A FÖLIRATRA ADANDÓ VÁLASZ TÁRGYÁBAN.
A FÖLIRATRA ADANDÓ VÁLASZ TÁRGYÁBAN.
A Deák Ferencz politikai elveit valló országgyűlési képviselők körének 1866. november 24-dikén tartott értekezletében a november 17-dikén kelt kir. leirat volt a megbeszélés tárgya. A képviselők átalános kivánságára mint első Deák Ferencz mondotta el véleményét.
Deák Ferencz: Ha bírna is a rethorikának föllelkesítő hatalmával, e fontos kérdésnél mások véleményének lefoglalása czéljából nem használná. A mellett van, hogy midőn kit-kit személyes felelősség terhel, kövesse ki-ki önmeggyőződését.
A felirat tartalmát tekintve, az két részre osztható. Az első rész 92választ foglal magában az országgyűlés második feliratára, a második részben észrevételek vannak a közös ügyek iránti javaslat elkészítésével megbízott hatvanhetes bizottság tizenötös albizottságának közzétett dolgozatára, vonatkozva a többi tartományok és Magyarország közötti viszonyokra.
Az első részt, mely az országgyűlés által életbeléptetni sürgetett jogfolytonosságot tárgyazza, különbözőnek találja a folyó évi márczius 3-dikán kelt királyi leirattól, a mennyiben a második leiratban a korona elfogad némely oly kivánalmakat, a melyeket a márcziusi leiratban nem fogadott el.
Elfogadja elvben a felelős miniszteriumot és ezt a közös ügyek elvi megállapítása után életbeléptetni igéri, s ezzel is kimondja a dualismust; kimondja továbbá, hogy az 1848-diki törvényeknek a márczius 3-diki leiratban elsorolt revisióját már a magyar felelős miniszterium által akarja eszközlésbe vétetni.
Mindezen nyilatkozatokat azonban az országgyűlés, mely nem elvet, hanem törvényes jogainak tettleges életbeléptetését sürgeti, kielégítőknek nem tekintheti; vélekedése szerint tehát az országgyűlés a leiratnak ezen részére felirattal válaszolna, melyben tényleges jogfolytonosságot, a pragmatica sanctiónak teljes és azonnal való visszaállítását sürgetné.
A leirat második részére ez alkalommal nem válaszolna, mert oly dolgozatra vonatkozik, mely még a ház elé terjesztve nincs; ha majd a hatvanhetes bizottság küldetését bevégezve, javaslatát a ház asztalára teendi, lesz idő és alkalom a leirat föntartásaira és észrevételeire is figyelmet fordítani.
Habár – folytatta – jogfolytonosság tényleg életbeléptetve nincs, azért a hatvanhetes bizottság továbbműködését és küldetésében eljárását szükségesnek tartja; mert ha a ház a márczius 3-diki királyi leiratra, mely az országgyűlés jogos kivánalmait megtagadta, a bizottságot kiküldendőnek, s a közös ügyek iránti javaslat elkészítésével megbizandónak határozta, következetlenség nélkül ezt a határozatát ma meg nem változtathatja.
A ház a hatvanhetes bizottságot azért küldötte ki, hogy a közös viszonyok iránt tervezetet készítsen. Ezzel a ház jövőbeli határozatát nem kötötte le. Ha majd a bizottság munkálata tárgyalás alá lesz terjesztve, teljes jogában álland a háznak az a feletti tanácskozásba belebocsátkozni, vagy ha ezt tenni nem akarja, a tárgyalást félretenni. Most azonban szükséges, hogy e bizottság működésének folytatására 93utasíttassék. Szükséges ez azért is, hogy ez érdekben a közvélemény és a ház véleménye alakulhasson, s a majd előállítandó dolgozat mindkettőnek tájékozó kulcsot szolgálhasson.
A fölirat alakját véve, óhajtaná, hogy az rövid legyen. Nem kiván formulázott fölirati javaslatot indítványozni, hanem, a mint a megelőző föliratoknál volt gyakorlatban, annak szerkezete kidolgozására külön bizottság kiküldését óhajtja. (Átalános helyeslés.)
