III.
III.
Kimutattuk előbbi czikkünkben: hogy az 1569-dik évi törvényczikknek tartalma nem egészen olyan, minőnek azt Lustkandl s az ő nyomán a «N. Fr. Presse» magyarázták, s hogy ezen magyarázat és a törvénynek eredeti szövege lényegesen különböznek egymástól.
Vakmerőnek nevezi a «N. Fr. Presse» a «Pester Lloyd»-nak azon állítását: hogy «az említett törvényczikknek rendelete, úgy látszik, egyes polgárok magán ügyeire vonatkozik, még pedig oly magán ügyeire, melyek azoknak az udvari kamara vagy udvari hadi tanács elleni követeléseiket tárgyazták». De vizsgáljuk figyelemmel a törvény szövegét.
A bevezetésben elmondják az ország rendei, hogy nagyon terhes az ország lakosaira nézve: hogy ügyeik és folyamodásaik (negotia et supplicationes eorum) a magyar tanácsból a hadi tanácshoz, onnan pedig néha a kamarához küldetnek vissza. Ugyanazért kérik ő felségét, méltóztassék hű magyarjainak dolgaiban a magyar tanácsot használni. Továbbá a törvényczikk utolsó szakaszában megemlíttetik az országos rendeknek azon panasza is: hogy az udvari kamaránál és hadi tanácsnál kénytelenek a felek sokat költeni tolmácsokra.
Az ország rendei tehát kizárólag egyes polgároknak magán ügyeiről és folyamodásáról szólottak ezen törvényczikkben, egyes polgárok terheltetése miatt emeltek panaszt, s ezekre nézve sürgettek orvoslást ő felségénél. Más tárgyat pedig meg sem említettek.
Ő felsége a rendek panaszára és kivánatára azt felelte, hogy az igazságot és az ország jogait, szabadságait illető dolgok a magyar tanácsban, a kamaraiak a kamaránál, a hadiak a hadi tanácsnál tárgyaltatnak az eddig megtartott szokás szerint «more hactenus observato». Ugyanazért ő felsége magyarországi tanácsosai közül legalább kettőnek, egy egyházinak tudniillik és egy világinak, folytonosan az udvart kell követni, hogy ő felsége ezekben az igazságot, s az ország jogait, szabadságait illető magyar dolgokban azok tanácsával élhessen. Kikkel az ország hadi dolgairól is, midőn a szükség kivánja, értekezni fog. A tolmácsokat illetőleg pedig a felek költségeinek megkimélése végett ő felsége mind az udvari kamarához, mind az udvari hadi tanácshoz 280két-két tolmácsot rendelt, kik fizetésüket ő felségétől kapják, s a feleknek tolmácsolva ingyen tesznek szolgálatot.
Két részből áll e törvényczikknek tartalma: Az ország rendeinek előadásából s illetőleg kérelméből és ő felségének erre adott válaszából, mely az ország és fejedelem közös egyetértésével határozattá lőn. Az ország rendeinek előadásában és kérelmében nincs másról szó, csak egyesek magán ügyeiről és folyamodásairól. Miért kellene tehát az arra és pedig egyenesen arra adott királyi válasz értelmét messzebb terjeszteni, mint azon panaszok orvoslására, melyek végett a törvény alkottatott?
