A HATVANHETES BIZOTTSÁG KÖZÖSÜGYI JAVASLATÁNAK ÁTALÁNOS TÁRGYALÁSA A KÉPVISELŐHÁZBAN.
A HATVANHETES BIZOTTSÁG KÖZÖSÜGYI JAVASLATÁNAK ÁTALÁNOS TÁRGYALÁSA A KÉPVISELŐHÁZBAN.
A képviselőház 1867. márczius 20-dikán tartott űlésének napirendjén volt: a hatvanhetes bizottság véleménye a közös viszonyok tárgyában.
Böszörményi László a javaslat tárgyalását a koronázás utáni időre akarta halasztatni, s ebbeli indítványát azzal okolta meg, hogy az ország törvényeit csak részben állították vissza, hogy a törvényhatóságok még nem kezdték meg működésöket, s hogy a király még nincs megkoronázva és így nincs meg a törvényalkotás másik tényezője. Indítványa azonban nem keltett visszhangot.
A tárgyhoz elsőnek Keglevich Béla gr. szólott. A szorosabb egyesülést Ausztriával czélszerűtlennek, sőt az ország jövőjére nézve veszélyesnek tartotta, s azért kimondta, hogy abba soha bele nem egyezhetnék. A kisebbség véleményéhez főleg azért járult hozzá, mert 19-dik pontjában a háboru esetének elhatározását, minden idegen elem befolyásának kizárásával, egyedűl a nemzetnek, illetőleg az országgyűlés eldöntésének tartotta fönn. Figyelmeztette a házat, hogy, ha a háboru esetének elhatározásába idegen elemek is befolyhatnak, a mit pedig a delegatiók intézménye lehetővé tesz, s ha a német nemzet egyesülési törekvéseinél fogva Ausztria fönállása a lehetetlenség körébe lép, Magyarország oly harczoknak válhatik részesévé, melyek végromlására vezethetnek. Másfelől veszedelmesnek 407mondotta azt a politikát is, a mely folytonos izgatásokkal kétes kimenetelű forradalmat idézne elő. Tiszteletben kivánta tartani az uralkodóházzal a trónbirtoklásra vonatkozólag kötött szerződést, de éppen úgy akarta megóvni Magyarországnak önelhatározási jogát.
Bánó József átalánosságban magáévá tette a bizottság javaslatát.
Madarász József Magyarországnak ezredéves történetében és törvényeiben nem akadt, a mostanit kivéve, egyetlenegy oly munkálatra, mely haladás helyett visszaesést, a fejedelmi hatalom alkotmányos korlátozása helyett e hatalom tágítását állapítaná meg. «A bizottság többségének tana a közosztrák birodalmi tan, kiinduló pontjául véve a pragmatica sanctiót.» Ámde a pragmatica sanctio külön birodalomképpen különböztette meg Magyarországot, külön az osztrák örökös tartományokat, s egyenesen kikötötte Magyarországnak régibb függetlenségét. «A birodalmi tan Magyarország eddigi kizárólagos souverainsége legfenségesebb jogait, a kül, had, pénz és külkereskedelem ügyeit a birodalomnak adja föl; a kik tehát az osztrák birodalmi tant elfogadják, azok föladják Magyarország önállását, föl souverainségét, mert birodalmi tanuk elfogadása után Magyarország nem lesz többé az, a mivé a pragmatica sanctio rendeli, souverain állam, nem lesz fenségi jogokkal biró önálló állam, mint volt; de lesz az összes fenségi jogokat birandó, a souverainitást gyakorlandó osztrák birodalom tartománya.» Erősen támadta a közös védkötelezettség eszméjét, melyet először Deák Ferencztől hallott ennek 1866. február 22-diki beszédében, s mely az 1723-diki törvényben nincs meg és belőle nem is következtethető. Rámutatott «azon tényre, hogy Deák Ferencz 1861-ben mint jogtalant és törvénytelent mutatott be a sanctio pragmaticából a personal-unión kívül minden szorosabb kapcsolatot, s törvényeinkkel ellenkezőnek a védkötelezettséget, s most 1867-ben ugyanazon sanctio pragmaticából mint törvényest következteti le a védelem kötelezettségét, s ennek kapcsában a szorosabb birodalmi összeköttetést.» «Deák Ferencznek mostani elvei törvényellenesek», s eljárása fölött «itéljen nemzetünk, itéljen a művelt világ». «A bizottság többségének munkálata csakis önálló állami életünk szívén át törhet magának utat.»
Dáni Ferencz a bizottság javaslatát pártolta.
Kállay Ödön a javaslat elfogadása esetében csak az idő kérdésének tartotta, hogy a központosítás, mely a Habsburg-háznak, mióta trónra 408lépett, folytonosan állandó czélja volt, csakugyan valósággá váljék. A bizottság javaslata meg fogja szüntetni a magyar országgyűlés egyenes befolyását a hadügyre, mert a czélba vett védrendszer el fogja törölni még az ujonczállításnak jogát is, mint a melyet a megállapítandó katonáskodási rendszerrel össze nem egyeztethetőnek fognak föltüntetni; a javaslat továbbá átadja a magyar sereg fölött a rendelkezést a közös miniszternek, mint a királyra ruházott hadügyi jogok kezelőjének; a pénzügy körüli jogoknak csak kevés részét hagyja meg az országgyűlésnek; a diplomatiára és a sereg szükségeire megkivántató költségeket közös elhatározás alá bocsátja; az indirect adó nemeit közös megállapodás tárgyaivá teszi; kevés reményt nyujt a vámok külön kezelésére «s mindezen jogcsonkulások koronájául a nem magunk által egészen függetlenül, hanem kölcsönös egyezkedés útján elvállalandó államadósságok után fizetendő kamatösszegből évi járulékot vállalunk, s az által is, hogy az államadósságok tőkéjét megoszthatónak nem véljük, az elválaszthatlan és eloszthatlan elv diadalául az összpontosításnak egy embryóját teremtjük.» Ha pedig azon arányra nézve, a mely szerint a közösöknek mondott ügyek terheit viselni tartoznánk, a két országgyűlés nem tudna megegyezni, ő felsége fog dönteni, s ezzel a királyi hatalom egy nagy fontosságú joggal ruháztatnék föl. E visszalépéseket az 1848-diki törvényektől úgy tüntetik föl, mint a melyek törvényeinkből származnak, másrészt mint politikai szükségességet. Az 1723-diki törvény azonban egy szóval sem említi a közös védelem eszméjét, későbbi törvényeink meg nem a kötelezett közös védelmek, de a szabad akaratból eredt védelmek eseteinek bizonyságai. Éppen olyan új azon állítás, melyet a politikai szükség érdekében hoznak föl, hogy a personal-unio egészen meg nem maradhat, mivel ő felsége alkotmányt adott többi népeinek. Kérdezte, hogy ha az aldunai félsouverain országok valamelyike az osztrák hatalom alá akarna jönni, de csakis a personal-unio alapján: elutasíttatnék-e azért, mert ő felsége alkotmányt adott tartományainak, s ez okból a personal-unióval való összeköttetés lehetetlen? Csak akarni kell, s a personal-unio elérhető.
Az új alkotmány nem fogja a nemzetet kielégíteni, mert a jogvesztést senki sem fogadja kedvesen, főleg ha semmi kilátás rá, hogy vele az anyagi jólét emelkedik. De ki sem vihető a javaslat, mert nem valószinű, hogy ő felsége többi országai belenyugodnának a paritás elvébe; «ha pedig el nem fogadják, s netalán népességhez mért delegatio jönne létre, állandóan minorizáltatunk, s ez esetben királyunk mellé még egy souveraint nyerünk az uralkodó többi országaiban.» A Magyarországban ma uralkodó meggyőződések számbavételével föl lehet ugyanis tenni, hogy a «modificatio terére 409fogunk tereltetni, s a látszólagos nyeremények nem fognak risquiroztatni aprólékosoknak látszó, de nagy horderejű változásokért.» Föltéve azonban, hogy a javaslat «zöld ágra vergődik, vajjon tagadható-e ez esetben is, hogy az összpontosítás felé nemcsak gravitál, hanem részben meg is állapítja azt, s ezzel együtt törvényes függetlenségünknek véget vet?» A Deák Ferencztől fölállított származtatási theoria nyomán az összpontosítási vágyak annál erősebben fognak fölébresztetni, mert a munkálatban foglaltak az azokhoz való remény teljesülését nagyban elősegítik.
Somssich Pál a bizottság javaslatát az egyedüli módnak mondotta, mely a fönforgó szövevényes kérdést megoldja, s az országot nemcsak jelenlegi sorvasztó állapotából kiemeli, hanem egy szebb jövő iránt táplált reményei teljesülésének lehetőségét is magában foglalja. Ellenben a bizottság kisebbségének véleménye nem oldja meg a kérdést, mert «oly gyakorlati eljárást nem formuláz, mely akár az 1723-diki törvényekben kimondott, vagy azokból következő kölcsönös kötelezettségeinket, akár az 1848:III. t.-czikkben megállapított befolyásunkat biztosítaná.» A kisebbség véleménye egy szövetségnek tervezete, a minőt külön hatalmasságok időről időre köthetnek, s az idő lefolyásával fölbonthatnak. A mi viszonyaink ő felsége többi országai viszonyaihoz azonban nem mulékonyak, s a pragmatica sanctiónál fogva állandóan szabályozott eljárást követelnek meg. A kisebbség véleménye 35-dik pontjában a közös biztosságra szükséges eszközöknek kiállítását kizárólagossággal Magyarországra ruházza, s így a közös biztosságot kölcsönös védelem helyett külön védelemre alapítja. A kisebbség továbbá a kereskedelmet és az együtt maradásból következő többi viszonyokat szabad egyezkedés útján és csupán precarius időre kivánja megállapítani, a mi éppen nem biztosítja az együttmaradást.
Madarász indítványával szemben hivatkozott az 1723:1. t.-czikknek eme bevezetésére «pro stabilienda omnem in casum contra vim etiam externam unione», a miből világosan következik Magyarországnak abbeli kötelessége, hogy megvédelmezze az osztrák tartományokat, a mely kötelességet őseink soha nem is tagadták, hanem csak azon módhoz ragaszkodtak féltékenyen, melyen e kötelezettséget alkotmányosan gyakorolhassák. A bizottság javaslata az ujonczajánlás jogát egyenesen és kizárólag Magyarországnak tartja fönn, s ha az országgyűlés e jogánál fogva az ujonczállítást bármikor is megtagadná, vajjon a delegatiók a költségeket kinek és mikor ajánlhatnák föl? Ha pedig a magyar országgyűlés megajánlja az ujonczokat, a költségeknek megszavazása nem több, mint puszta kiszámítás, melyet a delegatiók közös egyetértéssel fognak teljesíteni. 410A mit Madarász indítványa az államadósságok elvállalásáról állít, téves, mert a bizottság javaslata a nemzet szabad egyezkedésének tartja fönn, hogy annyit vállaljon, a mennyit czélszerűnek tart. Madarász indítványának 6-dik pontját Somssich «gyanusításoknak és oly vádaknak mondotta, melyek egyátalában alaptalanok.» Hamis, hogy «a közös ügyek teremtésével hazánk függetlensége megsemmisül». «A közös ügyeket a közös érdekek teremtették, nem mi, nem a bizottság. A közös ügyek a sanctio pragmaticában nyertek legelső törvényes kifejezést, s utóbb az 1848:III. t.-cz. alapította meg azokat.» E törvény 13. §-a így szól: «A miniszterek egyike folyvást ő felségének személye körül lesz; mindazon viszonyokba, melyek a hazát az örökös tartományokkal közösen érdeklik, befolyván, azokban az országot felelősség mellett képviseli.» Tehát a közösen érdeklő viszonyokba «befolyván», a mi közösséget föltételez, nem pedig «intézkedvén», az ország érdekeit «képviseli», tehát nem «határoz» azok fölött kizárólag. Hogy miként foly be és miként képviseli az ország érdekeit, ezt az 1848-diki törvény concrete nem formulázta; «ezt kidolgozni, most, midőn az alkotmányos élet föléledt, nekünk kötelességünk.» Madarász indítványának 7-dik pontját Somssich akadékoskodásnak mondotta, s utalt az antecoronationalis articulusokra. Az indítvány végső szavaival szemben, hogy «a bizottság többségének munkálata alkotmányunkat megrontja», Somssich fölszólította Madarászt: «tegye kezét szívére, s mondja meg, hogy, ha e munkálat, úgy a mint tervezve van, Isten segedelmével életbe lép, ha Magyarország felelős kormányzata nem lesz irott malaszt, hanem tettleg, mint reméljük, valósul, gyakorlott-e Magyarország azon háromszáz év óta, mióta az osztrák ház uralkodása alatt áll, valósággal valaha annyi alkotmányos jogot, folyt-e be valaha a külügyekre, a pénz- és kereskedelmi ügyekre oly mértékben, mint fogna befolyni akkor, ha e munkálat életbe lép?»
