducem Austriae etc. in legitimum successorem Majestatis Suae, Regem videlicet Hungariae declarandum petebant.” Ha az első-szülöttségi sor meg lett volna állapítva, nem kellett volna az ország rendeinek Rudolfot ő felsége utódául kérni, s nem kellett volna őt utódnak nyilatkoztatni, mivel a korona első-szülöttségi jognál fogva úgyis őt illette volna. Hogy pedig itt a „declarandum petebant” szó választás eredménye volt, bizonyítja az ugyanazon 1572. évi oct. 15-ki: 1. t. cz. feliarata, mely így szóll: „Rudolphus Archidux Austriae, postulatus ante, electusque; die 25. septembris rex Hungariae Posonii coronatus est.” Az 1618: 1. t. cz. így kezdődik: „Propositiones Sacratissimae Caesareae Regiaeque Majestatis, Domini eorum Clementissimi, per Serenissimum Principem et Dominum, Dominum Ferndinandum Electum Hungariae et Bohemiae Regem etc.” Az 1622: 2. t. cz. II. Ferdinándnak koronázási diplomáját tartalmazza, melynek 4. §-a azt mondja: hogy II. Mátyás ő felsége „ejusdem Regni Status et Ordines benigne requisivisset, ut Nos in futurum ipsorum Regem eligere, acceptare” stb. Az 5. §-ban pedig e sorok fordúlnak elő: „atque Nos in Regem atque 45Dominum ipsorum juxta antiquam consuetudinemet libertatem eorundem semper observatam, paribus votis et unanimi consensu rite eligere, proclamare; etc. feliciter coronare, se promtos paratosque fore declaraverint.” Végre a 24. §-ban ez foglaltatik: „Atque hae sunt Conditiones, quas Majestas Sua Regia ante electionem suam acceptare, sufficientibusque literis suis assecuratoriis sub verbo regio confirmare etc. dignabitur.” Az 1625: 3. t. cz. felirata: „Serenissimus Princeps et Dominus Ferdinandus III. in Regem Hungariae eligitur eg coronatur;” tartalmában pedig a 3. §-ban e sorok fordúlnak elő: „praetitulatum Serenissimum Archiducem Ferdinandum post acceptatas per Suam Serenitatem Conditiones, in legitimum Inclyti hujus Regni Hungariae, Partiumque eidem annexarum Regem ac Dominum unanimiter rite ac libere elegerunt.” Az 1646: 2. t. cz. felirata következő: Serenissimus Princeps et Dominus Ferdinandus IV. Rex Bohemiae in Regem Hungariae eligitur et coronatur; a 2. §-ban pedig az mondatik: „Et quidem in Serenissimo Principe Ferdinando Bohemiae Rege, Archiduce Austriae, primogentio Majestatis Suae Caesareae ac Regiae, paternas virtutes, eximiamque ac regiam indolem contemplati, in ejus desiderium rapti, in futurum ipsorum Regem post acceptatas Conditiones, accedente benignissimo Majestatis Suae Caesareae consensu; et paterna benedictione, faustis acclamationibus, eundem sponte ac libere, votoque unanimi ac consensu omnium elegerunt.” Az 1655: 2. t. cz. felirata: „Serenissimus Princeps et Dominus Leopoldus, Archidux Austriae, etc. in Regem Hungariae eligitur et coronatur;” a 2. §-ban pedig ismét előfordúlnak e szavak: „sponte et libere, unanimi voto et consensu rite et legitime elegerunt.” Az 1659: 1. t. czikkbe iktatott koronázási diplomának 1. §-a azt mondja: „Ut Nos in Regem atque Dominum ipsorum, juxta antiquam consuetudinem et libertatem eorundem semper observatam, paribus votis et unanimi consensu rite et libere eligerent, proclamarent, feliciter coronarent.”
Mindezeket a törvényczikkeket maga idézte L. úr állításának 46bebizonyítására, és így mindazt, a mit sok fáradsággal, számos idézettel, mesterkélt okoskodással építeni vélt, saját idézeteivel, melyeknek tartalma egyszerűen világos és határozott, ismét lerontotta s önmagát igen szépen megczáfolta.
Miként állt tehát történelmileg és közjogilag a trónöröködés joga 1527-től 1687-ig?
