II.
II.
Azt mondja a «N. Fr. Presse», hogy Deák műve távolról sem tudományos kritika, hanem egyedül politikai pártirat, melynek írója egyszer mindenkorra el akarja idegeníteni a svábokat attól, hogy kritikájukkal azon térre lépjenek, melyen nincs mit keresniök, hanem higyjék el szépen a magyar közjogtanítók magyarázatait, s ezekhez tartsák magukat. «Nincs kétség abban – folytatja a «N. Fr. Presse» – hogy nem Lustkandl az, hanem átalában a német kutatás (Deutsche Forschung), melyet Deák el akar szoktatni attól: hogy ily kirándulásokat tegyen.
Mennyi epe, mennyi keserűség egyfolytában! Csakugyan ingerlett kedélyűnek kell annak lenni, ki Deák művében ezeket látja.
Lustkandl magyar-osztrák közjognak nevezte munkáját, mely azonban nem rendszeres közjog. Egyes fontos közjogi kérdések tárgyaltatnak abban, de félreismerhetetlenűl a napi politikának elveihez idomítva. Ezen elvek szempontjából indul ki minden tételeinél, s hogy elméletét keresztül vihesse, megtámad mindent, tagad mindent, mi azzal össze nem fér. Corvin Mátyást jogtalanul választott királynak tekinti, mert nem volt az Árpád-ház nőágának ivadéka. Ő előtte az 1687-diki 1. törvény, mely a Habsburgi háznak fiágában az elsőszülöttségi sort megállapítja, üres dolog, az 1723-dik évi sanctio pragmatica, mely ugyanazon ház nőágára is átruházza az örökösödési jogot, felesleges, mert az elsőszülöttségi sor és a nőági örökösödés már 1527 óta meg voltak a mai Habsburgi házra nézve állapítva. Ő előtte nincsen nyomatéka annak: hogy I. Mária, Zsigmond, II. Ulászló magukat a 270nemzet által szabadon választott királyoknak nevezték; őket nem választás, hanem örökösödés útján illette a magyar korona, azt Lustkandl jobban tudja, mint azon királyok maguk tudták. Ő előtte az 1687-diki 1. és 1715-dik évi 3. törvényczikkek, melyekben elismertetett, hogy a Habsburgi ház fiágának kihaltával a szabad választás a nemzetre visszaszáll, jogellenesek voltak, mert e törvények sanctiója által I. Leopold és III. Károly saját házuk nőágának már 1527 óta megállapított örökösödési joga ellen cselekedtek. Ő szerinte Magyarország és az örökös tartományok egyesült országgyűléseket, sőt közös birodalmi gyűlést is tartottak; a hadügy, pénzügy és politikai ügyek közösek voltak. Ő szerinte a nemzetnek törvényhozási joga csak némely tárgyakra volt, s nem a magyar törvények által szorítva; ő szerinte a magyar király által kiadatni szokott koronázási hitlevél is alkotmányunk szerint egyátalában szükségtelen, daczára annak, hogy minden koronázási hitlevélben világosan el van ismerve a koronázási hitlevél kiadásának múlhatatlan szüksége. És miután az egész magyar közjogon ily módon keresztül-kasul jár, mindent fölforgat, mi elméletével ellenkezik, visszamegy a napi politika elveihez, melyekből kiindult, s elmondja, mit kell jövendőre cselekedni. Meg vagyunk győződve, hogy a ki e könyvet átolvassa, kétkedni sem fog, hogy az valóságos pártirat, s úgy hiszszük, ezt Lustkandl maga sem kívánja tagadni.