Simonyi Lajos b. a delegatio intézményéről azt tartotta, hogy «vagy olyan lesz, mint egy csemete, mely kiszárad, s akkor kárba vész a reá pazarolt fáradság; vagy olyan lesz, mint a tölgy, mely elvonva az éltető nap sugarait a többi növénytől, ezeket előbb eltörpíti, azután kipusztítja; ilyen sors várhat hazánkra».
Draskóczy Gyula a bizottság munkálatában nem látott veszélyt Magyarország önállására nézve.
A tárgyalás második napjának első szónoka Tisza Kálmán volt. 411Komolynak mondotta a perczet, a melyben a ház a fönforgó kérdésekben határoz, «mert ha ugyan valaminek, a mi most keletkezik, állandóságot lehet tulajdonítani, legalább is évtizedekre ezen határozatok fogják hazánk sorsának alapját megvetni». Az ország fönállása és alkotmánya ellen három századnál tovább folyt küzdelmeknek egyik főokát a bennünket Ausztriával közösen érdeklő viszonyokban látta, s ennélfogva azt tartotta, hogy ha a ház ama viszonyokat tisztán tudja körvonalozni, s kezelésök módját úgy tudja megállapítani, hogy e mellett sértetlenűl megőrzi hazánk törvényes függetlenségét és önállóságát, nagy szolgálatot tesz a jövendőnek. Meg volt továbbá győződve, hogy, ha a bizottság javaslatában foglalt többi tárgyra nézve helyesek lesznek a megállapodások, hazánk anyagi jobblétének vetjük meg alapját; sőt még magát az államadósságok elvállalásának kérdését is megoldhatni úgy, hogy míg egyfelől nagy terhet rovunk a nemzetre, másfelül Magyarország önállásának adhatunk tagadhatatlan kifejezést. «Meg volt azonban győződve arról is, hogy, ha nem veszszük kellő figyelembe hazánk függetlenségének és alkotmányosságának okvetlen kellékeit, ha a közvetlen siker után törekedve, nem fontoljuk meg kellőleg határozataink horderejét, önmagunk segítjük lerombolni a törvényesen független Magyarország jogalapját, s anyagi emelkedésünk elébe is gátakat emelünk.»
Madarász indítványára «egész általánosságban csak azt jegyezte meg, hogy részleteiben sokat talál, mi az ő véleményével meg nem egyezik, alapelve azonban, miszerint köztünk és a fejedelem többi országai és tartományai közt csak a personal-unio kapcsolata létezik, egyezik a kisebbség véleményével, egyezik az övével is».
Áttérve a bizottság javaslatára, nem kivánta megujítani a pragmatica sanctio magyarázatát, mert nem attól függ az országgyűlés eljárásának helyessége, «hogy mennyiben egyezik vagy nem egyezik meg a pragmatica sanctiónak egyik vagy másik magyarázatával, hanem függ attól, hogy az által, a miben megállapodunk, mennyire lesz hazánk függetlensége, alkotmányossága biztosítva, mennyire lesznek a jövendő jólétnek alapjai letéve» A bizottság javaslatának elfogadásával azonban «Magyarország függetlensége veszélyeztetve, sőt csonkítva lesz», mert a delegatióban «elég lesz az, hogy a hazai tagok közül csak egyetlenegy járuljon a más országok képviselőinek szavazatához, s létrejött a határozat, mely Magyarországot is kötelezi; a végrehajtást pedig ugyanezen ügyekben a javaslat egy közös miniszteriumra bízza, mely nem magyarországi hatóság». Már pedig a delegatiókra ruháztatni szándékolt teendők, legalább közvetve részben, mint az adó egy része megszavazásának, vagyis az adó mennyisége megállapításának 412joga, törvényhozásiak, s igen nagy fontosságuak is, mint pl. a hadügyi költségvetés megállapításának joga, mert alkotmányos országban a külügyek vezetésére, a béke és háboru kérdéseire ezen jog útján szoktak befolyást gyakorolni. Mivel pedig a delegatióktól megállapított hadügyi költségvetést mennyiségére nézve az országgyűlés többé nem tárgyalhatja, a magyar országgyűlésnek egyebekben föntartott budget-megajánlási joga is igen nagy részben képzeletivé válik, mert a hadügyi költségvetés oly nagy lehet, hogy kimeríti az ország anyagi eszközeit, s alig marad, a mi fölött az országgyűlés intézkedhetik.
Nem helyes a bizottság javaslata függetlenségi szempontból azért sem, mert elmulasztja kikötni, hogy a külügyi «közös képviseltetésnél Magyarország önálló helyzete a világnak bemutattassék».
A javaslat veszélyezteti az ország függetlenségét, midőn minden addigi törvényünk ellenére kimondja, hogy a magyar hadsereg az egész hadseregnek csak egy része. Tisza «nem is tudott képzelni független államot, melynek ne volna önálló hadserege: mert még a mienkhez hasonló viszonyban élő Svéd- és Norvégországnak is megvannak önálló hadseregeik».
Nem egészen helyes, mit a javaslat a kereskedelmi ügyekre nézve mond, a mennyiben nem fejezi ki eléggé tisztán, hogy ha a tervezett vámszövetség megkötése akár most, akár a jövőben nem sikerül, előáll Magyarországnak önálló intézkedési joga, ha kell, vámsorompók fölállítása által is.
Még helytelenebb, a mit a javaslat a közvetett adókról, az állammonopoliumokról és a pénzrendszerről mond, a mennyiben a most kötendő egyességben meg kivánja határoztatni, hogy jövőre bármikor a netalán szükséges reformok a két törvényhozás útján miképp legyenek eszközölhetők; mert ha ez egyszer megállapíttatik, Magyarország lemondott arról, hogy ez ügyekben bármikor is önállóan intézkedjék, s oly helyzetbe jut, hogy a kötött egyesség idejének leteltével az egyességen csak akkor változtathat, ha ebbe más országok képviselői beleegyeznek, ha pedig ezt nem sikerül elérnie, kénytelen lesz az egyességet továbbra is érvényben levőnek elismerni.
A javaslat veszélyezteti függetlenségünket még az által is, hogy az elvállalandó államadósságokat mint elválaszthatatlan egészet egységes kezelés alatt akarja meghagyni. Ezen intézkedésnek még más nagy politikai fontosságot is tulajdonított. Az osztrák államadósságok legnagyobb része külföldiek kezén van, a külhatalmak ennélfogva érdekelve vannak ez adósságok biztossága iránt. Ha az elvállalandó adósságokat a magyar 413állam önálló adósságává teszszük, ezzel nemcsak kifejezést adtunk az önálló magyar állam létezésének, hanem az elvállalt adósságok által érintett összes érdekeket oda irányozzuk, hogy Szt. István birodalmának épségben fönmaradását óhajtsák és előmozdítsák. Az ellenkező esetben pedig saját biztosságuk érdekében arra fognak törekedni, hogy Magyarország mentül szorosabb kapcsolattal szoríttassék Ausztriához, s ha az anyaországot magát nem lehetne is, Szt. István koronájának legalább egyes részei olvasztassanak be Ausztriába.
A javaslat alkotmányos szempontból sem egészen correct. Nagy fontosságú államügyeket elvon az országgyűlés hatásköréből és választmánynyal dönteti el. De még kevésbbé egyeztethető össze a valódi alkotmányossággal, hogy a végrehajtásra oly közös miniszteriumnak legyen befolyása, mely a magyar országgyűlésnek közvetlenül éppen nem felelős, s mely már azért is, mert nem áll parlamenttel szemben, valódi alkotmányos értelemben felelős nem is lehet.
Mindkét tekintetben sokkal helyesebbnek, sőt egyedül helyesnek a kisebbség véleményét tartotta. «Mindazokat, mik a törvényhozás körébe vágnak, e vélemény föntartja eldöntés végett a magyar országgyűlésnek, a végrehajtásra nézve pedig kiköti, hogy hazánkban csak oly rendeletek legyenek végrehajthatók, melyek felelős minisztereinek ellenjegyzését bírják. A külügyekre nézve elismeri ugyan a közös fejedelem általi közös képviseltetést, de föltüntetni kivánja Magyarország különállását. A hadügyet illetőleg, míg megadja a módot, miszerint a fejedelem mint közös főhadparancsnok útján a kellő összefüggés föntartassék, addig a magyar hadsereg létezéséhez is hiven ragaszkodik. A kereskedelmi ügy, indirect adók, monopoliumok, pénz és vámrendszerre vonatkozólag pedig, míg hódolva a helyes közgazdasági elveknek, késznek nyilatkozik arra, hogy mindezek ő felsége többi országai és tartományaival időnkint kötendő szerződések útján intéztessenek el, föntartja sértetlenül az ország azon jogát, hogy ne csak most, de bármikor jövőben is ezen netán kötendő szerződések idejének letelte után önállóan intézkedhessék. Az államadósságokat pedig, melyeknek terhét elvállalni késznek nyilatkozik, elkülöníti.»
A mi a czélszerűséget illeti, a viszony köztünk és a fejedelem többi országa közt úgy jött létre, hogy a független, a szabad Magyarország késznek nyilatkozott a személyes unio kapcsának létesítésére oly kikötéssel, hogy függetlensége és alkotmánya ne veszélyeztessék: «nem a czélszerűség tehát az, melynek szempontjából a függetlenséget és alkotmányosságot korlátozni kelljen, de igenis a függetlenség és alkotmányosság azok, melyek megszabják a korlátot, a melyen túl a czélszerűség szempontjából 414menni nem szabad». Meg is volt győződve, hogy ezen korlátok teljes épségben tartásával lehetséges a szóban forgó ügyekben czélszerűen intézkedni. Vagy azon föltevésből indulunk ki, hogy Magyarországnak és a fejedelem többi országainak érdekei természetszerűleg gyökeresen ellentétesek, ez esetben azonban nem érhetni czélt a delegatiókkal sem, hanem azt kell mondani: «ezen országok és tartományok egy uralkodás alatt megmaradhatnak mindaddig, míg az oly absolut hatalommal bír, mely elég erős arra, hogy őket erőszakkal összekapcsolja; a mely perczben pedig az absolut hatalom ezen erejéből veszít, azon perczben szét kell válniok». Vagy pedig azon egyedül helyes föltevésből indulunk ki, hogy állandó, gyökeres ellentét nincs az érdekek közt, s ez esetben a kisebbség véleménye útján létre fognak jönni a szükséges intézkedések, a mint hogy a bizottság is ugyanezt az utat javasolja a védrendszer megállapítására. E szerint a két fél felelős miniszterei kölcsönös egyetértéssel elkészítik a javaslatokat, így terjesztik azokat az országgyűlések elé; azon rendkivüli esetben pedig, ha az országgyűlések egyetértő határozatokra mindjárt nem jutnának, fönhagyatik az országgyűléseknek a javaslatkészítő küldöttségek által esetről-esetre az értekezés, s alig lehet kételkedni, hogy az esetleges differentiákat mindig sikerül majd kiegyenlíteni. Az volt tehát a nézete, hogy ha vannak gyökeres ellentétek, a delegatiók teremtésével minden czél nélkül sértenők meg az ország függetlenségét. Mert ha pl. Magyarország érdekeivel ellenkező háborúról lesz a szó, lehetséges, hogy a delegatiók olyan határozatot hoznak, a melyre az illető országgyűlés nem szánná el magát, s a közös miniszterium oly valamit akar végrehajtani, a mire az illető ország felelős miniszteriuma nem vállalkoznék: csak hogy ily esetben az országgyűlés meg fogja tagadni az ujonczokat, s így e módon nem lesz föntartható a közös biztosság. Mivel pedig e szerint a delegatióknak adatni szándékolt hatáskör mellett a czél nem lesz elérhető, félni lehet, hogy «még többet fogunk azokra ruházni, s ha nem mi, mások Magyarország függetlenségét e delegatiók örvényébe fogják temetni».
