BESZÉD PEST VÁROS KÖZGYŰLÉSÉN AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS KÉRDÉSÉRŐL Pest, 1861. január 17.
BESZÉD PEST VÁROS KÖZGYŰLÉSÉN AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS KÉRDÉSÉRŐL
Pest, 1861. január 17.
Pest, 1861. január 17.
Nagy fontosságúnak tartom a kérdést, mely szóba hozatott. A magyar nemzet alkotmányos intézményeinek egyike az ország köztörvényhatóságainak törvényben gyökerezett önkormányzási joga, melynek lényegéhez tartozik az is, hogy önkebelében a bírói hatalmat szabadon választott bíróságai által gyakorolhassa.
Határozottan kimondotta őfelsége is október 20-án kiadott egyik rendeletében, hogy Magyarország alkotmányos intézményeit újra életbe lépteti. A magyar nemzet tehát az ország alaptörvényeinek értelmében s a fejedelmi szó szentségénél fogva is teljes joggal kívánhatja, hogy az ország köztörvényhatóságai a bírói hatalomnak törvényszerű gyakorolhatásába minél előbb vissza legyenek helyezve, s addig is, míg e részben a minél előbb összehívandó országgyűlés véglegesen intézkedhetik, az eddig fönnállott idegenszerű törvénykezés alkotmányszerűleg átalakíttassék.
A közigazgatás minden ágai között legtöbb kímélő óvatosságot igényel az igazságügy. Míg a politikai rendszabályoknak rögtöni megváltoztatása gyakran baj nélkül létesíthető, az igazság kiszolgáltatásának körében minden rögtönzés fölötte nehéz, gyakran káros, néha veszélyes is.
Két fő elvet kell a törvénykezésnek célba vett átalakításánál szem előtt tartanunk. Egyik az, hogy nemzetünk a törvénykezésre nézve is minél előbb visszanyerje alkotmányos jogait; a másik az, hogy az átalakítás a magánosok jogviszonyai megzavarása nélkül történjék.
1790-ben, midőn II. József császár abszolút uralmának megszűntével a magyar alkotmány ismét visszaállíttatott, sokkal könnyebb volt a törvénykezés átalakításának eszközlése, mint jelen helyzetünkben.
Akkor a tízévi abszolút uralom alatt változott ugyan a törvényszékek szervezete, 35de nem változott az anyagi jog, nem hozatott be idegen kódex hazánkba, ítéltek a bíróságok a régi magyar törvény szerint, s midőn a rendszer megváltozott, csak a törvényszékeket s bíróságokat kellett a magyar törvény szerint megalakítani, s az anyagi törvények ugyanazok maradtak. Nem keletkeztek az abszolút uralom alatt a magyar törvényektől eltérő alapon újabb jogviszonyok, s nem jöhetett kérdésbe, hogy egyik vagy másik jogesetet minő törvény szerint kell majd megítélni.
De mennyire másképp állunk jelenleg a törvénykezés átalakításának kérdésére nézve. Az ősiséget, mely magánjogi törvényeink minden részein keresztül van szőve, még 1848-ban eltörlötte elvben az országgyűlés. Azóta az elvben eltörlött ősiség tettleg és gyakorlatban is megszűnt. A magyar törvények helyett az osztrák törvénykönyv hozatott be hazánkban is, s a tíz év alatt új jogviszonyok keletkeztek, melyeket a hon polgárai kénytelenek voltak az új törvényekhez alkalmazni; régi jogalapok enyésztek el, új jogalapok támadtak, egyszóval magánjogi viszonyaink honfitársaink között is, a külföld irányában is tetemesen megváltoztak.
Mindezeket ignorálnunk, mellőznünk vagy éppen fölforgatnunk nem lehet. Senki, akinek jogról és igazságról határozott fogalma van, nem kételkedik azon, hogy midőn a magánjogi törvények változnak is, azon jogviszonyokat, melyek a megváltozott törvények alatt keletkeztek, ugyanazon törvények szerint kell megítélni, melyeknek oltalma alatt, melyeknek szabályai szerint létrejöttek. Azon végrendeletet például, melyet valaki az eddig fönnállott osztrák törvény szerint tett, azon szerződést, mit ugyanazon osztrák törvényhez volt kénytelen alkalmazni, nem lehetne most a magyar törvény alatt érvénytelennek nyilvánítani csak azért, mert akár formában, akár lényegben eltérő a magyar törvénytől.