Ezen munkára írta Deák észrevételeit, de a munkának csak azon részére, mely a positiv magyar közjogot, s az azzal kapcsolatban álló magyar történelmet tárgyalja. Maga Deák kimondja észrevételeinek elején (a 4-dik lapon), hogy nem ereszkedik politikai vitatkozásokba, csak azokra szorítkozik, miket Lustkandl, a törvényekre és történelemre hivatkozva, a közjog terén mint megtörténteket vagy jogilag fennállókat felhoz. Kimondja továbbá észrevételeinek végén is hogy ha Lustkandl nem positiv közjogot, hanem politikai programmot írt volna, s mellőzve a történelmet és törvényeket, politikai szempontból fejtegetné, hogy – nézete szerint, – miként kell Ausztriának és Magyarországnak közjogát jövőre átalakítani, nem foglalkoznék állításaival, mert nem szándéka politikai programmok bírálgatásába bocsátkozni. És folytatja alább: «De Lustkandl positiv közjogot írt, Magyarország és Ausztria közjogát, úgy mint az nézete szerint létezett, s jogilag jelenleg létezik; történelmi tényekre hivatkozott, törvényeket idézett s elméletét azokra kívánta alapítani. Lustkandlnak e positiv téren elkövetett botlásait akarta Deák kimutatni, és megtámadásait, melyeket alaptalan okoskodásokkal, s néhol a törvények értelmének 271elferdítésével a magyar nemzet törvényes jogai ellen intézett, óhajtotta czáfolva visszautasítani».
Így szólott Deák, s ezen iránytól el sem tért munkájában, nem lépett túl azon határokon, miket magának kitűzött.
Ha a «pártirat» fogalmát a «N. Fr. Presse» úgy értelmezte volna, hogy mivel az eddigi törvényeknek, s az ezen törvényekben megállapított közjogi rendszernek valóságos értelmét Lustkandl egyféleképen, Deák másféleképen magyarázta, ők e részben két különböző pártnak nézeteit képviselik, s irataik valóságos pártiratok, nem vitatkoznánk ily értelmezés felett, hiszen ily értelemben minden tudományi vitatkozások némileg pártviták, s az ezeket tartalmazó iratok pártiratok.
De a «N. Fr. Presse» Deák művét határozottan politikai pártiratnak nevezte, és ez – nézetünk szerint – nem áll.
Politikai pártiratok nemcsak a múlttal foglalkoznak, hanem a jövővel is. Nemcsak azt fejtegetik, hogy az eddig alkotott közjogi törvényeknek mi a valóságos értelme, hanem a felett is vitatkoznak, vajjon ama törvények czélszerűek-e jelenleg és jövőre. Szóval az opportunitás, politikai szükség s a körülményekből eredő kényszerűség tekintete ily iratokban fontos szerepet játszanak.
Lustkandl azt mondotta: «így kell lenni, mert a magyar közjogi törvények szerint eddig is így volt». Deák Lustkandl ezen állításának második részét támadta meg; tagadta, hogy a magyar közjog eddig úgy állott, mint Lustkandl vitatja. Deák észrevételei Lustkandl e részbeni tévedésének kimutatására voltak irányozva. De Deák nem bocsátkozott abba, hogy jövőre mi lenne megállapítandó, sőt határozottan kijelentette, hogy ilynemű politikai vitatkozásokba nem akar bocsátkozni.
Vagy talán azért oly keserű a «N. Fr. Presse», és azért nevezi oly ingerülten Deák művét csupán pártiratnak, mert abban Lustkandlnak hibás idézetekre és helytelen magyarázatokra épített elmélete, a tévedések világos kimutatásával, alapjában van megtámadva? Beszélhetett volna Lustkandl bármit a jövőről, csak a múltat el ne ferdítette volna, hogy ily módon alapot rakhasson a jelenre és jövőre vonatkozó elméletének, Deák – úgy hiszszük – észrevételeit nem írta volna.
Tekintse azonban a «N. Fr. Presse» Deák észrevételeit, ha tetszik, politikai pártiratnak, mi véle hosszasan e tárgy fölött vitázni nem fogunk. Mi csak ellenkező nézetünket akartuk elmondani, és azon okokat, melyeknél fogva Deák észrevételeit politikai pártiratnak nem tekinthetjük. Egyébiránt politikai pártiratok is tehetnek hasznos szolgálatot 272az igazság felderítésére. Az ily iratok becse felett is azok tartalma határoz.
Nem tudjuk, mi okból és mi alapon állította a «N. Fr. Presse», hogy Deák a svábokat akarta egyszer mindenkorra elidegeníteni attól, hogy a magyar közjoggal foglalkozzanak, s hogy tulajdonképen nem Lustkandlt, hanem átalában a német kutatást akarta elszoktatni az efféle kirándulásoktól.
