VI.
VI.
Ugyanebben a tárgyban még egyszer szólott Deák Ferencz a február 25-dikén tartott XIII. ülésben.
Zsivora György hétszemélynök úgy látta, hogy az országban is inkább óhajtanák, ha az értekezlet e tárgyban a régi törvényekre menne vissza, s kérte, hogy a kérdés bővebb megfontolása végett a tanácskozás egy nappal halasztassék el. Széher Mihály ügyvéd pedig azt kivánta, hogy az értekezlet bocsátkozzék bele Horvát Boldizsár munkálatának, mint a melynek elfogadásával magyar törvények hozatnak vissza, részletes tárgyalásába. A captatio benevolentiae-t illetőleg megjegyezte, hogy ha azért tétetik neki szemrehányás, mert e helyen, hol föladatul van kitűzve a magyar törvények visszaállítása, szeret találkozni azon nézettel, mely az országé: e vádat szívesen eltűri.
Deák Ferencz: Engedje meg az értekezlet, hogy elmondhassam egyszer mindenkorra nyiltan és tartózkodás nélkül nézeteimet azok felett, mik tanácskozásaink folyamában régi törvényeink visszaállítására s az octroyrozásra, a mi helyzetünkre és különösen a közhangulatra vonatkozólag, ma is, a mult napokban is általánosságban fölhozattak.
Az októberi diploma tért nyitott a magyar alkotmányosság isméti életbe léptetésére, s a köztörvényhatóságok alkotmányszerű autonomiájának visszaállítását kimondotta. A köztörvényhatóságok elfoglalták e tért, szervezték magukat, s követelték: hogy mivel a törvénykezés az alkotmányszerű autonomiának egyik alkatrésze, a magyar 348biróságok is haladék nélkül visszaállíttassanak, s a régi magyar törvény ismét életbe lépjen.
Az 1848-dik évi törvények hazánk institutióinak új alakot adtak; más szellem, más kiindulási pont volt, mely azok alkotásában alapul szolgált, s ezen új alak teljesen és tökéletesen demokratián alapul. A közbejött események meggátolták a részletes kifejlődést. Következett a szomorú emlékű 12 év, mely alatt idegen hatalom nélkülünk rendezte azon viszonyokat, melyeket az 1848-diki alapon magunknak kellett volna rendezni; nem csoda tehát, ha minden, mi ekképen támadott, gyűlöletes lőn, még azon részében is, mit talán mi magunk sem intéztünk volna máskép, gyűlöletes a hatalom miatt, mely azt behozta, s a mód miatt, melylyel a hatalom eljárt.
De a 12 év folytán az absolut hatalom által behozott törvények alatt számtalan magánjogviszonyok keletkeztek, miket mellőzni nem lehet, s keletkeztek oly intézetek, mik felett csak a legangybob óvatossággal lehet rendelkezni.
Ámbár tehát minden magyar teljes joggal azt kívánta, hogy az önkény szabta törvények helyett az országgyűlésileg alkotott régi törvények lépjenek életbe, azt csakugyan senki nem akarta, de józanon nem is akarhatta: hogy a magánjogvisznoyok megzavartassanak vagy a törvénykezésben általános anarchia támadjon.
Az alapeszme tehát régi törvényeinknek visszaállítása. De ezen eszmének valósításánál a főszabály az: hogy a magánjogviszonyok meg ne zavartassanak.
Ezt akarta – úgy hiszem – ő felsége is, midőn az országbiró, értekezletnek összehívását megrendelte. Ezt tartottuk szemünk előtt mi is tanácskozásaink folytában. De a magánjogviszonyok méltányos és óvatos figyelembe vételén felül van még egy elv, mit én magamra nézve szintúgy kötelezőnek tartok, az tudniillik: hogy semmi oly javaslatot ne tegyünk, mi az 1848-dik évi tövények demokraticus szellemét ismét fölforgatná, a törvény előtti egyenlőséget megsemmisítené, az osztályok közötti gyűlölt különbséget ismét visszaállítaná, egy szóval, habár ideiglenesen is, menthetetlen visszalépést foglalna magában, s meghiusítaná a nemzetnek 1848-ban tettleg nyilvánított azon törekvését, hogy a magyar nemzet a törvény előtti egyenlőség által is az európai művelt nemzetek színvonalára emelkedjék. Ne tegyünk ily javaslatot még akkor se, ha azt valamely részben régi törvényeink visszaállítása hozná magával.