Miképp fogjuk tehát a jelen kérdés megoldásánál a fönn említett két elvet egyesíteni? Azon úton, melyet Szilágyi úr1 indítványba hozott, hogy tettleg foglaljuk el a bíráskodást, s a városi közönség létesítse azonnal a törvényes hatóság helyreállítását, célt, úgy hiszem, érni nem fogunk.
deak-002-002-004-0011 Szilágyi Virgil (1824–1892), ügyvéd és újságíró, 1861-ben képviselő. 1862-ben felségárulás vádjával halálra ítélték, de kegyelmet kapott. 1869-től újra képviselő, a Függetlenségi Párt tagja.
Ha most is, mint 1790-ben elég volna megalakítani a bíróságot, s azonnal minden visszaesnék a régi kerékvágásba; ha minden bíróság alakítása a köztörvényhatóságoktól függne; ha elég volna az első bíróságokat megalakítani, bármi történjék is a köztörvényhatóságok körén kívül eső följebbviteli bíróságokra nézve; ha nem kellene egyszersmind arról is gondoskodni, hogy a megalakított bíróságok miképp járjanak el, s minő anyagi törvény szerint ítéljenek az előforduló régi és új jogviszonyok fölött, nem sok nehézséggel járna a dolog.
36De mivel mindezek összege képezi a törvénykezést, szükséges mindezekre figyelmezni.
Csak két mód képzelhető e részben, melyeknek egyikét kell választani annak, ki az átalakításban célt akar érni. Vagy a régi magyar törvényeket kell teljesen és tökéletesen s egész terjedelmökben addig is, míg az országgyűlés véglegesen intézkedik, behozni mind a bíróságok szervezésére, mind az eljárásra, mind az anyagi jogra nézve, vagy változtatásokat kell azokban ideiglenesen tenni, s mint Szilágyi úr nevezi, octroyirozni2 .
deak-002-002-004-0022 Oktrojálni, azaz nem az alkotmányosság elveinek megfelelően, hanem abszolút uralkodói hatalommal elrendelni.
A régi magyar magánjogi törvényeket teljesen, tökéletesen s egész terjedelmökben ismét visszaállítani nem tartom lehetőnek. Nem szólok a gyámságra, teljes korúságra s a hiteli kérdésekre vonatkozó törvényekről, csak egyet említek meg, mi pedig az előforduló esetek gyakoriságát és fontosságát tekintve kitűnőleg figyelmet igényel, s ez az örökösödés. Én azt állítom, hogy nekünk jelenleg tettleg behozható örökösödési magyar törvényünk nincsen. Régi örökösödési törvényeink általában az ősiségen alapultak, nemcsak a nemesi rendnél, hanem a polgároknál s az egész népnél is.
Még a világos örökösödési törvénynek, az 1836. évi 14. cikknek alapelve is az ősiség, különösen a 3., 4., 7., 8. §§-ban.
Az ősiség elvben 1848-ban már eltöröltetett, s azáltal az örökösödési törvényekben oly hézag támadott, mely miatt a régi örökösödési törvények lehetetlenné váltak. Ezen hézag nem lőn a magyar törvényhozás által pótolva, mert a közbejött szomorú események a magyar törvényhozást ebben meggátolták.
Ha tehát a régi örökösödési magyar törvényt akarnók visszaállítani, s azt rendelnők például, habár ideiglenesen is, hogy az atya kizárólag fiágat illető javait nem hagyhatja leánygyermekeire, hanem azok oldalági örököseire szállanak; a végrendelet nélkül elhalt magtalan szerzőnek szerzeményeit nem rokonai, hanem a királyi fiscus3 kapja meg, egyenes összeütközésbe jőnénk az 1848. évi törvények rendeletével s a nemzetnek határozottan kimondott akaratával, mely az ősiséget elvben nem azért törlötte el, hogy az tettleg ismét visszaállíttassék.
deak-002-002-004-0033 Kincstár.
Hasonló nehézségek vannak a régi törvények más egyéb rendeleteinek változtatás nélküli teljes visszaállítására nézve is. Ilyenek különösen a hitelre vonatkozók, név szerint a bírói zálogok kérdése nemesi javakban és egyebek, miket újra föléleszteni ellenkeznék az ősiség eltörlésének elvével.
