I.
I.
A képviselőház 1848. szeptember 22-dikén d. u. tartott ülésében tárgyalta Deák Ferencz volt igazságügyminiszter törvényjavaslatát az 1848: IX. t. cz. folytán szükséges intézkedésekről. Ennek 11., 12. és 13. §-ai így szólottak: «11. §. A házas zsellérek majorsági zselléreknek csak akkor tekintetnek, ha a földesúr világosan be tudja bizonyítani, hogy azokat akár szóbeli egyesség, akár irott szerződés mellett, vagy saját majorsági birtokára, vagy a határnak oly részére telepítette, mely még sem egyeseknek, sem a jobbágyközségnek elkülönözve birtokában nem volt. 12. §. Ily majorsági zsellérektől sem lehet ugyan házhelyeiket elvenni, ha csak ez a szerződésben világosan kikötve nincs, de tartoznak a szerződésben kikötött vagy eddig gyakorlatban volt tartozásaikat pontosan kiszolgálni mindaddig, míg magukat meg nem váltják. A megváltási summa ott, hol a tartozások akár szerződés, akár gyakorlat szerint változatlanok, ezen tartozások becsértékéhez irányoztatik; ott pedig, hol a tartozások időnkint változtak, a jelen törvény kihirdetése előtt közelebb lefolyt hét évi jövedelem közép száma vétetik alapul, s mind egyik, mind másik esetben a becslési és megválthatási eljárás ugyanaz leend, mely a fentebbi 2., 3., 4., 5., 6. és 7. §§-ban a szőlőkre nézve megállapíttatott. 13. §. Azon házas zsellérek, kikre nézve a földesúr azt, a mi a 11. §-ban kivántatik, bebizonyítani nem tudja, habár az urbéri tabellába vezetve nem volnának is, urbérieknek tekintendők, s mint ilyenek semmi uri szolgálattal többé nem tartoznak, hanem a volt földesúr az 1848: IX. t.-czikk értelmében országos becslés után a közállománytól nyerendi kárpótlását.»
A központi bizottság nem tartotta szükségeseknek a 11. §. ezen szavait: «kik a határnak oly részére telepíttettek, mely még sem egyeseknek, sem a jobbágyközségnek elkülönözve birtokában nem volt», s azért e szakasz kihagyását kivánta. A 12. §. ezen szavai után: «ha csak a szerződésben világosan kikötve nincs», a következő szavak beszurását ajánlotta: «ekkor is minden beruházások kifizetése mellett». Továbbá meg akarta toldani e §-t ezzel: «Ha pedig a földesúr majorsági földére maga építette a házat, ez megváltás tárgya nem lehet».
Kapy Ede a 11. §-nak a szóbeli vagy irott szerződési telepítésére vonatkozó rendeletét ki akarta hagyni, «mert az a zsellér, ki majorsági földre 131telepítve van, akár szerződés mellett, akár nem, oly vagyont bir, melyet tőle bármikor el lehet venni». Somogyi Antal azt tartotta, hogy «miután a ház még az 1/4 telkes jobbágyokra nézve is, kik szőlőkkel birnak, azt határozta, hogy azoknak szőlőit a státus fogja megváltani, következetlenségbe esnék akkor, ha a zselléreket önmaguk által kivánná megváltatni». Ennél fogva a 11., 12. és 13. §§. helyett a következő szakaszt ajánlotta: «A házas zsellérektől, habár majorsági földekre telepíttettek is, házaikat és házhelyeiket elvenni nem lehet, hanem az azoktól járó tartozások az 1848: IX. t.-czikkben meghatározott móddal a közállomány által lesznek megváltandók.» Kubinyi Ödön Kapyval szemben a törvényben ki akarta mondani, hogy «majorsági zselléreknek egyedül azok tekintendők, kik a földesuraság által épített házakban a majorsági birtokból kihasított telkeken laknak; a többi a megváltásnak tárgya legyen». Farkas Pál úgy vélekedett, hogy «nem csak azt kell urbérinek tekinteni, mi a Theréziai tabellákban foglaltatik, hanem legalább is azt, mi az 1723-diki összeirás óta telepíttetett le».