És ha vizsgáljuk, minők lehettek az egyes polgároknak azon magánügyei és folyamodásai, melyek – mint a törvényben elmondatik – a magyar tanácsból a hadi tanácshoz, onnan pedig néha a kamarákhoz küldetnek vissza, mindenek élőtt azt kell állítanunk: hogy azok oly ügyek nem lehettek, melyek bárki által valamely magyarországi lakos ellen indíttattak, mert hogy az igazságot s az ország jogait és szabadságait illető magyar dolgok az udvari kamara és hadi tanács illetősége alá nem tartoztak, azt még Lustkandl és a «N. Fr. Presse» is elismerik, az ország jogainak egyike pedig az: hogy magyar polgárt csak hazájának törvényes birósága előtt lehet kereset alá venni, és így a magyar polgárok ellen indított keresetek az udvari kamara és hadi tanács előtt nem tárgyaltathattak. A törvényben említett magán ügyeknek és folyamodásoknak tehát olyanoknak kellett lenni, melyekben azon egyes magyar polgárok nem keresett, hanem kereső felek voltak. Ezek azok, miket a «Pester Lloyd» is állított, s miket a «N. Fr. Presse» vakmerő állításoknak nevezett. Mi azonban azt hisszük, hogy a «Pester Lloyd» állításai nem oly vakmerőek, minőknek azokat a «N. Fr. Presse» bélyegezni szeretné.
De tegyük fel, hogy tévedtünk; tegyük fel, hogy az említett 1569-dik évi 38-dik törvényczikk szerint a magán ügyeken és folyamodásokon túl más magyar tárgyakra is kiterjedt az udvari kamarának és hadi tanácsnak hatósága: vajjon olyneműek voltak-e azon tárgyak, olynemű és természetű volt-e azon hatóság, hogy abból valóságos realuniót lehessen alaposan következtetni?
Lustkandl – s az ő nyomán a «N. Fr. Presse» – különösen kiemelik az idézett törvénynek eme szavait: quæ Cameralia in Camera, quæ autem bellica sunt, in Bellico consilio (more hactenus observato) tractari, és ezen szavakból indulnak ki további okoskodásaikban.
Nézetünk szerint különös figyelmet érdemel e sorokban ama néhány szó, mely határozottan oda van függesztve záradék gyanánt a 281törvény azon szabályához, hogy a kamarai dolgok a kamaránál, a hadiak a hadi tanácsnál tárgyaltassanak. E néhány szó pedig ez «more hactenus observato», az eddig megtartott szokás szerint.
Nem a tárgyalások modorára vonatkoznak e szavak, mert akkor a törvény azt mondotta volna: «modo hactenus observato», az eddigi módon. Egyébiránt mivel épen ezen törvény által van némi változás téve az udvari kamaránál és a hadi tanácsnál eddig követett módra nézve, a mennyiben a felek könnyebbségére ingyen tolmácsok vannak oda rendelve, mik előbb nem voltak, a more hactenus observato – a tárgyalási módra alkalmazva – nem lett volna elmondható.
Mire terjed tehát az említett záradéknak ereje és értelme? Kétségtelenül arra, hogy a mely kamarai és hadi ügyek eddig az udvari kamaránál a hadi tanácsnál tárgyaltattak, azok ezentúl is ott fognak tárgyaltatni, mert hiszen a melyek eddig nem ott valának tárgyalva, azokra a «more hactenus observato» nem volna alkalmazható. Ugyanazért
Azt kell mindenek előtt vizsgálnunk: hogy az 1569-dik évet megelőzött korszakban a Magyarországot illető kamarai és hadi ügyek közül melyek lehettek azok, miknek tárgyalása törvény szerint az említett két udvari kormányszékhez tartozott?