A bizottság, mint javaslata 38-dik pontjában mondja, azért nem kivánja előleges utasításokkal megkötni a delegatiót, mert éppen a közös ügyek oly természetűek, hogy bennök a végső elhatározást mellőzni vagy halasztgatni annyi volna, mint az állam gépezetét megakasztani. Tisza úgy vélte, hogy ezen eszme szolgált alapjául a delegatio intézménye megteremtésének is. Ámde minden alkotmányos országban úgy van, hogy, ha az országgyűlés megtagadja a költségvetést, meg kell állania az állam gépezetének; azonban éppen ezért csak oly esetekben szokták e jogot ily végletekig alkalmazni, midőn a fönálló kormány az ország érdekeire annyira 415sérelmes, hogy az ország fiai készek magukat inkább minden veszélynek kitenni, hogysem a kormány föntartásán igyekezzenek. Ő pedig mint alkotmányos ember csak örülni tud azon, ha a népeknek kezökbe adatik mód, lehetetlenné tenni az erejével visszaélni akaró hatalomnak, hogy őket saját érdekeik és jólétök ellen kormányozhassa; örül ezen, s nem keres oly módot, melynél fogva lehetségessé tétetnék a hatalomnak a népek érdekei ellen kormányozni.
Ha a képviselőház mindenekben tántoríthatatlanul ragaszkodik az országnak teljes, törvényes függetlenségéhez és alkotmányához, úgy mint ezeknek Magyarország jogai szerint állni kell, akkor sértetlenül föntartja – igaz, a most élőknek szenvedései árán – a jogi alapot, a melyen a törvényesen független Magyarország dicső épülete fog fölemelkedni. Ha ellenben beleegyezik azokba, a mik a bizottság javaslatában vannak, boldogabbak lesznek a ma élők, több szabadságuk lesz, de önmaguk tették lehetetlenné, hogy a törvényesen független Magyarország, mint ilyen, valaha fönállhasson. «Ne engedjék a képviselők, hogy történelmünknek mindeddig a nemzeti önlemondás által nem homályosított lapjaira azt irhassa föl az utókor, hogy 1867-ben a nemzet képviselői, belefáradva a küzdelembe, nem bízva többé az ország erejében és kitartásában, oly módon szereztek ideiglenes jobblétet a hazának, hogy önmaguk beleegyeztek függetlenségi jogalapjának korlátozásába.» Ő ebbe bele nem egyezett, s ezért a bizottság javaslata ellen szavazott.
Eötvös József b. vallás- és közoktatásügyi miniszter nem hitte, hogy találkozzék, ki a módot, mely szerint a közös ügyek 1848-ig intéztettek, kielégítőnek tartaná. Ugyanezt mondotta a törvényekről, a melyeket 1848 előtt ezen ügyekről alkottak. Mert habár a nemzet természetes jogáról, mely minden alkotmányos nemzetet megillet, soha nem mondott le, s minden ügyben, a mely a nemzetet érdekelte, befolyást követelt, kétségtelen, hogy azon törvények, melyek által ezen jognak érvényesítése 1848 előtt czéloztatott, a föladatnak csakugyan nem feleltek meg. Ő legalább azt hitte, hogy törvényeinknek azon rendelkezései, a melyek szerint a fölséges Portához Magyarország részéről is külön követ küldendő, fontosabb ügyekben a magyar tanács kihallgatandó, az udvari és hadi tanácsba magyar tanácsnokok kinevezendők és a diplomatiában magyar ifjak alkalmazandók, mai fogalmaink szerint nem felelnek meg azon igényeknek, melyekre mint alkotmányos nemzet jogosítva vagyunk.
Az 1848-diki törvényhozás azon két feladata közül, hogy Magyarországnak benső dolgaiban teljes önállása legyen, s hogy a közösen érdeklő 416ügyekben hazánk befolyása teljesen biztosíttassék, csak az elsőt oldotta meg. Az ő felsége személye mellé rendelt, valamint a honvédelmi miniszternek 1848-ban kijelölt hatáskör nem alkalmasak azon igények kielégítésére, melyek a nemzetet arra nézve megilletik, hogy befolyása legyen mindenre, a miben áldozataival részesülnie kell. Mivel pedig a nemzet ezen igényeiről nem mondhat le, s ezen befolyásnak gyakorlati alkalmazását is követelnie kell, nem állhatni meg az 1848-diki törvények mellett, hanem gondoskodni kell, hogy a bennök kimondott elvek gyakorlatilag is alkalmazhatókká váljanak, s így elkerültessenek azon ellentétek, melyek mindig előfordulnak, valahányszor a törvény elveket mond ki, a nélkül, hogy mikénti alkalmazásukról rendelkeznék. A pragmatica sanctióból folyó jogoknak és kötelességeknek szabatosabb körülirása pedig most annál inkább van érdekünkben, mert ő felsége alkotmányt adott többi népeinek, s nekünk biztosítékot kell szereznünk magunknak, hogy azon kötelességek, melyek érdekeink közösségénél fogva ő felsége többi országait velünk szemben megilletik, irányunkban ezentúl éppen úgy teljesíttessenek, mint teljesíttettek akkor, midőn ő felsége, mint amaz országok absolut ura, róluk egész erejével rendelkezett.
Tisztába hozván ekként azon kérdést, hogy a közös ügyekről törvény útján intézkedni szükséges, áttért azon kérdésre, hogy mily szempontokat kell ezen törvényes rendelkezésnél irányadóknak tartanunk. Az első és legfontosabb érdek az ország függetlensége, a melylyel szemben minden más egyes érdek, sőt az anyagi érdekek összesége is háttérbe szorul. Függetlenségünknek első feltétele: az országnak teljes autonomiája, azaz, hogy mindarról, a mi csak az országot illeti, csak az ország határozzon; második feltétele: az országnak valóságos alkotmányossága, azaz oly alkotmányosság, melynek első elve, hogy semmi, a mire nézve az országtól tettet vagy áldozatot követelnek, az országgyűlés befolyása nélkül ne történhessék meg. Ezeken kívül azonban Európának jelen helyzetében szükségünk van az erőre is, a melylyel autonomiánkat és az alkotmányosságot megvédhessük. Mivel pedig Európa hajlama nagy államok alakításához vezet, s szomszédainkban óriási államokat látunk, a melyek mind nagy nemzetiségekre alapítvák; s mivel kétségtelen, hogy ezen biztosabb alapon mi az övékhez nagyságban hasonló államot alkotni képesek nem vagyunk: mi ezen erőt csak abban kereshetjük, hogy másokkal egyesüljünk. «Ugyanazon okok, melyek elődeinket a XIV. és XV. században arra bírták, hogy Cseh–Lengyel- és Németország fejedelmeit válaszszák királyukká, s így Magyarországnak az akkor fenyegetni kezdő török veszély ellen biztosítékot és támaszt szerezzenek; ugyanazon okok, melyekért a 417nemzet a mohácsi vész után koronáját a hatalmas V. Károly császár testvérének és családjának adta át: ugyanazon okok teszik szükségessé most, hogy azon szövetséget, melyben ő felsége többi tartományaival állunk, ne csak föntartsuk, hanem, hogy azt képessé tegyük arra, hogy a czélnak, melyre az köttetett, tökéletesen megfeleljen, azaz Magyarországnak territorális integritását s alkotmányos önállását és függetlenségét biztosítsa.»
Eötvös felfogása szerint a közös ügyeknek minden oly rendezése, mely mellett Magyarországnak autonomiája és függetlensége nem ismertetik el, vagy mely mellett Magyarországnak befolyása a közös ügyekre nem biztosíttatik, épp úgy nem felel meg czéljának, mint minden oly rendezés, mely által a birodalom megfosztatnék azon eszközöktől, melyekre a közös védelem czéljából szüksége van. Nagy csalódásnak tartotta tehát, ha valaki azt hiszi, hogy a birodalom hatalmi állása Magyarországnak nem érdeke. Nyáry Pál itt azt a kérdést kiáltotta közbe: Micsoda birodalom? Mire Eötvös így felelt: «A közös birodalom, azon birodalom, mely Magyarország és ő felsége többi tartományainak a pragmatica sanctio által biztosított szövetségéből alakult.» Minthogy – így folytatta Eötvös – egy hajóban evezünk, azok, kikre a nemzet legfőbb kincseit bízta, igen rosszul teljesítenék kötelességeiket, ha e kincseket csak azok ellen oltalmaznák, kik velünk együtt eveznek, azon kérdést pedig, hogy milyen a hajó és miként kormányoztatik, mint őket nem illetőt tekintenék.
Eötvös nézete szerint a bizottság javaslata megfelelt mindazon szempontoknak, melyek a közös ügyek elintézésénél irányadók. Midőn feltételül tűzi ki, hogy mindaz, a mit a közös ügyek mikénti elintézésére nézve indítványoz, csak akkor léphet életbe, ha Magyarországon az alkotmányosság teljesen helyreáll, ezzel biztosítja alkotmányos önállásunkat. A javaslat továbbá gondoskodik az eszközökről, melyek szükségesek arra, hogy a birodalom tökéletesen megfelelhessen közös czéljának, közös védelmének. Végre a delegatiók és a bennök érvényre jutó paritás elve által biztosítja hazánkat arról, hogy mindazon ügyekre, a melyekhez tetteivel és áldozataival hozzájárul, nagy és elhatározó befolyást fog gyakorolni.
Jókai Mór nem helyeselte a bizottság javaslatát, mert birodalmi politikát látott benne; ellenben aláirta a kisebbség véleményét, mert ez jelöli ki a szigorúan magyarországi politika irányát. Csak nagy és erős elhatározások, melyek egy egész országot tettre villanyoznak, képesek megfelelni a kor kérdő szavának; aggodalmas kisérletek a zsibbadást növelik, mely a nemzetek legfélelmesebb ellensége. Pedig ily zsibbadást okoz azon nézetnek keresztülvitele, hogy Magyarországnak le kell mondania 418az önálló hadsereg, honvédelem s ennek erőfeszítéssel nagyra fejlesztése eszméiről; hogy Magyarországnak önmaga által fönállani nem lehet. Zsibbadást okoz ezen nézet, mert a mely út elvezeti a közös delegatiót Bécsbe, ugyanazon út visszafelé elvezeti azt déli és keleti idegen metropolisokba is, ugyanazon elv útmutatása mellett, hogy Magyarország önmagában fönn nem állhat. És ez az, a mit Jókai minden oldalra tagadott; tagadta a többséggel szemben, valamint tagadta a külföldi mappacsinálók ellenében. Magyarország önkéntes egyesülése bármely országgal kezdete az önállóságáról való lemondásnak. A bizottság javaslata ily önkéntes egyesülésre vezet; ellenben a kisebbség véleménye fönhagyja a szabad szövetkezést. A kiegyezkedés művét nagyobb tartósság reményével hitte fölépíthetőnek a kisebbség különvéleményének szilárd alapján, mint a bizottság javaslatáén.
