I.
I.
A «Neue Freie Presse» nagyon haragszik azon észrevételekért, melyeket Deák Ferencz Lustkandl Venczel «Magyarország közjogára» tett, s ír kemény czikkeket Deák műve ellen, melyek azonban főkép Deák politikai iránya ellen vannak intézve.
A «Pester Lloyd» érdekes megjegyzéseket tőn a «N. Fr. Presse» czikkeire, s megrója különösen azok modorát. E megrovás, úgy hiszszük, nagyrészt kegyeletből származik. Mi átalában méltányoljuk a kegyeletet, ismerve azonban Deák Ferenczet, bizton állíthatjuk, hogy ő a vitatkozásokban érvekkel óhajt győzni, nem tekintélylyel, tiszteli ellenfelénél is a teljes egyenjogúságot, s attól sem több figyelmet, sem több kiméletet nem igényel, mint a mi tudományos vitatkozásoknál szükséges.
Mellőzzük tehát a «N. Fr. Presse» modorának részletes fejtegetését. Használja ő fegyvereit a vitatkozásokban saját kénye szerint, s ha inkább szeret keserűen szólani, szóljon keserűen, csak igazságot mondjon, s mi hódolni fogunk az igazságnak még akkor is, ha az keserű szavakban adatik elő. Csak a nem motivált keserű szó az, mely néha visszapattan.
De ha nem fejtegetjük is a «N. Fr. Presse» modorát, czikkeinek lényegére mégis óhajtunk némi megjegyzéseket tenni.
Az első czikknek kezdetén azt hozza fel megrovólag a «N. Fr. Presse» Deák ellen, hogy Lustkandlnak illetlen modorban apró mesterséges fogásokat vetvén szemére, őt sértőleg és érdemetlenül arról vádolja hogy a törvényeket akkép szokta olvasni és magyarázni, hogy a mi azokban benne sincs, azt odagondolja, s a mi azokban benn van, azt elferdíti, s ily módon dialektikája által saját elméletéhez reményli idomíthatni azt is, mi tulajdonképen azzal ellenkezik.
Ha puszta ráfogás volna mindaz, mit Deák Lustkandlnak. eljárására 259nézve felhozott, sértésnek lehetne azt tekinteni, melyet Lustkandl meg nem érdemlett, s melyért bárki méltán neheztelhetne; de nem áll-e máskép a dolog, ha Deáknak erre vonatkozó állításai bebizonyított tényeken alapulnak?
Ha Deák értekezését a «N. Fr. Presse» figyelemmel végig olvasta volna; ha összehasonlította volna azt Lustkandl állításaival; ha megtekintette volna az idézett törvények eredeti szövegét: talán némelyeket nem mondott volna el czikkeiben, vagy legalább nem úgy mondotta volna el azokat. Egyenkint felhozni mindazon eseteket, mik Deák fentebbi szavait igazolják, annyi volna, mint Deák értekezésének nagy részét ismételni, mire azonban sem hely, sem szükség nincs. Elég leend a sok közül néhányat kiemelni.
Egyik állítása Lustkandlnak az: hogy a trónöröklési jog Magyarországban már 1527 óta a habsburgi háznak nemcsak fiágára, hanem leányágára is meg volt állapítva, s így ezen jog nem a sanctio pragmaticából eredett, hanem már sokkal elébb létezett.
Állításának támogatására számos törvényt idéz Lustkandl, egyes szavakat a törvényekből különösen kiemel, s az idézett törvényekből s a különösen kiemelt szavakból fonja tovább okoskodásait.
De olvassa el a «N. Fr. Presse» Deák észrevételeinek erre vonatkozó részét, különösen a 32–39-dik lapokat,* tekintse meg a Lustkandl által idézett törvények egész eredeti szövegét, látni fogja, mennyire különbözik a törvények valóságos tartalma azoktól, miket Lustkandl azokból kiolvasott. Látni fogja, hogy a habsburgi ház nőágának trónonülési jogáról, s annak a pragmatica sanctio előtt lett megállapításáról ama törvényekben csak egy szó sem fordul elő; látni fogja, hogy azon törvény, melyben a habsburgi ház örökösödési joga meg van említve, tudniillik az 1547-dik évi 5. czikk, egyedül a fiágról szól, mint azt Lustkandl könyvének 11-dik lapján maga is elismeri; azon törvényekben pedig, melyekben a «liberi posteri» szavak előfordulnak (mely szavakban Lustkandl a leányágat is akarja értetni), tisztelgésekről van szó, hódolatteljes üdvözletekről, szerencsekívánatokról és effélékről, mik ő felségéhez s egész családjához, fenséges gyermekeihez és maradékaihoz intézvék, de a nőági örökösödésnek megállapításáról vagy átalában nőági jogokról csak egy betű sem található. Így olvasta, idézte és magyarázta Lustkandl a törvényeket egyik legfontosabb állításának bebizonyítására.