Deák Ferencz: Az urbéri táblák nem vétethetnek fel cinosurául arra, hogy mi az urbériség, s mi a majorság; nem vétethetnek pedig két oknál fogva. Először is azért, mert az urbér behozatalakor igen sok el volt tagadva, vagy hibásan volt beírva, s mégis valóságos urbér. Maguknál a telki állományoknál ez leginkább szembe tűnik; mert midőn a régi urbériségek felméretnek, sokszor kitűnik, hogy nagyobbak, mint a milyeneknek az urbéri táblákban ki voltak téve, s ez az, mit a törvény maradványoknak nevez, s a mire nézve hozatott az urbéri törvénynek azon rendelkezése, hogy a maradványokból új telkeket kell csinálni, mert ezen földek akkor, mikor az urbér behozatott, már csakugyan a jobbágyok kezén voltak, következőleg, ha helyes lett volna a beírás, akkor ezek is belementek volna a beírásba, s így mindenki által valóságos urbériségeknek tekintetnének. Épen ez áll a házas zsellérekre nézve is. Sok helyen a zsellérek száma megszaporodott, de szaporodott csak az által, hogy a zsellérek belső telkén 2–3–4 ház is építtetett. A földesúr ezzel nyert, mert több haszon élvezetében részesült, a nélkül, hogy ezért több földet adott volna, kivévén, a mennyiben ezen zselléreknek a legelőben is részük volt. E miatt tartottam szükségesnek kimondatni ezen törvényjavaslatban, hogy valóságos majorsági zsellérnek csak az tekintethetik, kiről be van bizonyítva, hogy írás vagy szóbeli szerződés mellett telepíttetett le a majorsági földekre. Van itt még egy másik határozat is, melyben az mondatik, hogy majorsági zselléreknek tekintendők azok, kik a határnak oly részére telepíttettek, mely sem egyeseknek, sem a jobbágyságnak 132elkülönzött birtokában nem volt; de ezt a központi bizottság kihagyatni kívánja; s hogy most már, miután a szőlőkre nézve szintén úgy intézkedett a ház, per analogiam ez is ki fog maradni, ezt kérdésbe sem veszem. De megvallom, hogy itt sem osztoztam volna ezen nézetben, mert én más szempontból indulok ki arra nézve, hogy mi a közös és mi a külön birtok. Úgy látszik, a ház azon szempontból indul ki, hogy közös birtoknak tekinti a határnak azon részét, melyet a jobbágyság eddig a földesúrral mint közös legelőt birt, vagyis régi kifejezés szerint, a jobbágyság e részben is compossessornak tekintetik a földesúrral. Az én nézetem szerint pedig a fennálló törvények szempontjából kiindulva ez nem áll; mert midőn valamely földesúr jobbágyokat telepített a határára, történt legyen ez bármikor, akár az urbér behozatala előtt, akár utána, nem kötelezte magát másra, mint egy bizonyos mennyiségű földnek, a belső teleknek kiadására, s arra, hogy a jobbágynak annyi legelőt fog adni a határból, mennyi azon telekhez akár a törvény, akár tapasztalás szerint szükséges. Ha például valamely határban két, három ezer holdnyi közlegelő volt, s oda például 10 jobbágyot telepített a földesúr, nem kötelezhette őt sem a törvény, sem a természetes igazság arra, hogy az egész két, három ezer holdnyi legelőnek használatát közöttük annyira átengedje, hogy a maga hasznára abból semmit sem tarthatott volna meg; hanem csak arra köteleztetett, hogy a közös jobbágyságnak közlegelője kikerüljön annyira, a mennyiben az megkívántatott a sessiókhoz képest, melyeket a jobbágyok birtak. És ha más szempontot veszünk fel, akkor az egyik következetlenségből a másikba esünk; akkor absurditás minden legelő-elkülönzés; akkor absurditás az, hogy például valamely határban, hol nagy a közlegelő, s nem sok a sessiók száma, 22–30 holdat adtak egy sessióra, s nem 300-at, mert ennyi került volna a közösség szempontjából; akkor absurditás, hogy eltűrje a ház, hogy minden allodiatura bizonyos tekintetben vissza ne adassék, mert ha a törvényhozás a compossessorátus szempontjából tekinti közösnek a közlegelőt, hogyan engedhetné meg azt, hogy a földesúr abból valamit elfoglaljon s a maga hasznára fordíthasson? Ez meg volt eddig engedve, valamint a legelő-elkülönzésnél is nem az tekintetett, hogy a legelő közös