Joannovics György a bizottság javaslatát fogadta el.
Domahidy Ferencz a hazára nézve veszélyesnek tartotta a bizottság javaslatát, s a kisebbség különvéleményét pártolta.
Tolnay Károly a bizottság javaslatát támogatta.
Márczius 22-dikén Ghyczy Kálmán szólalt föl. Összehasonlítván a bizottság javaslatát a kisebbség különvéleményével, a következő eredményre jutott: «A kisebbség szorosan a personal-unio terén áll, azt akarja tisztán föntartani Magyarország és ő felsége többi országai között. A többség a personal-uniót real-unióvá változtatja át, mert a real-unio több országoknak azon czélból lett egyesüléséből áll, hogy bizonyos, vagy minden államügyeket közösen intézzenek el. A kisebbség teljes épségben akarja föntartani Magyarország közjogát, fönn akarja tartani Magyarországnak állami önállását és függetlenségét úgy ő felsége többi országai, mint a külföld irányában, s óvakodik az ellen, hogy Magyarország az osztrák birodalom tartománya legyen. A többség lényegében megváltoztatja Magyarország közjogát, megszünteti törvényhozásának és kormányának némely főfontosságú államügyekre nézve levő kizárólagos intézkedési jogát, mert azt a delegatio nevezete alatt alakítandó birodalmi törvényhozásra és központi miniszteriumra ruházza át, megszünteti ez által Magyarországnak önállását és függetlenségét legalább ezen államügyekre nézve, s Magyarországot az osztrák birodalomnak némi autonomiával felruházott tartományává változtatja át. És ha a birodalomba való beolvasztását közvetlenül 419nem eszközölné is, bizonyosan előkészíti, s a Magyarországra nézve eddig csak tényleg fönállott osztrák birodalmat jogilag valóban csak most alakítja meg. Hogy melyikkel rokonszenvezzen ezen alapelvek közül, nem lehet kétséges egy magyar ember előtt sem.»
Jogi okokkal nem támogathatni a bizottság javaslatát, mert hogy Magyarország és ő felsége többi országai között csak személyes kapcsolat áll fönn, ellenmondhatatlanúl bebizonyították az 1861-diki országgyűlés feliratai, bebizonyította a pragmatica sanctiónak keletkezésére következett másfélszázados gyakorlat, mely szerint Magyarország minden állami ügyei, közöttük a védelem eszközei felett, a védelem esetének beállására s mikénti teljesítésének módja iránt, ő felsége többi országainak befolyása nélkül, mindig önállóan határozott, s a védelem eszközeit soha nem ő felsége többi országainak, hanem figyelemre méltó óvatossággal kivétel nélkül mindig az országnak és királyának védelmére ajánlotta meg. Hogy pedig ő felségének többi országai azon alárendeltséget követelhetnék tőlünk, hogy Magyarország az ő alkotmányuknak kényelmesebb életbe léptetése végett magát ősi legfontosabb jogaitól megfoszsza, senki sem fogja állítani.
Vizsgálgatván a bizottság javaslata mellett fölhozott politikai és opportunitási okokat, Eötvössel szemben megjegyezte, hogy habár azon országok összesége, melyek a felséges osztrák ház uralkodása alatt állanak, együttvéve föliratainkban is ismételve ő felsége birodalmának nevezete alatt említtettek, azért azon állítás, hogy a sanctio pragmatica Magyarországnak és ő felsége többi országainak általa létesített szövetségéből egy közös birodalmat alkotott, oly magyarázata a pragmatica sanctiónak, melyet az ország eddig el nem fogadott. Hivatkozott e részben az 1848-diki törvényekre, a melyek szerint a pragmatica sanctio által megalapított birodalmi kapcsolat, mely azon törvényekben ismételve említtetik, csak egyedül az uralkodó háznak közösségében létezik. Ily közösségből pedig nem következtethető az illető országok és népek szövetsége, s közös birodalommá alakulásuk.
Eötvös azon régi törvények közül, melyek az országnak a külügyekben rendelkező jogairól szólanak, kifelejtette az 1608-diki 2-dik t.-czikket és más hasonlóan intézkedő törvényeket, melyeknél fogva Magyarországot illetőleg az ország tudta nélkül se háború nem indítható, se béke nem köthető; kifelejtette továbbá azon számos törvényeket, melyeknél fogva Magyarországban semminemű közadó vagy hadi segély nem szedhető, s hadkiegészítés nem történhetik az országgyűlés beleegyezése nélkül. Fenálló régi törvényeink tehát, ha megtartattak volna, biztosították volna 420Magyarország rendelkezési jogát minden államügyeire, s köztük külügyeire nézve is; mivel azonban meg nem tartattak, azért alkottattak a 48-diki törvények, azért állíttatott fel a felelős miniszterium, melynek czélja e szerint csak az lehet, hogy a kormány felelőssége által törvényeink érvénye föntartassék és biztosíttassék, s nem az, hogy fönállása miatt törvényeink érvénye megszünjék. A mennyiben pedig a bizottsági munkálat Eötvös állítása szerint is az 1848-diki törvények szabványainak kifejtését és gyakorlati alkalmazását tárgyazza, e munkálat czélja is csak az lehet, a mit az imént említett. A bizottsági többség és kisebbség javaslatai közti különbséget pedig abban látta, hogy a kisebbség fönn akarja tartani a régi törvényeket s a bennök gyökerező azon alkotmányos jogot, mely az országnak minden államügyeire nézve nemcsak befolyást, de önrendelkezési jogot biztosít; a többség ellenben ezen önrendelkezési jogot megszünteti és csupán az említett ügyekre való befolyássá változtatja át. Ha Magyarország törvényeinek érvénye csak az által tartható fönn, hogy megcsonkíttatnak, akkor a bizottság javaslatát lehet talán védeni sok más fontos érvvel, de az ország önállósága és függetlensége tekintetéből védeni nem lehet. S ha a bizottság javaslata, mint Eötvös mondotta, az ország függetlenségét és önállóságát az által biztosította, hogy ezen javaslat csak az ország alkotmányának teljes visszaállítása után léphet életbe, akkor vagy az ország alkotmánya soha teljesen vissza nem lesz állítva, vagy a bizottság javaslata életbe nem léphet. A bizottság javaslata ugyanis alkotmányunk megváltoztatását tárgyazván, a kettő együtt meg nem fér. Lehetnek a nézetek eltérők; de ha mindazon következmények, melyek a bizottság javaslatából kifejlődhetnek, időjártával a dolog természete szerint érvényre jutnak: könnyen megtörténhetik, hogy nem sok védeni valónk lesz azok ellen, kik nem egy hajóban ülnek velünk, ha azt, a mivel birunk, azoknak engedjük át, kik velünk egy hajóban eveznek.
Eötvössel elismerte, hogy a monarchia fönállása, ereje és hatalma Magyarországnak is érdekében van, s hogy az idők változott körülményei egyöntetűbb hadsereget és gyorsabb külügyi kezelést kivánnak, mint azelőtt.
E czélnak eléréséről a kisebbség különvéleménye elégségesen gondoskodott is az uralkodó-ház miniszterének a külügyekre, a hadparancsnokságnak a hadügyre nézve engedett hatáskör tervezetével. A külön magyar hadsereg e czélnak nem áll útjában; «sőt éppen talán a magyar hadseregnek különállása, melyet a kisebbség tervezett, s a hazafiui lelkesedés, melyet e különállás a nemzet fegyvert viselő fiainak hazaszerető sziveiben a mult idők tapasztalásai szerint ébresztene, lenne azon másképp 421kipótolhatatlan villanyos erő, mely a magyar hadsereget legelszántabbá, legáldozatkészebbé, leghadképesebbé tenné.
A mi azonban a birodalom hatalmi állását illeti, ezt nem az által vélte biztosíthatni, ha megkönnyítjük, miként a bizottság javaslata is teszi, az alkotmányos ellenőrzés megszorításával az eddigi politikának folytatását, mely erejének valóságos mértékén túl régóta arra irányult, hogy Európa minden bonyodalmaiba döntőleg befolyhasson; hanem inkább az által vélte biztosíthatni, ha az eddigi politika folytathatását a népek akaratának, kivánatainak, érdekeinek, Magyarország jogainak és önállásának mérlegbevetésével mérsékeljük. Magyarország mindig a védelmi rendszert vallotta külügyi viszonyaira nézve a magáénak, s nem kivánt beleavatkozni se a német, se az olasz kérdésbe, se a Nyugat-Európa népei szabadelvű mozgalmainak elnyomására irányzott politikai törekvésekbe. S ha Magyarország akaratát érvényesithette volna, a monarchia se pénzügyeire, se népeinek anyagi és szellemi jólétére, s így igazi és valóságos nagyhatalmi állására nézve nem ott állana, a hol áll.
Eötvös figyelmeztetésével szemben, hogy szomszédunkban óriás államok alakulnak, s hogy a monarchiát minden oldalról érhető veszélyek ellenében szorosabban egyesüljünk ő felsége többi országaival, Ghyczy nem tagadta, hogy a monarchia védelmi erejét az idők körülményeihez képest fokozni kell; de nem hitte, hogy a czél elérhető azon módon, a mint szomszédságunkban történt. Ha indokolva van az északi német szövetségben és Olaszországban a szorosabb állami egyesülés, az államhatalom központositása, mert ama nemzeteknek rokonszenvén alapul és valóságos akaratuknak teljesítése, éppen azért nincs indokolva és nem lehetséges nálunk, hol a monarchia népei nagy részének határozott ellenszenvével találkozik. Itt egészen más út követendő, s ezen út: tiszteletben tartása a históriai jogoknak, föntartása az országok önállásának és függetlenségének, s nem központosítása, hanem decentralisatiója az állami hatalomnak. A magyar korona országai önállásának, alkotmányának, függetlenségének föntartása tehát az, a mi leginkább biztosíthatja a monarchia hatalmi állását.
Ghyczy erősen hitte, hogy, ha a nemzet közvéleménye megmarad azon elvek mellett, a melyeket csak öt évvel is előbb oly átalános egyetértéssel vallott, közjogi kérdéseink, ha nem is rögtön most, de a közel jövőben szerencsésebb megoldást nyerhetnek annál, mely most vár a nemzetre. Hitte pedig ezt azért, mert a nemzetnek joga van jobb megoldásra, s mert tényleg is anyagi tekintetben súlyosak a veszteségek, melyeket a bizottság javaslata következtében szenvedni fogunk. Ezen utóbbi állítása, 422valóságát a múlt és a jövendő állapotnak összehasonlításával igyekezett igazolni.
Végül fölszólította a kormányt, hogy azon egyességek megkötésénél, melyeket a bizottság javaslata a nemzet anyagi állapotának javítására legnagyobb közvetlen befolyást gyakorló kereskedelmi és közlekedési ügyekre, valamint az adó-, ipar- és hitelrendszerre nézve tervez, s a mely egyességek eredményétől a nemzet országos önállása is nagy részben függ, minden gondját arra fordítsa, hogy az ország jogainak és érdekeinek teljes megóvásával jöjjenek létre. Hogy a kormányhoz e fölszólítást intézze, egyik oka annak is, a miért nem tartotta fölöslegeseknek a fölszólalásokat, e tárgyban, «melynek egyébiránt, e helyen, ez alkalommal miként leendő eldöntése, úgy látszik, már előre el van határozva». A kisebbség véleményét pártolta.
Szabó Imre a bizottság javaslatát fogadta el.