A «Budapesti Szemlé»-ben.
260Hasonló hűségű Lustkandlnak azon idézete is, melyet könyvének 30-dik lapján a real-unio bebizonyítására fölhozott. Azt mondja ugyanis Lustkandl az említett lapon: «In den Artikeln 1553. 23, 155, 17, 1554. 22 wird die Einführung der Deutsch-Österreichisehen Münzgattungen näher besprochen, und hiebei besonders durch den Artikel 1554. 17 genau ausgeführt, dass das gesammte Münzregale des Königs Sache sei, dass die gesammte Leitung und Anstellung der Officiale seine Sache sei, dass er das in Ungarn gewonnene Silber für den Geldbedarf der übrigen Provinzen beliebig verwenden darf, dass jedoch jede anderweitige Ausführung edler Metalle aus Ungarn von der Erlaubniss des Königs abhänge».
Lustkandl úr ezen általa idézett törvényczikknek eredeti szövegét nem írta ugyan bele könyvébe, mint némely más tárgyaknál többször tette, hanem egész határozottsággal elmondja, hogy mi annak tartalma. Ily határozott állítás után melyik elfogulatlan olvasó kétkednék: hogy mindaz, mit Lustkandl az említett törvényből mint annak tartalmát előadott, ama törvényben csakugyan benn is foglaltatik, s nem kétkedve az előadás valóságán és pontosságán, melyik olvasó ?em gondolná magában, hogy mivel ő felsége az idézett törvénynek világos rendeleténél fogva is tetszése szerint fordíthatta a Magyarországból nyert ezüstöt a többi tartományok pénzszükségletére, legalább e részben csakugyan igaza lehet Lustkandlnak a valóságos reál-unióra nézve.
De hasonlítsuk össze a Lustkandl által idézett 1554-diki 17. törvényczikknek valóságos szövegét és szavait azokkal, miket Lustkandl az ezüst kivitelére és hova fordíthatására nézve ugyane törvényczikkből kiolvasott. A törvényczikk ugyanis azt mondja, hogy «ő felsége ne engedje az ezüstöt az országból kivinni, ha csak talán ő felségének saját használatára és szükségeire, vagy fenséges gyermekeiére nem vitetnék ő felségéhez valamely ezüst, vagy pedig érdemes személyeknek, kik az iránt folyamodnak, ő felsége különös meghagyásából meg nem engedtetnék»; eredeti latin nyelven pedig: «Neque argentum e regno educi permittere curare dignetur, nisi forsitan ad usum et necessitates suas proprias aut serenissimorum liberorum ad maiestatem eius aliquod argentum adferretur aut dignis personis suppliciter petentibus de speciali Maiestatis eius commissione concedatur».
Hol van e törvényben kimondva, hogy ő felsége a Magyarországból nyert ezüstöt tetszése szerint a többi tartományok pénzszükségletére fordíthatja; hol vannak abban a többi tartományok s azoknak pénzszükséglete csak egy betűvel is megemlítve?
261Egyébiránt Lustkandl e botlásáról s a törvények olvasásában és magyarázatában itt is tanusított sajátságos modoráról részletesebb fejtegetést talál a «N. Fr. Presse» Deák értekezésének 88. és következő lapjain. Olvassa el, ha tetszik, azokat is, azután hozzon ítéletet azon íróról, ki magyar közjogot ír, s a magyar közjogi törvényeket így olvassa és így magyarázza.