Tekintsük először is a kamarai ügyeket. Egyik igen fontos kamarai tárgy volt mindenkor a harminczadok ügye, mind kereskedelmi, mind államjövedelmi tekintetből. A magyarországi harminczadokra nézve azon korszakból, mely I. Ferdinánd uralkodásának kezdetétől az annyiszor idézett 1569-dik évi törvény alkotásáig lefolyt, nem egy törvény tesz arról tanuságot, hogy azokra az udvari kamarának hatósága törvényesen ki nem terjedett, hanem azok felállítása, megszüntetése, szabályozása, sőt még a fizetendő díjak meghatározása is a magyar törvényhozás jogaihoz, kezelése pedig egyenesen ő felsége magyar kamarájának köréhez tartozott. Ily törvények a többek között az 1542-dik évi 45-dik czikknek I-ső szakasza, az 1553-dik évi 18-dik, 1546-dik évi 54-dik, 1556-dik évi 37-dik és 1548-dik évi 58-dik czikkelyek, melyek némely új harminczadok felállításáról, másoknak áttételéről, másoknak pedig megszüntetéséről rendelkeznek. Ilyen az 1553-dik évi 18-dik czikk, melyből világos, hogy a harminczadi díjakat is a törvényhozás határozta meg. Ilyen az 1553-dik évi 19-dik czikknek 4-dik szakasza, mely azt rendeli, hogy midőn a harminczadfizetésre vonatkozó követelés miatt (super exactione tricesimarum) vagy más okból a harminczadosok és egyéb hivatalnokok között viszály, támad, 282az ne az udvari kamara elébe, vagy az ausztriai kamarások és igazgatók elébe vitessék, hanem az ily viszályt a magyar királyi helytartó, s a magyar királyi kamara tanácsosai vizsgálják meg és intézzék el. Ilyen – hogy többeket ne említsünk – az 1554-dik évi 11-dik czikknek 3-dik és 4-dik szakasza, mely azt rendeli, hogy a magyarországi harminczadosok akár magyarok, akár idegenek, a magyar kamara tanácsosainak engedelmeskedjenek, s a Magyarországban történt dolgokra nézve külső kamarásokhoz és azok itélőszékeihez, ha valami elitélendő történt, ne forduljanak (de negotiis in Hungaria gestis ad externos Camerarios et eorum judicia, ubi quid judicandum contingit, se se non referant). És így a Magyarországban elkövetett harminczadi csempészetek felett sem itélhetett az udvari kamara.
A magyar harminczadok tehát – ezen elsorolt törvények bizonyítása szerint – az 1569-dik évi törvény alkotásának korszakában sem állottak törvényesen az udvari kamarának illetősége alatt, következve a more hactenus observato szavakban foglalt záradék szerint semmi esetre sem lehet azokat az udvari kamara tárgyalása alá tartozottak közé sorolni.
Másik nagy fontosságú kamarai tárgy a pénzverési királyi jognak kezelése. A magyar pénzek súlyát, belértékét, alakját, köriratát a magyar törvényhozás határozta meg az említett korszakban is, mint ezt az 1547-diki 24-dik, 1552-diki 46-dik, 1548-diki 51-dik, 1550-diki 48-dik, 1557-diki 14-dik törvényczikkek bizonyítják; a magyarországi aranyat, ezüstöt a magyar kamarához kellett vinni, mint az 1557-diki 15-dik czikkből is látható, s a pénzverdék a magyar kamara felügyelete és az ország primásának, mint főpisetariusnak vagy megbizottjának ellenőrködése alatt állottak, s mindezekbe az udvari kamarának semmi törvényes befolyása nem volt, mint ezt az idézett törvények és az 1553-diki 23-dik és 1563-diki 63-dik czikkek is mutatják. A more hactenus observato értelmében tehát a pénzverési ügy sem tartozott törvényesen az udvari kamara tárgyalása alá.
A közadónak minden nemeit (contributiót, lucrum Cameræ-t, subsidiumokat) az ország gyűlése határozta meg, a kivetés pedig és behajtás minden idegen avatkozás nélkül az ország közhatóságait illette. Minden behajtott közadó rendesen a magyar királyi kamarához, néha, különösen a subsidiumokra nézve, országgyűlésileg kinevezett kincstárnokok kezéhez adatott be, s a királyi kamara köteles volt felügyelni hogy a beszedett pénzek mindenütt a kitüzött czélra fordíttassanak. A királyi kamara volt a törvény által megbízva, hogy számot vegyen a 283pénzt beszedő kincstárnokoktól, sőt maga is köteles volt az országgyűlés színe előtt számot adni ő felségének az általa kezelt pénzekről; és mindezekbe az udvari kamarának törvény szerint semmi beleszólása nem volt. Az 1542-dik évi 15, 16. és 17-dik, az 1545-dik évi 40, 41 és 42-dik, az 1566-dik évi 9-dik, az 1567-dik évi 15-dik és az 1569-dik évi 6-dik és 16-dik czikkek bizonyságai fentebbi állításunknak. Tehát az 1569-dik évi 38-dik czikk, midőn azt mondja: Cameralia in Camera (more hactenus observato) tractari, az adózási ügyet sem tekinthette oly kamarai tárgynak, mely az udvari kamaránál tárgyaltatott volna.