volt; hanem a szerint osztották fel, a mint elegendőnek találtatott a sessiók számához képest; s ha nagyobb volt a sessiók száma, ehhez képest több hold jutott, ha pedig kisebb, akkor kevesebb. S ha ez igaz, akkor nem áll azon elv, melynél fogva a feljebb említettem tétel kihagyatni kívántatik; hogy pedig igaz, erre nézve még többeket is felhozhatnék. Például ha valamely határban 133bizonyos számú jobbágyok az urbér behozatala előtt letelepedtek, mikor ezen helységet classificálták, – occasione introducti urbarii – mit vettek fel? Meghatározták, hogy például A. helység az első classisba tartozik, B. a másodikba, s így tovább; s az első, második, harmadik classis közti különbség nem azon szempontból határoztatott meg egyedül, hogy milyen a földnek qualitása, mert a földnek minősége egy másik classificatio alá tartozik, t. i. az alá, mely szerint 1000–1200 öllel mérték ki a holdat; hanem a helység minőségének classificatiójánál minden beneficium és maleficium tekintetbe vétetett; tekintetbe vétetett az emporiális hely közelsége, a keresetmód könnyebbsége, a faizás, s tekintetbe vétetett, hogy bőven vagy nem elegendő bőven van-e legelője; ugyanazért a kilencz kérdőpontok egyik feleletében van: pascuum habent abundans, pascuum sufficiens, pascuum exiguum. S mikor meghatározták a sessio classisát, ezen meghatározása a classisnak nem volt következés nélküli, hanem az volt a következése, hogy ha valamely helység az első classisba került, a földnek constitutivuma 2, 3, 4 holddal kevesebb lett, mint azon helységnél, mely a második classisba jutott. Ezen szempontból kiindulva, tehát: ha igaz, hogy a hol a földesúr azóta a legelőt elfoglalta, vagy akárminő szerződés mellett kiadta, vagy allodiaturává fordította, s most akarja a pascuumot elkülönöztetni, ha igaz, mondom, hogy ezen elkülönözésnél figyelmezni kell az elfoglalt részekre is, mert különben a classificatiónak basisa lesz megdöntve, s ezen ember károsodik; ha ez áll, korántsem következik az, hogy mindazon legelő, mely még most közös, az oly közös, mint a compossessoriális birtok. S azon elvet ne felejtse a ház, hogy midőn itt a kárpótlásról intézkedik, korántsem teszi azt, hogy ajándékot osztogatna valamely bizonyosan s kétségtelenül ajándék tárgyát tehető massából; hanem azt méltóztassék megfontolni, hogy ajándékot osztogat az állam közértékéből; s valamint igaz az, hogy a szegény osztály iránt méltó figyelemmel kell lennünk, úgy más részről azt is meg kell kérdeznünk, hogy midőn ajándékozunk, kiéből ajándékozunk? A magunk zsebéből egyedül? Épen nem. Szép generositás lenne, ha 400 ember százezreknek a magáéból ajándékozna! Hanem ajándékoz az országéból, épen azon zsebből, melybe a legszegényebb emberek véres veritéke foly be. Van-e tehát igazság ezen ajándéknál? Ám méltóztassanak megfontolni, hogy egy első lépés, ellentétben a néha már kinevetett logikai consequentiával, akaratja ellen hova viszi az embert. Ime a mult országgyűlésen azt mondották: 150 milliót fogunk ajándékozni az adózó népnek. De ajándékozzuk kinek? Az adózó nép azon osztályának, mely sokkal szerencsésebb 134helyzetben volt, mint nálánál szegényebb sok ember, mint például a házatlan zsellér, a cselédség nagy serege, sok városi lakos, sok mesterember, s ezeknek cselédei; ajándékoztuk azon osztálynak, mely már azért is szerencsésebb helyzetben volt, mert magát azon telket is ingyen kapta, melyet a törvényhozás most oda ajándékozott. De nem szólok ellene, szólni nem is akarok; lehet, hogy talán isten áldása fogja követni ezen lépést, s ezt óhajtom; annyi bizonyos, hogy a hűbéri viszonyok megszüntetése egyik legfontosabb, legsürgetőbb teendő volt. De mi következett már most belőle? Az, hogy midőn