MIKÉPEN GYŐZÖTT A FÖLIRAT.
MIKÉPEN GYŐZÖTT A FÖLIRAT.
Miként történt, hogy ámbár a képviselők között a határozatot pártolók voltak többségben, mégis a felirat győzött, azt e gyűjtemény szerkesztőjének kérdésére az 1861-diki országgyűlés képviselőházának egyik tagja így írja le:
«Mint emigrans 1850–1851-ben Párisban egy maison garnieben laktam Teleki László gróffal s ekkor közte és köztem benső baráti viszony fejlődött ki. Drezdai elfogatása után 1861-ben Győrött találkoztunk, s ő velem, mint a kinek képviselővé leendő egyhangú megválasztása már akkor bizonyos volt, megigértette, hogy pártjához fogok állani.
Az 1861-diki országgyűlés megnyitásáig ellenségei itthon és künn nem szűntek e magán szennyet nem türő jellemű férfiú ellen gyanúsító híreket terjeszteni. Az emigratio egy része nyíltan hirdette külföldi lapokban, hogy drezdai elfogatása kicsinált dolog volt közte és az osztrák kormány közt. Másfelől a fejedelemmel folytatott beszélgetéséről keringő hirek alapján 68a bécsi előbbkelő köröknek az volt a felfogásuk, hogy szószegő. Zsedényi Ede a kaszinóban hevesen megtámadta, hogy: te már a tevékenység terére léptél, politizálsz, bizony illett volna, hogy előbb felmenj a császárhoz, s ezt neki jelentsd be, a mire Teleki ingerülten azt felelte: én ilyesmit nem igértem, ha nem tetszik neki, zárasson el vagy küldjön ki az országból. Mint később Almásy Páltól hallottam, voltak pillanatok, midőn izgatottsága komoly aggodalomra adott okot. Ily körülmények között, ámbár Teleki Deák politikáját helyeselte, Almásyval arról értekeztek, mit lehetne tenni, a miből világosan bebizonyodnék, hogy ő a kegyelemért magát mire sem kötelezte. Hosszas tárgyalás után abban állapodtak meg, hogy a «határozat» indítványozása lesz a legbiztosabb megczáfolása az ellene terjesztett gyanúsításoknak, mert hiszen ezzel Teleki Deákot is túlszárnyalja. Teleki nemcsak hogy nem óhajtotta, de nem is hitte, hogy a határozat többséget nyerjen. Ezt én biztosan tudom, a mint hogy többször mondotta azt is, de csak legmeghittebb baráti körben, hogy ha ezen a forma-kérdésen átesünk, ő Deákkal fog tartani.
A képviselők között a határozati párt többségre emelkedett, s Teleki mindinkább belátta, hogy a mit ő forma-kérdésnek mondott s a mivel tiszta jellemét akarta az ország előtt igazolni, minthogy – óhaja ellenére – többséget nyert, az országra káros leend, szóval, hogy «hamis politikát» csinált. Ezen időtől kezdve ingerültsége napról-napra fokozódott. Ehhez hozzájárult, hogy az országból egyesek és küldöttségek tömegesen látogatták, s ő, ki éjfél után két óra felé szokott lefeküdni, mindenkit fogadott, még pedig gyakran reggel már 7 óra előtt, minthogy a provincziából jövő tisztelgők rendesen korán szoktak ébredni. Teleki ápril hóban nagyon keveset aludt, folyton magával harczban volt, s a legnagyobb izgatottság vett rajta erőt. Állításomat, hogy meg volt győződve, hogy hamis politikát csinált, legjobban igazolja az, hogy az országgyűlés első felszólalása iránti tárgyalás napját elhalasztatta s önmagával való meghasonlása következtében beszédet, a melyen dolgozott, sem volt képes befejezni. Ily előzmények után következett be a május 8-diki katastropha. Almásy Pál ekkor nem volt Pesten. Táviratra aznap késő estve érkezett lakására, az «Angol királynő» szállóba. Másnap 9-dikén korán reggel ott fölkerestem, s midőn szóhoz jutottam, tudván, hogy vele állapította meg Teleki a «határozat» eszméjét, a lehető kimélettel tudtára adtam abbeli