Még egy ilynemű példa. Magyarország rendei 1715-ben a hosszas belháborúk bevégzése után szükségesnek látták beldolgaik czélszerűbb rendezéséhez hozzáfogni, s ő felsége beleegyezésével az előmunkálatok megkezdését elrendelték, s bizottságokat neveztek ki, egyiket a 24. czikkben a törvénykezési rendszer kidolgozására, másikát az 59. czikkben a politikai, katonai és gazdasági rendszer kifejtésére. Ezen utóbb említett 59, czikk azt mondja: hogy miután a politikai, katonai és gazdasági dolgokbani rendszernek kifejtése és elővitele üdvös s az egész országra hasznos és felette szükséges munka volna, azért ő felségének kegyelmes beleegyezésével e munka kidolgozására kineveztetnek: a kalocsai érsek gróf Csáky Imre stb. (elsoroltatnak a küldöttek nevei). Ő királyi felsége pedig más biztosokat fog a maga részéről kinevezni, kik az országnak említett biztosaival együtt működjenek, tanácskozzanak, s munkájokat a legközelebbi országgyűlésen ő felsége és az ország vizsgálata alá terjeszszék. A törvénykezési rendszer kidolgozására a 24. czikkben már mások levén kiküldve. (Lásd az eredeti latin szöveget Deák értekezésének 59. lapján a jegyzetben.)
Gyakran idézi ezen törvényczikket Lustkandl, közli annak eredeti szövegét is munkájának 113-dik lapján, s a reál-unio feletti vitatkozásaiban nagy fontosságot tulajdonít tartalmának, mert azt olvassa ki soraiból: hogy Magyarország 1715-ben a politikai, katonai és gazdasági dolgokra nézve egy, a többi tartományokkal is közös rendszernek kidolgozására küldött a maga részéről biztosokat. Sőt a 227-dik lapon közölvén az 1723-dik évi törvények bevezetésének néhány sorát, melyekben az 1715-diki 59. törvény s az accomodatio politicorum militarium et œconomicorum szavak meg vannak említve, azt is állítja hogy az 1723-dik évi törvények egyenesen az 1715-dik évi 59. törvényczikkre és annak következéseire vannak alapítva.
De mikép találhatta Lustkandl mindezeket az említett törvényben, holott ezt maga is egész terjedelmében közli, s láthatta volna, hogy annak egyszerű szavai egészen más tartalmúak.
Csak úgy találta az idézett törvényben mindazt, mi elméletének kedvező, hogy midőn annak tartalmát taglalta s abból okoskodott, 262egy lényeges szócskát máskép fejezett ki, mint a hogy az a törvényben van, s két más szót belégondolt a törvény soraiba, holott az a pár szó az egész czikkben elő nem fordul. Ugyanis:
Könyvének 114-dik lapján azt mondja: «Wenn auch rücksichtlich des Systems in militaribus politicis et oeconomicis nicht blos ungarische, sondern auch kaiserliche Abgeordnete zur Berathung eingesetzt werden sollen» etc. Pedig az egész törvényben egy szó sincs a császári küldöttekről (Abgeordnete), még az sincs ott: Cæsarea Maiestas, vagy Cæsareo Regia Maiestas alios a parte sua denominabit Commissarios, hanem egyenesen, világosan és határozottan úgy áll a törvényben: hogy «ő királyi felsége pedig más biztosokat is fog a maga részéről kinevezni». «Regia porro Maiestas alios etiam a parte sua denominabit Commissarios». És ez nem jelentéktelen tévedés. Mert ha csakugyan császári biztosok kinevezése állana a törvényben, mint azt Lustkandl ur reassumálta, az ő elmélete találna némi támaszra, de mivel ott épen nem császári biztosokról, hanem királyi biztosokról van szó, az általa ezen kis szócserére alapított okoskodás alaptalanná válik. Továbbá
A 227-dik lapon azt mondja Lustkandl: «Die feierliche Einleitungs-Urkunde zu den Landtags-Artikeln von 1723 beruft sich ausdrücklich auf diese im Jahre 1715 gestellte Forderung der Ausbildung des gemeinsamen Systems in politicis militaribus et oeconomicis» etc. Alább pedig a 228-dik lapon: «Kann denn Jemand nach dieser Einleitung nur irgendwie glauben, dass dieser Landtag blos zur Aufstellung einer gemeinsamen Erbfolgeordnung abgehalten worden sei, und dass nicht vielmehr durch die unzweideutige und an die Spitze gestellte scheidende Hervorhebung der Accomodation des politischen, militärischen und œconomischen Systems der gesammten Länder auf das Bestimmteste sogar der Umfang und die determinirte Art der wahren Realunion beschrieben worden sei?»