Nem ugyan Szilágyi úr, de némelyek azáltal akarnák e nehézséget megoldani, hogy az ősiséggel kapcsolatban lévő perekre nézve az ország gyűlésének végleges intézkedéséig törvényszünetet javasolnak. Nézetem szerint ez a javaslat 37a bajt nem orvosolná, sőt nagyobbítaná. Az ország gyűlésének végleges intézkedése nem oly közel áll. A legkedvezőbb esetben is sok nehéz kérdésnek kell addig megoldatni, míg az országgyűlés kodifikációhoz4 foghat. Pedig magát a kodifikációt sem lehet nehány hét alatt bevégezni. Ha tekintetbe vesszük, hogy az ősiséggel majd minden örökösödési peres kérdés kapcsolatba jöhet, a javaslott törvényszünet az örökösödési perek legnagyobb részére kiterjedne. Gondoljuk meg, hogy a népnél, kivált falun a perek kilenctized része örökösödési keresetre vonatkozik, s azokat oly hosszú ideig függőben hagyni súlyos igazságtalanság volna, s méltán zúgolódást okozna. De egyébként is a törvényszünet csak peres esetekre vonatkozhatik, az anyagi jogot szabályozó törvények pedig nemcsak per eseteire szólanak, hanem azok oly szabályok, melyek szerint kell társaséletbeli cselekvéseinket intéznünk, azok szerint élünk, egyezkedünk, szerződünk, örökösödünk, osztozunk, adunk-veszünk, hogy a pert elkerüljük; s ha törvény nincs, mi szerint intézzék cselekvéseiket a hon polgárai? Mi szerint tanácsoljanak, egyeztessenek másokat? A törvény nem csak per esetére szól, s a per fölfüggesztése még nem segít a bajon.
deak-002-002-004-0044 Törvényalkotáshoz.
Úgy látszik, Szilágyi úr maga sem állította határozottan, hogy a régi magyar törvényeket egész terjedelmükben mindenre nézve vissza kell állítani, mert kiemelt néhány tárgyakat, mint például a vásári szóbeli eljárásokat, de hát mi történjék a többivel? Minő bíróságok, mily eljárások s minő törvények szerint ítéljenek azok fölött?
De ha már a régi magánjogi törvényeket rögtön egész terjedelmökben minden változtatás nélkül visszaállítani nem lehet, ki fogja megtenni azon változtatásokat, mik szükségesek? Ki fogja pótolni a hézagokat? Ha Szilágyi indítványa szerint a köztörvényhatóságok tettleg és azonnal belehelyezik magukat a törvénykezésbe, ők lesznek kénytelenek azon változtatásokat ideiglenesen megtenni, és a hézagokat pótolni, amint ez több törvényhatóságoknál már történt is. Szilágyi úr szomorú képét festette az igazságügy jelen állásának. Előadta, hogy az eddigi törvényszékek vonakodnak átadni a megyének a törvénykezési iratokat, a megye pedig eltiltotta tisztviselőit az eddigi törvényszékek ítéleteinek s határozatainak végrehajtásától, s úgy az igazság szolgáltatása végképp fönnakadt. Ha Szilágyi úr föladatul tűzte volna ki magának megmutatni azt, hogy jelen helyzetünkben mennyire káros a rögtönzés, a tettleges föllépés, mely azon állapotot idézte elő, mit ő maga is abnormisnak nevez, föladatát jobban meg nem oldhatta volna, mint a jelen helyzet azon szomorú képének előnkbe állításával, melyet lerajzolt.
Ha minden köztörvényhatóság saját nézete szerint tettlegesen eszközli önkeblében a törvénykezés átalakítását; ha a felsőbb bíróságok, melyeknek 38alakítása nem a köztörvényhatóságok kezében van, ismét más nézetek szerint alakulandnak, más szabályok szerint járnak el, más elvek szerint ítélnek, az egymástól eltérő, sőt egymástól ellenkező szervezések, eljárások, törvények oly zavarba hozzák az igazságügyet, hogy annak tömkelegéből kibonyolódni senki nem lesz képes, s az igazság kiszolgáltatása végképp fönnakad.