I. Ferdinánd nem II. Ulászló jogán, mert ez, mint láttuk, maga is választott király volt, nem az Árpád-ház jogával, mert ha ez fenállott volna is, a korona nejét illette volna, – hanem választás által 1527-ben lett magyar király. Neki s benne és általa a felséges Habsburg-háznak átadta Magyarország az öröködést, mint az 1547: 5. t. cz. szavai is bizonyítják, de nem határozta meg az első-szülöttségi sort, s nem adta át azt a nőágnak, mert az említett 1547: 5 t. cz. is csak azt mondja: „Non solum suae Majestati, sed etiam suorum haeredum Imperio et potestati in omne tempus se subdiderunt;” – a „haeredum” szó pedig, Verbőczy szerint és L. úr elismerése szerint is, csak a fiörökösöket foglalja magában.
Nemcsak követelték, hanem tettleg fenn is tartották Magyarország rendei az 1687-ig a Habsburg-ház között a szabad-választást. Első volt, ki Ferdinánd után a trónra lépett, Maximilián. Édes atyja, Ferdinánd, 1561-ben több magyar főurat Bécsbe magához hivott, s utódául Magyarország királyi székére fiát Maximiliánt ajánlotta nekik. A nádor, Nádasdy Tamás, a király ajánlatára mély tisztelettel azt felelte, hogy nem feleselésből, hanem nádori hivatalánál fogva a köz-szabadság védelmére megjegyzi, miszerint tagadhatatlan ugyan, hogy az öröködés ő felsége gyermekeit illeti, de hogy a három közől, kik mind jelesek és kitűnők, ki emeltessék trónra, az a nemzet szabad-választásától függ. Mire ő felsége csak azt válaszolta, hogy e tárgyat bővebb tanácskozások végett máskorra halasztja, s az összehivott tanácsot eredmény nélkül bocsátotta el.
Hogy Maximilián utóda és fia, Rudolf, hasonlóúl szabadon választatott meg, láttuk a fennebb L. úr által is idézett 1572: 2. és az ugyanazon évi második országgyűlés 1. t. cz. tartalmából. Rudolf utóda, II. Mátyás, 1608-ban szintén szabad-választás 47által lépett a trónra, a mint az 1608. kor. e. decretum is bizonyítja, melyben e szók foglaltatnak: „ac tandem Nos Dominum et Regem ipsorum paribus votis et unanimi consensu, eligere, proclamare stb.”
Mátyás utóda, II. Ferdinánd, ennek fia s utóda III. Ferdinánd, III. Ferdinánd fiai, IV. Ferdinánd s ennek halála után I. Leopold szintén választattak, mint a L. úr által idézett s fennebb általunk is ismertetett törvényczikkek világos tartalma mutatja. Csak 1687-ben lőn végre az első-szülöttségi öröködés megállapítva, de egyedül a fiágra, mint az 1687: 2. t. czikkből látható. Ugyanakkor a 3. t. czikkben világosan kimondatott, hogy ha ő felségének Leopoldnak fiágban magva szakadna, az öröködés szálljon a spanyol királynak, II. Károlynak, fimaradékaira, annak fiágon magvaszakadtával pedig a szabad-választás joga ismét éledjen föl, „quo masculinum semen deficeret, avita et vetus aprobata consuetudo, praerogativaque praefatorum Statuum et Ordinum in electione et coronatione regum locum habeat.”
Mindezen adatokat a törvények és királyi diplomák világos tartalmából vontuk ki. Mennyire érvényesek ezeknek ellenében L. úr idézetei s fáradsággal összeállított magyarázatai: bárki megítélheti. Ha L. úrnak volna igazsága, s a magyar trónöröködés I. Ferdinándtól fogva első-szülöttségi sorral, még pedig a nőágra is kiterjedő joggal, kétségtelenül illette már a Habsburg-házat: akkor Maximilián, Rudolf és Mátyas, II. III. és IV. Ferdinánd, egy szóval: a Habsburg-háznak valamennyi fejedelme teljesen járatlan volt a közjogi dolgokban; s vagy nem ismerte saját házának kétségtelen jogait, vagy szándékosan sértette meg azokat, midőn egyik úgy, mint másik vagy valamely általa szentesített törvényben vagy királyi levelében elismerte: miszerint a magyar nemzet által annak ősi szokása szerint, szabadon választatott meg királynak. S még nagyobb jogtalanságot követett volna el saját családja ellen I. Leopold, midőn 1687-ben szentesítette azon törvényt, melyben határozottan kimondatik, hogy a Habsburg-ház fiágának kihaltával a szabad-választás Magyarországra visszaszáll. Ha L. úr állítása igaz volna, I. Leopold saját uralkodó házának nőágát fosztotta 48volna meg az öröködési jogtól. Ime mire vezet az, midőn valaki saját nézeteinek s a pillanat igényeinek megfelelő tételt állítván föl, hogy azt bebizonyíthassa, idéz s magyaráz, a mint magának tetszik; nem törődve, ha magyarázata merő ellentétben áll is saját idézeteivel, s ha az által hét fejedelmet vádol is alaptalanul saját jogainak nem ismerésével, s mások jogainak megsértésével!