A bányászat körében kétségtelenűl volt az udvari kamarának is befolyása a magyar bányák művelésére. Mert ő felsége, kit a bányák, illettek, gyakran élt az udvari kamarának s az ottani szakférfiaknak tanácsával is, gyakran azok készítettek czélszerű tervezeteket, melyeket ő felsége királyi hatalmával egyes esetekben és egyes tárgyakra nézve itt is életbe léptetett. Vannak azonban számos törvényeink, melyek arra mutatnak, hogy azon korban is voltak a bányászat körüli királyi jognak és joggyakorlatának némely korlátai, s azokat nem közösen állapították meg az ő felsége uralkodása alatt álló népek s országok, hanem Magyarországra nézve a magyar törvényhozás által lőnek kiszabva. Ilyenek például ama korból az 1552-diki 36-dik törvény, mely azt rendeli, hogy ő felsége az új bányák fölállításában meg ne sértse az ország rendeinek közhatározatait és kiváltságait; ilyenek az 1548. 54, 1552. 37, 1553. 23, 1559. 46, 1563. 73-diki törvényczikkek, melyek szigorú büntetés alatt tiltják a nyers aranynak és ezüstnek az országbóli kivitelét; ilyen az 1557. 15-dik czikk, melynek bizonyítása szerint az arany és ezüst a királyi kamarához volt beadandó.
A hadi dolgokat illetőleg tekintetbe kell mindenek előtt vennünk azon helyzetet, melyben Magyarország és a fejedelem azon korszakban valának. Az országnak kétharmadát Erdély és a török birták. A mindinkább előrenyomuló törökhódítás Magyarország még meglevő részét s ő felségének többi országait és tartományait közös veszélylyel fenyegette, s a közös veszély ellen közösnek kellett lenni a védelemnek is. Ki fogja tehát tagadni: hogy azon hosszas véres háborúk, melyekben a közös fejedelemnek minden országai a közös ellenség ellen létükért, fönmaradásukért küzdöttek, csakugyan közös háború volt?
A háború viselése, vezetése fejedelmi jog volt nálunk is, Ausztriában is. A fejedelem intézte a harczok vitelét, s nem volt-e természetes: hogy bécsi főudvari hadi tanácsát is megkérdezte, nemcsak a magyar hadférfiakat, hadi terveket készíttetett német hadi tanácsával, 284német tábornokokkal, s azok véleményének gyakran nagy súlyt tulajdonított. Német és magyar seregek gyakran együtt, máskor ismét különválva harczoltak. A fővezér majd német, majd magyar volt, a mint a fejedelem egyiknek vagy másiknak ügyességéhez és talán ragaszkodásához is több bizalommal volt. E közös harczokban sok eset fordult elő, sok tárgy, melyet néha közösen kellett végezni. A hadseregnek ellátása, a katonaság kiszökései, a fegyverek és hadi eszközök előállítása, kölcsönös érintkezéseket, leszámításokat, vizsgálatokat tettek szükségessé. Van törvényeinkben több helyütt nyoma annak is, hogy a végvárak egyikének vagy másikának védelmét és ellátását Ausztria vette magára, s többek között az 1563-diki 16-dik czikk azt rendeli, hogy az ország kerületi főkapitányai vizsgálják meg gyakrabban az ország minden határőrségeit (Confinia) s ő felsége nevezzen melléjök szakértő hadi férfiakat, magyarokat és németeket.