véleményemet, hogy Teleki az önigazolása ötletéből követett politikának lett áldozata. Ő erre azt válaszolta, hogy neki is ez a meggyőződése, s hogy Teleki önfeláldozásának logikai következménye az volna, hogy a felirati párt jusson többségre. Hozzátette azonban, hogy ő ezt alig véli lehetségesnek, s végre is ki vállalkoznék azon kényes és háládatlan munkára, hogy az országszerte annyira népszerű «határozat» ellen a képviselők között korteskedjék? Hosszabb megbeszélés után kijelentettem Almásynak, hogy én kész vagyok a lehetetlennek látszót megkísérelni, sőt a renegát névhez tapadó vádat is elviselni. Almásy ajánlatomat örömmel vette, 69s ámbár nem volt képviselő, megfogadta, hogy mind a képviselői körökben, mind pedig a mágnások között ugyanebben az irányban fog működni. A határozati és felirati párt akkor a legnagyobb feszültséggel állott egymás ellen. Helyzetemet könnyítette, hogy mint határozati pártbeli ezen párt tagjaival értekezhettem s megkezdhettem a capacitatiót, holott ez felirati pártbeli képviselőre nézve majdnem lehetetlen lett volna. Ezen szempontból tekintve jó volt, hogy Telekinek tett igéretem alapján a határozati párthoz csatlakoztam, pedig eleget szenvedtem érte azon képviselőtársaimtól, a kikkel az emigratióban együtt győződtem meg arról, hogy a külföldre nem számíthatunk. Az emigrans képviselők közül csak magam voltam a határozati párton. Somssich Pál ezért, mint országgyűlési közvetlen szomszédjának, többször keserűen szememre is hányta, hogy lehűtő tapasztalatai következtében minden volt emigrans képviselő megokosodott, s csak én maradtam a régi. Egyedül Imrédy Lipót mosonyi képviselővel közöltem az első napokban az általam elvállalt föladatot, mert tudtam, hogy ő mennyire óhajtja a felirat többségre jutását. Ő segélyét megígérte és tett is, a mi tőle kitelt. Csak mikor elkezdettem a korteskedést, láttam, mit vállaltam magamra. Kezdetben ugyan sikerült titokban működnöm, de már néhány nap mulva a kiket nem sikerült capacitálnom, elárultak. A képviselők egy része választóinak megígérte, hogy a határozatra fog szavazni; de még ilyenek közül is sikerült egy párt a kimaradásra reávenni. A legbajosabb az volt: evidentiában tartani a biztos szavazókat és azokat, a kik a gyűlésből való absentatiót megígérték, minthogy azok, a kik ma az átpártolásra hajlandóknak nyilatkoztak, már holnap szavukat vagy visszavonták, vagy csak a meg nem jelenésre ajánlkoztak, s így a zsebemben levő szavazó-jegyzéket naponkint többször ki kellett javítanom. Képzelhetni, mily helyzetben voltam, minthogy más oldalról Almásy, aki az ügy sikere iránt valódi beteges szenvedélylyel érdeklődött, kételkedett közléseim valóságában. A képviselők között legnagyobb ellenségem Nyáry Pál volt. De míg én a nagy fáradságtól és kellemetlenségtől beteg lettem, Eötvös József br. szintén osztozott sorsomban. Még nem láttam embert, a kit valamely ügy mikénti eldőlése annyira ingerültté tett, mint őt; alig lehetett vele beszélni; fixa ideája volt, hogy nem lehet a többséget megszerezni, s mégis megkért, hogy a szavazatok mikénti állásáról neki naponkint referáljak, a mit minden estve meg is tettem, fölolvasván neki a rendesen megváltozott névsort. A korteskedésem idején tapasztalt egyes esetekről íveket írhatnék össze; nehéz volt a munka, de nagyon tanúlságos; ez volt az igazi practicus cursusa a psychologiának. A szavazás előtti napon Almásyval közöltem a névjegyzéket, mely szerint a föliratra 17 többség mutatkozott. Ekkor