a szőlődézsma megváltása jött szóba, már akkor előhozatik, s talán igen szoros logikai consequentiával hozatik elő, hogy ha az aránylag gazdag telkes embernek ajándékozott az állam, ajándékozza el tehát a szőlődézsmát is annak, kinek egy fertály telke van csak, vagy még kevesebb. Ime most már egy képviselőtársunk ugyanazon logikai consequentiával, – s épen a logika szempontjából nem szólhatunk ellene – azt indítványozza, hogy ha a fertálytelkeseknek ajándékozunk, ajándékozzunk a szegény zselléreknek is. Igenis, mert a következetességnek épen azon ereje van, hogy azzal a dolgok közepén nem lehet megállni, s azt fogja mondani a nép: ha már oly jó kedvetek van az állam értékéből ajándékozni, tehát miért nem ajándékoztok nekünk is, kik még szegényebbek vagyunk? értem a házatlan zselléreket, a cselédeket, kiknek a legnyomorultabb helyzetök van, mert ha a kenyérkereső családfő megbetegszik, az egész család inségre jut; értem a városi munkásokat, napszámosokat, kik nem biztosak, hogy másnap megtalálhatják mindennapi kenyeröket. S miből ajándékozunk a szőlő megváltásánál? Ajándékozunk a felső vidék értékéből, hol a szőlőnek hire sincs. S kinek? Ajándékozunk például Zalának, hol sok szőlő van. Ajándékozunk a városi polgár értékéből, ki ezen törvény rendelkezésével nem nyert semmit, s ajándékozunk az álladalom rovására, s kiteszszük az államot annak, hogy nem lesz képes a reá rakott terhet elviselni. S ezen eljárásnál könnyen fogunk tévedhetni s belemenni egy más ösvénybe, melynek követése még veszedelmesebb; mert kimondhattalanúl kell vigyázni az államnak azon határvonalra, hol az államnak az egyesek vagyona feletti rendelkezése megszűnik jogos lenni; vigyázni kell pedig azért, mert csak egy lépés ezen túl, s nemcsak a tulajdon szentsége van némileg megsértve, hanem a tulajdonról való fogalom is fel van forgatva. Midőn az országgyűlés azt mondotta: akarom, hogy az urbéri viszonyok megszünjenek, azt mondottam rá: ennek jó philosophiai alapját látom. Midőn ismét az országgyűlés azt mondotta, hogy a földesurak ezen jövedelmei megszűnnek, 135s az állam fogja pótolni, azt mondottam reá: ennek jogalapja van, mert az urbéri viszonyok, az urbéri birtok, s az ezért járó adózás már háromszáz év óta oly neme volt a tulajdonnak, mely felett a földesúr szabadon nem rendelkezhetett; s már Ulászló idejében van megemlítve, hogy az urbéri szolgálatok szabályozása az államot illeti, s a kilenczed és a tized már a legrégibb törvényekben is meg van említve, s oly tulajdonnak tekintetett, mely az állam intézkedése alatt állott. És az állam e tekintetben többször változtatásokat tett, s a többi közt Mária Terézia alatt behozatott az urbarium, míg végre a sok folytonos intézkedés után az állam azt mondotta: ezen természetbeni adózások nem felelnek meg az állam czéljának, e részben a földesúr a jövedelmeket úgy sem szaporíthatja, s a birtok attól, kinek kezében van, el nem vehető: tehát nem történik semmi károsodás, hanem ezen természetbeni kiszolgáltatás megszűnik, s e helyett a földesurak kárpótlást kapnak az államtól. Itt szívesen hajoltam meg az államnak rendelkezési hatalma előtt, mert az állam oly tulajdon hasznáról rendelkezett, a mely feletti rendelkezés mindig az államot illette. De már kevésbbé illik ezen törvény rendelete a szőlőkre, mert a szőlő magántulajdon volt, mely felett az állam nem intézkedhetik, minthogy magánszerződések mellett adatott ki; és szint’ ily kevéssé illik e törvény rendelete azon majorsági zsellérekre, kik csupán majorsági földön laknak. De nem is oly könnyű e részben czélszerűen intézkedni. Nem könnyű pedig azért, mert azt hiszem, jól organizált államban kettő lehet a tulajdon iránti fogalom: vagy a tulajdonnak