I.
I.
A KK. és RR. 1836. márczius 24-dikén tartott országos űlésének napirendjén volt: a kerületileg készült üzenet javaslata az adó tárgyában ő felségéhez márczius 16-dikán intézett föliratra márczius 18-dikán kelt kir. válasz iránt. A kerületi üzenet javaslata az első föliratban megajánlott 3.800,000 frt helyett, az 1830-ban megszavazott 4.395,244 frt. 38 1/2 krt ajánlotta meg, bizván a kir. válasz azon igéretében, hogy ő felsége «nem csak az adózók terheltetéseinek megelőző elhárításában, hanem szorgalmuk utáni méltó jövedelmeik bővítésében, s átalában a közvagyon gyarapításában is magát senki által meghaladtatni nem engedi». Az e tárgyban kifejlett vita közben Zarka János, Vasmegye követe, azon állítását, hogy hazánkban az adózó nép eddig sem személyes, sem vagyonbeli bátorsággal nem birt, az elnök helytelennek 205és a nemzetre homályt hozónak mondotta; arra pedig, a mit ugyanaz a követ, a védelem rendszeréről fölhozott, azt felelte, hogy «ő is abból indul ki, hogy a mi systemánk defensivum; de épen azért mivel ezen defensivum systema 1764-től fogva mindig fönállott, s mindemellett az adó ugyanazon mennyiségben ajánltatott meg, most ezen defensivum systema őrve alatt az adót kevesbíteni nem lehet». Balogh János csodálkozását fejezte ki, hogy a kormány elannyira különböző póstán levelez az országgal, hogy a nemzet érzékeny sérelmeire az orvosló válasz hónapokig, évekig, sőt negyven évig is késik, az adóra pedig három nap alatt érkezik válasz.
Deák Ferencz: A részben tökéletesen egyetért az előlülővel, hogy a magyar alkotmány nyujt igenis a személyes bátorságnak oltalmat, csak azzal a kis különbséggel, hogy azoknak nyujt, kik az alkotmányba be vannak foglalva, de korántsem ama számos millióknak, kik abból kirekesztvék. Már 1825-ben, midőn azon tünődtek az ország rendei, hogy az alkotmányt körülsánczolják, egy lelkes követ (Nagy Pál) azt mondotta, hogy ideje volna már egyszer arról is gondolkozni, hogy a sánczba azok is bevétessenek, a kik kívül vannak; így majd nagyobb erővel könnyebb lesz a sáncot védelmezni. Azonban fájdalom, nyolcz millió polgártársaink bizony maiglan is kimaradtak a sánczokból. Nem mondja, hogy nálunk nincs bátorságban a parasztnak személye és vagyona; de azt meri állítani, hogy nincs abban, a mit a társaság czélja megkiván. Hogy személye nincs bátorságban, azt a fejedelem a VII. cz. fölterjesztésekor maga megismerte, de mutatja a tiszti hatalom, s a földesurak korlátolása iránt javaslott törvény is. A mi pedig a vagyonbeli bátorságot illeti, hogy ez csakugyan még nincs meg, talán senki kétségbe nem hozza. Mert vajjon nem a vagyonbeli bátorsághoz tartozik-e, hogy őt terhelni nála nélkül nem lehet? Pedig hol kérdik meg őt ez iránt? Vagy talán azt mondják, hogy abban áll a parasztnak vagyonbeli bátorsága, hogy a földesúr pártját fogja, hogy biztossága érdekében áll a kormánynak, s a fejedelemnek atyáskodó kötelessége, hogy őt pártolja? Ezek nagyrészben igazak, de még mind nem elegendők arra, hogy a paraszt vagyona bátorságban levőnek mondathassék; mert a nemzet boldogsága is szívén fekszik a fejedelemnek, még sem elégedtek meg a KK. és RR. a fejedelem religiositása garantiájával, hanem más garantiát is kivántak, már pedig a mi nekünk igazságos, igazságos az a népre nézve is.