A leirat, írja Szász Károly «Egy Képviselő Naplójegyzetei» czímű munkájában, első benyomásakor igen rossz hatást gyakorolt. Czélját, úgy látszik, eltévesztette. Első hallásra senki nem fedezi föl benne azon közeledést, mely pedig benne van. Nem szelid és nyájas hangot keresünk mi benne, hisz e nélkül sem a trónbeszéd, sőt a márczius harmadiki leirat sem szűkölködött. Egyik sem menydörgött, egyik sem tagadott (az utóbbi néhány pontjait kivéve) az előbbi merevséggel; de egyik sem tett a pragmatica sanctio elvi elismerésén kívül valódi közeledő lépést a föliratainkban kifejtett álláspontokhoz. A 48-diki törvényeket mindenik több-kevesebb courtoisieval lehetetlennek mondta s előleges revisiójukat sürgette a restilutio előtt. A miniszteri felelősség elvét egyik, mint a másik elvetette. S utolsó bilance-a mindkettőnek az volt: ti mindent – én semmit.
A november 17-diki leiratról nem lehet ugyanezt mondani. Ha egy igen is békülékeny barátomnak, ki mindjárt a leirat felolvasásakor azt mondotta: «soha még az ausztriai kormány ennyi concessiót Magyarországnak nem tett», azt feleltem hirtelen: «én mindebben semmi concessiót nem látok s nekem concessiók nem is kellenek», de annyit mindjárt átláttam, hogy a baloldal egyik legkitünőbb tagjának azon ellenvetése, hogy «abban, ha a fejedelem fentartja magának, hogy a 48-diki törvények elleni aggodalmait majdan miniszteriuma által előterjeszsze, minden fönn van tartva», nem áll, mert hiszen éppen mi kivántuk, mi sürgettük azt, hogy lehető aggodalmait majd a restitutio után, törvényes felelős kormánya által maga módján előterjesztheti.
S itt van éppen az óriási különbség a jelen leirat és az előbbi között. Itt a revisio a restitutio után van sorozva; s ki tagadná, hogy bármely restituált törvényt mindig lehet bármelyik félnek az initiativa kétségtelen jogán revideálni, illetőleg revideáltatni, önként éreztetvén, hogy a másik fél beleegyezése is megkivántatik reá, hogy régi törvény helyett új, fennálló helyett felállítandó tétessék. Sőt ki tagadná, nem elismerte-e maga törvényhozásunk több ízben, hogy a 48-diki törvények nem egy pontjának revideáltatni, módosíttatni s kiegészíttetni szükség?
94A leirat ama pontjában nyilván el van ismerve a felelős kormányzat elve, mi a trónbeszédben még igen aggodalmasnak volt feltüntetve, a márcziusi leiratban pedig még jobban körülnyirbálva. Sőt a mit mi, mint óhajtást és kivánalmat előbb föliratainkban, mint minden rendezkedés múlhatatlan alapját utóbb a tizenötös bizottság munkálatában kifejeztünk: a lajtántúli országok felelős kormányzata is ki van már mondva e leiratban, miről azelőtt szó sem volt.
Ime ennyivel jobb a jelen leirat az eddigi diplomáknál, manifestumoknál és leiratoknál. De nagyító üveggel kell keresni, míg benne az ember ezeket megtalálja. Ha valódi diplomata okiratot szerkeszt, melyben jó és rossz dolgokat akar elmondani, úgy csinálja azt, hogy a jó mindjárt szembeszökjék, a rossz pedig elburkolva, czukorba bekandirozva, s mint egy kibúvó ajtó háttérbe állítva legyen. Itt megfordítva történt. Ezt a jót alig találja meg az ember a leiratban. Mintha a fogalmazó félt volna, hogy a méltóságos főrendek (vagy tán önmaga) gyengéd érzelmeit meg találja sérteni, úgy elrejtette, úgy eltusirozta mindezt. Annál jobban előtérbe állította azt, a mi ennyi megbocsáthatlan engedékenység fölött megvigasztalja szivét, a mi ismét helyreállítja a jó és rossz azon egyensúlyát, mely egy leiratban elengedhetlen. No hiszen kirívólag s első pillanatra ugyan szembeötlőleg van odaállítva minden, mi még most is jogaink tagadását vagy legalább megszorítását czélozza. Az már pontokra van szedve, hogy ujjainkra számlálhassuk s nehogy valamiképp elfeledhessük. Példátlan formahibával egy még nem diplomatikus okmánynak, egy nemcsak fel nem terjesztett, de még a ház elébe sem adott, de még a ház teljes bizottságában sem tárgyalt munkálatnak, a tizenötös alválasztmány többségi munkálatának bírálatába bocsátkozik. Csak az hiányzik, hogy nem tárgyalja egyúttal a kisebbségi tervezetet is, vagy egyik s másik hirlapi czikket.