Deáknak egész értekezésében egy szó nem fordul elő, melyet a legepésebb gyanakodó képes volna – bármi csekély látszatával a valószinűségnek – oda magyarázni, hogy az akár a svábok ellen, akár pedig átalában a német kutatás ellen volna irányozva. Tiszteljük és teljes mértékben méltányoljuk mi a német nemzet tudományosságának mélységét és alaposságát. Tudjuk, hogy a tudományok legtöbb ágait épen a német tudósok alapos kutatásai fejtették ki leginkább. De tudjuk azt is, hogy nem minden német tudósnak kutatásai alaposak.
Saját ügyeink körében is köszönettel fogadjuk a részrehajlatlan alapos kutatásokat, fölvilágosításokat s netalán hibás nézeteink helyreigazítását, bárkitől származzanak azok. De midőn valamely tudós, legyen az német, magyar, vagy bármely nemzetbeli, kutatásaiban úgy jár el, mint Lustkandl, ki nem a talált, valóságos adatokból vonta ki az igazságot, hanem előre megállapított elméletének támogatására keresett adatokat, s a hol világos adatokat nem talált, idézett olyanokat, mik más tárgyakról szólanak, vagy oda gondolt valamit, a mi ott nincs, vagy a máskép hangzó adatokat magyarázatokkal igyekezett elméletéhez idomítani: akkor csakugyan kénytelenek vagyunk kimondani, hogy az ily kutató tudósnak tudománya – legalább e tárgyban – nem mély, és kutatásai nem alaposak.
És ha azután valaki közülünk a kutatónak botlásait kimutatja, eljárását megrója, és hibás adatokra épített állításait czáfolja, mint Deák tőn Lustkandl könyvével: lehet-e azt a német nemzet sértésének, vagy átalában a német kutatás elidegenítésére irányzott törekvésnek bélyegezni? kivált midőn az egész munkában a svábok s a német kutatás, mit a «N. Fr. Presse» kiemel, csak egy betűvel sincsenek megemlítve?
Miért akarja tehát a «N. Fr. Presse» Lustkandlt a német nemzet háta mögé bujtatni? A német nemzet sokkal bölcsebb, semhogy mindazokért, miket valamely német tudós állított és vitatott, solidaritást akarjon magára vállalni.
Valamint fonákság volna követelni azt: hogy a mit Deák állított, 273azt megtámadni, czáfolni, sőt keményebben is megróni ne lehessen csak azért, mert azokat Deák állította, úgy kétségtelenül fonákság az is, mit a «N. Fr. Presse» állított, hogy azok, a miket Deák Lustkandlnak állításai és eljárása ellen mondott, nem Lustkandl ellen, hanem átalában a német kutatásnak elidegenítésére van irányozva.
Egy német tudós könyvet ír a magyar közjogról. Egy magyar publicista észrevételeket ír e könyvre, s igyekszik czáfolgatni az abban előforduló állításokat, kimutatni a tévedéseket, sőt néhol keményebben is szól azon eljárásról, melyet a könyv írója követett. A «N. Fr. Presse» méltatlannak hiszi a magyar publicista kritikáját s védelmére kél a német tudósnak. Ez ellen, úgy hiszem, kifogást tenni nem lehet. De miből áll a «N. Fr. Presse»-nek egyik fővédelme? Reá fogja a magyar publicistára, hogy az tulajdonképen nem is Lustkandlt, hanem a svábokat s átalában a német kutatást akarta megtámadni, s a kutatásoknak ismétlésétől elidegeníteni, holott mindezekről a magyar publicista észrevételeiben csak egy betű sem fordul elő. Keményen kifakad czikkeiben az ellen, hogy bárkinek tekintélye döntő lehessen ott, hol csak az igazság bírhat elhatározó erővel, és ebben teljes igazsága van. De ő maga mit cselekszik? Izgatni akarja a német tudományosságot, a német kutatást, melyet senki meg nem támadott, s ezen, valóban nagy tekintélyeket szeretné paizsúl, fegyverűl használni. Mikép fogja nevezni a «N. Fr. Presse» saját eljárását?
