HÁBORÚ ESETÉRE MI TÖRTÉNJÉK AZ ORSZÁGGYŰLÉSSEL? A KÖZÖS ÜGYEK TÁRGYÁBAN KIKÜLDÖTT BIZOTTSÁG ALBIZOTTSÁGA NYILVÁNOSSÁGRA HOZZA MUN…
HÁBORÚ ESETÉRE MI TÖRTÉNJÉK AZ ORSZÁGGYŰLÉSSEL? A KÖZÖS ÜGYEK TÁRGYÁBAN KIKÜLDÖTT BIZOTTSÁG ALBIZOTTSÁGA NYILVÁNOSSÁGRA HOZZA MUNKÁLATÁT.
Junius 16-dikán késő estve 10–11 közt volt – írja Gorove István naplójában – midőn br. Kemény Zsigmonddal találkoztam a Dorottya-utcza elején. Az utolsó napok eseményeiről szólottunk. A múlt hét vége felé volt, mondá Kemény, hogy Deákkal beszéltem. Az országgyűlésnek az inségügyi tárgyalások és a háború miatt megnehezült állásáról volt a szó. Tenni kellene valamit, folytatta Kemény, hogy az új katonaállítás napja halasztassék el, hogy a háború miatt leiratot ne küldjenek az országgyűléshez 499s hogy az országgyűlés együtt maradjon, míg a közös ügyek alválasztmánya befejezi munkáját. Erre megigértem Keménynek, hogy a reá következő napon azonnal kérek találkozást Sennyeytől, kivel meglehetősen barátságosan vagyok. Másnap azonnal írtam is Sennyeynek, és ő nekem hétfőre, 18-dikára, tűzött órát. Idő közben azonban, miként mindjárt előadom, küldetésem czélja megszünt s én kénytelen voltam Sennyeyt meglátogatva, tőle bocsánatot kérni, hogy most már nincs vele mit közölnöm.
Juniús 17-dikén estve ugyanis megérkezett Mailáth, s már 18-dikán reggel Deáknál volt. Ebédtől Deák magával vitte Bezerédjt, Kandó Kálmánt és Széll Józsefet fel a szobájába. E meghivásnak czélja az volt, hogy nézeteiket meghallgassa arról, hogy a háborús viszonyok közt mi történjék az országgyűléssel? A császár nem bánja, ha az országgyűlés együtt is marad, csak azt kívánja, hogy kezesség nyújtassék neki, hogy az országgyűlésen semmi olyas nem fog történni, mi őt ellenségei előtt compromittálja. A kérdés veleje, hogy az országgyűlés elnapoltassék-e vagy sem? E beszélgetésről annyit tudok, hogy Bezerédj, Széll erősen az elnapolás mellett nyilatkoztak, ellene Kandó és a később odajött Andrássy Gyula.
Esti nyolcz óra lehetett, midőn én a Városerdőbe mentem gyalog kifelé, s megpillantván a társaskocsit, melyben Deák magánosan jött vissza, megállítottam s felültem melléje. Ő azonnal elkezdett az elnapolásról szólani, s előadta, hogy Mailáth-nak azon kérdésére: kezeskedik-e, hogy semmi nem történik majd az országgyűlésen stb., mint fentebb, mit adott ő válaszúl: hogy nem kezeskedik s elmondta okait. Leszállván a kocsiról, még jó darabot mentünk gyalog együtt, s azzal váltunk el egymástól, hogy gondolkozzam a tárgyról s holnap délre hívjam meg hozzá Bezerédjt, Kandót, Bittó Istvánt. Kérdém, hát Andrássyt ne? Azt ne, felelé, az egészen másként fogja fel a dolgot.