Minthogy régi törvényeink visszaállítása volt az alapeszme, első 349kérdésnek annak kellett volna lenni: vajjon a régi törvények teljesen, tökéletesen, úgy mint azok 1849 előtt fönnállottak, minden változtatás, minden hézagpótlás nélkül ismét életbe léphetnek-e, a magánjogviszonyok megzavarása nélkül?
Ezen kérdésre tagadó lőn a válasz, még azok részéről is, kik minden változtatást a lehetőségig elleneztek. Elismerték ők is: hogy a lefolyt 12 év alatt behozott telekkönyvek képezik jelenleg birtokviszonyainknak s hitelünknek alapját; elismerték: hogy a telekkönyveket félrelökni nem volna tanácsos; elismerték. hogy azok rendes folytatását még csak felfüggeszteni sem lehet, mert azok vezetésében a szakadatlan folytonosság szükséges. Nem tagadták: hogy van régi törvényeink között oly rendelkezés is, mely újabb törvény által megszüntetve ugyan nem lőn, de mivel alapja megszünt, azt tovább is föntartani igazságtalanság volna; minő például az 1848. évi IX. tvczikkely, mely az urbériséget vesztett földesurak kölcsönből eredett adóssági tartozásait felmondhatatlanoknak rendeli mindaddig, míg a törvény máskép nem rendelkezik. Mert e törvények egyedüli alapja az urbéri veszteség volt, de minthogy e veszteségért a lefolyt időkben a kárpótlást már fel is vették a földesurak, a fel nem mondhatás nem volna többé motiválva. Nem hozták kétségbe: hogy a bűntető gyakorlat és a régi büntető törvények azon rendeletei, mik a befogatásra, büntetések nemeire, fölebbvitelre nézve nemes és nem nemes között lényeges különbséget tettek, még csak ideiglenesen sem volnának többé visszahozhatók. És vannak effélék polgári s hiteltörvényeinkben is.
De ha a régi törvényeket minden változtatás nélkül, teljesen, tökéletesen ismét visszahozni nem lehet; ha vannak hézagok, miket pótolni kell; vannak oly rendelések, miket mint lehetetleneket változtatni szükséges: föladatunk egyéb nem lehet, mint gondosan megvizsgálni az anyagi s alaki törvényeknek minden egyes részénél, ha a régi törvényeknek arra vonatkozó rendeléseit életbe lehet-e ismét léptetni, a nélkül, hogy a magánjogviszonyok megzavartassanak, s a nélkül, hogy a demokraticus institutióink szellemének fölforgatásával az osztályok közötti gyűlöletes különbség, habár csak ideiglenesen is, visszahozassék?
Midőn tehát közöttünk valamely kérdésnél véleménykülönbség merül föl, ez nem származik egy részről a német törvény iránti előszeretetből, más részről azon törekvésből, hogy a régi törvények minden részben s minden áron, még a magánjogviszonyok megzavarásának s a demokraticus institutiók fölforgatásának árán is visszaállíttassanak; 350hanem származik azon különböző nézetből: hogy midőn egyik fél a fönforgó kérdésben a régi törvény visszaállítását a magánjogviszonyok megzavarása nélkül hiszi lehetőnek, a másik ugyanazon kérdésben ezt lehetetlennek tartja.
Ismételve hallottam azon nézetet: hogy a régi törvények minden változtatása s minden új szabály octroyrozás; az ilyen változtatásnak vagy pótlásnak szakaszonkinti formulázása codificálás; nekünk pedig sem octroyrozást javaslani, sem codificálásba bocsátkozni nem szabad. Ezen nézetet én nem értem, vagy legalább ily általánosságban nem osztozom benne. Mert ha igaz az, hogy a régi törvényeket teljesen, minden változtatás, minden hiánypótlás nélkül életbe léptetni nem lehet, ezt pedig senki nem tagadta, miként lehet a mulhatatlanul szükséges változtatást vagy pótlást eszközölni? Azt sem akarhatjuk, hogy a hézagok pótolatlanul, a mulhatatlanul megváltoztatandók változatlanul maradjanak; mert ha ezt akarnók is, minthogy a társas életben a magánjogviszonyokat szabályozó törvényekre minden nap szükség van, a szükség kényszerítené a törvényhatóságokat, hogy a hiányt pótolják, s ők octroyroznának, csakhogy egymástól különbözőleg teljesítenék ezt, s a törvénykezésben szükséges egyformaságot sokszinű tarkaság váltaná föl.