Azt mondja a «N. Fr. Presse» egyik czikkében: hogy Lustkandl egy kicsit ártott magának azzal, hogy az 1848-diki magyar törvények törvényességét tagadta, valamint azzal is, hogy a Deák által felállított personal-unio ellenében a Habsburgi ház uralkodásának kezdetétől fogva bevégzett real-unio dogmáját akarta bebizonyítani. A «N. Fr. Presse»-nek sem tetszik tehát e két lényeges pontja Lustkandl könyvének.
De hiszen épen ez a két pont az, melyért Lustkandl egész könyv írta. Ezen két pontot akarta ő bebizonyítani, s az egész magyar történelmet és közjogot csak azért akarta felforgatni, hogy e két pontot bebizonyíthassa. Mert e két pont nélkül egész elmélete összeroskad, azok nélkül nehéz lett volna a múltból a jelenre és jövőre oly következtetéseket vonni, minőket ő óhajtott.
Ha Lustkandl csak azt írta volna, hogy mióta Magyarország Ausztriával a Habsburgi ház alatt együtt áll, gyakran mutatkozott törekvés a szorosabb reál-unióra, hogy azon hosszas háborúk alatt, melyek egy érdekért egyesült erővel valának folytatva, elkerülhetetlenek voltak oly viszonyos érintkezések, melyek a personal-unio határain 274túl mentek, s hogy a birodalom minden részeinek érdekében jövőre is szükséges a personal-uniónál szorosabb kapcsolat, ha – mondjuk – ezeket írta volna, kihagyva épen azon két lényeges pontot, mely a «N. Fr. Presse»-nek sem tetszik, akkor könyve egész más munka lett volna, sokkal rövidebb és jelen munkájához alig hasonló. Ily munkára valószinűleg Deák sem írt volna észrevételeket, mert azon kérdés felett, hogy a múltban vannak-e nyomai valamely szorosabb kapcsolat utáni törekvésnek, s fordultak-e elő a personal-unio határait haladó érintkezések esetei, vitatkozni alig volt volna érdemes, a jövőt illetőleg pedig Deák, a mint észrevételeiben is mondja, semmi politikai programm taglalgatásába nem bocsátkozott volna.
Különösen kiemeli a «N. Fr. Presse» az 1559, évi 8-dik és 1569. évi 38-dik t.-czikkeket, s éles gúnynyal ajánlja Deáknak, hogy azokról legközelebbi röpiratánál a personal-unio érdekében szerezzen tudomást.
A «Pester Lloyd» különösen az idézett 1569-dik évi 38-dik czikkre azon megjegyzést tette: hogy annak rendelete, úgy látszik, egyes polgároknak az udvari kamarához és udvari főhadi tanácshoz intézett magánkereseteire vonatkozik.
Erre a «N. Fr. Presse» kemény szavakban válaszol. Vakmerőnek nevezi a «Pester Lloyd» állítását, közli német fordításban az idézett 38-dik czikket, személyes kezességet vállalván a fordítás hűségéért, s következő szavakkal végzi kifakadásait: «Kérdezzük: hamisan idézett-e Lustkandl? Adja elő a «Pester Lloyd»-nak spiritus familiarisa az igazi szöveget, de «úgy látszik» és más efféle szavak nélkül (ohne «scheint und dgl.»). De ha Lustkandl helyesen idézett, akkor semmi becsületes ember nem kívánhatja: hogy mások hallgatva engedjék, hogy azzal, mint hazuggal bánjanak, csak azért, mert Deák az ellenfele».
Kit, nevezett a «N. Fr. Presse» a «Pester Lloyd» spiritus familiarisának, nem vizsgáljuk; de szívesen felelünk mi helyette.
Abban igazsága van a «N. Fr. Presse»-nek, hogy Lustkandlt csak azért, mert Deák neki ellenfele, hazugnak nevezni nem lehet. Mire már fenntebb megjegyeztük: hogy tudományos vitatkozásoknál nem a személy, nem a tekintély, hanem egyedül az igazság bírhat döntő erővel. Mi még a hibás idézetekért sem neveznénk Lustkandlt hazugnak, mert nem vagyunk kedvelői az efféle kemény szavakba foglalt itéleteknek.