Almásy azt kérdezte tőlem: jót állok-e érte, hogy így lesz, mert a legnagyobb szerencsétlenség az volna, ha a határozat csak egy pár szavazattal jutna többségre, mivel ez a nemzet gyöngeségét árulná el, s mintsem hogy ez történjék, ő kész volna még az utolsó órában is az ügyet elejteni, az illetőket igéretük alól felmenteni, hogyha 70már a fatum úgy hozná magával, hogy a határozat győzzőn, ez legalább tekintélyes többséggel történjék. Én nem tudom minő vakmerőség folytán a 17 többségért a jótállást elvállaltam. Erre Almásy felém fordult s szórólszóra ezt mondá: tudod, hogy szeretlek, de ha a határozat csak néhány szótöbbséggel talál keresztülmenni s mi megbukunk, én téged agyonütlek. Másnap korán reggel Almásy már szállásomon volt, álmatlanságról panaszkodott, kételkedett a sikeren, s hajlandó lett volna, ha az előtte való napon tett jótállásomat visszavonom, az ügyet elejteni s a «határozat»-nak szerezni jelentékeny többséget. Én biztattam s mentünk az ülésre.
Almásy nem lévén képviselő, az előcsarnokban foglalt helyet s megigértette velem, hogy a szavazás közben többször értesítem annak állásáról. Minthogy a szavazás megkezdése előtt többen rémítgették, még egyszer kihivatott s ismételtette velem az előtte való napon tett nyilatkozatomat; de már ekkor a visszavonulás nem is volt lehetséges. A gyűlés termében körülnézvén, láttam, hogy öten, akik magukat absentálni igérkeztek, jelen vannak, a mi nagy baj volt, mert ha kimaradnak, ez nekünk öt szavazat, ha pedig ellenünk szavaznak, ez még sokkal nagyobb csapás. Ezen öt között volt két bihari román pap, az egyik neve Pap volt, a másikéra már nem emlékezem. Végre sikerült nagy vesződség után egy pár tekintélyes képviselőtársam segélyével mind az ötöt hazaküldeni. Almásyval Bethlen József s még nehány képviselő az előcsarnokban maradt. Ők, ámbár a határozati párthoz tartoztak, készeknek nyilatkoztak, ha szükséges volna, magukat nemcsak absentálni, de még a felirat mellett is szavazni; minthogy azonban választóiknak megigérték, hogy a határozatra fognak szavazni, az esetre, ha nem leend rájuk szükség, a második szavazáshoz be fognak menni a terembe és a «határozat»-ra szavaznak. A szavazás lefolyása közben a teremben lázas izgatottság uralkodott; kísérteties csönd borult a gyűlésre, úgy hogy meg lehetett hallani, midőn a képviselők a névjegyzéki íveket megforgatták; a papir surlódására még most is elevenen emlékezem. Az izgatottságot még inkább fokozta, hogy hol az egyik, hol a másik párt volt néhány szavazattal többségben s ez így ment végig. A szavazás vége felé járván, Somssich hozzám fordult s azt mondá: megbuktunk. Én erre azt feleltem: várj csak a Z betűre, sok Zichy van s az mind pecsovics. Midőn az első olvasás befejeztetett, s többségünket láttuk, kimentem az előcsarnokba, hogy a limbusban levő egypár lelket felszabadítsam. A második olvasásra ők bementek a terembe s választóik örömére nagy büszke hanggal a határozatra szavaztak, s így lett a feliratnak három többsége.
Az országban elterjedt hír, mintha a felirat többsége a pártok között létrejött egyezségnek előre kicsinált eredménye lett volna, merőben valótlan, minthogy két párt még alig állott egymás ellen oly mereven, mint a határozati és felirati párt. A szavazás utáni napon a határozati párt conferentiát tartott s itt Nyáry Pál ellenem kikelt, de nehány nap mulva vele találkozván, 71ekkor már ő is megmenekült elfogultságától s a legszivélyesebben váltunk el egymástól.»