Meg volt itt említve gyakrabban a közhangulat izgatottsága, mely annyira ragaszkodik a régi törvényekhez, hogy semmi lényeges változtatást el nem fogad; az előttem szólott tagtársunk pedig visszautasítva a captatio benevolentiae vádját, azt mondja: hogy ő a nemzet véleményét figyelemben tartandónak hiszi mindenkor. Használta-e valaki azon szót: captatio benevolentiae, azt nem tudom. Én a mult napokban nem ezen szóval éltem, hanem azt mondottam: hogy ezen értekezhet is részben a közhangulat izgatottságának pressiója alatt áll, és ezt, ha visszatekintünk a lefolyt négy hétre, – úgy hiszem – tagadni senki nem fogja. Én a pressio szót használtam, mit egy másik tagtársunk csak imént pietásnak nevezett, de a mit én igaz néven most is csak pressiónak nevezhetek.
Midőn ő felsége nevében ezen értekezletre összehivattunk, nem azt kérdezték tőlünk: az osztrák törvények tartassanak-e meg, vagy a régi magyar törvények állittassanak vissza; mert az alapeszme nálunk is, úgy hiszem ő felségénél is a magyar törvények visszaállítása volt; hanem azt kérdezték: hogy a régi magyar törvényeket mennyiben és miképen lehet ismét életbe léptetni, a nélkül, hogy a magánjogviszonyok megzavartassanak? És erre vonatkozólag ismét nem azt kérdezték, 351hogy minőnek hiszszük a hangulatot az országban, hanem hogy mi a mi saját nézetünk s meggyőződésünk. Midőn tehát e kérdésre felelek, én sem szabhatom envéleményemet, melyet nyilvánítok, egyik vagy másik törvényhatóság nézetéhez, sokaknak vagy keveseknek meggyőződéséhez, hanem saját meggyőződésemet kell követnem. Nyitva áll kebelem a capacitatiónak, származzék az sokaktól vagy kevesektől, de végre a meggyőződést, melyre jutottam, kötelességem határozottan kijelenteni, hacsak hazudni nem akarok, véleményem gyanánt adva elő azt, mi másoknak az enyémtől eltérő, sőt azzal ellenkező véleménye volt.
Tiszteletben tartom én is a közvéleményt, elismerem fontosságát még az izgatottság közepette is. Tudom, hogy a közjogi törvények gyakran a közhangulat izgatottságának pressiója alatt születnek. De calamitásnak tartom, ha a magánjogviszonyok ily izgatottság pressiója alatt intéztetnek el. Ilyenkor a jogtalanul károsodott magánpolgárnak szava gyengébb, semhogy az izgatottság zaján fölülemelkedjék; de azért az egyesek szenvednek, jogtalanul, gyakran igazságtalanul, s a haza sem nyer ez által.
Valamint kimondottuk véleményünket az iránt, hogy a régi törvényeknek változtatás és hiánypótlás nélküli teljes visszaállítása lehetetlen, nem kérdezve, tetszik-e véleményünk másoknak; úgy minden egyes tárgynál ki fogom mondani nézetemet azon kérdésre: ha azon tárgyra vonatkozó része a magyar törvényeknek visszaállítható-e a magánjogok megzavarása vagy demokraticus institutióink fölforgatása nélkül; kimondom, ha nézetemet mások kárhoztatják is; kimondom, ha egyedül állok is, sajnálva ez elszigeteltséget, de egyedül ez által meg nem ingatva meggyőződésemben. Daczolni senkivel nem szeretek, legkevésbbé a közvéleménynyel; de nyomorultul jártam volna el eddigi politikai pályámon, ha meg nem tanultam volna, hogy akkor, midőn egy részről a közhangulat, más részről önlelkiismeretem között kell választanom, s egyikkel vagy másikkal ellenkezésbe kell jönnöm: inkább tűrjem a közvélemény gáncsait, mint önlelkiismeretemét.
Ismétlem, hogy előttem is, valamint úgy hiszem az egész értekezlet előtt, alapeszme a régi magyar törvények visszaállítása; de a hol s a mely tárgyban azok visszaállításából a jogviszonyok megzavarását vagy institutióink demokraticus szellemének fölforgatását hiszem bekövetkezőnek, ott kétkedés nélkül ellene szólok s nem tartóztat az, hogy több vagy kevesebb tartatik-e meg ez által az osztrák törvénykönyvből. 352Engem gyűlölet nem vezethet. Tudom, hogy a közhangulatban is nagy részt politikai okokból származik az ellenszenv; de midőn a régit kénytelen vagyok valamiben változtatni, mert a régi lehetetlen: nem subjective, hanem objective akarom tekinteni a teendő változtatást s nem tartom helyesnek, hogy az idegen hatalom műve iránti gyűlöletből saját polgártársainknak tegyek kárt.