Junius 19-dikén megjelentünk Deáknál és kimentünk vele a Városligetbe a meghivottak és Molnár József; az ebédnél hozzánk társult Kemény Zsigmond. Az ebéd vége felé kezdődött a beszélgetés az elnapolásról. Deák előadta, hogy miként intézte hozzá Mailáth a kérdést. Megkezdődvén a háború, a kormány nem teheti, hogy róla ne szóljon az országgyűlésnek s ezzel ignorálja; mit mondana ehhez az országgyűlés? A császár nem bánja, ha együtt is marad az országgyűlés, de kezeskedik-e Deák stb., mint fentebb. «Én (Deák) erre azt válaszoltam, hogy én nem kezeskedhetem, hogy ha új ujonczozás történik, ez mint törvénytelen meg ne támadtassék; védelmezni én se tudnám. Ha felhozatik az, hogy e háború nem magyar háború, hogy azt ő felsége mint a német szövetség tagja kezdi és folytatja, és ennél fogva nem is olyan, melyet mi a pragmatica sanctiónál fogva viselni tartoznánk, sőt olyan, a melyre nézve 1861-ben kimondtuk, hogy a német szövetség háborúja nem a mi háborúnk: ki fog ezeknek ellentmondani tudni? Mi 500fog akkor történni, ha az osztrák seregeket megverik? Ekkor is azt kívánják, hogy jót álljunk? Én nem tudok jót állani, és ha a fentebbi megtámadás előfordúl, én a törvénytelen ujonczozást védelmezni nem is tudom, nem is akarom». Arra nézve, hogy az országgyűlésen olyan ne történjék, a mi a császárt compromittálná, jót lehetne állani, mondottam én (Gorove), mert a nagy többség melletted van, s hatalmában van minden olyant elfojtani. Igen, csakhogy én nem tudom a kormányt védelmezni. A mint mondják (tehát M. mondá), az ujonczozás bizonyos. Igaz, a múltkor nem szólottunk róla, mert az mintegy normalis katonaállítás volt; de ez új állításnál, ha szóba hozatik, hogyan mondhassunk mást, mint mit mondani fognak azok, kik mint törvénytelent meg fogják támadni? És mit fogunk tenni akkor, ha mindazokat, kiknek gyermekeit elviszik, az országgyűlés ellen fogják izgatni, mint a mely az ujonczozást megakadályozni még csak nem is akarta.» Én azt mondtam erre Deáknak, hogy igyekeznünk kell a tanácskozásokat higgadtan vezetni, elmondhatunk sokat, fentarthatjuk az ország jogait. «Igen, ha mind olyan magunkforma emberekből állana az országgyűlés. Erre hatalmunk nincs.»
Mit fog ellenben, vetettem én közbe, az ország mondani, ha az országgyűlésről semmit fel nem mutathatunk, mert hisz a két föliratban ugyanaz van, mit már 61-ben mondottunk? Hová lesz az irány, melyet mint vezérünk kitűztél, melyet a nemzet elfogadott, magáévá tett; mi lesz ebből az irányból a háború alatt és annak eshetőségei közt és utána? Ha Ausztria győz, a katonai párt kerekedik fölűl, s ekkor szóba sem fognak velünk állani; ha Ausztria megveretik, tért nyer a forradalmi politika; történhetik minden, csak az nem áll meg, mit most mi állítottunk föl. Mit fog a nemzet tenni, ha te most odahagyod a kormányrudat és ezzel világossá teszed, hogy politikád nem vezetett czélhoz? Nem fog-e más politika felé fordulni s különösen az izgatásoknak karjaiba vetni magát? Ezeket s ilyeket mondottam én.
Én az invasiót s ennek következtében a forradalmat szintén az eventualitások közé sorozom; de ellenében sokkal több mást s azt mint legvégsőt számítom; ez esetben nem lehetne jót állani, igaz, de én ennek elébe megyek, s azt hiszem, hogy nem fog megtörténni.
Ezeket s ilyeket mondottam én, valamint Kandó és Bittó. Velünk volt még Kemény Zsigmond, de ellenünk Molnár s Bezerédj.
Jól van, mondá Deák, ha gondoljátok, hogy a dolgok így állanak, beszéljetek barátinkkal, s ha ezek sem tartják az elnapolást szükségesnek, én irok holnap Mailáthnak.
Azt mi, hogy nélküled történjék ez, el nem vállaljuk, mert el nem vállalhatjuk.
Ki vállalhatna most felelősséget, midőn a nemzet nagy többsége sorsát Deák kezébe tette le?
Elhagytuk az étkező helyet (Bimbósház) s árnyékba vonultunk. 501Úközben én barátinknak még így nyilatkoztam: Szomorú, szomorú, hogy az, mit ötéves magábaszállás, gondolkozás eredményezett, a kibékülésnek iránya, melyhez annyi komoly hazafi csatlakozott, s vele a párt, mely consolidálódott, semmivé lesz. A harcz bizonytalanságainál fogva a nemzet sorsa a véletlennek bocsáttatik által.
