I.
I.
A képviselőház 1848. deczember 14-dikén tartott ülésében Kossuth Lajos indítványára választmányt küldött ki az urbéri kármentesítés végrehajtásának módja tárgyában. A választmány munkálatát a deczember 20-ikán tartott ülésben az osztályokhoz tették át.
A képviselőház 1848. deczember 23-dikán tartott ülésének napi rendjén volt a központi bizottság jelentésének átalános tárgyalása az urbéri kárpótlás végrehajtása iránt hozandó országos határozat tárgyában. A választmány javaslatának 1. §-a így szólt: «1. §. A kárpótlás kiszámításánál főtekintet lévén, hogy az mielőbb végrehajtható legyen, a részletes becslés mellőzésével átalános osztályzatok állapíttatnak meg. A legmagasabb osztályba eső egész telekért 700, az utolsó osztályba eső egész telekért 300 frt kárpótlás fog fizettetni.» A központi bizottság e szakasz elé a következő szerkezet elfogadását javasolta: «1. §. Addig is, míg az ország egyes vidékeinek kárpótlás tekintetébeni osztályzása véghez mehetne, s ezen arány szerint az illető birtokosok a kárpótlás egész összegéig kármentesíttethetnének, minden egész telek után 300, minden házas zsellér után 60 frt előlegezés fog adatni.» Palóczy László nem helyeselte, hogy a kárpótlás kiszámításánál kilencz osztály állapíttatik meg, hanem kivánta, hogy legyen átalában egy osztály, s kapjon minden földesúr egy házhelyért 400 pengő frt kárpótlást. Többen pártolták indítványát.
Deák Ferencz: Ha a tisztelt ház mennél rövidebben és könnyebben akar keresztülesni a dolgon, akkor Palóczy képviselőtársunk indítványát kell elfogadni, mert az elmetszi a dolgot, mint Nagy Sándor kardja a gordiusi csomót, hanem fel nem oldja azt, még pedig azért nem oldozza fel, mert igazságtalan, s e miatt nem pártolhatom indítványát. Hogy ezen indítvány igazságtalan, azt mutogatni nem igen szükséges, mert midőn szerinte az egyik teljes kárpótlást kap, akkor a másik felét sem kapja annak, a mit vesztett, a harmadik pedig többet is kap, mint kapnia kellene. De én a központi bizottság véleményében sem osztozom. A márcziusi törvény kimondotta, hogy az urbéri veszteségekért teljes mértékben fog kárpótlás adatni, s ennek tekintetéből az elvesztett jövedelem lelkiismeretesen ki fog számíttatni. Ezen törvénynek foganatba vételét megkezdette már a volt földmívelési miniszter az által, hogy a vidékekre összeirókat küldött ki; mennyire haladt a dolog ezen háborús időkben, azt nem tudom, de annyit tudok, hogy 164sok eredménye nem lett. Most már azon kérdés áll elő, mit kell jelenleg csinálni? Legegyszerűbb az, hogy meg kell tartani a törvénynek ebbeli rendeletét, t. i. tökéletes kárpótlást kell adni, ha lehetséges; ha pedig nem lehetséges, ismét az a kérdés, mit kell tenni akkor? Nézzük, hogyan áll a dolog a gyakorlatban. Az állam mindig rendelkezett az urbéri javak felett, s meghatározta, hogy egy telektől járó szolgálat 52 napot fog tenni, későbben megállapította a törvényhozás, hogy ezen munkának egy részét nem köteles a jobbágy természetben megtenni, hanem pénzzel is megválthatja azt; 1848-ban a közállomány azt mondotta, hogy az állam czéljával nem egyez meg, hogy ezen természetbeni szolgálatok továbbá is fennmaradjanak, ennélfogva megszünnek, s a vesztő fél kárpótlást nyer érettök. Tehát az állam kisajátította az urbéri jövedelmeket, s azokat az állam czéljainak áldozta fel. Czélszerű volt-e ezen eljárás, az már más kérdés. Ha czélszerű volt, a milyennek én is tartom, épen nem volt czélszerű az ajándékozás, hanem helyesebb lett volna azt mondani mindjárt kezdetben, hogy megszünnek az urbéri viszonyok, s a volt birtokosok kármentesítést nyernek az állam pénztárából, de nem egyszerre, hanem időközönként, s ha húsz évre lett volna is felosztva a kárpótlás megadása, most nem volna semmi nehézség, mert a megváltásnak volna hypothekája, s egy másik haszon volna belőle: hogy nem zavartatott volna meg a népnél a tulajdonnak fogalma s nem ébresztettek volna fel annyi követelések, melyeket kielégíteni képesek nem vagyunk és semmi hatalom lecsillapítani képes nem lesz. (Zaj a baloldalon.) Ezt azonban már megváltoztatni nem lehet. Most arról lehet szó, mennyi a kifizetendő somma. Hogy ezt tudhassuk, okvetetlenül ki kell mutatni, kinek mennyi vesztesége van. Ebből az következik, hogy a somma oly nagy lesz, hogy az állam azt meg nem bírja; például néhány száz millióra felrughat, s az állam kénytelen lesz azt mondani, mit minden egyes ember, kinek kiadásai értékét meghaladják. t. i. hogy nem tud