Gubody Sándor a képviselők föladatának mondotta, hogy a bizottsági javaslat egyes pontjainak elfogadása előtt olvassák fel – mint a kálvinista pap a miatyánkot könyörgés előtt és könyörgés után – a nemzet miatyánkjává vált 1861-diki második feliratot, s a mely pont abba ütközik, töröljék ki, vagy egyeztessék meg azzal.
Bezerédj László a bizottság javaslatát támogatta.
Károlyi Ede gróf a bizottság munkálatának alapelvét ki nem elégítőnek, mindkét fél életét, erejét megzsibbasztónak, s csakis egy időre, de állandóan ki nem vihetőnek tartotta, s azért nem fogadta el; ellenben pártolta a nemzet függetlenségét egész épségében föntartó kisebbségi véleményt.
Trefort Ágost a közös érdekű viszonyokról azt mondotta, hogy részint közjogi, részint közgazdasági természetűek. Az elsők közösségének alapja a sanctio pragmatica. Az utóbbiak közösségének alapját a közgazdasági érdekek képezik, különösen a vámterületnek tényleg meglevő közössége, melyet jogilag meg lehet ugyan szüntetni, de melynek megszüntetése a szabad kereskedés felé hajló korunkban nemcsak anachronismus, valódi közgazdasági abnormitas volna, hanem kiáltó félreismerését tanusítaná saját érdekeinknek. Mert bármennyire kell törekednünk terményeinknek a világpiaczokra juttatására, azoknak legbiztosabb vevői a lajtántúli országok 423maradnak. Az által azonban, hogy a vámokra, az indirect adókra, és a monopoliumokra nézve szerződést kötünk velük, nemcsak hogy törvényes önállásunk nem szenved, hanem közgazdasági fejlődésünk, politikai sulyunkat is növelvén, önállásunk is szilárdul.
A delegatio intézményéről azt tartotta, hogy közvetíteni fogja az alkotmányosságot a kormányzás lehetőségével, mert bármilyen jeles törvényeket alkosson az országgyűlés, ha velök kormányozni nem lehet, szükségképp a reactióhoz és államcsinyekhez vezetnek, a mint ezt az osztrák birodalomnak és még inkább Francziaországnak története mutatja. Midőn azonban egyes közös érdekű viszonyokra nézve a szomszéd népekkel érintkezünk, s nekik annyi befolyást engedünk, a mennyit ők, állam állam irányában nekünk engednek, ez törvényes önállásunkat nem veszélyezteti. Ellenkezőleg, a lajtántúli népekkel való érintkezésben törvényes önállásunknak és alkotmányosságunknak biztosítékát látta. «Látta abban egyszersmind a legbiztosabb módot erőnk gyarapodására, valamint kifejezését geographikus viszonyainknak, melyeken változtatni nem lehet, melyek erősebbek, mint az emberek akaratja, mint a pártok napi véleményei.»
Ráday László gróf a bizottság munkálatában föladva látta Magyarország önállását és függetlenségét. Téveseknek tartotta Eötvös okoskodása azon föltételeit, hogy Ausztria jelenlegi állásában tartósan fönmaradhat, s hogy fönmaradását Magyarországnak vele való szorosabb egyesülése biztosíthatja. A német nagy egység megvalósítását a század egyik legnagyobb eszméjének hitte, s nem akart lemondani Magyarországnak azon jogáról, hogy annak idején önmaga önállóan és függetlenül itélhesse meg, sorakozzék-e vagy ne sorakozzék a század eszméi ellen küzdő harczosok közé. A kisebbség véleményét fogadta el.
Bartal György kérdezte, fellegtelenebb-e a politikai láthatár egünk fölött most, mint volt háromszáz évvel ezelőtt, midőn őseink féltékenyen őrzött függetlenségük veszélyeztetésével kényszerülve voltak állandó szövetségesről gondoskodni, hogy a haza földjét az ozman hatalom áramlata elől, ha csak részben is, biztosítsák? Európa szemei aggódva fordulnak kelet felé, hol a keresztény törzsök fölszabadulásának szent ügyéhez a nagyhatalmaknak világot rázó versenytusája készül csatlakozni, melynek ellenében önmagunk ereje kétségen kívül nem elegendő arra, hogy önnön érdekeinket tartósan megvédhessük. Ha a pragmatica sanctio nem léteznék, teremtenünk kellene azt a jelen helyzet veszélyeinél fogva, teremtenünk 424annál is inkább, minthogy az olasz tartományaitól megszabadult, a német szövetség kötelékeiből kibontakozott Ausztriának külérdekei saját hazánkéival teljesen azonosok, s minthogy a birodalom hatalmi állását növelve, valóban csakis saját erőnket öregbítjük.
A képviselőház figyelmét arra irányozta, hogy a bizottsági javaslat elfogadásával mindössze csakis a kezdetnek legelején álland, s hogy ezzel csakis saját álláspontját határozza meg a maga méltó aggályai ellenében. A ki e munkálat fölött nem éppen magyar, hanem tisztán objectiv szempontból itélend; ki abban a birodalmi zilált állapotok consolidatiójának, de még csak saját anyagi sérelmeink orvoslásának is positiv alapjait keresendi, s az ide vágó legfontosabb kérdéseknek jövendő megoldását két független parlamenti kormánynak, két önálló törvényhozó testületnek, s köztük az egyiknek még nem is önkéntes megegyezésére utalva találandja: annak itélete legalább is tartózkodó lesz. Ő számít rá, hogy Ausztria népei nem fogják visszautasítani a kezet, a mely nekik szövetséget nyujt, s hogy az eszme, mely szerint az alkotmányos szabadság tartósan megszilárduljon itt is, ott is, életet, gyorsaságot és teremtő erőt kölcsönzend a látszólag nehézkes kerekek mozgatásának.
Ivánka Imre, ki a personal-unio alapjára helyezkedett, az alkotmány biztosítását, bármi irott törvénynyel is, mindaddig nem látta megerősítve, míg Magyarországnak nem lesz kiegészített és minden szükséges testülettel ellátott olyan hadserege, mely parancsait kizárólag a magyar felelős miniszteriumtól veszi. Az a kormány, a mely hadsereggel nem rendelkezik, nem független, hanem csak végrehajtó eszköze annak, ki a hatalommal rendelkezik. Már pedig, a ki nem is intézkedhetik függetlenül, azt felelősségre se lehet vonni.
Fönn kivánta tartani az országnak azon jogát is, hogy maga határozhasson a háboru, vagyis a közös védelem esetének beállta, valamint az erő fölött, a melylyel a háboruhoz járulni kész. Tekintve a német nemzet egyesülésének processusát, az olaszoknak Dél-Tyrol elszakítására irányuló törekvéseit, az osztrák-magyar birodalom szláv nemzetiségeinek Oroszországból eredő fölizgatását, s tekintve a keleti kérdést, mulhatatlanul szükségesnek tartotta, hogy mindezen bonyodalmak bekövetkezése Magyarországot mint tömör testet, mint magában álló egészet találja, melynek szabad a keze azokkal szövetkezni, a kikkel szövetkezni czélszerűnek látja. Ellenkező esetben a nemzet oly harczokba bonyolíttatnék, melyek érdekeinek csonkításával fenyegetnék.
A delegatio intézményét ellenezte, mert attól félt, hogy idővel oly 425hatalommá válik, mely az országgyűlésnek minden más tettleges hatalmát absorbeálja, s valóságos parlamentté alakul.
De még az annyiszor magasztalt paritás elvét sem vélte állandóan föntarthatónak, mert kétségtelennek tartotta, hogy a demokrat elemek és elvek mindinkább terjedni fognak, s így a jelenlegi paritás már annálfogva is, mert a mostani politikát mindenfelé az érdek vezeti, soká azoknak befolyása ellen megvédhető nem lesz. Nem hitte föntarthatónak, hogy kisebb számú népségnek bizonyos közös ügyek elhatározásánál állandóan ugyanaz a súlya és befolyása legyen, mint azon népeknek, melyeknek majdnem még egyszer olyan nagy a számuk, s melyek még egyszer annyival járulnak a közös terhekhez.
Azt tartotta, hogy a personal-unióban személyes egyéniségét megtartó Magyarországgal sokkal szivesebben fognak szövetkezni a körülöttünk lakó népek, mint ha azokat, a kik nem németek, a németeknek, a kik nem magyarok, a magyaroknak kivánnók alárendelni.
A kisebbség különvéleményét pártolta.
Kautz Gyula a bizottság javaslatát fogadta el.
A márczius 23-dikán tartott ülésnek első szónoka Ghyczy Ignácz volt. Pártolta a kisebbség véleményét, «mert bár a pragmatica sanctióból, mint elfogadott közös alapból indul is ki, annak a kelletinél tágabb értelmet nem tulajdonít, abból oly következtetéseket nem von le, melyek közjogunk szempontjából meg nem állhatnak; nem ismer közös ügyeket, csak közös érdekeket; nem közös miniszteriumot, delegatiót és mégis megfelel a gyakorlati czélszerűség igényeinek is annyiban, a mennyiben kimutatja az utat az egyértelműleg eldöntendő ügyeknek esetről-esetre leendő elintézésére; a védelem eszközeit, a kül- és hadügy vezérletét, az ország hadserege jogosult létezésének kimondása mellett, a közös fejedelem kezébe teszi ugyan le, minden egyéb államügyeket azonban saját törvényhozásának és alkotmányának tart fönn; gondoskodik végre arról, hogy hazánk a külföld előtt is képviselve legyen úgy, mint azt történelmi multja és koronájának fénye megkivánja; mindezek által pedig kifejezést ad azon elévülhetlen jogos igénynek, tudatni Európával, hogy él, élni akar és elfoglalni azon helyet, mely őt államai sorában századok óta megilleti.»
Bujanovics Sándor elfogadta a bizottság javaslatát, mint a mely a birodalmi kapcsolat föntartása mellett biztosítja állami életünket. A szabatosan körvonalozott közös ügyeknek, az egyenjogosultság alapján, kölcsönös 426megegyezés útján megállapított alkotmányos kezelésében nem jogfeladást, jogvesztést, de jogszerzést, jogbiztosítást látott.
Bónis Sámuel azon véleményt nyilvánította, hogy a bizottság túlment a határon, a mely elébe szabatott, mert a helyett, hogy az 1848:III. t. cz. 13. §-ában kifejezést nyert közös érdekeket a pragmatica sanctio nyomán bővebben præcisirozta és kezelésök módjára nézve javaslatot készített volna, újabb frigyet tervez, mely többé nem personal-unión alapszik. Ha áll az, a mit Bartal mondott, hogy csak a kezdetnek kezdetén vagyunk, s ha meggondolja, hogy ugyancsak Bartalnak a múlt ülésszakban tartott beszédéből már sok pont beteljesedett, aggódik, hogy a delegatio kezdete a kezdetnek, s fél, hogy parlamentté növi ki magát, már pedig a közös parlament absorbeálni fogja önállóságunkat és függetlenségünket. Elfogadta a kisebbség véleményét, mely nem korlátozza régi alapjogainkat, s a czélnak megfelel.
Szász Károly Ivánkának az Ausztriát érhető válságra vonatkozó fejtegetéseivel szemben kiemelte, hogy ő európai válságra, új államalakulásokra nem speculál; de ha tenné, csak annál szükségesebbnek tartaná a bizottság politikájának követését, nehogy a válság készületlen, rendezetlen találja a hazát. Mert ha a vihar, mely átüvöltend e téren, a Duna, Tisza közén vitás helyzetű, s pörben és provisoriumban levő országot találand, el fogja ütni rajta a port; ha ellenben rendezve, consolidálva és saját kormánynyal birva lelendi itt Magyarországot, azt semmi új államalakulás nem fogja ignorálhatni.