Csak azt sajnálom, hogy Deák ismét azon helyzetbe jön, melyben volt 1848-ban, hogy bölcseségének szavát nem fogja hallatni, és így a nemzet nem fog választani tudni a között, a mi a véletlen felé ragadja s az ő mélyreható itélétének tanácsa közt.
Meghajlott lélekkel hagytam el a társaságot s mentem a megyék rendezése tárgyában kiküldött bizottság ülésébe azon gondolattal, hogy ez most már nem egyéb, mint üres szinpadiasság. Semmiből sem lesz semmi. Deák így akarja, s az elnapolás s utána a feloszlatás meg fog történni.
Junius 19-dikén délután – írja Gorove István naplójában – hitelintézeti közgyűlés volt a Köztelken. Andrássyval együtt hagytuk el. Ő hozzám jött, hogy a közös ügyek tárgyában Deák javaslata ellen készített módosítványát nekem felolvassa. Egy negyed 12-re lehetett. Nervosus, ingerűlt volt azért is, hogy kényszerítve érezte magát e módosítványok megkészítésére, azért is, mert bántotta az elnapolás kérdésének mikénti fejlődése, s az, hogy a Deák nézetétől az övé eltért. Mailáthot pedig 12 órára magához várta. Elolvasta a főszakaszokat, és én helyeseltem azokat.
Az elnapolás kérdése oly fontos, hogy még a közös ügyeket is háttérbe szorította, és minden elme azzal foglalkozik. Mi is erre tértünk át. Érveink összevágtak. Ő a Deáknál aznap folyt értekezésről szólva, panaszkodott a poltronok ellen. Elmondotta, hogy kik voltak közülök ott és kik hiányoztak még. Ingerűlt volt s távozott, ő, hogy Mailáthtal jőjjön össze, én hogy Deákkal találkozzam.
Estve már mindenfelé folyt a vita az elnapolásról. Pártunk többsége az elnapolás ellen nyilatkozott.
Várady Gábor «Országgyűlési Levelei»-ben 1866. junius 21-dikén ezeket írta: Mindenki az országgyűlés elnapolásáról beszél, s nem egészen ok nélkül, mert a főkanczellár Pesten létének főczélja az volt, hogy az e kérdés körüli hangulattal megismerkedjék. Mondják, hogy a főkanczellár az itt több oldalról hallott ellenészrevételek és az elnapolás iránt kijelentett aggodalmak meghallgatása után is azon meggyőződéssel tért vissza Bécsbe, hogy az elnapolás kikerülhetetlen.
Junius 20-dikán ezeket írta naplójába Gorove István: A közös ügyek tárgyalásának, különösen a kezelési módnak kérdése volt szőnyegen a 15-ös választmányban. Mindenki az országgyűlés bezárása gondolatának benyomása alatt jelent meg. 3–4-es csoportokban csak erről van szó. Deák szegletekbe 502félrevontan egyiket s másikat capacitálja, hogy az elnapolásnak meg kell történni a küszöbön álló viszonyok között. A 15-ös választmányban az elnapolást rosszalják: Andrássy, én, Fest, Mikó, Apponyi. Lónyay hallgat, Eötvös nem meri véleményét nyilvánítani, Hollán sem mellette, sem ellene nem nyilatkozik, Somssich inkább ellene van. A határozatiak az elnapolás ellen vannak. Ghyczy nem hiszi, hogy az országgyűlést, mert szerinte nagyon is loyalis, feloszlassák; meglehet, ezen argumentummal palástolja kívánságát, hogy ez országgyűlésnek most semmi eredménye ne legyen, mert szerinte a közös ügyekkel rossz kerékvágásba jutottunk. Tisza azt óhajtaná, hogy a 15-ös választmány munkálatát egészen befejezze. Azért alkalmasint, mert a háború fejleményei közt eshetőséget lát arra, hogy az ő javaslatukat karolja föl a nemzet többsége s nem a Deákét.
A közös ügyi alválasztmány junius 21-dikén tartott ülése után az elnapolás kérdése újra szőnyegre jött. Apponyi, Eötvös, Fest, Andrássy és én voltam egy csoportban; Andrássy az elnapolás megengedését, az abba való beleegyezést politikai öngyilkosságnak mondotta. Közbejött Deák ellenkező nézetével és ismert okoskodásával. «De mit csinálunk, ha új katonaállítás iratik ki, ha a háború törvényessége a baloldal által szóba hozatik?» Erre Andrássy felelé: Francziaországban 19 követ van, a ki magának a dynastiának törvényes existentiáját tagadja; nem törődnek velök semmi körülmények közt, s tovább mennek. Deák (zsémbesen): Édes barátom! hagyj fel azokkal az örökös példákkal és hasonlatokkal, azok ott egészen más körülmények, mint a mieink.