Mielőtt azonban fejtegetésekbe bocsátkoznánk, minthogy azok tárgya az 1569-dik évi 38-dik czikknek valóságos tartalma, s így annak szövegére gyakran hivatkozunk, ide igtatjuk, az olvasó kényelme végett is, annak eredeti latin szövegét, mely így szól:
275Institerunt quoque Status et Ordines, ut quia Regnicolis valde onerosum est, negotia et supplicationes eorum ex Hungarico ad Belli cum Consilium, et inde quandoque ad Cameras remitti, Maiestas Cæsaræ et Regia dignaretur in rebus fidelium suorum Hungarorum, Hungarico uti consilio.*
Id, quod iam constitutum erat. (Ulad. Decr. 1. a. 6. et 7.) Et confirmatur novissime An. 1715. a. 17. Et An. 1723. a. 16.
§. 1. Qua in parte, Maiestas Sua benigne declaravit: quae iustitiam, iura libertatesque Regni concernunt, in Hungarico; quæ Cameralis, in Camera; quæ vero bellica negotia sunt, in Bellico Consilio (more hactenus observato) tractari:
§. 2. Ac proinde adminus duos, videlicet unum Ecclesiasticum, alterum Vero Sæcularem, ex Maiestatis Suæ Consiliariis Hungaris, Aulam continue sequi debere, quo Maiestas eius illorum opera, in rebus istis Hungaricis, iustitiam, et iura libertatesque Regni concernentibus, uti possit.
§. 3. Cum quibus etiam de Regni bellicis rebus, ubi necessitas postulabit, se collaturam; ac insuper, ut in præfatis Cameræ, et Bellico Consiliis, partes eo citius, breviusque expediri, et sumptu illo, quam hactenus in interpretes facere coactas fuisse, Regni Status conquesti sunt, sublevari queant, curaturam clementer obtulit, ut imposterum bini interpretes, tam apud Cameræ suæ Aulicæ, quam Bellicum Consilium (qui a Maiestate Sua salarium accipiant, ac Partibus operam suam interpretando gratis præstent) interteneri, et dictis Consiliis, vel eorundem Præsidibus, alterni continue adesse debeant.
Lustkandl ezen törvényczikket könyvének 108-dik és 109-dik lapjain nemcsak idézte, hanem annak eredeti latin szövegét a magyar törvénykönyvből, eltérés nélkül, szakaszonkint ki is írta. A közlött latin szöveg tehát nem hibás. De az eredeti latin nyelven közlött egyes szakaszoknak tartalmát német nyelven kivonván és fejtegetvén, oly szavakat és oly eszméket is emel ki, mint a törvényben levőket, melyek ama törvényben sehol elő nem fordulnak. És épen ezen szavakra és eszmékre alapítja gyakran okoskodásainak egyik lényeges részét.
Így például a 2-dik és 3-dik szakaszból azt emeli ki a 109-dik lapon, hogy azok jogot adnak a magyaroknak, hogy az udvari kamarához és udvari tanácshoz két-két (zwei-zwei) magyar tanácsosok adandók, kik a felett őrködjenek, hogy ezen két közönséges kormányszék eljárása által a magyarok egyéb szabadságai ne csorbíttassanak: «dass je zwei ungarische Räthe zur Hofkammer und zum Hofkriegsrathe hinzugefügt werden sollen, welche darüber wachen sollen, dass durch 276die Gebahrung dieser allgemeinen Ämter den sonstigen ungarischen Freiheiten nicht geschadet werden möge».
Az eredeti latin szöveg pedig, melyet, mint említők, Lustkandl is közöl, azt mondja, hogy «ő felsége magyar tanácsosai közül legalább kettőnek, tudniillik egy egyházinak és egy világinak folytonosan az udvart kell követni, hogy ő felségének ezekben a magyar dolgokban, melyek az igazságszolgáltatást, s az ország jogait és szabadságait tárgyazzák, azoknak szolgálatával élhessen», a 3-dik szakasz pedig e sorral kezdődik: «Kikkel, midőn a szükség kívánni fogja, az ország hadi dolgairól is fog tanácskozni». Minő különbség van e kettő között!