Bizonyosan meg fog történni, sőt meg is történt már, hogy midőn egyik köztörvényhatóság mindenre nézve kivétel nélkül a régi magyar törvényeket állítja vissza, az újabban behozott telekkönyveket is érvényteleneknek nyilvánítja, sőt még az osztrák törvények alatt keletkezett jogviszonyokat és az ezek iránt már folyamatban levő pereket is a régi magyar törvény szerint rendeli megítéltetni, akkor a másik némi kivételeket, módosításokat tesz, a harmadik némely peres esetekre nézve törvényszünetet határoz. Így fog ez menni, s majdnem annyiféle lesz a törvény hazánkban, ahány a törvényhatóság, éspedig nemcsak apróságokra, hanem fontos, életbevágó magánjogi kérdésekre nézve is. A perlekedni akarótól azt fogja mindenekelőtt kérdezni ügyvéde: melyik törvényhatóságban fekszik a per tárgya?; s aszerint mondhatja csak meg, jogos-e keresete. Sőt még azon kérdésben is: hol kell a pert megindítani, a törvényhatóságok különféle szervezete szerint igazodhatik el a jogtudós. Ugyanazon keresetet egyik megyében a megyei törvényszéknél, másikban az alispánnál kell majd kezdenie, amint egyik megye a régi törvények szerint szervezte törvénykezését, a másik abban változtatást hozott be. Sőt megtörténhetik az is, hogy perének bírót nem talál, mert keresetét a régi törvény szerint a kerületi táblánál kellene indítani, kerületi táblákat pedig őfelsége nem állított föl. A városi polgárnak pedig, ha azon városban, hol a kereset tárgya fekszik, a régi törvények szerint szerveztetett a törvénykezés, feljebbviteli bírósága sem lesz, mert tárnoki vagy személynöki ítélőszékek nem léteznek. És mi lesz mindezeknek elkerülhetetlen következése? Az igazság szolgáltatásának teljes fönnakadása, egyesek anyagi károsodása, a közhitelnek oly tetemes csökkenése, melyet évek múlva sem lehet megorvosolni, egyszóval zavar és anarchia. Nem túlzott képe ez a dolognak, hanem oly aggodalom, mely a már történtek után nagymértékben valósulhat.
Legyen bárminő az ideiglenes átalakulás, ha egyforma nem lesz az egész országban, ha az első bíróságok és a feljebbviteliek összhangzásban nem lesznek, ha nem ugyanazon törvényt követi valamennyi, vagy – a nép szavával élve – nem lesz egy törvény, egy igazság, akkor az átalakulás nem lesz célszerű, nem is lesz alkotmányos. Pedig ha minden köztörvényhatóság tettleg jár el, saját nézete szerint szervez, változtat, rendelkezik, egyformaság, összhangzás merőben lehetetlenek.
39Éppen azért tehát, mert a törvénykezés átalakulása a legnagyobb óvatosságot igényli, s azért, mert a törvénykezésre nézve egyformaságnak kell lenni az egész hazában, s összhangzásnak az ítélőszékek minden fokozatai között, ezt pedig elérni lehetetlen, ha minden köztörvényhatóság egyoldalúlag, önnézete szerint s mintegy elszigetelve cselekszik, rendelkezik, én Szilágyi úr javaslatához nem járulhatok, hanem célszerűbbnek látom bevárni azon javaslatot, mit az ország bírája őfelsége megbízásából az ország legfőbb törvényszékével, a hétszemélyes táblával és több e végre meghívandó jogtudósokkal együtt készítend aziránt, hogy miként lehet a törvénykezésre nézve addig is, míg e fölött az ország gyűlése véglegesen intézkedik, teljesen és minél előbb visszaállítani a nemzet alkotmányos jogait, anélkül hogy a magánosok jogviszonyai megzavartassanak. Annyival inkább jónak látom pedig ezt bevárni, mert tudom, hogy az országbíró e munkát igen rövid idő alatt megkezdi. Csak ily módon remélhető az egyformaság egész törvénykezésünkben. Legfőbb tekintet énelőttem az, hogy a köztörvényhatóságok minél előbb visszakapják szabadon választott törvényszékeiket, s a följebbviteli bíróságot is magyar törvényes ítélőszékek gyakorolják. Ez pedig, azt hiszem, sokkal biztosabban, sokkal gyorsabban elérjük, ha az említett javaslatot bevárva, addig minden tettleges, egyoldalú, sőt talán erőszakos föllépéstől tartózkodunk; azon folytonos súrlódások által, mik tettleges föllépésünk által közöttünk és az eddig fönnállott bíróságok között előidéztetnének, s miknek alig volna más eredménye, mint az, hogy mi a törvénykezési iratokat követelnők tőlük, ők azt ki nem adnák, mi megtiltanók tisztviselőinknek, hogy azok határozatait végrehajtsák, s ennek nem ők szenvednék kárát, hanem mi magunk s azon polgártársaink, kik törvényt, igazságot keresve nem találnának segélyt peres ügyeikben.
Egyik fő okát némely botlásainknak a helyzet hibás fölfogásában találom. Minden magyar egyetért abban, hogy egyedül az 1848. évi törvények szolgálhatnak nekünk jogalapul, s hogy azok jogilag teljesen érvényesek, s mi azokhoz ragaszkodunk. De fájdalom, ezen jogilag fönnálló törvények tettleg még egész terjedelmökben nincsenek életben, s az a hatalom, melynek kezében van az anyagi erő, az említett törvények némely részeinek tettleges fönnállását tagadja. És mi mégis úgy akarunk eljárni tettleg, sőt talán erőszakkal is, mintha semmi akadály nem léteznék, s azon tettleg fönnálló hatalmat és erőt teljesen ignorálnók.