Lustkandlnak ezen taglalgatásában és okoskodásában két szó felette fontos volna, ha tudniillik azok a törvényben is előfordulnának: a «gemeinsamen Systems» és «gesammten Länder». De épen ezen szavaknak semmi nyoma nincsen sem az 1715-diki 59. czikkben, sem az 1723. évi törvényeknek idézett bevezetésében, sem átalában bármi más magyar közjogi törvényben. És így ezen szavakat csakugyan Lustkandl úr belegondolta az említett törvények szövegébe, midőn a törvényeket taglalta, s azokból okoskodott. Pedig mennyire lényeges különbséget tesz e két, szónak odagondolása, kiki beláthatja. Még bővebb és részletesebb kifejtését ezeknek Deák értekezésének 59-dik s következő lapjain láthatni.
263De még tovább is megy Lustkandl épen e tárgynál idézeti tévedéseiben. Ugyanis
Munkájának 259-dik lapján hivatkozik az 1723-dik évi 21. czikk 3. §-ára, s annak eredeti szövegét közli, mely így szól: «Miután az e jelen országgyűlés folyama alatt e végre kiküldött, s a királyi biztosok jelenlétében és az ország rendeinek, a hadi tanácsnak s az udvari kamarának hozzájárulásával megkezdett bizottság be nem végeztethetett, azért az ország rendei ő felségének királyi válaszához ragaszkodva, könyörögnek, hogy a bizottság az országgyűlés bevégeztével azonnal folytattassék, s a királyi resolutio teljesíttessék». E sorok idézése után pathosszal felkiált Lustkandl: «Man sieht, dass die Durchführung des militärischen und œkonomischen Systems mit Beiziehung der königlichen Abgeordneten, mit Beiziehung der ungarischen Stände, mit Einfluss des, wie wir wissen, über allem Kriegswesen stehenden Kriegsrathes (consilium bellicum) und mit Einfluss der kaiserlichen Hofkammer (camera aulica) bewerkstelligt werden sollte. Wenn diel nicht alles ein Beweis für die im Sinne der Vereinigung beabsichtigte Vollendung des militärischen und finanziellen Systems ist, so wissen wir nicht, wie nur irgend etwas auf der Welt erwiesen werden kann? Dies sind doch so viele schlagende Beweile für die im Sinne der Vereinigung beabsichtigte Vollendung des Systems auch der militärischen und œconomischen Angelegenheiten, als es überhaupt Worte in dieser Geletzstelle gibt. Wenn man nun alle diese Stellen ins Auge fasst dann wird man wohl erkennen, was es zu bedeuten hat, wenn man sich in Ungarn gegenüber auf die pragmatica Sanction beruft.»
Az említett 3. szakaszban, melynek eredeti latin szövegét Lustkandl csakugyan szóról-szóra közli, kétségtelenül ott áll: hogy azon «Commissio», melyről e szakasz szól, a hadi tanácsnak és udvari kamarának hozzájárultával kezdette meg működését. És a ki csak magát ezen 3. szakaszt olvassa el, de az egész törvényczikket meg nem tekinti, annak eszébe sem jut kételkedni Lustkandl állításának valóságán s idézetének hűségén. Azon határozott hang, melylyel ő ezen törvényről szól, azon diadalérzet, melylyel kiemeli: hogy minden szó, mely az, idézett szakaszban előfordul, az ő állítását bizonyítja, lehetetlenné teszik a jóhiszemű olvasónál azon gyanut, hogy az idézett törvény értelme talán máskép is állhat. Pedig a ki az egész törvényczikket, melyből Lustkandl csak a 3. szakaszt idézte és közlötte, figyelemmel végig olvassa, tüstént meggyőződik arról, hogy Lustkandl itt is oly valamit olvasott ki az idézett törvényből, a mi abban nincs. Ugyanis:
264Az ország rendei már 1715-ben panaszolkodtak ő felségének, hogy a várakban lévő tábornokok és parancsnokok a néptől önkényesen adókat követelnek s a regaliákat, t. i. a korcsmai és mészárszéki jogot, az illetők kárával jogtalanul gyakorolják. E panaszra ő felsége ezen (1723. 21.) czikkben a tábornokok és várparancsnokok által behozott jogtalan adóztatást végkép megszüntette. Mivel pedig az emlitett tábornokok és parancsnokok azt állították, hogy az általuk használt javadalmak az ő rendes fizetésöknek egy részét teszik, ő felsége beleegyezett, hogy ez iránt vizsgálat tétessék, s megigérte: hogy a tábornokoknak és várparancsnokoknak kártalanítását illetőleg, ha azok állítása valónak találtatik, oly módokról fog gondoskodni, melyek az ország lakosait ne terheljék.