fizetni. Ebből ismét az következik, hogy az illetők a lehetetlenség miatt kénytelenek lesznek kevesebbel megelégedni. Tehát mi a teendő? Az-e, hogy az állam azt mondja: valamennyinek ki nem fizethetem az egész sommát, tehát adok mindenkinek 400 frtot egy telekért? Ez nem igazság; hanem igazság lesz az, hogy határoztassék meg a procentuatio, s mindenki kapja a kárpótlást bizonyos procentuatio szerint. Ha már a státus áldozatot igényel, azt szivesen fogja mindenki viselni, csakhogy az áldozat arányos legyen mindenkire nézve, ne pedig hogy egy átalános somma állapíttassék meg, mely szerint az egyik semmit sem veszt, a másik nyer, a 165harmadik pedig három negyed részét is elveszíti annak, a mit kapnia kellene. A törvényes igazságot tekinteni az államnak kötelessége. Azt mondá valaki, sok idő telik abba, míg a veszteségek eruálása megtörténik. Az igaz, hogy ez évekig is eltarthat, de épen ez oknál fogva a javaslat csak előlegezést vett fel. Ne csináljunk magunknak illusiót. A telkeknek egyszerű összeírása sem mehet oly hamar végbe. Igaza volt a trencsini képviselőnek abban, hogy az összeírások némelyeknél bizalmatlanságot okoznak, de azért a telkek számát mégis össze kell írni. (Fölkiáltások: Az már megvan!) Engedelmet kérek, én jól tudom, hogy ezen összeírás nem találtatik mindenhol a megyei levéltárakban, s a hol létezik is összeírás, a zsellérek száma nincsen benne. Ki a gyakorlati manipulatiót ismeri, tudni fogja, hogy a mennyiséget összeírás nélkül kimutatni nem lehet. Könnyű azt mondani, hogy modica non curat praetor, de ennek majd az a következése lesz, hogy némely ember koldusbotra jut. Ha az összeírást nem lehet elvégezni hamar, ne végezzük el hamar, s teljesítsük a törvény rendeletét; az igazságügy élén álló egyén nevezzen ki biróságot, a kereskedelmi ügyek vezérlője pedig rendeljen összeírókat; addig pedig adjunk valamit előlegesen. Én abban nem látok igazságtalanságot, ha előlegesen az egyik aránylag véve többet kap, mint a másik; ha ez némileg igazságtalannak látszik is, nincs benne annyi igazságtalanság, mintha egyszerre végezzük a dolgot és azt mondjuk valakinek: te nem kapsz többet. Mi az osztályozást illeti, azt elkészítheti valaki a kezénél levő adatokból, vagy pedig a hely szinének megtekintése kivántatik ahhoz, s ha ez szükséges, akkor az osztályozás nem fog hamarább menni, mint valóságos kiszámítása annak, ki mennyit vesztett; ha pedig itt akarja valaki az osztályozást megcsinálni, sok szerencsét kivánok annak, ki azt hiszi, hogy elég lelkiismerettel bír, ezen tárgyat per bausch kidolgozni. Lehet ember, ki azt mondja, hogy megnyugszik abban, mit a képviselőház tesz; de azon egyénnek, ki az osztályozás elkészítésével meg lesz bízva, kell magamagától követelni, hogy ne nyugodjék meg abban összeírás nélkül. A prudens arbitrium azt kivánja ugyan, hogy a körülményeket fontolja meg mindenki, s ne vegyen mindent szorosan latra; ámde az ilyen osztályozást a prudens arbitrium sem készítheti el adat nélkül, és bizonyosan senki, ki annak elkészítésével lesz megbízva, nem fog megnyugodni abban, miért tette egyiket az egyik, másikat a másik osztályba. Még az összeírás sem segít ki a bajból, mert az urbéri telek jövedelmeinek alkatrészei mások, mint a mi a portális összeírásban és az urbéri tabellákban van; vagy pedig azt mondani, menjenek 166ki a hely szinére, annyit tesz, mint a jövedelmeket kiszámítni. De ha mindez nem volna is, magában az eszmében, a maximum és minimum meghatározásában, benn van az igazságtalanság, mert sok telek lesz, melyre nézve a 300 forint minimum is sok, például hol urbéri szerződések értelmében kevesebb szolgálat járt a földesuraságnak a telektől, a maximum pedig az ország nem csekély részében felette kevés. Az imént mondotta valaki, hogy 50 frtért vétetett ki árendában az urbéri jövedelem egy megyében, már pedig ezen somma 1000-tőlinek megfelelő kamat. E szerint mi eltérünk az igazságtól. Ha tehát azt akarjuk, hogy minél előbb keresztülessünk a dolgon, s nem törődünk az igazsággal, akkor állapítsuk meg az átalános summát. Ha pedig a törvényt meg akarjuk tartani, de az állam nem bírja az egészet kifizetni, akkor aránylag húzzunk le mindenkinek, s ez esetben szükséges az elvesztett jövedelmeket valóságosan kiszámítani. Ha pedig azért, hogy a földesurak valami előlegezést kapjanak, egy részt most kifizetni akarunk, ezt helyén találom, de sem a bauschalis meghatározást, sem a bauschalis osztályozást nem tartom helyesnek.