sérthetetlensége, vagy az egyéni tulajdonnak megszüntetése; az első az egész civilizált Európában eddig fennáll; a másik azon theoriák egyike, melyek felett igen sok eszes fő sokat írt, s melyek létesítése után sokan ábrándoztak, de a mely nem hozatott még eddig létre; mely lehet, hogy majd egykor mint státusforma megállapodik, t. i. a communismus. De Európában a jelen államokban a tulajdon sérthetetlensége még fennáll; a communismusnál nincs egyéni tulajdon, minden tulajdon az államé, s annak minden haszna az államot illeti. Ezen theoriák egyike tisztán a gyakorlatnak felel meg; másika megfelel a philosophia fogalmának, hanem gyakorlati nehézségekbe ütközik, melyeket még eddig senki elhárítani nem tudott. De a kettő között lehet még egy harmadik egyéni tulajdon, de nem oly föltétlen egyéni tulajdon, a melyről kényünk szerint rendelkezhetünk; ezt oly státusállapotnak tartom, mely ideiglenes hasznot igér bár, de előbb-utóbb megbünteti magát. Nem a szegény nép érdekében teszünk, ha mi az egyéni tulajdont nem tiszteljük. Vegyük fel gyakorlatilag. Néhány százezer embernek 136ajándékot adunk. Emlékezzünk arra, hogy a historia nem mutat fel példát, hogy a népet az ajándékozás tette volna boldoggá; a népet a szorgalom, iparkodás, mely a megválthatást könnyíti, teszi szabaddá és boldoggá. Ámde ha azon lépést szükségesnek látja a ház azért, mert a jelen aggasztó körülmények között még inkább akarja megmutatni ily módú gondoskodását a népről, nincs ellene kifogásom, csakhogy szükségesnek tartom megemlíteni itt szintén, mint a további pontoknál azt, hogy ez által magával a néppel nem sok jót teszünk jövendőre nézve. Az urbéri viszonyok megszüntetése a hazába egy sajátságos állapotot hozott be, a mely hazánk fölvirágzására üdvös következésű lehetett volna, azt t. i., hogy a nagy területek birtokosai a majorsági gazdálkodást lehetetlennek fogják találni, mert sem annyi tőkepénzök nincsen, hogy a szükséges javításokat beruháztassák a birtokokba, sem annyi erejök, hogy a majorsági gazdálkodást megbirják. Ebből egy czélszerűbb gazdálkodási rendszernek kellett volna támadni, t. i. annak a józan bérrendszernek, a mely Európának több más országaiban az industriát nagyon emelte, és a hol hibái vannak, ott nem a bérrendszer, hanem annak nem szabályozása okozta a hibákat. Sok ember iparkodása után élelmét találta volna meg s vagyont szerzett volna; hivatkozom Fejér és Tolna megyékre, a hol korábbi időkben épen a haszonbérlőkből származott oly osztálya az ottani polgároknak, kikre most is legtöbbet lehet építeni, s a kik más régibb családokkal concurrálhatnak értelem, vagyonosság s hazafiságra nézve. Ha mi a tulajdont nem tiszteljük, ezt lehetetlenné teszszük hosszú időre. Kérdezzük meg gyakorlatilag önmagunkat vagy akárkit. Egy földesúrnak terjedelmes majorsági birtoka van, a melyet eddig urbéri adózások mellett a szegény néppel munkáltatott: ezt a törvény igen helyesen megszűntette; ezen majorsági birtokot újra kellene marhákkal és egyéb szükséges gazdasági isntructiókkal ellátni. Erre tőkepénze nincs; s nagyobb szorgalmat kíván a mívelése, mintsem hogy azt megbirhatná; temészetes következése volna haszonbérbe kiadni, és pedig nem egy évre, hanem hosszabb időre; így jövedelme több lesz a birtokosnak és sok szegény ember elél belőle. De ha ezen törvény példát ad arra, hogy a tulajdonos nem bizonyos arról, ha vajjon a mit haszonbérbe adott ki, a jövő évben nem veszi-e el a törvényhozás, és nem adja-e oda a haszonbérlőnek, hova fog ez vezetni? (Igaz!) Kérdem már most, ha oda viszszük a dolgot, jót tettünk-e azon szegény néposztálylyal, mely iparkodása és szorgalma által akar magának élelmet, vagyont szerezni s meggazdagodni? Azt