Az 1687. évben első-szülöttségi sorral megállapított öröködés csak a fiágra volt szorítva, mint az említett évi 3. t. czikkből láttuk, s csak az 1723. évi sanctio pragmatica által lőn, az akkor határozottan megállapított feltételek mellett, a nőágra is kiterjesztve.
Mondhatná valaki, hogy miután a dicsőségesen uralkodóháznak öröködési joga világos törvény, sőt ünnepélyes szerződés által meg van már a nőágra is határozottan állapítva, meddő vita L. úrral a fölött feleselnünk, ha ezen első-szülöttségi s nőági öröködés joga I. Ferdinánd óta fenállott-e már, vagy csak 1687. évben s illetőleg 1723. évben lőn megállapítva; elég az, hogy jogilag fenáll és senki által kétségbe nem vonatik.
De ha figyelemmel kisérjük L. úr munkája tovább fejtegetett irányát, nem lehet észre nem vennünk, miszerint ő csak azért ügyekezett ez állítását minden módon bebizonyítani, hogy abból a magyar közjog állására oly következtetéseket vonhasson, minőket vonni szeretne, s hogy értésünkre adhassa, mikép a női öröködés elfogadásához jogosan nem is köthetett föltételeket az ország, miután a nőági öröködés jogszerűleg már előbb is mindig fenállott.
E czélra sokat beszél L. úr munkája folytán a mindig fenállott real unióról, s azt állítja, hogy 1723 előtt valóságos confoederatio volt Magyarország és Ausztria s a többi örökös tartományok között, mely nem csak personal, hanem valóságos real uniót képezett. Hivatkozik e tekintetben az 1606. évi bécsi békekötésre, mindenképen bonczolgatja azt s confoederatiónak nevezi. Lássuk tehát minő confoederatio van az említett békekötésben kifejtve s megállapítva. A Bocskai személyére vonatkozó pontok 26. §-ában az mondatik, hogy: a jelen egyezkedés 49(tractatus) állandósítása tekintetéből s minden bizalmatlanság megszüntetésére ő cs. kir. felsége külön királyi levél által is meg fogja igérni, s Csehország, az ausztriai főherczegség, Morva őrgrófság és Szilézia herczegség s ő fensége Ferdinánd főherczeg, Stiria herczegséggel együtt biztosítást nyújtanak (assecurabunt), miként ő cs. felsége ezen a magyarokkal kötött kibékülést sértetlenül és minden részeiben megtartandja, s a szomszéd országok és tartományok sem fognak semmi olyast megkisérteni, a mi a szomszédság jogát (vicinitatis jus) sérthetné. Viszont
a 27. §.: Magyarország lakosai s a Magyarországhoz tartozó tartományok és megyék ő cs. kir. felsége s utódjai a magyar királyok iránt örökös hűségre és engedelmességre (et observantiam) fogják magokat országos törvények által (per publicas constitutiones Regni) kötelezni, s fentartva az ország jogait és szabadságait soha sem fognak elszakadást, pártütést, fölkelést, a közbéke zavarását, a szomszéd tartományok megtámadását s pusztítását, belső összeesküvéseket, törököknek, tatároknak vagy más bárminő ellenségnek Magyarországba vagy a szomszéd tartományokba hozatalát, magán conventiculumokat ő felsége s az ország java ellen, forralni vagy bármi szín alatt megkisérteni; sőt
28. §. a régi kötések és frigyek szerint (secundum antiqua pacta et foedera), a jó szomszédságot és kölcsönös szeretetet Magyarország s az örökös tartományok egymás közt fentartják, s a keresztyéneknek egymás közötti közlekedését mindeneknek (et ultro citroque commercium Christianorum) szabadon fenhagyják, egymásnak a szomszédság fentartásáról s mindenről, a mi arra szükséges, külön leveleket fognak adni. Ha pedig
29. §. a törökkel becsületes békességet nem lehetne kötni, s a törökök oly föltételekhez ragazkodnának, melyek Magyarországnak s a szomszéd tartományoknak károsak vagy veszélyesek lennének: akkor ő cs. k. felsége katonáival egyesűlten a török ellen, mint a keresztyénségnek s a hazának ellensége ellen, az ország törvényei szerint hasonló gyorsasággal és készséggel, minden vonakodás nélkül fognak hadakozni.