Az 1861-diki képviselőház határozati pártjának egy másik tagja ezeket beszéli e gyűjtemény szerkesztőjének: «Teleki László gr. a határozat eszméjét nem azért nem helyeselte, mintha föliratot akart volna, hanem azért, mert még a határozatot sem tartotta eléggé messze menő és döntő erejű nyilatkozatnak, s manifestumot kivánt az országhoz és Európához intéztetni. Barátai azonban erre nem állottak rá, mert, mint mondották, a manifestumnak csak akkor van értelme, ha az ország el van tökélve és reá van készülve, hogy 24 órával a manifestum kibocsátása után fegyvert ragad.»
Ezzel megegyezőleg Madarász József a következőket írja «Emlékirataim» czimű művében: «1861. ápril 5-dikén Pestre érkeztem. Teleki Lászlót látogattam meg. Közölte velem, óhajtaná, Európához bocsátanánk ki nyilatkozatot, hogy az osztrák császárral, míg a magyar alkotmányt teljesen helyre nem állítja, érintkezésbe nem bocsátkozunk. Deák föliratot, elvbarátaink nagy része határozati javaslatot óhajtanak; én az ő nézetét (Telekiét) tartottam egyedül helyesnek».
Pulszky Ferencznek e gyűjtemény szerkesztőjéhez intézett következő levele megvilágítja a magyar emigratio fölfogását Teleki öngyilkossága okáról:
«Midőn III. Napoleon 1859-ben megkötötte Villafrancánál a békét, Cavour felháborodásában lemondott miniszteri tárczájáról s a magánéletbe vonult vissza; de kevés hónappal később ismét meghivatott a kormány élére. Olaszország egységének ügye nagy lépésekkel haladt előre s az úgynevezett magyar nemzeti igazgatóság összeköttetésének elejtett fonala Turinban ismét felvétetett. Tudvalevőleg Kossuth, Klapka és Teleki László alakultak nemzeti igazgatóságul a fianczia-osztrák háború előtt s közvetlenül Cavourral, Napoleon herczeg és Pietri rendőrfőnök útján pedig a franczia császárral voltak összeköttetésben. Cavour 1859. deczember havában megüzente Kossuthnak, hogy a magyar ügy valószinűleg újra előtérbe lép: küldjön tehát egy meghitt embert Turinba, ki az odavaló kormány összeköttetését a magyar nemzeti igazgatósággal föltűnés nélkül közvetítse. Kossuth engem, mint a Daily News levelezőjét bizott meg ezen küldetéssel. 1860. nyarán az ügyek már annyira érlelődtek, hogy biztosnak vélhettük a háború megújulását a jövő tavaszszal. Napoleon habozott ugyan még mindig s nem akarta elhinni, hogy Magyarország tüstént fellázad, a mint a háború megkezdődik s fegyveres csapatok törnek be az országba. Cavour inkább bizott Kossuth szavaiban s azon adatokban, melyeket az emissariusok Magyarországból hoztak, s azért nem fukarkodott a pénzzel, fegyvereket is küldött Romániába a genuai árzenálból. Klapka Bukarestbe készült, hogy ott szabad csapatot szereljen fel s Erdélybe betörjön. Ludvigh Belgrádban volt, hol őt 72Türr váltotta volna fel, Garibaldi pedig Fiuméba vezette volna a veres ingeseket. Mindezt Kossuth határozta el Cavourral, midőn 1860. szeptemberben Turinba jött. Cavour pedig akkor is figyelmeztette, hogy Napoleon végképeni elhatározására mulhatatlanul szükséges oly tüntetés Magyarországban, mely kimutassa, hogy a nemzet nem akar kibékülni az osztrákkal semmi áron. Erre megkezdődött Magyarországon az átalános adómegtagadás tüntetése, mely látszólag Kossuth szavainak adott igazat. Mi tehát nem