Conferentiánk tehát összejött, hogy a leirattal szemben követendő magatartása s eljárása iránt a pártnak értekezzék. Az elnök megnyitotta a tanácskozmányt, megnevezte a tárgyat s felhívta nyilatkozásra a jelenlévőket. «Halljuk Deákot!» hangzék minden oldalról. S az öreg úr a terem hátteréből, hol néhány barátjával ülni szokott, előlépett, egyszerű köpenyegébe burkolva s szemeivel és tiltó kézmozdulatával kérve a jelenlevőket, hagyjanak fel a kiléptére felharsogott éljenzéssel. És szólt. Fiat lux et lux facta est. A leiratnak, úgymond, két részét különböztetni meg; azt, mely második föliratunkra válaszol s jogfolytonossági követeléseinket tárgyalja; és azt, mely a tizenötös alválasztmány munkálatáról szól. Az elsőt illetőleg, a jelen leirat sokkal jobb a márcziusinál. Sok elvet elismer, mit az még tagadott. De azért éppenséggel nem kielégítő. Mi nem elvi elismerést, mi tettleges 95helyreállítását kivántuk teljes alkotmányunknak, s e kivánattól ma sem lépünk vissza. Szükséges tehát, hogy e tekintetben követelményeinket újra feliratilag terjeszszük ő felsége elébe, röviden, hivatkozással az előbbi feliratainkban bőven kifejtettekre és indokoltakra. Mi a leirat másik részét illeti, az egy oly munkálatról szól, mely a ház elébe sincsen terjesztve, melyről azt sem tudjuk, jelen alakjában fog-e a ház asztalára kerűlni, vagy talán a hatvanhetes teljes bizottság által módosítva. Erre nézve tehát feliratunkban csak annyit mondhatunk, hogy a ház a leirat ide vonatkozó pontjainak érdemleges tárgyalásába csak akkor bocsátkozik, ha a hatvanhetes bizottság, melyet márczius elsején küldött ki, bevégzendette feladatát és a ház elébe terjesztendette a közösügyi munkálatot, mikor is azzal együtt a leirat ide tartozó pontjai is kellő figyelembe fognak vétetni.
A helyeslés zajának lecsillapultával Detrich szólt saját aggodalmairól. Óhajtotta volna az alkotmány helyreállítása előtt a hatvanhetes bizottság működését is felfüggeszteni, mert a további munkálkodás sikamlós térre vezethet, s jogfeladás színét viselheti, ha nem éppen az is. Deák, a némelyek szerint ellenmondást nem tűrő Deák, szeliden s meggyőzőleg felelt. Igyekszem, úgymond, megnyugtatni a tisztelt társ felmerűlt aggodalmát. Indítványom szerint a ház, midőn a hatvanhetes bizottság további munkálkodását nem függeszti fel, nem tesz egyebet, mint fentartja előbbi határozatát, melyet a márcziusi leirat után is fentartott. S valamint a bizottsági munkálkodás akkor nem volt jogfeladás, úgy nem az most is. Nincs semmi ok, a miért a ház eddig fenállt végzésén módosítani kellene; helyzetünk a koronával szemben nem fordult rosszabbra, sem kétségbeejtőbbé nem vált.
Még gr. Teleki Domokos beszélt statusférfiúi szempontokból az osztrák és német politika irányairól; eszesen, de kevéssé a fenforgó tárgyhoz tartozólag. Szavai elhangzottak. A kérdést Deák egy beszéde nemcsak eldöntötte súlyával, hanem egészen megvilágította s meggyőzött mindenkit, hogy azt másképp eldönteni nem is lehetne. Két pont közt csak egy egyenes vonal van, s ha a geometria azt kijegyezte, a világ minden geometriája sem bír másikat húzni helyette.