Lustkandl szavaiban világosan és határozottan azon eszme van kimondva, hogy az említett magyar tanácsosok az udvari kamarához és udvari hadi tanácshoz voltak hozzáadva (hinzugefügt). Ellenben az idézett törvény azt rendeli, hogy azok folytonosan az udvart kövessék. E két értelmezés között pedig lényeges a különbség. Ha a törvény azt akarta volna mondani, a mit abból Lustkandl kiolvasott, nem azon kifejezéssel élt volna: az udvart folytonosan kövessék, «aulam continuo sequi debere», hanem világosan kimondotta volna: «Cameræ aulicæ et consilio bellico adiunguntur».
Lustkandl azt vonta ki az említett törvényből, hogy két-két magyar tanácsos volt hozzáadandó az udvari kamarához és a hadi tanácshoz (Dass je zwei ungarische Räthe zur Hofkammer und zum Hofkriegsrathe hinzugefügt werden sollen), tehát mindenikhez külön kettő. A törvényben pedig az van, hogy ő felsége magyar tanácsosai közül legalább kettőnek folytonosan követni kell az udvart. És ez is lényeges különbség. Mert ha a «je zwei» szavak, vagy ezen szavaknak más szavakban kifejezett értelme ott állana a törvényben, könnyebb volna a törvényből azt magyarázgatni: hogy azon magyar tanácsosok az udvari kamarához és hadi tanácshoz voltak hozzáadva, különben a «je zwei» szavaknak nem volna értelme. De mivel ezen szavak az említett 2-dik szakaszban elő nem fordulnak, hogy lehetett azokat onnan kiolvasni?
Lustkandl szerint azért adattak ezen magyar tanácsosok az udvari kamarához, hogy őrködjenek, hogy ama két közönséges hivatal (diese Allgemeinen Ämter) hivatalos eljárásaikban Magyarország egyéb szabadságait meg ne sértsék. Az idézett törvény szerint pedig azért kellett ő felsége magyar tanácsosai közül legalább kettőnek folyvást követni az udvart, hogy ő felsége ezekben a magyar dolgokban, melyek az igazságszolgáltatást s az ország jogait és szabadságait tárgyazzák, az ő szolgálatukkal élhessen, és (mint a 3-dik szakasz első sorai mondják) 277midőn a szükség kívánja, velök az ország hadi dolgairól is tanácskozzék.... Nincs tehát az idézett szakaszokban csak távolról is megemlítve azon őrködés, melyet az említett magyar tanácsosoknak, Lustkandl szerint, az udvari kamaránál és hadi tanácsnál gyakorolniok kellett volna, valamint arról sincs ott szó: hogy azok eme két kormányszéknek bármi tekintetben tagjai lettek volna.
Lássuk továbbá, mit olvasott ki Lustkandl az idézett törvény 3-dik szakaszából. Közli ezen szakaszt is eredeti latin szövegben, s annak tartalmáról a 110. lapon így szól: «Es sollen also die zwei bei dem Könige weilenden ungarischen Räthe bei dringenden Anlässen, ubi necessitas postulabit, auch im Kriegsrathe mitgehört werden, und je zwei Dolmetsche der Gesetze, also gewissermassen Kronjuristen, der allgemeinen Hofkammer und dem allgemeinen Hofkriegsrathe mit beigegeben und vom Kaiser erhalten werden».
Az idézett 3-dik szakasz ellenben az említett tolmácsokra nézve azt mondja: És azonfelül, hogy az említett kamaránál és hadi tanácsnál a felekkel (partes) annál hamarább és rövidebben lehessen végezni, s azon költségről, melyet eddig, mint az ország rendei panaszolják, a tolmácsokra voltak kénytelenek fordítani, ő felsége kegyelmesen megajánlta, hogy gondoskodni fog, miszerint mind az udvari kamaránál, mind a hadi tanácsnál, két-két tolmács tartassék, kik ő felségétől kapják fizetésöket, a feleknek tolmácsolva ingyen szolgáljanak, s az emlílített tanácsoknál (a kamaránál és a hadi tanácsnál) vagy azok elnökeinél egymást váltva jelen legyenek.