Az ezen békekötésben megemlített külön levelek, mind 50azok, melyeket a magyarok a cseheknek, mind azok, miket ezek amazoknak kiadtak, szintén azt tartalmazzák, a mit fennebb elmondottunk, s ezekben is az mondatik: „Quin imo antiqua pacta et foedera in integrum ac si nunquam violata fuissent, restituimus, bonam vicinitatem et mutuum amorem cum iis in perpetuum colemus, et ultro citroque commercium Christianorum liberum omnibus relinquemus etc.”
Kérdezzük immár, mi van ezen kötésekben, vagy ha tetszik szövetkezésekben, a miből real unióra vonhatni következtetést? Biztosítása annak, hogy a fejedelem a kötött békét megtartja, a jó szomszédság és kölcsönös szeretet s a keresztyének mindkét részrőli szabad közlekedése, azon kölcsönös igéret, hogy a török, mint közös ellenség ellen, együtt fognak hadakozni. Ezek mutatnak-e azon real unióra, mit L. úr állít? Ezekből vonhatni oly messzevágó következéseket? Hiszen ily szövetséget két, minden tekintetben, még fejedemére nézve is különálló hatalmasság is köthet s kötött nem egyszer egymással, a nélkül, hogy azért a két szövetséges fél között real unio léteznék. Ha ennyi már real unio, akkor az I. Napoleon ellen alakúlt szent szövetség is real unio volt L. úr értelmében.
Felhozza még L. úr (212–214. lap) azon szövetkezést is, melyet egy részről Magyarország, más részről Alsó- és Felső-Ausztria rendei 1608-ban febr. 1-jén Pozsonyban kötöttek, s azt mondja, hogy az 1606. évi confoederatio alapján Mátyás Magyarországot és az osztrák herczegi tartományokat Pozsonyba, egyesűlt magyar-osztrák országgyűlésre hivta össze s ott köttetett az említett újabb szövetség.
Csodálkozunk, hogy L. úr épen ezen frigyre hivatkozik. Tekintse meg a történelem könyveit, s látni fogja, miért és miképen köttetett e frigy. Mátyás, ki még akkor nem volt Magyarország királya, csak kormányzója, azon ok vagy ürügy alatt, hogy a zsitva-toroki békességet végre kell hajtani, hogy a törökök által föllázított hajdúk mozgalmai rögtöni intézkedéseket kivánnak, dec. 16-án országgyűlést hirdetett Pozsonyba, mely új év után azonnal megnyitandó lett volna. Ennek ellenében Rudolf, ki még a trónról nem mondott le, 1607. deczember 21-én 51a következő évi márczius 11-ére szintén országgyűlést hirdetett. Mátyás 1608. évi január 12-én érkezett Pozsonyba, az ausztriai rendek tetemes száma által kisértetve. A magyarországi rendek nem egyesült magyar-osztrák gyülés alakjában tanácskoztak az ausztriai urakkal, hanem választmányt neveztek maguk közől, mely az országgyűlés nevében az örökös tartományok rendeivel, mint különben is a bécsi békekötés kezeseivel frigyre lépjen, s e szövetség kényszerítse a királyt (Rudolfot) a bécsi és zsitvatoroki békesség minden pontjainak teljesítésére. Rudolf január 23-án kelt levele által a tudta nélkül összejött országgyűlést eloszlatta. De a rendek nem távoztak el, hanem kifejtették válaszukban, hogy ők a főherczeggel tüzették ki az országgyűlést, mert a legnagyobb veszély pillanataiban királyuk által elhagyattak, s mert a bécsi és zsitva-toroki béke végrehajtása elkerűlhetlenül szükséges; kijelentvén, hogy ők a korona megmentésére együtt fognak maradni. Ezek folytán köttetett azon frigy, melyre L. úr hivatkozik, s melynek valóságos czélját minden ember tudta, ugyanazért Rudolf febr. 23-án mindazon végzéseket érvényteleneknek nyilvánította: de Mátyás 20,000 emberrel Prága felé indúlt, minek következménye lőn, hogy Rudolf a trónról lemondott.