Ezek és egyéb ilynemű érintkezések csakugyan közösek voltak. De hiszen még akkor is, midőn két, egymástól minden tekintetben, még uralkodójára nézve is különvált ország visel valamely közös ellenség ellen valamely közös veszély elhárítására közösen háborút, az efféle kölcsönös érintkezések elkerűlhetlenek. Hát még Magyarország és Ausztria között, melyet a legszorosabb personal-unio kötött egymáshoz. Ezen szoros personal-uniónak kifolyásai voltak az említett közös érintkezések, real-uniót azonban nem képeztek.
De még azon súlyos körülmények között is, melyek a közös háborúnak közös vitelét tették szükségessé, igyekezett Magyarország a magyar hadi dolgok minden ágaiban, melyekben a közösség elkerülhető volt, a törvényes különállást fentartani. Az ország határozta meg a magyar sereg felkelését, a zsoldosok fogadására az ország rendelt pénzt, az ország határozott a katonaság élelmezése, zsoldja s annak mikor és miként leendő kifizetése felett, mint ezt az 1569-dik évet közelebb megelőzött korszakból is számos törvények, különösen az 1545-dik évi decretumnak 5-től egész 32-ig minden czikke, úgyszintén az 1546. évi 20-dik, az 1547. évi 6-dik, az 1552. évi 10-dik és 13-dik, az 1553. évi 16-dik törvényczikkek bizonyítják. A magyar hadsereg saját katonai szabálya és fegyelme alatt állott, s az ország különösen az 1552-diki 15-dik czikkben azt is kikötötte, hogy a magyar seregnél magyarok legyenek a tisztek, s midőn az egyesűlt magyar és német seregek külön válnak és külön működnek, a magyar seregeknek magyar főkapitánya hasonló tekintélylyel és hatalommal bírjon, mint a német seregek főtábornoka. És mindezekbe a főhadi tanács bele nem avatkozhatott. 285Sőt a sokszor említett 1569. évi 38-dik törvényczikk utolsó szakasza mutatja: hogy ő felsége azon két magyar tanácsossal, kiknek ugyanazon törvény szerint folytonosan kellett követni az udvart, szükség esetében az ország hadi dolgairól is tanácskozott. Mindezek arra mutatnak, hogy ama korban – törvény szerint – külön állott a magyar, külön a német hadsereg, de midőn a háborúban együtt működtek, sok egyes kérdések támadtak, melyeknek elintézésére az udvari hadi tanácsnak is volt befolyása, a fejedelem, kinek kezében volt a háború vezetése, meghallgatta a német főhadi tanácsot, meghallgatta magyar tanácsosait s aztán határozott. Ez – mint fönnebb említők – természetes következése volt nem a real-, hanem a szoros personal-uniónak.