Igaz, hogy az a javaslat is, melyet a hétszemélyes tábla készítend, Szilágyi úr szava szerint csak oktroyrozás leend. De hiszen miután a régi törvényeket egész terjedelmökben visszaállítani úgysem lehet, az is, mit a köztörvényhatóságok 40maguk hatalmával behoznának, szintén csak octroyirozás volna, mégpedig sokféle, egymástól eltérő octoryirozás. Sőt a hétszemélyes tábla ilynemű eljárása mellett némileg az is szól, hogy annak mint legfőbb törvényszéknek határozatait egyes esetekben ott, hol törvényhiány volt, mindig törvény gyanánt tisztelte az ország, s mivel javaslata csak ideiglenes rendelkezést tárgyaz, és csak a legközelebbi országgyűlésnek intézkedéséig tart, más úton pedig még több bajjal, sőt jogtalansággal járna a törvénykezés átalakítása, várjuk be javaslatát, s tartózkodjunk a zavart okozható s minden esetre eredménytelen tettleges föllépéstől.
Ha joguk van a köztörvényhatóságoknak önkeblükben a törvénykezés rendezése iránt intézkedni, joga van másrészről minden polgárnak az államtól pontos és biztos igazságszolgáltatást követelni. A köztörvényhatóság jogát csak a polgárok érdekében, csak azok jogának oltalmára gyakorolhatja, és ha azt úgy gyakorolja, hogy a pontos és biztos igazságszolgáltatás helyett a törvénykezés fönnakadását, zavart és valóságos anarchiát idéz elő, a legnagyobb jogtalanságot követi el, sőt kockáztatja a nemzet szabadságát is, melyet védnie kellene, mert zavar és anarchia éppen oly veszélyes ellenségei a nemzet szabadságának, mint az abszolutizmus önkénye.
A szabadság és abszolutizmus közötti harc oly régi, mint a történelem. Üssük föl a népek történetének könyvét, s látni fogjuk, hogy e két nézet, két elem folytonos küzdésben volt egymás ellen, s hol egyik, hol másik diadalmaskodott. Így volt ez évezredek óta, s így lesz talán még hosszú ideig. De egy föltűnő jellemvonás van mindezen küzdelmekben, az tudniillik, hogy egyik úgy, mint másik mindég akkor bukott meg, midőn nem bírta teljesíteni azt, mit a nemzetnek ígért. Az abszolút rendszer korlátolja az egyéni s polgári szabadságot, de ígér rendet, nyugalmat s mindenekfölött anyagi jólétet. Amint azonban kénytelen bevallani, hogy ígéretét teljesíteni nem képes, fölébred a népben az elvesztett szabadság iránti sóvárgás, türelmetlen lesz, s megtöri a hatalmat, mely szabadságának árát, a jóllétet sem volt képes megfizetni. Ujjal mutassak-e példákra e részben? A szabadságért küzdő párt másrészről ígér a nemzetnek egyéni s polgári szabadságot, de anyagi áldozatokat vesz gyakran igénybe. A nép a szabadság kincseért gyakran kész áldozatokra is. De amint a szabadság anarchiává fajul, mely az egyéni s polgári szabadságot semmivé teszi, a nem teljesített ígéret elidegeníti a népet, s tág kaput tár ismét az abszolút hatalomnak. Példa erre Franciaország, mely nem a szabadság harcaiban, hanem az e harcot kísért s követett anarchia súlya alatt annyira kifáradt, hogy nemegyszer tárt karokkal fogadta az abszolút hatalmat, mely őtet attól megmentette, s az anarchia visszatérése ellen biztosította.
41Óvakodjunk, hogy oly ballépéseket ne tegyünk, mik a népnek, mely tőlünk a renddel párosult szabadság áldásait várja, a végtelen zavarok és anarchia átkát hoznák nyakára, mert ez volna a legrövidebb út az abszolút hatalom isméti megalapítására.
Pesti Napló, 1861. január 20. 17-3283. sz. Közli Kónyi Manó 2. köt. 533–541. p.
deak-002-002-004-0011 Szilágyi Virgil (1824–1892), ügyvéd és újságíró, 1861-ben képviselő. 1862-ben felségárulás vádjával halálra ítélték, de kegyelmet kapott. 1869-től újra képviselő, a Függetlenségi Párt tagja.
deak-002-002-004-0022 Oktrojálni, azaz nem az alkotmányosság elveinek megfelelően, hanem abszolút uralkodói hatalommal elrendelni.
deak-002-002-004-0033 Kincstár.
deak-002-002-004-0044 Törvényalkotáshoz.