És ezen frigyet vagy más ilyneműeket tekint L. úr oly confoederatiónak, miből real uniót következtet? Ilynemű közös országgyűlést óhajt ő jövendőre? Róla ezt feltenni nem akarnók.
Azonban mellőzve az emlitett frigynek titkos vagy ki nem mondott czélját, s azon körűlményeket, melyek közt a frigy köttetett, ha csak magát a frigynek L. úr által idézett szavait vesszük is fontolóra, mit látunk azokból? Azt mondják a szövetkezők, hogy a törökök által fellázított hajdúk pártütésének elnyomására jöttek össze, s Magyarországot s a szomszéd országokat akarják megmenteni, hogy tehát Magyarország a keresztyénségtől el ne szakasztassék, s a pusztításnak tárva ne legyen, maguk és a távollevők nevében is erős frigyet kötnek, miszerint, hogy ha a római és török császárok közt kötött (zsitva-toroki) békesség miatt (capitulatio), melyet ők (a szövetkezők) meg kivánnak tartani, 52az ellenség vagy a köz-békének bármely megzavarója (ein Zerstörer des gemeinen Friedens) Magyarországba vagy más országokba, azoknak részeibe vagy szövetségeseikéibe erőszakosan beütne, akkor ők Magyarországnak s Felső- és Alsó-Ausztriának rendei közös segélylyel s erővel egymást oltalmazzák stb.
Tehát frigyet kötöttek egymással a törökkel kötött békesség fentartására, s Magyarországnak és Ausztriának az ellenséges beütés elleni megvédésre. Frigyet kötöttek, nem általánost, nem minden esetre kiterjedőt, oly frigyet, mely az érintett tárgyon kivűl semmi egyebet magában nem foglalt. Nem lett volna-e teljesen fölösleges ily frigykötés, ha az 1606. évi bécsi békekötés olyan confoederatio lett volna, minőnek L. úr állítja? Nem volna-e az még nevetséges is, ha valóságos real unio létezett volna? És ha az a pozsonyi országgyűlés, melyben e frigy köttetett, csakugyan a L. úr által sajátságosan magyarázott 1606. évi confoederatiónak alapján összehivott magyar-osztrák országgyűlés lett volna, miért nem hivattak meg oda a csehek is, kik a bécsi békekötésnél L. úr szerint szintén tagjai voltak az említett confoederatiónak?
Felhozza L. úr, hogy az említett confoederatiók az 1609: 42. t. czikkben s II. III. Ferdinánd és I. Leopold diplomáiban ismét megújíttattak. Ez igaz a bécsi békekötés tartalmáról; de az 1608. évi február 1-jén kötött frigy se az egyikben, se a másikban nincs megemlítve; láttuk pedig fennebb, mit foglalnak magokban a bécsi békekötés azon sorai, melyek e frigyre vonatkoznak. Sajátságos, hogy L. úr egész határozottsággal állítja, miszerint azon confoederatiók, különösen a hadügyre és az ehhez szükséges pénzügyre vonatkoztak, a kereskedelem pedig általánosan van azokban érintve; holott az egész bécsi békekötésben a hadügyről és erre szükséges pénzügyről egy szó sem fordúl elő: mert azt csak nem teszszük fel L. úrról, hogy az 5. pont tartalmából a pénzügynek, a 9. és 10. pontok szavaiból pedig a hadügynek bárminemű közösségét következtesse. Az 5. pont ugyanis „de thesaurario” azt mondja: hogy a kincstárnok akár királyi jövedelmek pénztárnokának vagy igazgatójának, akár 53más egyébnek neveztessék, úgyszintén annak segédjei, az ország kormányzatának soha semmi részébe ne avatkozzanak, egyedül a király és korona jövedelmeire legyen gondjuk, sőt elhatároztatik, hogy e hivatalokra jövendőben mindig magyar születésű világiak választassanak; a köz-adó beszedésére pedig az ország lakosai eddigi mód szerint választhatnak pénztárnokot vagy rovókat (perceptores seu dicatores). Ez valóban nem állít fel semmi közösséget, sőt inkább kizárja azt; a confoederatiót tehát a pénzügyre ki nem terjeszti. A 9. és 10. pontokban az rendeltetik: „hogy az ország nagyobb és kisebb hivatalai, még a külsők is, valamint a határvidékek parancsnokságai a magyar tanács előterjesztésére alkalmatos magyaroknak, vagy Magyarországhoz tartozó nemzetbélieknek adassanak, valláskülönbség nélkül; de ha ő felségének úgy tetszenék, a dunai részekben két végvidéki parancsnokságot adhat belátása szerint érdemes külföldieknek is a szomszéd tartományokból.”
