II.
II.
A KK. és RR. 1836. ápril 5-dikén tartott kerületi űlésében fölvétetett az adó tárgyában márczius 24-kén ő felségéhez intézett föliratra ugyanazon hó 27-én kelt kir. válasz. Ő felsége nem fogadván el a föltételt mely szerint az adó 1836. november 1-ső napjától kezdve 1839. november 1-jéig és nem tovább, még pedig az adó fizetésének és beszedésének különbeni teljes megszünése mellett, ajánltatott meg, a körül forgott a tanácskozás, ragaszkodnak-e a RR. bizonyos határnap kikötéséhez? Nagy Pál kifejtette, hogyha a határnap 1839. november 1-sejére tüzetik ki, akkor az adó három évre és öt hónapra ajánltatnék meg, holott csak három évre lehet és kell megajánlani; s indítványozta, hogy mivel az országgyűlésnek május 2-dikán vége lesz, s e szerint a jövő országgyűlés 1839. május 2-dikáig okvetetlenül meg fog tartatni, ajánltassék meg az adó 1839. május 2-dikáig «et non ultra». Szluha Imre, Fehérmegye követe, helytelennek mondotta bármely határnap kitüzését. «A külső bátorság tekintete – így szólott – soha egy pillanatig sem maradhat fedezetlenül, s mivel katonára mindig szükség van, az adó soha meg nem szünhetik. Lehetnek esetek, hogy a diaetát összehíni teljesen lehetetlen, s akkor, ha megmaradnak a rendek a kikötött megszünés föltétele mellett, a diaeta meg nem tartásából eredő sérelem még a közbátorság veszélyével is tetéztetnék».
Deák Ferencz: Bizonyítgatá mindenki előtt, hogy a dolog főérdeme nem abban áll, hogy ez vagy amaz napig ajánltassék az adó, hanem hogy napja szabassék, melyen túl az adó fizetése megszünik. És valóban Fehér követének s másoknak is a közbátorság iránti gondoskodás leplébe ruházott ama véleményökkel, hogy az adó soha meg nem szünhet, a szóló követ nem csak egyet nem ért, sőt azon állítást nem csak a magyar törvénynyel s magyar alkotmánynyal, hanem átalában az alkotmányi lét ideájával is merőben 209ellenkező, s így veszedelmes anticonstitutionális doctrinának nyilatkoztatja. Hol nem a nemzeti akarat összességét képező törvény, hanem az önkénynek határt nem ismerő hatalma uralkodik a polgárok személye s vagyona fölött, ott helyén lehet az az állítás, hogy valamint állandó a status szüksége, úgy minden további vizsgálat vagy hozzászólás nélkül örökös az önkényleg kiszabott adózás kötelessége is; de constitutionális országban, s különösen Magyarországon, a dolog egészen máskép áll. A mi jus publicumunk czáfolhatatlan axiomája s az országnak tagadhatatlan jussa szerint a magyar adófizető csak annyi adót fizethet, mennyit a diaeta felajánlott, s csak addig fizethet, a meddig felajánlotta, és minden fillér, melyet az ajánlott summán felül, s minden nap, melyen a kiszabott időn túl fizet, törvénytelen. Ha már az állana, hogy Magyarországon az adó soha meg nem szünhetik, akkor természetesen következnék, hogy ha a nemzet és fejedelem között az adó iránt valamely országgyűlésen a tractatus meg nem készülne, s a diaeta a nélkül oszlanék el, akkor az előbbi adó tovább folyna s a magyar adózó oly adót fizetne, melyet az országgyűlése meg nem ajánlott, oly időre fizetné, melyre ajánlva nem vala. Ily veszélyes következés, a nemzet legszentebb jussának ily veszélyeztetése fekszik amaz anticonstitutionális doctrinában. Mire lenne így azon dicsően kivívott jus, miszerint az adó tárgyát az országgyűléstől elvonni soha és semmi tekintet alatt nem szabad? Mit érne az 1827: IV. cz.? s nem változnék-e nyilvános hazugsággá az, hogy az adó tárgya in tota sua extensione diaetára tartozik? Hiszen így az adónak leszállítása többé soha hatalmunkban nem lenne, mert csak nem kellene megegyeznie a fejedelemnek, s az előbbi quantum a nemzet világos akaratjának ellenére örökös teher gyanánt maradna a nép vállain, a leszállítás fejedelmi kegyelemmé változnék, s nekünk csak a felemelés szomorú dicsősége maradna. A szónok tehát oly magyarázatban, mely a nemzet azon legtermészetesebb, legtörvényesebb, legszentebb jussát, hogy t. i. a magyar hazában senki több adót nem fizethet, mint mennyit a diaeta ajánlott, s az időn túl, melyre ajánlott, csak egy óráig sem adózhat, veszélyeztetné, sőt tőbül kiforgatná, soha meg nem egyezik, s azt örökké anticonstitutionalisnak fogja kijelenteni. Ne is vessék ellen: hogy lehetnek esetek, midőn diaetát tartani teljes lehetetlen, s a közbátorság tekintete fedezetlenül még akkor sem maradhat. Az elv, melyet a szóló követ felállított, nem új. Érezték, hitték, s törvénybe is tették már azt őseink, mert ámbár törvénynyel körülirva kijelölték 210a lehetőség köréből a diaeta nem tarthatásának eseteit, még akkor sem engedték meg, hogy a kormány a közszükség őrve alatt a felajánlott időn és summán túl csak egy napig, s csak egy fillérnyi adót is szedhessen, hanem az ország sarkalatos jussát még ezen rendkívüli esetekre is az 1741: XVIII. cz. által biztosították. Ezen elveket alkalmazva tehát, nincs itt szó törvény magyarázatáról, még kevésbbé változtatásáról, vagy szokatlan feltételekről, hanem azon kötelességről van szó, mely a fennálló törvényekből önként foly, s melyet bár soha egy országgyűlés sem mulasztott volna el lélekismeretesen teljesíteni. Fődolog t. i. a non ultra s annak világos kimondása, hogy a kiszabott idő elmultával az adó megszünik. Melyik nap legyen az, a mihez ezen törvényes óvás köttetik? az nagy különbséget nem teszen, s azért ámbár el nem ismerheti helyesnek a kifogást, mely a november 1-seje ellen tétetik, hogy mindazáltal ezen ellenvetés is megszünjék, s törvényes kötelsségünk teljesítése elmulasztásának ezen mentsége is elenyésztessék, a sopronyi javaslatra is kész reáállani.