Ezen vizsgálatnak teljesítésére volt az 1723-diki országgyűlés folyama alatt egy bizottság kirendelve, s ahhoz a királyi biztosok jelenlétében mind a hadi tanács, mind az udvari kamara hozzájárultak. E bizottság el is kezdette még az országgyűlés alatt működését, de azt be nem végezhette. Az ország rendei tehát ragaszkodva ő felségének kegyes resolutiójához, kérik ő felségét, méltóztassék az elkezdett vizsgálatnak tüstént az országgyűlés után leendő folytatását és kegyes resolutiójának teljesedésbe vételét kieszközölni.
Ez a valóságos tartalma azon 1723-dik évi 21. czikknek, melyből Lustkandl csak a 3. szakaszt közlötte. Nem szeretjük a lapot más nyelvű idézetekkel tölteni, de most mégis kénytelenek vagyunk az egész törvényczikket * jegy alatt ide iktatni.
Articulus 21.
De Militiæ Excessibus, et Regalibus sufferendis.
Ut quoad Militiæ excessus, Articulus 43. Anni 1715. exacte observetur, et Generalium aut quorumvis Commendantum, seu in exactionibus Tributorum, seu sic dictorum Regalium, quomodocunque, aut quandoncunque introductos; hoc quoque pacto semet status et Ordinos, Regia Benignitate consolatos esse sentiant; eum instituendum ordinem benefata Sua Maiestas Sacratissima clementer resolvit:
1. §. Quo, Regalia quidem et quævis Tributa, præter Ius et æquum in Præsidiis quibusvis per Generales, aut Commendantes eorundem introducta, simpliciter et quantocius fieri poterit, tollantur et cassentur.
2. §. Illa vero, quæ seu ex usu antiquo, et continuata consuetudine, sive ex Concessione quapiam, per Generales et Commendantes, in parte Salarii sibi deberi prætenduntur; prævio superinde instituendo Examine et comperta rei veritate; ex aliis mediis per suam Maiestatem Sacratissimam clementer ordinandis absque ulteriori Regnicolarum agravio compensentur.
3. §. Quia autem stante præsenti Dieta, eatenus ordinata (in præsentia Dominorum Commissariorum Regiorum) cum concursu Statuum et Consilii Bellici ac cameri aulicæ inchoata Commissio, finem sortiri nequivisset, Ideo Status et Ordines benignæ Regiæ Resolutioni insistentes pro eiusdem (finita statim Dieta) fienda continuatione, et benignæ Resolutionis Regiæ effectuatione supplicant.
De Militiæ Excessibus, et Regalibus sufferendis.
Ut quoad Militiæ excessus, Articulus 43. Anni 1715. exacte observetur, et Generalium aut quorumvis Commendantum, seu in exactionibus Tributorum, seu sic dictorum Regalium, quomodocunque, aut quandoncunque introductos; hoc quoque pacto semet status et Ordinos, Regia Benignitate consolatos esse sentiant; eum instituendum ordinem benefata Sua Maiestas Sacratissima clementer resolvit:
1. §. Quo, Regalia quidem et quævis Tributa, præter Ius et æquum in Præsidiis quibusvis per Generales, aut Commendantes eorundem introducta, simpliciter et quantocius fieri poterit, tollantur et cassentur.
2. §. Illa vero, quæ seu ex usu antiquo, et continuata consuetudine, sive ex Concessione quapiam, per Generales et Commendantes, in parte Salarii sibi deberi prætenduntur; prævio superinde instituendo Examine et comperta rei veritate; ex aliis mediis per suam Maiestatem Sacratissimam clementer ordinandis absque ulteriori Regnicolarum agravio compensentur.
3. §. Quia autem stante præsenti Dieta, eatenus ordinata (in præsentia Dominorum Commissariorum Regiorum) cum concursu Statuum et Consilii Bellici ac cameri aulicæ inchoata Commissio, finem sortiri nequivisset, Ideo Status et Ordines benignæ Regiæ Resolutioni insistentes pro eiusdem (finita statim Dieta) fienda continuatione, et benignæ Resolutionis Regiæ effectuatione supplicant.