Kétséget nem szenved: hogy azon korban az osztrák államférfiak nem egyszer avatkoztak oly magyar dolgokba, melyek törvény szerint őket nem illették, gyakran tettek kisérleteket, hogy a magyar közigazgatásban minél nagyobb tért foglalhassanak, és tették ezt nem annyira az osztrák tartományok javáért, mint inkább a hatalom érdekében. Számosak törvényeinkben a panaszok, a reclamatiók ily terjeszkedési törekvések ellen. És mire vezettek ezen kisérletek? Fokonkint növekvő elégületlenségre, mely nagy előmozdítója volt ama belháborúnak, mit utóbb a bécsi békekötés fejezett be. Időnkint Magyarország rendei kénytelenek voltak oly törvények alkotásában keresni a folytonos kisérletek ellen oltalmat, melyekben az ország jogai és független önállása mindinkább világosan és határozottan ki van mondva. Tekintsük például a kamarai dolgokat. Az 1608-diki koronázás előtti 5-dik czikkben világosan kimondatott, hogy főkincstárnok neveztessék a magyar tanácsból, s az világi személy legyen, külnemzetbeliek az ország jövedelmeibe magukat ne avassák, s a főkincstárnok az udvari és ausztriai kamaráktól semminemű függésben ne legyen. Az 1609. évi 21-dik czikk azt mondja: hogy a főkincstárnok s a mellette levő tanácsosok leveleznek ugyan az udvari kamarával, de ettől épen nem függnek. Az 1622. évi 18-dik, az 1647. évi 146-dik és az 1655. évi 11-dik czikkek ugyanazt mondják, hogy a magyar kamara levelezzen az udvari kamarával, de minden függés nélkül. És mindamellett, hogy e törvények rendelete világos és határozott volt, már 1681-ben ismét panaszolkodnak az ország rendei számos visszaélésekről, melyek az említett törvények ellen és az ország jogai ellen elkövettettek, s a 13-dik czikkben ismét megujítják a magyar kamara függetlenségéről alkotott törvényeket.
286De, úgy látszik, maga a törvényekben még fenhagyott correspondentia elég volt arra, hogy az udvari kamara némi felsőbbségi jogokat akarjon gyakorolni a magyar kamara felett, oly jogokat, melyek azt törvény szerint nem illették. Az 1741, évi törvényhozás tehát a 14-dik czikkben újra kimondja: hogy «a magyar kamara teljesen megtartassék azon hatáskörben, mely azt a hazai törvények szerint illeti». Annak bővebb megmutatására pedig, hogy a magyar kamara az udvari kamarától független, elhatározták: hogy a magyar kamara azon tárgyak iránt, melyek nála tárgyaltatnak, felirásait közvetlen ő felségéhez czímezze és küldje, s azok felett a királyi választ az udvartól kapja. Kimondotta a törvény azt is, hogy mindazok, a mik Magyarországban és a kapcsolt részekben a kincstárt illetik (ærarium respiciunt), következve a só dolga és a bányászati dolgok is (res salis et montanisticæ), ugyan a magyar kamara alá rendeltessenek.
És hogy ezeket az 1741-dik évi törvényhozás nem is tekintette új jogoknak, hanem olyanoknak, melyek a régibb törvények szerint is illették az országot, világosan bizonyítják a törvényczikk bevezetésének eme szavai: «Ut Camera Regia Hungarica in activitate vigore legum patriarum eidem competente plene et omnino conservetur», s az ezen szavak után következő rendeleteket a magyar kamara függetlenségének bővebb megmutatása végett tették. És így mindaz, a mi tettleg annyi éveken keresztül a magyar kamarának ily határozott értelmű függetlensége ellen történt, az ország és fejedelem elismerése szerint törvény ellen történt, következve bármiféle real-unióra nézve jogos alapúl nem tekintethetik.
Hasonlóul sok más közigazgatási tárgyakban is megvolt azon korban némely osztrák államférfiak részéről ama folytonos térfoglalási törekvés, mely ellen törvénykönyvünkben számos törvény található, s nem volna nehéz kimutatni, hogy épen az efféle kisérletek miatt kellett újabb s újabb törvényekben folyton növekedő határozottsággal kimondani és megállapítani az ország jogait. Ily módon alkottattak azon 1715-dik, 1723-dik, 1741-dik és 1790-dik évi közjogi törvények, melyek az ország közjogára nézve oly igen fontosak.