hiszem, nem. Én nem a földbirtokosok érdekében emelek e részben 137szót, hanem a nép érdekében, nem a nép egy osztályának érdekében; én nem az veszem, hogy azon 10, 20, 200, 1000, 2000 embernek ajándékozzunk-e, hanem előttem ezen fogalom «szegény nép» áll, és magasabb törvényhozási szempont, az a szempont, hogy ezen fogalomnak «szegény nép» a szorgalom és iparkodásra útat kell nyitni, a helyett, hogy alamizsnát kellene adni annak, a ki kevésbbé szorult az alamizsnára, mint az, a ki adja. (Helyes!) Azt hiszem, a philanthropia oly dolog, melyet a törvényhozásnak szem elől téveszteni nem szabad; de oly dolog, a melylyel azért kell óvakodóbban bánni, mert kétélű fegyver, és midőn egyiknek kedvezni akarunk, akkor a másikat, s pedig épen oly szegényt sujtjuk. Midőn egy részről generosusok akarunk lenni, akkor egy másik szegény osztály iránt ne legyünk igazságtalanok: pedig minél többet ajándékozunk, s ezt minél inkább teszszük az állam rovására, annál inkább kiteszszük magunkat annak az igazságtalanságnak, hogy olyanok által fizettetjük az ajándékot, a kik szintoly szegények, és a kiknek a nyereségből semmi hasznuk. Felhoztam a szőlődézsma megváltására nézve a felföld példáját, s a városok példáját minden megváltásokra nézve. A generositást igen szép dolognak tartom, de az igazság és igazságszeretet nem csak szép dolog, hanem kötelesség. Ezért azoknál, a kik az urbéri 1848-iki törvény szerint valóságos urbéresekül tekintendők, nem léphetni vissza az állam általi kárpótlástól, mert ott van a törvényben, hogy minden urbéri szolgálatot az állam fog kárpótolni; de a nem urbéri szerződésekre ez nem áll. Hogy mi az a pótló urbéri szerződés, gyakorlatilag igen könnyű megérteni. Van-e Magyarországon ember, a ki azt, ha valaki egy darab erdejét kiirtatta, avagy pusztáját vidékbeli embernek szőlő alá hegyvám mellett szerződéskép kiadta, urbéri pótló szerződésnek nevezte volna? Én nem hiszem, ha prókátor is akar lenni valaki, hogy azt urbéri pótló szerződésnek nevezhesse. Az urbéri pótló szerződések sem az 1848-diki törvényben, sem a régibb törvényben nem azt teszik, hogy azt a birtokot változtatják urbérivé, hanem azt teszik, hogy a valóságos urbéri birtokoktól járó szolgálatot szabályozzák; mert ha nem ezt tennék, akkor ki fogja nekem megmagyarázni, miért mondja az 1836-iki törvény, hogy azon szerződésnek nem szabad terhesebbnek lenni, mint az urbéri szerződések? Következőleg, ha a szőlők és majorsági földek iránt kötött szerződések urbérieknek volnának tekintendők, akkor a fizetések jogtalanok és törvénytelenek volnának, mert átalában mind terhesek. Például itten hallottam, hogy vannak majorsági zsellérek, kik szerződés mellett egy kis darab földet birnak; ha ezen szerződések urbérieknek lennének tekintendők, 138nem volna szabad azoknak terhesebbeknek lenni az urbérieknél, s akkor törvénytelenek volnának. A valóságos urbéri birtokot szabályozzák a szerződések, de azért, hogy valamely birtok árendába adatik, nem következik abból, hogy urbérinek tekintendő. Végre egyet említek még, azt t. i., hogy mi néhány évek előtt iszonyú aggodalommal tekintettünk körül az országban. S miben gyökerezett ezen aggodalmunk? Abban, hogy Magyarországnak ipara átalában nincs. Most e veszélyes pillanatban is érezzük súlyát annak, hogy Magyarországnak ipara századokon keresztül el volt hanyagolva. Akkor minden erőnk és tehetségünk arra volt irányozva, hogy Magyarországban az ipar emelésére tőkepénzeket szerezzünk, mert láttuk, hogy a legsúlyosabb adó mirajtunk fekszik, hogy iparművek jönnek az országba s Magyarország elszegényedésének oka az, hogy többet adunk ki az iparczikkekért, mintsem beveszünk termékeinkért. Ezt az eszmét súlyosabb