265Az idézett törvénynek ezen ideiktatott szövegéből itélje meg a «N. Fr. Presse» maga Lustkandl eljárását. Az 1715-dik évi 59. czikkben egy commissio küldetik ki pro elucubratione systematis in politicis militaribus et œconomicis, de ezen törvényben a hadi tanács vagy udvari kamara csak egy szóval sincsenek megemlítve. Az 1723-dik évi 21. czikk egy oly commissióról szól, mely katonai kihágások folytán vizsgálatra van kirendelve, de ezen törvényben, a mi nagyon természetes, az elucubratio systematis in politicis, militaribus et œconomicis egy betűvel sem fordul elő, s Lustkandl egész határozottsággal mondja hogy íme, az 1723-dik évi 21. törvényczikk szerint az elucubratio systematis in militaribus et œconomicis a hadi tanácsnak és udvari kamarának közbejöttével történt, világos tehát, hogy e tárgyakban a rendszer közös, a reál-unio valóságos volt. Pedig az 1723-dik évi 21. törvényben említett commissiónak semmi legkisebb dolga nem volt bármi rendszer kifejtésével, ez csak a katonai kihágások folytán reá bízott vizsgálattal foglalkozott. Mutatja a törvény szövege, hogy e két commissio sem alakulására, sem czéljára, sem működésének tárgyára nézve semmit nem hasonlított egymáshoz.
Annak okát, hogy ezen vizsgáló bizottsághoz miért járult a hadi tanács és udvari kamara, elmondotta Deák értekezésének 64. lapján, hogy tudniillik történelmi adatok szerint is a Magyarországban akkor tanyázott katonaságnak, tábornokoknak és várparancsnokoknak egy része a német sereghez tartozott. Minthogy pedig a tábornokok és parancsnokok azt állították: hogy a kérdésbe vett javadalmak rendes fizetéseiknek egy részét teszik, a vizsgálatnál nem lehetett mellőzni a haditanácsot, mivel a német seregek az alatt állottak; nem lehetett mellőzni az udvari kamarát, mivel annak kellett gondoskodni, hogy a német sereghez tartozó tábornokok és parancsnokok fizetései, ő felségének igérete folytán, Magyarország terheltetése nélkül, mikép pótoltassanak. Vajjon e körülmény is szorosabb kapcsolatra mutat-e vagy inkább külön állásra?
Valószínű-e, hogy Lustkandl az 1723-dik évi 21. czikknek csak 3. szakaszát olvasta, de a törvényczikknek többi tartalma egészen elkerülte figyelmét? ha pedig az egész törvényczikket csakugyan olvasta, valószínű-e, hogy azt nem értette és csakugyan azt hitte: hogy az ezen törvényben említett bizottság is pro elucubratione systematis in militaribus et oeconomicis volt kirendelve, s hogy ezen rendszer kidolgozásában működött együtt a hadi tanácscsal és udvari kamarával? ha, pedig egészen olvasta azon törvényt, s értette is annak valóságos tartalmát, minek szakasztotta ki abból egyedül csak a 3. szakaszt, elhallgatva 266minden többi szakaszokat, holott tudnia kellett, hogy a 3. szakasznak, ha együtt és összefüggésben olvastatik el az egész törvényczikk, egészen más az értelme, mint a mit annak Lustkandl tulajdonított.
De nem hozunk fel még több példát Deáknak értekezéséből. Elegendők ezek is annak kimutatására, hogy a mit e részben Deák állított, igazolva volt.
Két pont van különösen Deák értekezésében, melyekért a «N. Fr. Presse», úgy látszik, leginkább haragszik. Egyik az: hogy Deák (értekezésének 94-dik lapján) azt mondja, hogy Lustkandl idézve az 1662-dik évi 41. czikket, annak szövegében e szavaknál: «per deputatos huius Regni Commissarios», a «deputatos» szót nagy kezdőbetűvel nyomatta, remélve, hogy azt majd «követeknek» (Abgeordnete) értelmezi az olvasó, holott a törvénykönyvben az említett szó kis betűvel van nyomva, s valóságos értelme «per deputatos Commissarios», «kiküldött biztosok» által. E megjegyzésért szemére veti a «N. Fr. Presse» Deáknak, hogy Lustkandlt majdnem hamisítással és azon szándékkal vádolja, hogy az olvasót tévútra akarja vezetni, holott a betűszedő hibájából lett a «deputatos» szó nagy kezdőbetűvel nyomva.