Ugyane napokban tartotta a baloldal is tanácskozmányait a leirat fölött. Ők is feliratot akarnak, mely követelje és sürgesse alkotmányunk haladéktalan teljes visszaállítását. De ők Detrich politikáját követik (vagy ez az övéket) s a hatvanhetes bizottság munkálkodását felfüggeszteni kivánják a restitutióig. Van okuk reá. A szélsőbal tagjai sohasem akarták e bizottságot; nem is szavaztak megalakításakor; ők következetesen nem 96ismernek közös ügyet; és «non entia non habent praedicata»; a középbal azonban elismerte a közös ügyeket; mert az, hogy Ghyczy e veszedelmes szót «közös ügy» sohasem bocsátja ki a száján, hanem «közösen érdeklő viszonyokat» mond helyette, zúgprókátori sophistikának jó lehet, de oly eminenter logikus főhöz, mint Ghyczy, nem méltó szőrszálhasogatás, mert a ki a kettő között lényeges fogalmi, annál inkább gyakorlati különbséget tudna felfedezni, annak csakugyan jogfeloldó üveggel kellene bírnia, a mint Herschellé, mely a ködfoltokat egyes csillagaikra szedi szét. Közös ügyek vagy közösen érdeklő viszonyok – ők azok létezését elismerték, s a megoldásra meg is tették kisérletöket az ismeretes kisebbségi munkálatban. Éppen ez az ő bajuk. Dolgozatukat megkészítették, aláírták, ki van nyomtatva. A közvélemény azon része, mely Deákkal tart, s ez a legnagyobb, elveti a négyes dolgozatot, s azon munkák közé sorozza, melyek akkor születnek, mikor valaki jobbat, erősebbet, szabadelvűbbet akar csinálni, mint más, csak azért is, s rosszabbat, gyengébbet és kevésbbé szabalelvűt csinál, mert ha a kiindulási pontokat elismerte, nem is csinálhat mást. A közvélemény azon része pedig, mely igazán nem akar közös ügyet ismerni, legalább is oly rossznak tartja munkájukat, mint Deákét. Semmi részen sem arattak vele dicsőséget, még egy kis helybenhagyást sem. Aztán ők ezt a háború előtt csinálták. Most a háború után vagyunk, mely szerintök megváltoztatta a helyzetet. Akkori munkálatukat ma már magok sem helyeslik. De a nyilvánosságnak átadott nyilatkozattól nyilván visszalépni mégsem oly könnyű és dicsélyes dolog a politikusnak. Igaz, hogy minden embernek kötelessége, ha hibázott, (s ki ne hibázhatnék?) és ezt beismeri, nyiltan elismerni: hibáztam. Emberben ez erény, sőt kötelesség; de a politikai vezér azt koczkáztatja vele, hogy azt mondják neki: «te igen derék ember vagy, nemeslelkű és önmegtagadó vagy, de a politikában nem mehetünk utánad, mert nem elég meggondolással vezettél, s néhány hét mulva magadnak kelle bevallanod, hogy nem jó úton vezettél; azért isten veled». E helyzetben legeszélyesebb: visszalépni a kezdeménytől becsülettel, de nem ismerni el, hogy visszaléptünk; nem menni tovább a hibás úton, mert ez lelkiismeretlen dolog volna, hanem lehetlenné tenni annak folytatását; elvonni a substratumot a tárgyalás alól.
Alig csalódom, midőn azt mondom, hogy a kisebbségi munkálat készítőiben s aláiróiban sokkal több hazafiság és sokkal több nemes becsvágy van, mintsem az abban jelölt úton tovább mehetnének s azt pontról-pontra vitatni akarnák, mit abból azóta magok is tarthatlannak láttak be; de nem volt elég erkölcsi és politikai bátorságuk, keresztülhúzni egy tollvonással, mit néhány hó előtt más körülmények közt készítettek. És 97ezért szívesen csatlakoztak azokhoz, a kik ma több erélylyel készek ismételni, mit akkor inkább csak hallgatólag nyilvánítottak: nincs közös ügy, nem kell közösügyi bizottság. Mert hogy itt nem a szélsőbal csatlakozott a középbalhoz, hanem hogy ez amahhoz bizonyítani sem kell.
Tanácskozmányaikról érdemlegesen alig tudhatok valamit. A «Hon», hivatalos közlönyük, csak annyit mond: folytattatott az eszmecsere a leirat felett. Egy-két szó vagy jelenet mindössze, mi kiszivárgott. Arról sem állhatok jót, s azért bocsánat, ha valótlant irok. Jót csak arról állok, hogy magam nem componáltam.
Mondják, hogy a mintegy kilenczven-száz tagból álló értekezletekben két megkülönböztethető vélemény-árnyalat mutatkozik. A husz-huszonötnyi volt szélsőbal negyvenöt-ötvenre szaporodott. A kik a balközép eddigi magatartása felé hajolnak, ma már az egész pártnak csak hasonfelét alkotják. Ezek a fonal megszakítására még nem egészen készek, s ezt tán ki is fogják fejezni a nyilvános vita alkalmával. Így hát az ország (illetőleg a képviselők) pártszinezetváltozása nem – mint előre gondolták sokan – a jobb és balközép, hanem a bal és szélsőbal arányainak változásában történt csak.
Mondják, hogy Ghyczy egyik nyilatkozatában tagadta volna a közös ügyek lételét, mi ellen azonban Bónis, mondják, határozottan felszólalt. «A közös ügyeket a 48-diki törvények, a 61-diki és 65-diki feliratok elismerték; mi is mindezekhez csatlakoztunk, azokat tagadnunk nem lehet.» Sőt egyik versio szerint még többet is mondott.