Az egész 15-ös bizottság a legkedvetlenebb hangulatban oszlott el. Mi az elnapolás miatt, Deák azért, mert most már a közösügyi munkálatot ő is minél előbb szerette volna az alválasztmányban keresztül vinni s a nagyobb bizottság elé juttatni. Ebben meg Andrássy módosító javaslatai hátravetették.
Semmi nem hatott Deákra annyit, mint az az észrevétel, melyet a 19-diki ebédnél én is tettem, s melyet alkalmasint mások is tettek: hogy az országgyűlés, szemben a bizonytalan jövő eshetőségeivel, nem oszolhatik úgy el, hogy létének ne legyen más nyoma, mint a két fölirat, melyekben alig van új mondva, legnagyobb részt ismétlése azoknak, miket 1861-ben elmondottunk. Azért sürgette most már Deák lázasan a 15-ös választmány munkálata elkészültét.
Junius 22-dikén Deák Murányit elküldötte Budára Sennyeyhez az elnapoló határnap elhalasztása érdekében, mindinkább erősödvén benne a meggyőződés, hogy az országgyűlés nem oszolhatik el a nélkül, hogy a fő kérdés megvitatásának némi eredménye ne legyen, s ez eredmény ne jusson a nemzet s a világ keze közé.
23-dikán, a közösügyi alválasztmány ülésének elején, Deákot az ülésből 503kihívták; ekkor volt az, hogy Sennyey még az nap találkozást kért Deáktól, mit az neki három órára megadott.
Délután 2 órakor az alválasztmány befejezte tanácskozásait és abban a hitben és azzal a megállapodással oszlott szét, hogy Deák és Csengery a szerkezetet három-négy nap alatt elkészítik; mi – az albizottság tagjai – junius 27-dikén összejövünk, pár napig discutiáljuk a szerkezetet és 30-dikán, az az szombaton a 67-es bizottság elé terjesztjük.
Délután 3 óra felé nálam volt Sennyey és annyit mondott, hogy az elnapolás bizonyos, a leirat már alá is van írva, de kezei közt még nincs.
Az, hogy Sennyey Deáknak az elnapolás elhalasztására vonatkozó kívánságát Bécsbe telegraphirozta, alig szenvedhet kétséget; de hogy e kérésnek azon időpontban, midőn az elnapoló leirat már alá volt írva, midőn a nagy ütközetek pillanata megérkezett, nem lehetett más eredménye, mint hogy az elnapolás tovább nem halasztható, lehetetlen volt nem gyanítani.
A mint Deák kívánsága megtagadásáról értesült, az erély és rögtöni elhatározás színvonalára emelkedett mindjárt.
E pillanatokban nem voltam Pesten, de maga beszélte aztán, hogy vasárnap – 24-dikén – már reggel Csengery nála volt, s ők a szerkezetet az egész javaslatra nézve fél háromig délután befejezték, mi szerintem is lehetséges volt, mert a megállapodások a 15-ös választmányban már formába öntettek s csak a stiláris módosítások tartattak fenn későbbi ülésekre. Csengery még az nap délután elkészült a munkával.
Hétfőre – 25-dikére – reggel 10 órára rögtönözve összehívatott a 15-ös választmány. Ez változtatás nélkül elfogadta Deák szerkezetét. Délutánra összehívatott a 67-es bizottság. Ennek a javaslat felolvastatott, s kinyomatása elrendeltetett. A czél tehát el lett érve.
A 15-ös választmány munkálata: ezen alapja az új Magyarországnak és Ausztria új szerkezetének, a nyilvánosságnak át lett adva, még pedig azon a napon, midőn a 24-dikei custozzai győzelem falragaszok és lapok útján hirdettetett. Egy új tanúság arra, hogy a historiai tények mindig az események nyomása alatt szülemlenek meg.