Mocsáry Lajos azért tartotta véghetetlen fontosságúnak a tárgyalt kérdést, mert ő hitt Ausztria fönmaradásának lehetőségében, különben közönyösnek vélte volna, a mi e részben határoztatik.
A bizottság javaslatának életbeléptetésével valóságos solidaritásba jutunk Ausztriának minden ügyeivel, s ez befolyással lenne gondolkodásunk módjára is, s módosítaná a haza iránt eddig táplált érzelmeinket, a mennyiben ezentúl szűkebb és bővebb hazánk lenne.
A bizottság javaslatának részleteiben ellentéteket látott, a melyek arra mutatnak, hogy még korán sincs kimondva az utolsó szó, s hogy Bartal megjegyzése szerint az ország csak a kezdetnél áll.
Helytelennek mondotta, hogy a javaslat a sanctio pragmaticából kierőszakolja a közös ügyek definitióját, s megrontja a sanctio pragmatica értelmét.
427Somssichtól, a ki azt mondotta, hogy az ujonczok állítása az országgyűlésnek tartatván fönn, a költségek megajánlása jóformán csak számítás dolga, azt kérdezte, hogy miért alkotunk mégis ez ügy elintézésére oly testületet, mely az országgyűlésnek föléje kerekedhetik és jogi állását nagy mértékben fenyegetheti. Különben, az ujonczok megajánlásának joga is a tervezett védrendszer megállapításával igen kétessé válhatik.
Tartott tőle, hogy a legfontosabb parlamenti teendőket végző delegatiókból Reichsrath fejlődik, mely elnyeli Magyarországnak minden szabadságát, önállását, s nagy veszélylyel fenyegeti magát a magyar nemzetiséget is.
Elégségesnek tartotta a personal-unio kapcsát, hogy a birodalomnak egyes részei összetartassanak. A bizottság azonban arra volt főtekintettel, hogy mi szükséges a közbirodalomra nézve, nem pedig, hogy mi szükséges saját önállásunk és függetlenségünk megóvására.
Azzal, hogy csak ugyanazt mondjuk Königgrätz után, a mit mondottunk Königgrätz előtt, lehetetlenné teszszük, hogy a tulsó feliek okuljanak Königgrätzen.
Meg volt győződve, hogy ha a bizottság javaslata törvénynyé is válik, ezzel nem oldatik meg a kérdés, hanem a nemzet törekedni fog menekülni az elvállalt kötelékektől, folytatni fogja a sérelmi politikát, s így az ország akadályozva lesz benne, hogy legjobb erejét a haladási kérdések előmozdítására fordítsa.
Eötvössel szemben, a ki azt mondotta, hogy igen nagy és közel veszélyek fenyegetnek bennünket, s hogy hasonló körülmények között őseink a mohácsi vész után a hatalmas V. Károly testvérének adták át a magyar koronát, Mocsáry megjegyezte, hogy «tán kedvezőbb volna nemzetünkre nézve, ha akkor a török szuverainitást fogadta volna el, mert akkor nem volnánk most azon szomorú helyzetben, hogy mi, egy 6000 négyszögmértfölddel és 12 millió lakossággal biró ország létünk daczára, kénytelenek vagyunk irigyelni a Dunafejedelemségek és Szerbia politikai helyzetét».
Eötvössel ellentétben nem hitte, hogy a javaslat elfogadása esetében, az osztrák birodalom Magyarországnak összes erejére számíthatna, mert ez lelkesedés nélkül lehetetlen; ha ellenben a magyar szabadságát és alkotmányát teljesen visszanyeri, akkor mindenesetre kész is, képes is volna a hadsereg megvédeni Ausztriát a pokol kapui ellen is.
Az előterjesztett javaslatok közül tökéletesen osztozott a kisebbségi vélemény alapelveiben.
428Széll József föl birta fogni, hogy valaki különálló Magyarországot képzel magának; de nem birta fölfogni a kisebbségi vélemény logikáját, mely egyrészről a pragmatica sanctióval támogatja javaslatát, s ugyanakkor a sanctio pragmatica által megkötött szövetséget ignorálja, a mely viszonyt pedig a sanctio pragmatica szerint se ignorálni, se fölmondani, se megszakasztani nem lehet.
Bobory Károly egészen el akarta vettetni a közösügyi bizottság javaslatát.
Lator Gábor azt tartotta, hogy a nemzetnek békére van szüksége, hogy kiépüljön mély sebeiből, békére idebent magunk között, békére Ausztriával szemben, békére, melyben ne érezze magát senki se győzőnek, se legyőzöttnek, békére, mely visszaszerezze Magyarország politikai súlyát, visszaadja Szt.-István koronájának hajdani fényét, s megszüntesse az eddigi antagonismust Magyarország királyi koronája és Ausztria császári koronája között. Elfogadta a bizottság javaslatát, mert elveiben eltaláltnak látta a Rubicont, melyen innen maradni hazánk önállásának föladása, s melyen túlmenni Ausztria létezésének fenyegetése lenne.
Esterházy István gr. a kisebbség véleményét pártolta.
Királyi Pál a bizottság javaslatát fogadta el.
A képviselőház legközelebbi ülésében, márczius 26-dikán, elsőnek Nikolics Sándor szólalt föl. Nem fogadta el a bizottság javaslatát, mely alkotmányunkon lényeges csorbát ejtene, mivel a magyar honvédelmi minisztert az osztrák hadügyminiszter seregélelmezési és elhelyezési biztosává sülyesztené, a magyar pénzügyminisztert pedig az osztrák pénzügyminiszter adószedőjévé; mivel továbbá általa a magyar független miniszterium nem lenne egyéb, mint más elnevezéssel a régi helytartótanács, Magyarország pedig Ausztria tartománya. A kisebbség véleményére szavazott.
Utána Szentkirályi Mór emelt szót. Ha vannak – így kezdte – a közügyek között oly természetűek, melyek Magyarországot ő felsége többi országaival közösen érdeklik, s vannak ismét mások, a melyek oly természetűek, hogy Magyarországot külön érdeklik, akkor azon kérdést, melyek ezen közös ügyek és miképpen intézkedjünk felettük, egy elv szerint 429megoldani nem lehet: mert, ha az országnak függetlenségét veszszük kirekesztőleg zsinórmértékül, akkor ezen elvnek következetes alkalmazása mellett végre odajutunk, hogy tagadnunk kell minden közös ügyet és minden közös érdeket; ha pedig az együttességet állítjuk fel egyedüli irányadóul, akkor valamennyi érdek közössé válik. Az egyik elvnek kirekesztőleges alkalmazása a kisebbség különvéleményére vezet, a másik az októberi diplomára. A mi pedig a kezelés módját illeti, igen sajátságos következetlenség, ha valaki megismeri, hogy vannak közös ügyek és mégis azt követeli, hogy ezen közös ügyeket minden ország külön intézze el, mert gyakorlatban éppen az ügyek közösségét a közös kezelés teszi. Szintoly következetlenség az is, ha valaki megismeri, hogy vannak oly ügyek, melyek az egyes országokat külön érdeklik, s mégis azt követeli, hogy ezen külön érdeklő ügyek is közös országgyűlésben együtt tárgyaltassanak. Az egyik következetlenséget a kisebbség véleményében találhatni, a másikat az októberi diplomában. Mind a kettő egyoldalú, s mind a kettő szélsőség a maga oldalán. Kettejük között középhelyet foglal el a bizottság javaslata, mert ez az egyedüli, melyben mind azon törvények, melyek az országnak alkotmányos függetlenségét biztosítják, mind pedig az együttesség követelményei kellőleg figyelembe vétettek. Szentkirályi nem is talált a javaslat ellen felhozott ellenvetések között egyet sem, mely képes őt e nézetében a legkevésbbé is megingatni.
Azon ellenvetéstől, hogy a bizottság javaslata nem fogadható el, mert nem egyezik a meglevő törvényekkel, még a jogosultságot is megtagadta. A népek törvényeiket időről-időre mindig változtatták, sőt példa van arra is, hogy az egész megmentésének érdekében néha egyik vagy másik lényeges jogukról le is mondottak. Így például lemondottak eleink a királyválasztás és az ellenállás jogáról, s mind e mai napig senki sem akadt, ki őket e miatt visszalépéssel vádolta volna.
A közös ügyek kérdésében használt jelszavak egyike a personal-unio. A viszonyt, a melybe Magyarország a közös fejedelem által a pragmatica sanctio alapján a fejedelem többi országaihoz lépett, leghelyesebben csakugyan a personal-unio fejezi ki. Ezt a képviselőház feliratai is vitatták; de nem vitatták azt soha, hogy a personal-unio mellett Magyarországnak nem lehetnek oly érdekei, melyek ő felsége többi országainak érdekeivel közösek. Azt sem vitatták, hogy a personal-uniónál fogva Magyarország között s ő felsége többi országai között csupán azon viszony létezhetik, mely két egymástól elkülönzött ország között létezik. Ezen kifejezés «personal-unio» a törvényben elő sem fordul. Az 1723:1. és 2. t. cz. leirja az előbb említett viszonyt; czéljául kitűzi a közös védelmet. Ezen közös védelem 430természetéből következnek tehát a közös kötelességek és következik mértékük. A personal-unio tehát nem törvény, nem is előzmény, hanem elvont következtetés a törvény rendeleteiből, a mely következtetésből tehát visszafelé a törvény értelmezésére további következtetést vonni nem lehet. Igaz, az 1790:10. t. cz. azt mondja, hogy Magyarországot «ad normam hæreditariarum provinciarum» nem szabad kormányozni; de ebből nem következik, hogy ő felségének a hæreditaria provinciáit ad normam Hungariæ, azaz alkotmányosan nem szabad kormányozni. Igaz továbbá, hogy az által, ha ő felsége többi országainak alkotmányt ad, a personal-unio természete nem változik; de ebből ismét nem lehet azt következtetni, hogy azon érdekeknek és ügyeknek, melyek eddig is közösen kezeltettek, kezelési módját az eddigi absolut alapról ne legyen szabad áttenni alkotmányos alapra. A bizottság javaslatában pedig nem foglaltatik egyéb, s így az egyátalán nem ellenkezik a personal-unio fogalmával.
A másik jelszó: az ország függetlensége, s e szempontból azzal vádolják a bizottság javaslatát, hogy csorbítja függetlenségünket, s feláldozza az ország alkotmányos önállását. Ámde az által, hogy bizonyos ügyek közös kezelése kölcsönös egyetértéssel megállapíttatik, az ország függetlensége értve csak akkor volna, ha ezen közös kezelés valamely idegen hatalomtól reánk parancsoltatnék.