Voltak esetek, midőn épen én akartam a többség véleményével ellenkezőleg a régi magyar törvénynek egyes rendeletét visszaállítani, mint például csak néhány nap előtt is, midőn a csődtörvénynél a sorozatra nézve azt vitattam, hogy a közhivatali letéteményekre nézve a régi törvény állíttassék vissza. A többség e részben az osztrák törvényt tartotta meg, mert azt hitte, hogy a réginek visszaállítását a telekkönyv s közhitel föntartása lehetetlenné teszi. Ime, egy alapeszménk volt s az alkalmazásnál elértek nézeteink.
A mi már a jelenleg fönforgó örökösödési törvényeket illeti, erre nézve már tegnap kijelentettem véleményemet s az egyes pontoknál később is elmondandom nézetemet. Egyet azonban nem hagyhatok szó nélkül. Több izben fölhozatott, és most e kérdésnél is megemlíttetett, hogy ha a régi magyar törvények az 1848-dik évtől fogva az osztrák törvény behozataláig, mi 1853-ban történt, s így öt évig fönnállhattak, miért nem lehetne azokat ismét életbe léptetni?
Ezen ellenvetésre már megjegyeztem, hogy épen az osztrák törvények és a telekkönyveknek azóta történt behozatala által változtak és máskép alakultak a jogviszonyok, miket ignorálnunk nem lehet, és kétségtelenül sok lehetetlen most már, mi akkor még lehető lett volna. De ezenfölül megjegyzem azt is, hogy a fönnebbi állítás tévedésen alapul. Ugyanis 1848-ban a XV. törvény felfüggesztette azon pereket, melyek ősrégi viszonyból vették eredetüket, s az ilynemű perek megindítását eltiltotta; kivette azonban e tilalom alól az 1836. évi XIV. czikkely eseteit. Az említett XIV. czikkely pedig rendelkezik a valóságos ősiségi világos örökösödésekről is, említi a fi- és leányág közötti jogkülönbséget, említi a szabad rendelkezés megszorítását. Ellenben az osztrák kormány már 1849-ben hirdetett ki egy császári rendeletet november 3-dikáról, melynek 4. fejezete törvényszünet alá helyezi mindazon jogkérdéseket, mik az ősiségi viszonyokra vonatkoznak, s nem veszi ki az 1836. évi XIV. czikknek eseteit sem.
Oly világos örökösödési kereseteket tehát, melyeknél akár a fi- és leányág közötti jognak, akár a szabad rendelkezhetésnek kérdése fordul elő, már 1849. évtől fogva mozdítani nem lehet, s tudunk eseteket, 353melyekben az ily, egyébkint világos örökösödési keresetek a legfőbb biróság által csakugyan fel is lőnek függesztve. Továbbá ugyanazon fejezet a nemesi javak elzálogosítását tárgyazó minden perek folytathatását felfüggesztette; pedig a zálogper gyakran nincs is kapcsolatban az ősiséggel, például ha valaki saját szerzett vagyonát zálogosította el, s utóbb a zálogidő kiteltével vagy maga, vagy örököse azt ki akarja váltani.
Nem áll tehát, hogy 1852-dik vagy 53-dik évig a régi törvényeknek kivált az örökösödést tárgyazó része életben volt, mert a moratorium, melyet az osztrák kormány 1849-ben behozott, sokkal messzebb terjedett, mint az 1848. évi XV. törvényczikknek hasontartalmú megszorító rendelete.