Mi lehetett az indító ok, hogy Deák az átalános forrongás e pillanatában, midőn már az ágyúk szólanak s a vér folyik, midőn mindenki agitatióban van s az izgatások külföldről szintén megindultak: annyira sietett munkálatát a nemzet s a világ kezéhez juttatni? A háború esélyei fordultak meg lelkében. Vagy győznek az osztrákok, s ez esetben valószínűnek tarthatta, hogy a katonai párt kerekedik felűl a császár személye körül, ehhez a bureaukratia vagy a centralisták vagy más inconstitutionalis elemek csatlakozandnak, és e hatalom a nemzetre fog súlyosodni s a nyomás szülte viszontagságok között és a keletkező viták tömkelegében a nemzetnek nem lesz jelszava, mely körül csoportosulhasson, a mi annál veszedelmesebb lehet, mert az 1848-diki törvényektől és a 61-diki föliratoktól a 504kedélyekben és nyilatkozatokban is eltérések nyilvánultak, a mely eltérések ugyan szabatos formát még nem öltöttek.
E felülkerekedhető bécsi pártnak ellenében tehát legyen egy erős okmány, melyre rá lehessen mutatni, mint olyanra, mely szerint Ausztria reconstituálható, s ezzel végkép megfosztani őket azon ráfogástól, a melylyel okvetetlenűl élnének: hogy mi hat hónapot kibuvókban töltöttünk el azért, mert egyezkedni komoly szándékunk nem volt, és épen ezért nem is csináltunk az utolsó időben semmit. Szükség volt ez okirat közzétételére azon különben okvetetlenűl támadó ráfogás ellenében, hogy a háború esélyeit tartottuk fenn arra, hogy követeléseinket vagy feljebb csigázzuk, vagy épen a teljes elszakadás lehetőségét is szem előtt tartsuk.
Mindezt az utolsó nap erélyes eljárása megczáfolta.
Hogy a lehető reactio ellen új erőt adjunk a nemzetnek, kötelesség parancsolta; hogy a munkát, mit más körülmények közt kezdtünk, befejezzük, a loyalitás követelte: mind a kettőnek megfelelt vele Deák.
Vagy legyőzetnek az osztrákok. Ez esetben, kivált ha a győzelem oly döntő, hogy az ellenség az ország határain is betör s magának propagandát akar csinálni; ha magával hozza az emigratiót kiáltványaival és fegyvereivel: megvan az irat, hogy a nemzet e közt és a forradalom közt választhasson; lélekismerete fel van mentve, mintha épen a legkritikusabb pillanatban tanács nélkül hagyatott volna attól, kire a tanácsadás szerepét ruházta, s kinek tanácsát eddig híven követte is. De ezen felűl bizonyos az is, hogy az esetleges vereség után előterjesztett ilyen javaslat, mely mégis áldozatokat foglal magában, hacsak az írott törvényekből is, nem bírt volna a higgadtság és magába szállás támogató hatalmával: a szó a vakmerőé leendett s a béke hangoztatása talán gyávaságnak, talán a hon elleni bűnnek is kereszteltetik.
Ha tehát háborúnak kelle közbe jönni, mielőtt a javaslat végleg elkészült, megvitattatott és tán elfogadtatott: a munkálat közzétételére e pillanat volt; ha nem is a legalkalmatosabb, de mint alkalmatos az utolsó. Deák érdeme, hogy ezt felfogta s felhasználta.
Deák nem forradalmi ember, ezt számtalanszor nyilvánította már barátinak, s ha ez így van, s a háború eshetőségei közt ott látja, mint párszor hallottam tőle, a forradalmat s a belháborút: akkor ez alkalmatosabb pillanat arra, hogy külön válaszsza magát az ily mozgalomtól, midőn az még a bizonytalanság méhében van, mint a minőt talált volna később, midőn műve mellett előre már a forradalom ellen is csatározott volna, így ennek irányában már compromittálta volna magát; ekkor már elkésett volna, mert, ha ekkor fordított volna hátat a mozgalomnak, ezzel magát a mozgalmat tagadva meg, oly ügynek tett volna szolgálatot, melyről még mindig nem tudhatja, vajjon érdemes volt-e reá?
Ezeken felűl elhatározására befolyással volt – s meglehet, ez döntött nála – a politikai következetesség tekintetének. Ő művének alapját nyugalmas 505időkben, 1865-ben, sőt már 1864 végén vetette meg. Multjának és jellemének az felel meg, hogy ily kritikus időkben is, minők a mostaniak, megmaradjon egyszer elfoglalt állása mellett. Ő tőle magától indító okul, miért kívánta a publicitást, egyebét nem hallottam, mint 27-dikén délben ezt: «legalább gondolkozhatnak róla az emberek, s határozottabban nyilatkozhatnak mellette vagy ellene».