kételkedtünk többé, hogy a háború biztosan be fog következni 1861. április végén vagy májusban, s Teleki, aki mindezekbe mint a nemzeti igazgatóság tagja alaposan be volt avatva, nem is kételkedhetett a legközelebbi háborúban, midőn 1860. deczemberben Drezdában elfogták, Bécsbe vitték s ott megkegyelmezték. Esete megrendíté Párisban és Turinban a Kossuth szavaiba helyezett bizalmat. Ehhez járt még fegyvereink elkobzása Romániában, az olasz pénzen készült Kossuth-bankók lefoglalása Londonban, s az átalános politikai constellatio egész Európában. Cavour tehát már 1861. januárban kijelentette, hogy Napoleon nem kezdi meg újra a háborút, s ha ő nem teszi, Victor Emánuel nem kezdheti. Reményeink tehát ismét füstbe mentek. Teleki azonban mindezt nem tudta. Mélyen megsértve Kossuthnak reá vonatkozó szenvedélyes levele által, melyet ez Jósika Miklósnak irt, s az emigratio tagjainak gyanusításai által, melyek mégis értésére jutottak, az országgyűlési ellenzék, a később úgynevezett határozati párt élére állott, hogy rehabilitálja magát az emigratio előtt. De ezzel magára vonta a conservativek szemrehányását, hogy a királynak adott szavát nem tartja meg loyálisan. Másrészről jóhiszeműleg biztatta pártfeleit a háború kitörésének reményével, amint a tavasz megnyilik, a háború pedig elmaradt. Lovagias érzelmei nem tudták ekkor eltűrni azon hamis helyzetet, melybe őt a körülmények sodorták, midőn némelyeknek szószegő, másoknak ámító színében tűnt fel. Ez annyira gyötörte lelkét, hogy végre pisztolylyal keresett menedéket az útvesztőből.»
Pulszky Ferencznek Telekire vonatkozó állításai egyikét megerősíti e gyűjtemény szerkesztőjének hiteles forrásból merített emez értesülése:
Rövid idővel reá, hogy Teleki László gr. Magyarországba érkezett, Almásy Pál meghívta magához az emigratióból hazatérteket és az emigratióval összeköttetésben álló pártfeleit, s így szólott hozzájuk: Eddig én vezettelek benneteket, most átadom a vezetést egy nálamnál érdemesebb férfiúnak: Teleki Lászlónak.
Teleki késznek nyilatkozott a föladat elvállalására; de kijelentette, hogy előbb tisztába akar vele jönni, hogy kikre számíthat. Előadta, hogy biztos értesülése szerint Napoleon hajlandó bennünket segíteni, de egy föltétel alatt: ha magunktartásából világosan kiderül, hogy Ausztriával semmi szín alatt nem békülünk ki. Ennélfogva kérdi a jelenlevőket, el vannak-e erre határozva és készek-e vele ezen irányban működni?
73Nagy csend következett be. Végre szót emelt Andrássy Gyula gr. Elmondotta, hogy mióta 1858-ban hazajött, az emigratió működéséről mitsem tud; de kételkedik benne, hogy Napoleon bennünket az esetben segítene, ha kiderülne, hogy Ausztriával semmi áron nem akarunk kibékülni. Épen az ellenkezőjét hiszi, hogy t. i. sokkal inkább volna hajlandó bennünket akkor segíteni, ha attól félne, hogy ki találunk egyezkedni Ausztriával. De ő nem is akar Napoleonnal menni. Ezt a politikai irányt teljesen elhibázottnak tartja. Ő Magyarország és a dynastia kibékülését óhajtja. Ki is jelenti, hogy arra a térre, a melyet Teleki kijelölt, őt nem követi, vele nem tart. Hozzáteszi azonban, hogy ha úgy alakulnának a viszonyok, hogy a forradalom elkerülhetetlenné válik, ő is ott lesz a többiek közt.