Világos ezen sorokból, hogy a törvény határozottan nyelvtolmácsokról szól, olyanokról, kik azért voltak a kamarához és hadi tanácshoz rendelve, azért kaptak ő felségétől rendes fizetést, hogy a feleknek azon két kormányszéknél a nyelvre nézve tolmácsul szolgáljanak, s e szolgálatot, a feleknek minden terheltetése nélkül, ingyen teljesítsék. Ezt a törvény szövege annyira kétségtelenné teszi, hogy alig foghatjuk meg, mikép lehetett az említett szakaszban legkisebb nyomát is találni a törvények tolmácsainak, vagy épen korona-jogászainak. Igaz tehát e pontra nézve is, hogy Lustkandl oly eszmét, oly szavakat olvasott ki a törvényből, mik abban elő nem fordulnak. És pedig lényegesek ezen eszmék és szavak, melyeket Lustkandl ama törvénybe oda gondolt, mert ha azok csakugyan ott állanának, nagy támaszul szolgálnának Lustkandl okoskodásainak.
Azt mondja talán a «N. Fr. Presse», hogy az még nem idéz hamisan, ki az idézett törvénynek eredeti latin szövegét eltérés nélkül 278bele írja könyvébe, az ott előforduló szavakat és eszméket azonban saját egyéni nézete szerint máskép értelmezi. Ám legyen. Mi nem akarjuk Lustkandl ellen azon kemény szavakat használni, miket a «N. Fr. Presse» emleget: a hazugságot, hamisítást, hamis idézést. Annyi azonban mégis csakugyan igaz, hogy midőn a törvénynek közlött eredeti szövege oly nyelven van írva, melyet az olvasóközönségnek nagy része nem ért, az író pedig az idézett törvény tartalmát elemezvén, oly szavakat és tételeket ad elő, mint a törvényből merítetteket, mik abban nincsenek, azt sem hű, sem pontos idézésnek nem lehet mondani.
Szabad legyen nekünk is minden ingerültség nélkül azon őszinte kérdést intéznünk a «N. Fr. Presse»-hez: minek nevezné ő azon írónak eljárását, ki lényeges állításai mellett számos oly törvényeket idéz, mikben azon tárgyról egy szó sem fordul elő, holott ha azon törvényeket csak egyszer végig olvasta, lehetetlen volt nem látnia, hogy azok félremagyarázhatlanul egészen más tárgyakról szólanak; ki valamely általa idézett és közlött törvényt elemezvén, ezen elemezés közben a törvénynek néhány lényeges szavát más szavakkal cseréli fel, oly szavakkal, mik a törvényben nincsenek, egyes, igen fontos kifejezéseket belegondol a törvénybe, mik ott nem találtatnak, és azután ezen elcserélt vagy belegondolt szavakra építi okoskodását; ki valamely törvénynek tartalmát csak kivonatban adván elő, e kivonatba oly tételeket sző bele, melyek a törvényben egy betűvel sincsenek említve, s ezzel tévedésbe hozza a kivonat hűségén nem is kételkedő olvasót; ki, hogy elméletét a törvény szavaival támogassa, a törvénynek egyedül csak utolsó szakaszát idézi és közli, az elsőbb szakaszokat pedig épen egészen elhallgatja, holott épen ezen első szakaszok azok, melyek a harmadik szakasznak egészen más értelmet adnak, s melyekből, ha minden szakaszok összefüggésben olvastatnak, világos, hogy azon törvény egészen másnemű tárgyról szól? Teszi pedig ezt azon író, ismerve az elsőbb szakaszok tartalmát, s jól tudva: hogy ha közli azokat is, nem lesz olvasó, ki az utolsó szakaszt úgy magyarázza, mint a hogy azt ő magyarázta.
Lustkandl pedig így járt el, midőn azon állítását fejtegette: hogy a Habsburg ház nőágának örökösödési joga már 1527 óta meg volt állapítva; így járt el a bányajog feletti okoskodásainál, így járt el az ezüst kivitelről szóló 1554-dik évi 17-dik törvényczikknek idézésénél, így járt el az 1715-dik évi 59-dik czikk elemezésénél, így járt el, midőn az, 1723-dik évi 21-dik czikknek elsőbb szakaszait elhallgatva, annak csak utolsó szakaszát hozta fel, így járt el több más esetekben is, melyek Deák észrevételeiben világosan ki vannak mutatva. És most a «N. Fr. 279Presse»-nek ingerült kérdésére egyszerűen azt feleljük: mondja meg a «N. Fr. Presse» maga, miként idézte, magyarázta és elemezte Lustkandl a magyar közjogi törvényeket?