Nem hozzuk kétségbe, hogy e hiba sajtóhiba volt, s ez esetben Deáknak megrovó jegyzete nem volt igazságos. De olvassa el a «N. Fr. Presse» Lustkandl könyvének e tárgyról szóló 217- s 218-dik lapjait, s Deáknak azokra tett észrevételeit a 92–94-dik lapokon, s látni fogja, hogy az említett betűcserére nézve is könnyen ébreszthetett gyanút azon eljárás, melylyel Lustkandl az általa idézett 1659-dik évi 59. és 1662-dik évi 42. czikkekből elsőben egyesült országgyűlést, azután pedig közös birodalmi gyűlést (allgemeinen Reichstag) magyaráz ki. Holott ezen törvényekben Ausztriának Magyarországgal is közös országgyűléséről vagy átalános birodalmi gyűlésről egy szó sem fordul elő. Az 1659-diki 59. czikk szerint Magyarország rendei a magyar boroknak Csehországba, Ausztriába, Morvába és Silesiába megengedendő kivitelére és átvitelére nézve tractatust akartak kötni azon tartományokkal, s ő felsége megigérte, hogy azon tartományoknak rendeivel (cum Statibus earundem provinciarum) a legközelebbi ausztriai Dietán tractálni fog. Az 1662-dik évi 42. czikkben pedig újra igéri ő felsége, hogy a magyar borok kivitele iránti tractatust, mely az 1659-dik évi 59. czikkben említtetik, a legközelebbi ausztriai Dietán insinuatione per deputatos huius Regni Commissarios facta, az ausztriai karokkal és rendekkel fölveszi és bevégzi. Ezen tractatus előmozdítására 267és bevégzésére küldött Magyarország biztosokat, de nem követeket valamely egyesült vagy közös birodalmi gyűlésre.
Ha tehát Lustkandlnak ezen törvénymagyarázási módját tekintjük, s figyelmbe veszszük számos ilynemű, sőt még nagyobbszerű botlásait, elferdítéseit, nem volt-e magyarázható Deák gyanúja a betűcserére nézve, mely gyanú, mivel e cserét a betűszedő okozta, természetesen nincsen igazolva.
A «N. Fr. Presse» különös haragjának másik oka úgy látszik az, mit Deák a 80-dik lapon azon tévedésről írt, melybe Lustkandl esett, midőn Zsigmond király II. decretumának 1. czikkére hivatkozott, mint a magyar és német Regale-ügynek szembeötlő bizonyítványára (augenscheinlichen Beweis für den Zusammenhang des ungarischen mit dem deutschen Regalienwesen).
Éles gúnynyal szól Deáknak ezen észrevételéről a «N. Fr. Presse», allotriát emleget, magas paripára ülést és efféléket.
Nem azért rótta meg Luatkandlnak ezen botlását Deák, mert Lustkandl nem tudván magyarul, a «hegyvám» szót nem értette, s a «Theutonico Bergrecht» szavak alatt német bányajogot keresett. Ily botlás, bár nem csekély, de mégis megtörténhetett. Nem is azt vetette szemére, hogy nem tudta, mikor kezdett a habsburgi ház uralkodni Magyarországban. Ily szemrehányás nevetséges volna. Ha Lustkandl úr Zsigmond említett törvényére hivatkozva, csak azt mondaná, mit munkájának 20-dik lapján állított, hogy «a Regalek Magyarországban egészen a német Regalek formájára képződtek ki», bizonyosan mellőzte volna Deák Lustkandl azon tévedését, hogy véletlenül épen oly törvényre hivatkozott, melynek értelmét nem fogta fel. De Lustkandl nem azért hivatkozott Zsigmond említett törvényére, hogy abból a magyar és német Regale-ügy fejlődése közötti hasonlatosságot tüntesse ki, hanem egyenesen a magyar és német Regale-ügynek összefüggését (Zusammenhang) emeli ki, mi pedig sokkal több, mint a fejlődés hasonlatossága, kivált midőn ezen állítólagos összefüggésből Lustkandl úr valóságos közösséget akar következtetni.