A kezelésre nézve a bizottság javaslatában megállapított módozatokat olyanoknak találta, melyek egyik félnek sem adnak több jogot és befolyást, mint a másiknak. Minden §-ban kellő figyelem van a paritás elvére. Nincs aggodalomra ok abban sem, hogy az egymástól különben elválasztott két delegatio némely esetben, midőn nézeteik meg nem egyeznek, s a kölcsönös alkudozások siker nélkül maradnak, szavazás végett közös ülésbe lép össze. Oly kérdésekben, melyeknek elintézését elodázni nem lehet, módról kellett gondoskodni, hogy a tanácskozások egyszer a mikor befejeztessenek. Ezen módot a bizottság a közös szavazásban látta s nincs is veszély benne, akár a magyar, akár a lajtántúli delegatio többsége dönt el oly kérdéseket, melyek mindkét delegatio országaira nézve közösek, melyekben tehát nem egyik a másikra nézve, hanem egyszersmind mindenki magára nézve is határoz. Főleg ezen pont az, a melyben a kisebbség javaslata az együttesség elvét teljesen megtagadja, mert oly kérdéseket, melyek nem az állam jobblétének, hanem létezésének feltételeire vonatkoznak, bizonytalan alkudozás eredményének tesz ki. A kisebbség javaslata szerint ugyanis a két külön miniszterium elkészíti a közös költségvetést. Ezen egyetértés tán nem lesz lehetetlen; de ha adná is magát eset elő, hogy a két miniszterium egyet nem ért, a bajon igen könnyen 431lehetne segíteni az által, hogy ő felsége egyik vagy másik miniszteriumát elbocsátja. A közös budget e szerint mindenik miniszterium által saját országgyűlése elé terjesztetik, és ha a két országgyűlés egymás közt megegyezni nem tud, ugyanazon többségek, melyek egymással megegyezni nem tudtak, küldenének ki választmányt a végett, hogy a két választmány, mely már eredetére nézve egymással ellentétes, közös javaslatot készítsen. Még ez sem fönakadás, mert ha, mi igen valószínű, a két választmány egymással megegyezni nem tud, mindkét választmány javaslata az országgyűlések elé terjesztetik. De ha a két országgyűlés, időközben többsége meg nem változván, ezután sem tud egymással megegyezni, itt a tanácskozás teljesen fönakad, és nincs mód, hogy a tanácskozást be lehessen rekeszteni. Szentkirályi megengedte, hogy ily összeütközés esete rendes és békés időben nem fog bekövetkezni; de tagadni azt sem lehet, hogy kerülhetnek elő alkalmak, midőn egyes igen mélyen bevágó életkérdések felett a népek kedélyei rendkívül felizgatvák, s ilyenkor az összeütközést lehetetlennek mondani nem merné.
Tiszának azon aggodalma ellenében, hogy a delegatiók könnyen megszavazhatnák a költségeket olyan háborúra is, mely Magyarország érdekei ellen van, Szentkirályi tagadhatatlannak mondotta, hogy az európai alkotmányos codexben nincs elhatározva, hogy a fejedelmek és kormányok csak akkor indíthatnak háborút, midőn erre az illető országok alkotmányos tényezőitől fölhatalmazást nyertek; de mindaddig, míg ezen jog Európában átalánosan el nem fogadtatik, mindaddig, míg a háborúk a diplomatiai alkudozásokból fejlődnek ki, a melyeknek elejére később visszamenni már nem lehet; mindaddig, míg az elhatározva nem lesz, hogy a ki a háborúban részt venni nem akar, azt megtámadni sem szabad: addig Magyarország sem követhet más eljárást, mint a melyet mindenütt egész Európában követnek, hacsak magát a meglepetés veszélyének kitenni nem akarja.
Azon állításra, hogy Magyarországnak Ausztriával szorosabb szövetségre lépni nem czélszerű, sőt veszedelmes, Szentkirályi így felelt:
Tegyük fel, hogy Magyarország teljesen különvált ország önmagában; tegyük fel, hogy az utolsó Árpádot tegnap tettük volna le sírjába, és ma az országnak királyt kellene választani. Mielőtt e nehéz, mielőtt e veszélyes munkához hozzáfognánk, komolyan megfontolnók a körülményeket, melyek közt Európa népei közt élünk; és mivel szomszédaink legközelebbről érdekelnek, mindenekelőtt szomszédaink fölött tartanánk gondos szemlét. És midőn ezt tennők, legelőször ott találnók a bomladozó török birodalmat, a melyet állapotjai ecsetelése által búsítani nem akarok. Tovább haladva éjszak felé, ott találnók a roppant hatalmú orosz császárságot 432közel 70 millió lakosával, mely soha erélyesebben, mint napjainkban, a szabad tenger felé nem törekedett, és melynek egyik útja e czélhoz éppen Magyarországon vezet keresztül az Adriáig. Harmadik helyen ott találnók nyugaton a nagy Németországot, mely ha alakulási munkáját bevégezte, legalább 50 millió lakost fog egyesíteni. Tehát 16 millió vegyes ajkú nép, beékelve két sokszorosan hatalmasabb szomszéd közé, és szemben a keleti kérdéssel, mely napról-napra gyorsabb léptekkel halad megoldása felé, és mely minket oly közelről érdekel, hogy bárha nem egyik fontos felvonása hazánk területén lesz lejátszandó.
Hogy egy sokszorosan kisebb államnak önállósága két hatalmas szomszéd között igen csekély biztosítékkal bír, azt bővebben mutogatni nem szükséges. Mint szövetségese az egyiknek vagy másiknak, mindig ő az áldozat; ha pedig a két hatalmas szomszéd egyetért, ő a préda is. Így járt Lengyelország; és kérdem, mit használtak neki a bécsi 1815-dik évi tractatusok, mit használt Európa népeinek sympathiája, mit használtak azon millió könyek, melyek végvonaglása fölött záporkint hullottak? Így járt Schleswig-Holstein, melyet a hatalmasabb szomszéd jogvédelem ürügye alatt, a londoni conferentia protestátiói ellenére, végre csakugyan elnyelt. Miért? Mert Schleswig-Holstein elfoglalása neki érdekében állott. Elhiszem én azt, hogy a keleti kérdés lebonyolítása közben a nagy Németország megvédene, vagy legalább segítene bennünket önvédelmi harczunkban, az éjszaki hatalmas szomszéd terjeszkedései ellenében; viszont azt is hiszem, hogy az éjszaki hatalmas szomszéd bennünket megvédene, vagy legalább segítségünkre lenne a nagy Németország megtámadásai ellen. De arról is meg vagyok győződve, hogy ha ezt tennék, nem tennék Magyarország érdekében, hanem saját érdekökben, és hogy e segítséget elvégre Magyarország saját függetlensége feláldozásával volna kénytelen megfizetni.
Így állnánk a két szomszéd irányában. De ha szemlénket folytatjuk, találni fogunk a nagy Németország között és közöttünk egy államot, mely jelenleg már Németországhoz nem tartozik; egy államot, melynek viszonyai a két szomszéd irányában körülbelől ugyanazok, mint a mieink; egy államot, mely terjedelmére és erejére nézve körülbelől egyenlő Magyarországgal; egy államot tehát, mely nem oly nagy, hogy bennünket absorbeálhatna, és nem oly hatalmas, hogy bennünket meghódítani képes volna. Ha Magyarország saját erejét ezen állam erejével egyesítené, oly respectabilis positiót foglalnánk el ketten együtt, melynél fogva mind az önvédelemre saját erőnkkel képesek volnánk, mind pedig – mint bármely állam szövetségesei – elég tekintélylyel birnánk arra nézve, hogy a szövetség előnyeiből saját részünket is követelhetnők. Ezen állam az ausztriai birodalom. 433Így áll a kérdés érdek tekintetéből; és én el merem mondani, hogy a pragmatica sanctio ránk nézve nemcsak kötelező törvény, hanem annak föntartása érdekünkben is áll. És mivel Ausztriának reánk éppen úgy szüksége van, mint nekünk Ausztriára; mivel Ausztria nem erősebb Magyarországnál, szintúgy mint Magyarország nem erősebb Ausztriánál; mivel kölcsönös versengéseink által csak egymásnak árthatunk, de se az egyik, se a másik külön azokból hasznot nem várhat: azt hiszem, hogy a szövetség föltételei jövőre nézve őszinte jóakarattal meg is fognak tartatni.
Ismerem én azon varázsálmokat, melyeket némelyek Nagy Lajos magyar birodalmának helyreállítása felől látnak; de ha ezen álmok nem lehetetlenek, mindenesetre oly messze távolban lebegnek szemem előtt és annyi akadálylyal vannak körülvéve, hogy ha Magyarország addig, míg ez idő elérkezik, addig míg ezen akadályok el lesznek hárítva, folytonosan a provisorium kínszenvedéseivel lesz kénytelen küzdeni: igen tartok attól, hogy ha valaha Nagy Lajos ezen magyar birodalma csakugyan helyreállíttatik, az Magyarország nélkül fog megalakulni, mert Magyarország területe még nem Magyarország, és a jövő ránk nézve kivánatos csak úgy lehet, hogy ha ezen haza magyar is, ország is, alkotmányos is fog maradni.
Némelyek azon aggodalommal vannak, hogy a bizottságnak javaslata csak első lépés és ha ez törvény erejére emeltetik, az ország beolvasztása felé fog vezetni.
Hogy bizonyos tekintetben a bizottság véleménye csak első lépés, azt nem lehet tagadni, mert abban nem foglaltatik egyéb, mint javaslat arra nézve, hogy miként tárgyaltassanak jövőben azon ügyek, melyek benne megemlíttetnek. De ezen ellenvetés ráillik a kisebbség külön véleményére is, mert abban sem foglaltatik több, abban sem foglaltatik egyéb, mint a bizottság véleményében, csakhogy másképpen.
De ha valaki azt mondja, hogy a bizottság véleménye az ország beolvasztása felé vezet, ezt tagadom; mert ezen eshetőségtől megóv bennünket a delegatióknak különválasztása és megóv azon tárgyaknak gondos elsorolása, melyekkel a delegatiók foglalkozni fognak.
Ha ellenben valaki azt kivánja, hogy azon törvény, mely a bizottság javaslata alapján alkottatnék, örökös legyen és soha változást ne szenvedjen, e tekintetben, igaz, semmi biztosíték nem létezik; de nem létezik szintúgy a bizottság javaslata, mint a kisebbség véleménye mellett. Hasztalan. A vén Saturnus már ősidőktől fogva folytonosan felemészti saját gyermekeit. Örökös törvényeket emberek még nem alkottak soha, és így örökös törvényeket mi sem fogunk alkotni. Őseink kétszer tettek ily kisérletet. Először 1504-ben, midőn elhatározták, hogy külföldi királyt többé soha 434nem választanak: és íme, alig mult el nehány év, s első Ferdinándot királynak választották. A második kisérlet 1540-ben történt, midőn tilalmat tettek arra, hogy a nemesi prærogativák még csak országgyűlési tanácskozás tárgyai se lehessenek: és íme, 1848 óta mindazok, kik hajdan ama kiváltságok részesei voltunk, büszkén valljuk magunkat a nép gyermekeinek. A törvények mindig az idők és körülmények szükségei szerint alkottattak és változtak. A jövőt megállapítani, a jövőt békóba verni senkinek sincs hatalmában. A mi kötelességünk sem terjedhet tehát tovább, mint hogy törvényeinket éppen a jelen szükségletekhez, a jelen körülmények igényeihez alkalmazzuk. Nem is abban áll a jövő biztosítása, hogy a törvények örökösek legyenek, hanem abban, hogy a törvényeket csak az változtathassa, vagy csak az magyarázhassa, ki azokat alkotta, Magyarországban tehát csupán az országgyűlés és a fejedelem együttvéve.
Várady Gábor nem látta a bizottság javaslatában azon erőnek öntudatos kifejezését, a melynek szelleme a képviselőháznak 1861-diki és későbbi föliratait átlengte; hanem látta benne hű képét azon hajótörést szenvedettnek, ki szerencsésnek érzi magát, ha a megragadott egyetlen deszkaszálon partra vergődhetik. A javaslat, az eddiginél mindenesetre alkotmányosabb úton, előbb-utóbb Magyarország beolvasztására vezet. Az ország államiságának, függetlenségének megvédését egyedül a kisebbség javaslatával vélte elérhetőnek, a mely javaslat egyúttal az örökös tartományokkal való testvéries szövetségnek legtermészetesebb, tehát legtartósabb alapját rakja le.
Tóth Lőrincz a máris nagy sikereket elért azon polikát akarta követni, a melyet Deák Ferencz a nemzet nagy többségének tagjai közt megteremtett és fölnevelt.
Csiky Sándor, Madarász indítványának egyik aláírója, föltünőnek mondotta, hogy miután Deák Ferencz Lustkandlnek álokoskodásait 1865-ben fényesen megczáfolta, s ebbeli munkájával nevét egészen a halhatatlanságig emelte, most ugyanazon alaptalan állításokat vétette föl a bizottság javaslatába, úgy, hogy ez Lustkandl theoriájának legnagyobb részét tartalmazza.