dolgok háttérbe szorították; de azt hiszem, hogy mikor valami lépés szükséges a haza megmentésére, akkor más tekintetnek hallgatni kell. A salus publica suprema lex esto esetén kívül is gondosan kell a törvényhozásnak figyelni, hogy maholnap bekövetkezik az idő, mikor gondjainkat az ipar emelésére fordítandjuk. Pedig mi által történik az ipar emelése? Ha Magyarországban a tőkepénzt szaporítjuk. Vajjon eszköz-e arra, hogy a tőkepénz Magyarországba befolyjék, hogy idegen pénz özönöljék ide, ha magát a birtokot és tulajdont bizonytalanná teszszük? ha nem lesz neme az értéknek, melyet Magyarországban biztosnak mondhatni? Ha azt mondja valaki, hogy értéke tőkepénzekből áll, gondoskodtunk arról is, hogy a tőkepénz ne legyen bizonyos érték, mert utasítottuk a hitelezőket az állampapirosok bizonytalan értékére. Nem azért mondom ezt, mert bizonytalannak akarom állítani a magyar állampapirosokat, hanem mert minden állampapir a világon bizonytalan érték, az iparvállalatok átalában mindig koczka. Ennek basisának kell lenni, és az iparvállalatok csak úgy jövedelmeznek, ha az a jövedelem, melyet hoznak, a kamatlábhoz mérve nagyobb, mint a közönséges kamat. Tehát az államnak igyekezni kell, ha az ipart elő akarja mozdítani, hogy a kamatlábat leszállítsa. Ezt nem akkép lehet eszközölni, ha törvényben kimondjuk, hogy 4 vagy 5%-nél többet követelni nem szabad, hanem azzal, ha a pénz az államban olcsóvá lesz. A pénzt olcsóvá máskép nem lehet tenni, mert azt teremteni nehéz, mint hogyha idegen helyről minél több pénz foly be a hazába; ez pedig csak úgy történik, ha a pénznek befektetési alapját biztosítjuk. Például egy birtokosnak a beruházáshoz szüksége volna 10 ezer forintra, és azt hiszi, hogy ezen 139pénz neki 12%-ot behoz. Ha a fekvő tulajdon, mely kezén van, biztos és ingatlan, akármely hitelező fog neki 6%-re pénzt adni; ha ezen pénz külföldről hozatik be, a pénzmennyiség szaporíttatik s a birtokos 6%-et nyervén rajta, szaporítja az állam értékét. De ha a hitelező azt mondhatja: neked ennyi birtokod van, de nem vagyok benne biztos, hogy a jövő törvényhozás nem veszi-e el tőled, akkor nem fog neki kölcsönözni. Meggyőződésem szerint azon törvényhozó, ki akár a néposztályoknak egy részét, akár az érdekeknek egy nemét, akár a teendőknek egy ágát veszi csak figyelembe, csak félig teljesítette kötelességét, s ez oly fél lépés, mely gyakran többet árt, mint használ. A törvényhozónak az ország összes érdekeit kell figyelembe venni, s szavamat csak azzal végzem, a mit először mondottam: azt hiszem, hogy mind ezen, mind a többi pontoknál el kell kerülni azt, hogy az állam által történjék a kárpótlás, és hogy ajándékozzunk valamely osztálynak, mely nem szorult rá annyira, mint az, a ki ajándékoz. Vagy ha azt hiszi a ház, hogy azon következetességnél fogva, mely a szőlőkre nézve megállapíttatott, most a zselléreknek az ajándékot meg akarja adni, ám tegye; de a további pontoknál méltóztassanak figyelembe venni, hogy épen oly kötelesség a tulajdon sérthetetlenségét tekintetbe venni, mint bármely osztályán a népnek segíteni. Ha a földbirtokosoknak kedvezni akarunk, ne tegyük azt, mert minden igazságtalanság megbünteti magát, s leginkább félszeg lépés lenne, ha százezer embernek alamizsnát adunk más százezernek rovására. Törvényhozási fogalmammal ez nem egyezik meg. (Helyes!) Azt óhajtanám tehát, hogy ezen szakaszt hagyjuk meg, a mint van, s erre sem állottam volna rá, hanem a szőlőkre nézve el van fogadva az elv. Kihagyva tehát, mit a központi bizottság kihagyott, hagyjuk ki ezen szakaszt, azaz a mi urbéri, váltsa meg az állam, mert a márcziusi törvényekben ez ki van mondva, a mi pedig nem urbéri, váltsa meg az, a ki birja. (Szavazzunk!)