A mit az előlülő a defensivum systemára nézve fölhozott, hogy t. i. 1764-ben is védelmező volt hazánknak a rendszere s mégis ennyi 206volt az adó: a szólót az ellenkezőre viszi. Mert ha nézi a történetek folyamatját, s tekintetbe veszi, hogy háboru időben is ennyi volt az adó, úgy találja, hogy a defensivum systema rosszul magyaráztatik; mert ha a török, franczia háboruban elég volt az adó, elég volt pedig legalább arra nézve, hogy az adózó megfizethesse, most a békességben minek ugyanannyi? Vagy azt mondják: 1715-ben az állandó katonaság megállapíttatván, annak kitartására szükség az eddig megajánlott adó? De erre bátor azt felelni, hogy ha a katonaság számához kell az adót alkalmazni, a mit ő el nem ismer, nem tette a kormány igazságosan, hogy 1825–1830-ban el nem engedte az adó egy részét, midőn 28 ezer emberrel volt kevesebb; mert az volna az igazságos következés, hogy mikor a katona kevesebb, az adót, mely a katonaság száma kitartására szükséges mennyiséget fölülmulja, el kellene engedni. Megvallá, hogy sok rendbeli csudálkozásokat hallott ugyan; de ő ezekben a csudálkozó követ urakkal egyet nem ért, s egészen más dolog felett csudálkozik. Névszerint a barsi követ említette póstakülönbséget a szónok igen természetesnek találja; mert a közéletben is úgy szokott lenni, hogy a kinek pénzt adnak, az kivált ha többet is remél kapni, sokkal gyorsabban szokott felelni, mint a kitől kérnek valamit. Továbbá Zemplén, Bihar és több megyék követei a felett csudálkoztak, hogy a többség nyolcz nap alatt oly könnyen megváltozott! Ez valóságos enyelgés. Hát ugyan először tapasztalták-e ezt most az érdemes követ urak? s három esztendőnek szomorú, de gyakori tapasztalása oly feledékenységbe ment, hogy épen most csudálkoznának? most, midőn nem a magunk java, hanem a sokak szemében oly igen csekélynek látszó dolog, s mindennapi falat kenyerét véres verejték közt kereső, s itt még sem repraesentált adófizető nép erszénye forog kérdésben? Némelyek azon is csodálkoztak, hogy sok vármegyék portáik leszállítását sürgeték, mert adózóik a terhek súlya alatt összeroskadnak, s most mégis az egész folyó adót megajánlották. A szóló követ biz e felett sem csudálkozik, mert hiszen azon nemes megyék nem bánják, akármilyen nagy lesz az adó, csak más fizesse s nem ők. De azon már a szónoknak is lehetetlen nem csodálkoznia, miként hitethették el vele az irók, statistikusok és utazók, hogy a magyarországi felföld lakó népe oly szegény, hogy nem csak az adót nem fizetheti, sőt élelmére nézve is a legnagyobb inséggel küzködik. Hiszen lám Turócz, Liptó, Árva s több felföldi megyék másképen nyilatkoznak, pedig egy követi jelentés hiteles voltáról ki merne kételkedni? 207mert azt csak lehetetlen rólok sértés nélkül feltenni, hogy megajánlanák ily készséggel a folyó adót, ha a megyéjökbeli adózók annak elviselésére tehetetlenek volnának. De így van az, olvas az ember és tanulgat, végtére pedig azt látja, hogy ismereteinek gyüjteménye hiba és csalódás. Így a szónok még gyermekkorában azt tanulta, hogy éhség, döghalál és háború három nagy csapás; de bizony az európai fejedelmek visszás politikája következésében végre még oda jutunk, hogy a szegény nép nem a háborút, hanem a tartós békét fogja csapásnak tartani. Mert lám! 20 esztendős békesség után, melynek megszerzésére annyi embervér, annyi kincs pazaroltatott, szintoly temérdek katonát kell tartania, mint a hosszas háború alatt tartott; s a különbség csak abban áll, hogy akkor, ha izzadt homloka verejtékével áztatott mezejét az isten megáldotta, legalább ára volt termesztményinek, most pedig a tartós béke olajágának árnyékában alig lát pénzt azon kevésért is, a mit eladhatna. Úgy de azt mondják, béke idején kell harczra készülni, hogy az ellenség ne találjon készületlenül. De minek volt hát a temérdek áldozat? mikor fogja szegény hazánk ennek jutalmát aratni, ha arra vagyunk kárhoztatva, hogy örökös háború terhét viseljük szünetlen? Ő felsége ugyan kegyelmesen biztosit, «quod in avertendis contribuentium pro graviis et ampliandis justis industriae eorum proventibus, semet vinci nunquam admissura fit». Elhiszszük bizony, könnyü annak magát meggyőzettetni nem engedni, a ki maga van, s nincs a ki legyőzhesse. Mert hiszen abban, hogy ő felsége ily nagy adót ne kérjen, hogy a harminczadot leszállítsa, a kereskedés gátjait megnyissa, a sóért oly temérdek pénzt ne kivánjon stb., vele senki se vetélkedhetik, s az e részbeli könnyebbségekben senki le nem győzheti; de szeretnénk azon jótéteményekből, melyeket a kormány adhat meg egyedül, már egyszer valóságban is látni valamit. Ha pedig ez a «semet vinci haud admissuram» úgy értetik, hogy ő felsége a népnek többet ad, mint mi adánk s adunk, úgy a szónok hódoló tisztelettel szólva ezt máskép tudja, s bizonyítványul a köztudomásra hivatkozik, hogy minő engedélyeket adott a kormány ez országgyűlésen az adózó népnek, s mit adtunk mi az urbariummal. Mindezen szomorú s kedvetlen körülmények között az az egy mégis örömöt szerez a szóló követnek, hogy a kir. városok industriája s jóléte oly lábon áll, miszerint követjeik által magok saját erszényökre ily nagy adót ajánlhatnak. A szónok reményli, hogy ezen ajánlási készségökre, mint vagyonbeli tehetségök tanubizonyságára, az adó kivetésében illő tekintet lészen. 208Egyébiránt átalában mindazoknak, kik a temérdek adót megajánlották, nem szemrehányás, hanem csak óhajtás gyanánt mondja: bár ne bőkezüsködtek volna annyira, mert nem csak az ő boldog s vagyonos népességök, hanem a kisebb számban maradottak vállaira is felhalmozták az elviselhetetlen terhet, ámbár ezek többször kijelentették, hogy megyéik azt egyátalában nem birják. Ő tehát tettleg akarván megmutatni, hogy az adót leszállítani jussa is van, s hogy köteles is leszállítani, ismervén megyéjét, kimondja, hogy a meddig az alimentatióról határozat nem lesz, 3.800,000 frtnál többet nem ajánl meg.