És ha e részben isoláltan állana e tévedés, nem igényelne talán kiváló figyelmet. De Lustkandl tovább fonván a közösség bebizonyítására intézett fejtegetéseit, folytatja hiányos idézeteit, több törvényt hoz fel, melyekben ezen szó «Regale», vagy ezen szó «jus montanum» előfordul, s nem figyelmezve arra, hogy e szavak azon törvényekben nem a bányajogra vonatkoznak, azokkal részint a magyar királynak senki által kétségbe nem vont jogait, részint a magyar bányaregalenak 268a többi tartományokkal való közösségét akarja bebizonyítani, holott számos, általa ekképen idézett törvények a bányajogról s annak közösségéről egy betűt sem tartalmaznak. Így idézi többek között az 1729-diki 3. czikket, melyben bányászati dolgokról semmi említés nincsen, hanem panasz emeltetik a győri és komáromi várparancsnokok ellen, kik a regalékat, vagyis a korcsmáltatási és mészárszéki jogokat akarták gyakorolni. Így idézi az 1655-diki 31., 1715-diki 97., 1802-diki 7. törvényczikkeket, melyekben e szavak: jus montanum előfordulnak ugyan, de nem mint bányászati jog, hanem mint szőlőhegybeli adózás. Végig olvasva e czikkeket Lustkandl, világosan láthatta volna, hogy azokat az ő állításaira épen nem lehet alkalmazni. Különösen láthatta volna ezt az 1802-diki 7. czikkben, mely borról, szüretről és borbeli adózásról beszél, s különösen a 2. §-ban azt mondja: «Pari ratione ad evitandas in procreatione vini quoque illorum, qui vineas nonæ aut qualicunque juri montano, vel decimæ in natura desumi consuetis obnoxias cultivant, damnificationes constitutum est» stb. E sorokból észre kellett volna Lustkandlnak vennie: hogy e törvényekben a jus montanum még sem bányászati jog.
Azt higyjük-e, hogy Lustkandl úr csak idézte ezen törvényeket, de el nem olvasta? vagy azt higyjük, hogy azokat nem értette? De hiszen azon törvények latin nyelven vannak írva, Lustkandl úr pedig a latin nyelvben jártas. Vagy talán mivel némely szónak többféle értelme is lehet, mint például különösen a «jus montanum» szónak, Lustkandl az ily szót, a midőn azt a törvényben olvasta, tévedésből ama másik értelemben vette? De, mint említettük, ez különösen az 1802-dik évi 7. czikknél alig képzelhető.
És egyébiránt is attól, ki valamely nemzetnek közjogát akarja megírni, annyit követelni, hogy azon nemzet közjogi törvényeit, különösen, hogy úgy szóljunk, törvényeinek műszavait értse, talán nem épen szerénytelen követelés.
Vagy talán mindezen hibás idézetek sajtóhibák? Ha ez úgy van, minthogy azok igen számosak, valóban csodálkozunk, hogy Holzhausen nyomdájából, s a legjobb hírű Braumüller kezén keresztül oly hanyagul javított munka került ki.
Azt mondja talán a «N. Fr. Presse», hogy e tévedések mind csekélységek, s kár volt velök bibelődni. De vegye fontolóra, hogy Lustkandl egy hosszú lánczolatát állította fel az okoskodásoknak és combinatióknak, melyekre fekteti azon magyar közjogot, melyet ő létezettnek vitat. Okoskodásainak és combinatióinak alapját adatok 269teszik, melyeket felhozott, s midőn ezen adatok nagyrészt hibásak, helytelen magyarázatok által elferdítettek, akkor a hibák, tévedések, elferdítések kimutatása még csekélyebbeknek látszó pontoknál is fontos. Hibás adatokat, melyeket valaki fegyverül használ, s melyekre egész rendszert akar építeni, valók gyanánt elfogadni nem lehet.
Mi tehát az, mi a «N. Fr. Presse» keserű szavait igazolja? Egy tudós férfiú könyvet ír, s azt magyar-osztrák közjognak nevezi. Meglepő állításainak támogatására számos oly törvényeket idéz, melyek másról szólanak, vagy máskép szólanak. Egy magyar publicista kimutatja ezen botlásokat és elferdítéseket, s a «N. Fr. Presse» nem fejtegetve, nem bizonyítva, hogy a magyar publicista kimutatása alaptalan, azt méltatlan megtámadásnak s részben allotriának nevezi.