Íme, Lustkandl és a «N. Fr. Presse» találnak egy régibb törvényt (1569. évi 38-dik czikket), fönnhangon hirdetik, hogy e törvény mindazokat, kik a puszta personal-unio elméletéhez ragaszkodnak, kétségbe fogja ejteni, s mit csinálnak e törvénynyel? Lustkandl sejtve talán, hogy annak tartalma még sem oly határozott az ő elméletének, a real-uniónak, támogatására, egy kis magyarázattal még néhány eszmét 287rak bele a törvény tartalmába, s így a maga nézetéhez idomítván azt, végtelen következtetéseket von ki abból. A «N. Fr. Presse» e részben utána megy. És mi az eredmény? Egyszerűen az, hogy még akkor is, ha elismernénk, hogy az idézett törvényczikknek valóságos tartalma real-uniónak létezésére mutatna, nem sokat használna az Lustkandl politikai czélú elméletének. Mert oly real-unio, melynek valamely két század előtti törvényben van csak némi nyoma, hanem ezen nyom a következett két század alatt újabb törvények által mindinkább eltöröltetik, oly real-unio, mely fokonkint nem hogy kifejlett és növekedett volna, sőt mindinkább gyengűlt s elenyészett, Lustkandlt alig fogná kielégíteni.
Meglepő valóban, hogy Lustkandl és a «N. Fr. Presse» épen azon korszakban keresik a Magyarország és Ausztria közötti real-uniónak eredetét és alapját, midőn a közös fejedelem fel akarta osztani gyermekei között az országokat, s így nemcsak a real-uniót, hanem még a valóságos personal-uniót is tettleg megsemmisíteni.
A «N. Fr. Presse» egyik czikkében, épen ott, hol a «Pester Lloyd» magyarázatát oly keményen és annyi keserűséggel megtámadja, közli az 1569. évi 38-dik czikket német fordításban, s egész határozottsággal utána veti, hogy a fordítás hűségéért ő személyesen kezeskedik. (Für die Treue der Uebersetzung bürgen wir persönlich.)
Azonban e tiszteletreméltó személyes kezesség mellett is kénytelenek vagyunk kimondani: hogy a közlött német fordítás nem hű.
A «N. Fr. Presse» német fordításában a törvény bevezetésének 1-ső szakasza így áll: Auch haben die Stände darauf gedrungen, dass – weil es der Bevölkerung sehr lästig ist ihre Angelegenheiten und Bitten aus der Hofkanzlei an den Kriegsrath und von da bisweilen an die Kammer hin und her schicken zu lassen. A törvény eredeti latin szövege pedig így szól: «Institerunt quoque Status et Ordines, ut quia Regnicolis valde onerosum est, negotia et Supplicationes eorum ex Hungarico ad Bellicum Consilium, et inde quandoque ad Cameras remitti».
Nem tudjuk, a fordító, kinek művéért a «N. Fr. Presse» személyesen kezeskedik, hol olvasta a törvényben e szavakat: udvari kanczellária, Hofkanzlei, holott abban ez a szó sehol elő nem fordul. A törvény a magyar tanácsot említi s a fordító e helyett Hofkanzlei nevezetet használ.
A nevezetnek (Benennung) ezen elcserélése még akkor is hiba volna a fordításban, ha a kanczellária lett volna azon Hungaricum Consilium, melyről a törvény szól. Mert hű fordításban a nevezeteket 288(Benennungen) úgy kell megtartani, mint azok az eredeti szövegbe vannak. Ehhez járul még az is, hogy a fordításban az mondatik «von der Hofkanzlei», nem «von der ungarischen Hofkanzlei». Pedig már azon korban létezett az udvarnál a magyaron kívül más kanczellária is, például a Germanica. És így a törvény azon szavának «ex Hungarico consilio» még értelme sincs a fordításban határozottan visszaadva.
De mivel a «Hungaricum Consilium» az idézett törvénynek korában épen nem volt ugyanazon egy a magyar udvari kanczelláriával, miről a «N. Fr. Presse» meggyőződhetik a magyar törvényekből, különösen az 1542, évi 30-dik czikknek és az 1552. évi 30-dik czikk 2-dik szakaszának tartalmából, az idézett 1569-diki törvény pedig világosan a magyar tanácsról (Ungarico Consilio) szól, kétségtelen, hogy a fordítás e részben lényegesen eltér az eredeti szövegtől.