Közösség-e ez a hadügyben s kiterjesztése-e a confoederatiónak a hadügyre? Sőt épen az a körűlmény, hogy világos törvény adott hatalmat ő felségének ez esetben két végvidéki parancsnokságnak, de épen csak kettőnek, érdemes idegenek általi betöltésére, nem mutat-e egyenesen ellenkezőt azzal, a mit L. úr mondott?
A békekötés azon szavai: „et ultro citroque commercium Christianorum liberum omnibus relinquent” szabad kereskedésre vonatkoznak-e vagy inkább, mint mi magyaráztuk, szabad közlekedésre, a fölött most nem akarunk vitatkozni: mert ha kereskedelemre vonatkoznának is azok, még abból a L. úr által állított real unióra épen úgy nem lehetne következtetést vonni, valamint nem lehet más, egymástól teljesen független, különálló országoknak, vagy államoknak a szabad-kereskedést kölcsönösen megállapító egyezkdéseiből azoknak valóságos real unióját következtetni.
L. úr idézi e tárgyra vonatkozólag az 1622: 26. t. czikket, melynek rubruma: „De pace cum Ditionibus Regno Hungariae adjacentibus stabilienda, et vicinitatis juribus invicem colendis;” az 1. §-a pedi gazt mondja: „Simulque statuunt, ut deinceps 54mutua commerciorum, vicinitatis et amicitiae jura inter haec Regna et Provincias constanter colantur.” Ha e sorok rela uniót bizonyítanak, akkor mindazon országok között, melyek egymással jó szomszédságban s barátságos viszonyban élnek, valódi real unió létezik.
Még az 1606. évben kötött zsitva-toroki békesség tartalmából is real uniót akar következtetni L. úr, azért is, mert a békekötésben világosan kiköttetett, hogy ő felsége a római császár és a török császár egymást császárnak czímezzék; s mert abban a tatárok és egyéb népek is benfoglaltatnak, azt mondatván róluk, hogy a béke ideje alatt keresztyén országokban és tartományokban kárt nem tehetnek; továbbá a béke kiterjed minden helyekre, Magyarországra s a hozzátartozó tartományokra, más országokra s vidékekre és tartományokra, melyek a békét kötő két császár birtokában vannak, s így az ausztriai házhoz tartozókra vagy attól függőkre is, sőt a spanyol király is köthet békét, ha akar; kiterjed császár ő felsége törvényes örököseire s utódaira, Magyarország királyaira, kiterjed a császár testvéreire, sógoraira, unokáira s azok törvényes örököseire, s ugyanez értendő a török császárra is.
De már mindezekből mi következik az állított real unióra nézve? a császári czím csakugyan megillette ő felségét, mert római császár volt; oly békességet kötni pedig, mely a két hadakozó fél uralma alatt álló országok s tartományok egyikére vagy másikára lett volna csak szorítva, annyi lett volna, mint békét sem kötni. Kiemeli L. úr, hogy e békét ő felsége nem csak úgy kötötte mint király, hanem úgy is, mint római császár, úgy is, mint az ausztriai tartományok ura. De hisz ez igen természetes volt. A török nem csak Magyarországra szorította a háborút, s ha itt győzelmesen haladhatott volna, bizonyosan nem áll vala meg Ausztria határszélein, hanem tovább ment volna, a mint tette is ezt utóbb, midőn Bécsig elhatolt s azt ostromolta. Ezen háborúban tehát, midőn az örökös tartományok seregei Magyarországot védték, önmagokat védték; s azon békekőtésnek, melylyel a háború bevégeztetett, természetesen 55ki kellett terjednie reájok is, a nélkül, hogy e közös harcz s mindenkire kiterjedő békekötés real uniót szült volna.
Miután L. úr az általa felállított trónöröködési elméletet és confoederatiót bebizonyítottnak vélte, átmegy a sanctio pragmaticára, s azon szorosabb kapcsolatra, szerinte szorosabb real unióra, mely az 1723. évi törvényben mondatott ki.