Egyébiránt itt az örökösödési törvényeknél is egyszer mindenkorra egész általánosságban kijelentem, hogy én az ősiséget, melyet az 1848. évi XV. törvény elvben eltörlött, visszaállítani egyáltalán nem akarom. Politikai életem legnagyobb része folyt le azon küzdelemben, melyet elvtársaimmal együtt a régi feudalismusnak káros maradványai ellen folytattunk. Ezek közé számítottuk az ősiséget is, melynek bilincseiből kiszabadítani a nemzetet legfőbb törekvésünk vala. Küzdöttünk, hogy e hazában is szabad legyen ember és föld, hogy kiki tulajdonát valóságos tulajdonának tekinthesse, s birtokát a lehetőségig biztosnak. És miután sok nehéz küzdés után 1848-ban czélt értünk, ki fogja tőlem méltányosnak követelhetni, hogy segítsem ismét lebilincselni a tulajdont, minek fölszabadulását oly forrón óhajtottam? És tegyem ezt azért, mert időközben politikai szerencsétlenségek folytán egy jogtalan hatalom idegenszerű működése léptette életbe részletesen azt, mit mi magunk elvben elhatároztunk? S mert a mit az 1848-diki törvényhozás határozottan kimondott, hogy tudniillik az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján dolgoztassék ki a polgári törvénykönyv, azt a közbejött események miatt nem a magyar miniszterium, hanem a törvénytelen osztrák kormány hajtotta végre: én magát az 1848-ban kivívott elvet is ellökjem vagy feláldozzam? Ennyit a közhangulatnak, ha csakugyan közhangulat az, áldoznom lehetetlen; önmagamhoz s elveimhez hűtlen nem lehetek.
Csak egy pár szót még a négy tagtársunk által benyujtott s tegnap bővebben megvitatott különvéleményre, melyet a most előttem szólott tagtársunk ismét szóba hozott. Vannak e különvéleménynek némely elfogadható részei is; de azon ellenvetés, melyet tegnap annak 3-dik és 4-dik szakasza ellen felhoztam, eloszlatva vagy megczáfolva 354nincs. Az említett szakadok egyike ugyanis az ősiekre, vagyis mint a különvélemény nevezi, az öröklött vagyonra nézve ott, hol leszármazók vannak, megköti, sőt eltiltja a végrendelet általi szabad rendelkezést; de a másik szakaszban megengedi az élők közötti szabad rendelkezést, még az ajándékozást is, és pedig kötelesrészt sem biztosít a gyermekeknek. E szerint a javaslat egyik szakasza megköti a birtokot, a másik módot nyújt azon megkötő rendelet kijátszására vagy mellőzésére. Mert az anya, ha valamelyik gyermekét, vagy bárkit mást egyenes utódainak csorbításával boldogítani akar, öröklött vagyonáról nem tesz végrendeletet, mert ez tiltva van, hanem ajándékul a vagyont arra átiratja, mert ez meg van engedve. Az osztrák törvény legalább a kötelesrészt biztosítja a gyermekeknek, ez a javaslat pedig azt sem teszi; mert a szerzeményekből szabad végrendelet általi rendelkezést s az ősiekből szabad ajándékozást enged, a kötelesrésznek figyelembe vétele nélkül.
Végre a mi Zsivora György hétszemélynök úr indítványát illeti, én azt úgy értettem, hogy ő a fönforgó fontos kérdések végleges elintézését nem hosszú időre, csak pár napra kívánja elhalasztatni, s ezt azért kívánja, hogy az értekezlet többi tagjai magánértekezletek útján önmagukkal is minél inkább tisztába jöhessenek a teendők fölött. Én ugyan magamra nézve ily halasztást nem veszek igénybe, mert számoltam magammal s tisztában vagyok nézeteimre nézve; ha azonban többen tagtársaink közül ezt kívánják, nem látok okot ellenzésére, mert annyi figyelemmel s méltánylással csakugyan lehetünk egymás iránt. (Köztetszés.)
Az elnök kimondotta, hogy a tárgy megbeszélése végett egy-két napi halasztás engedtetik. A február 28-dikán tartott XV. ülésben Horvát Boldizsár előterjesztette a magyar örökösödési rendszer behozatalára nézve fölmerült különböző vélemények kiegyenlítése végett több értekezleti tagokból alakult tanácskozmánynak közvetítő javaslatát. Ennek alapvonásai Horvát Boldizsár különvéleményéből vétettek, azon eltéréssel, hogy az egyenes leszármazóknak az összes vagyonból kötelesrészt biztosít és a rendelkezési jogot mind az élők között, mind pedig halál esetére ezen korlátozásnak veti alá, az öröklött és szerzeményi vagyon közötti különbséget pedig csak a végrendelet nélküli örökösödés eseteiben fogadja el. Az értekezlet márczius 2-dikán tartott XVII. és márczius 4-dikén tartott XVIII. ülésében tárgyalta a javaslatot és csupán azt a változtatást tette rajta, hogy a kötelesrész eszméje, melyet a közvetítő javaslat csak a leszármazó örökösök irányában alkalmazott, a szülőkre is kiterjesztessék.