Másodízben is eléfordul ugyane hiba a német fordításban. Ugyanis az 1-ső szakasz végén azt mondja a német fordítás, «was die Gerechtigkeit, die Rechte und Freiheiten Ungarns betrifft, in der Hofkanzlei, die Kammeralien in der Kammer, was aber die Kriegsgeschäfte betrifft, in dem Kriegsrathe» stb., az eredeti latin szöveg pedig így szól: «quæ iustitiam, iura libertatesque Regni concernunt, in Hungarico, quæ Cameralia, in Camera, quæ vero bellica negotia sunt, in Bellico Consilio etc.» A törvényben tehát ismét a magyar tanács, Hungaricum Consilium, a német fordításban pedig újra Hofkanzlei említtetik.
Ha figyelemmel olvasta volna a «N. Fr. Presse» fordítója Lustkandl munkájának e tárgyról szóló részét a 108-dik lapon, láthatta volna, hogy Lustkandl, midőn a törvény 1-ső szakaszát taglalja, az Ungaricum Consilium helyett nem mond Hofkanzlei-t, hanem azt mondja: «das wird seine Majestät im ungarischen Consilium» stb. Tehát e szavakat Lustkandl is hűebben fordította, mint a «N. Fr. Presse».
Másik hiba a «N. Fr. Presse» német fordításában az, hogy ama sorokban, melyeket fentebb kiírtunk, a törvény szavait, melyek az eredeti latin szöveg szerint így szólanak: «et inde quandoque ad Cameras remitti», a fordító így adja németül: «und von da bisweilen an die Kammer». Az eredeti szöveg tehát többes számban szól s kamarákat említ, a német fordítás ellenben csak egyes számban egy kamaráról szól. És ezen eltérés nem fontosság nélküli, mert az egyes számban említett kamara alatt mindenki csak egy kamarát, és pedig valószinűleg az udvari kamarát fogja érteni, s fel nem teszi, hogy más valamely kamarához, különösen a magyarhoz is küldettek vissza ügyek 289és folyamodások, az eredeti szöveg ellenben, minthogy többes számban kamarákat említ, nem zárja ki, sőt magában foglalja azon természetes értelmezést, hogy a hadi tanács a hozzá küldött magánügyeket és folyamodásokat nem mind és kizárólag a német kamarához küldötte, hanem egyiket a némethez, másikat a magyarhoz, a mint tudniillik a folyamodás tárgya német vagy magyar ügyre vonatkozott.
Ime, tehát egész határozottsággal mondhatjuk, hogy azon fordítás, melynek hűségéért a «N. Fr. Presse» személyesen kezeskedett, nem hű fordítás, és pedig jelentékeny pontokban nem hű.
A «N. Fr. Presse»-nek sok más kifakadásaira nem óhajtunk felelgetni. Csak egyet kívánunk mégis felemlíteni. Azt mondja a «N. Fr. Presse» márczius 15-diki czikkében: «Die Taktik Herrn von Deák's ist überhaupt den dynastischen Zusammenhang völlig ausser Acht zu lassen etc.» Valóban meglepő, hogy midőn egyrészről azt vetik Deáknak szemére: hogy a personal-unión kívül más kapcsot nem akar elismerni, másrészről a «N. Fr. Presse» azzal vádolja hogy a dynastikus összefüggést figyelembe sem veszi. Mi azt hittük eddig, hogy a personal-unio, melyet Deák fejteget, azon personal-unio, melynek tartóssága nemcsak a fejedem személyéhez és életéhez van kötve, hanem maradékaira is kiterjed, ugyanazonos a dynastikus összefüggéssel, s meg valánk győződve: hogy ezen senki nem kételkedik. És íme, találkozott még olyan publicista is, ki e kettőt egyenesen ellentétesnek tartja.