Gál János a bizottság javaslatát fogadta el.
Csanády Sándor lehetetlennek mondotta, a mit «Beust és Deák urak 435akarnak: egy osztrák-német-magyar egységes birodalmat». A nemzet nem fogja belenyugvásával szentesíteni, a mi most készül, «ezen megaláztatást, országos tönkrejuttatást, s alaptörvényeink megváltoztatását». «Jöhet egy kiegészített, törvényes kellékekkel bíró, a nemzet valódi akaratát tolmácsoló parlament, mely határozottan kárhoztatni fogja azt, a mi most a házban történik.»
A márczius 27-dikén tartott ülésben elsőnek Huszár István emelt szót, s pártolta a bizottság javaslatát.
Bernáth Zsigmond kijelentette, hogy soha sem fog szavazni a delegatiók intézményére.
Horváth Lajos a bizottság javaslatát nem az eszményi tökély, vagy a régi magyar politikának tiszteletre méltó hagyományai szerint, hanem a magyar alkotmány, a birodalmi kapcsolat, s a politikai czélszerűség együttes szempontjából birálta meg, s úgy találta, hogy e munkálat a nemzetet valósággal megillető és általa tényleg gyakorolt egyetlenegy alapjogot sem áldoz föl, sőt újakat biztosít; hogy, ha nem is éri el a tökély netovábbját, de megfelel a jelen idők és viszonyok kivánalmainak, s mint ilyen gyakorlati értékű, s hogy nemcsak ki nem zárja, de sőt biztosítja állami életünk fejlődésének és megszilárdulásának föltételeit és lehetőségét. Ő sem szerelmes a delegatio intézményébe, de hosszas gondolkodás arra a megnyugtató meggyőződésre juttatta, hogy a közös ügyek kezelésének és az alkotmányosokká vált lajtántúli népekkel való kikerülhetetlen érintkezésnek, ez idő szerint, ez az egyetlen kivihető alkotmányos módja. Kisérletnek mondotta, mint majd minden a politikában, melynek életrevalóságát és értékét a tapasztalás határozza meg. Ha czélszerűtlennek és alkalmatlannak bizonyulna be az idők folyamában, kétségen kívül megváltoztatná azt a viszonyoknak épp azon hatalma, mely most létrehozza. Addig nincs ok félni a megrendült és Magyarországgal különben is kibékült hatalom nyomásától és az összeolvadás veszélyétől, mert a javaslat állami önállóságunknak és a szabadságnak annyi életrevaló elemét és biztosítékát foglalja magában, hogy ha a personal-unio real-unióvá nőné ki magát, oka nem a delegatio intézményében, nem a bizottság javaslatának megállapodásaiban volna, hanem a nemzetnek erkölcsi sülyedésében, mely az itt szabatosan körülirt jogait nem képes megvédeni.
Ragályi Ferdinand értette, noha nem helyeselte, hogy a bizottság 436Szadováig az opportunitás szempontjából indult ki; Szadova után azonban ezt nem érthetni, mert az opportunitás politikája kizárja a lovagiasságot. Meg volt győződve, hogy mindaddig, míg a magyar hadsereg nem lesz tökéletesen elkülönítve, a magyar fegyvereknek nem lesz meg az az élességök, melyet a multban annyiszor tanusítottak. Hogy hadsereg tudjon és akarjon is győzni, tudni kell, hogy mit véd. A magyar hadsereg pedig csak akkor fogja tudni, hogy mit véd, ha fölesküdött őre lesz a magyar alkotmánynak, s ekkor meg fogja védeni nemcsak a magyar király jogait, hanem az osztrák császár hatalmát is, mert midőn ezt teszi, nem fogja háborgatni az aggodalom, hogy ezzel egyszersmind Magyarország alkotmányának sírját ássa meg.
A főok, a miért a bizottság javaslatát ellenezte, az volt, hogy, ha e javaslat törvénynyé válik, más természetű lesz, mint minden eddigi törvényünk, mert ezeket az országgyűlés többsége a királylyal megváltoztathatta. Ezentúl azonban hiába törekszik valamely kisebbség többségre és kormányra jutni, mert még ekkor sem lesz hatalmában, hogy megváltoztassa e törvényt, ha egy harmadik azt mondja reá, hogy veto. És így a kisebbség azon dilemmában van, hogy vagy messziről nézze a veszedelmet, a melynek a haza elébe megy, vagy, mivel ezt jóravaló polgár nem teheti, várja, keresse az alkalmat, hogy ezen alapot rend és törvényen kívül megváltoztassa.
Horváth Boldizsár igazságügyminiszter téves eszmének mondotta, hogy a pragmatica sanctio oly szerződés, a melyet a magyar nemzet csak saját királyával kötött. Hogy őseink a pragmatica sanctióban nemcsak saját királyukkal, hanem a közös fejedelem személyében egyúttal az örökös tartományok urával is szerződtek, abból is kiderül, hogy e szerződés a közös fejedelem számára oly országok birtoklását is biztosította, a melyek nem tartoznak a magyar korona kapcsolatához, s viszont a nemzet számára oly országok támogatását is biztosította, a melyekről a magyar király nem rendelkezhetett.
Egy másik téves eszme az, hogy a pragmatica sanctióhoz az örökös tartományok népeinek semmi közük sincs. Igaz, hogy a szerződés alakilag csak a magyar nemzet és a közös fejedelem között jött létre. Őseink az örökös tartományok népeivel nem is szerződhettek volna, mert ezek az absolut uralkodónak minden politikai jogokból kizárt patrimoniumát képezték. De szintúgy tagadhatatlan, hogy e szerződés köztünk és az örökös tartományok népei között is, az uralkodásra hivatott fejedelmi ágak kihalásáig, oly viszonyt hozott létre, a mely szorosabb annál, mint a mely egymástól 437teljesen független nemzetek között szokott fenállani. Az 1848-diki törvények előbeszédének eme szavai: «a pragmatica sanctio által velünk válhatlan kapcsolatban álló örökös tartományok iránti törvényes viszonyaink»; továbbá ugyanazon törvények III. czikkének 13. §-a a mely a hazánkat és az örökös tartományokat közösen érdeklő viszonyokról tesz említést, világos tanuságai annak, hogy még maguk azon törvényhozók is, kik nemzeti önállóságunknak és függetlenségünknek legprægnánsabb biztosítékait megszerezték, egy pillanatig sem kételkedtek benne, hogy a sanctio pragmatica által a magyar nemzet nemcsak a közös fejedelemmel, hanem az örökös tartományok népeivel is viszonyba lépett. Ha azon szerződés, mely a kölcsönös védelmi kötelezettséget megállapítja, csak köztünk és a fejedelem személye között köttetett volna meg, ennek az volna a gyakorlati eredménye, hogy míg mi a pragmatica santio értelmében az egész monarchia integritását tartozunk védelmezni, ők viszont nem kötelesek megoltalmazni a magyar szent korona területi épségét.
A fejedelem közössége és a monarchia két felének együvé tartozása oly közös érdek, a mely nem most, hanem már 1723-ban keletkezett. Ebből pedig az következik, hogy mindazon kérdésekhez, melyek ezen közös érdekre vonatkoznak, mindkét félnek joga van hozzászólni. A gyakorlati életnek meg az a követelménye, hogy ezen közös érdekű kérdések mindkét félre nézve egyforma elintézést nyerjenek, különben a felek között oly ellentét fejlődhetnék ki, mely köztök a közösséget gyakorlatilag lehetetlenné tenné. 1848-ig az egységes megoldás és elintézés semmi nehézséggel nem találkozott; most azonban ő felsége alkotmányt adott többi népeinek is, s így parancsoló szükséggé vált, hogy régi jogaink gyakorlására és a régi kötelezettségek teljesítésére nézve új módról gondoskodjunk. A feladat tulajdonképpen nem más, mint hogy teljesítsük azt, a mit őseink már 1723-ban kénytelenek lettek volna teljesíteni, ha akkor nem absolut, hanem alkotmányos fejedelemmel szerződtek volna.
Hogy a régi jogok és kötelezettségek új alakja a czélnak megfeleljen, 1. meg kell óvnia Magyarországnak eddigi törvényhozási jogát és kormányzati függetlenségét; 2. nem szabad lehetetlenné tennie az alkotmányos életet a lajtántúliakra nézve; és 3. biztosítania kell a közös érdekű kérdésekre nézve az egységes elintézést.
Madarász indítványa teljesen megfelel az első kelléknek, de egészen mellőzi a másik kettőt. Éppen az által, hogy látszólag Magyarország számára meg akar menteni mindent, koczkára tesz mindent.
A kisebbség véleményében Horváth oly hézagokat látott, hogy gyakorlati alkalmazását lehetetlennek tartotta. A kisebbség véleményének 43814-dik pontjában azt mondja, hogy ő felségének joga van magát a külügy tárgyalásokban a császári ház minisztere által helyettesíttetni, a ki azonban se Magyarországnak, se pedig az örökös tartományoknak minisztere nem lehet. Azt mondja továbbá, hogy akár ő felsége személyesen, akár pedig helyettese által vezérelje a külügyeket, az oldala mellé állított magyar miniszter a külügyre vonatkozó okmányokat mindenesetre köteles ellenjegyezni. Ennek gyakorlati hordereje az, hogy a császári ház minisztere, a ki ő felségét a külügyekben helyettesíti, vagy pictus masculus, a ki nem akarhat mást, mint a mit a magyar miniszternek ellenjegyezni tetszik vagy pedig nem pictus masculus és nézetei néha ellentétbe jönnek a magyar miniszter nézeteivel, s ekkor – a javaslat nem mondja ugyan, de alig képzelhetni más módot – ő felsége dönt. Mindkét esetben a külügyi kérdések teljesen elvonatnak a lajtántúli népek alkotmányos befolyása alól. Mert ha a császári ház minisztere egyszerűen csak effectuálni tartozik azt, mit a magyar miniszter rendel, akkor felelősségre nem vonható már csak azért sem, mert a tulajdonképpen nem is miniszter, sem itt, sem ott. Ha pedig a kérdést ő felsége dönti el, akkor felelősségről nem lehet szó, mert alkotmányos elvek szerint ő felsége nem felelős. Vagy ha a kisebbség e pontot úgy értelmezi, hogy felelősséggel az tartozik, ki az illető okmányt aláirta, akkor a külügyi kérdesek felett mindig csak a magyar parlament döntene: mert a magyar miniszter, a ki azon okmány aláirásával meg van bízva, a bécsi parlament sorompói elé nem idézhető. Igaz, hogy ez túlsúlyt kölcsönözne Magyarországnak, de ezt a pragmatica sanctióból nem lehet kivonni, s ez nem is volna alkalmatos reá, hogy a monarchia két részében a cohæsio ösztönét fokozza.
A kisebbség véleménye továbbá elismeri azon követelményt, hogy a többi közös érdekű kérdés a monarchia mindkét részére nézve egyformán intéztessék el, s ezért gondoskodott is arról, hogy azon esetben, ha a két parlament nézetei egymástól eltérnének, mindkét országgyűlés részéről küldöttségek jöjjenek össze egy közös javaslat megállapítása végett. A kisebbségi vélemény szerzői azonban elfeledtek expedienst találni azon esetre nézve, ha a két országgyűlés küldöttségei nem jutnának közös megállapodásra; valamint nem gondoskodtak expediensről azon esetre nézve sem, ha egy közös javaslat az országgyűlések küldöttei között létrejönne ugyan, de azt az egyik vagy másik országgyűlés el találná vetni.
Horváth szavazatát a bizottság javaslatára adta, mint a mely a felállított három kelléknek leginkább megfelel, s beszédét azzal a megjegyzéssel fejezte be, hogy meglehet, hogy e javaslat által egyet-mást elvesztünk illusióinkból, de annál többet nyerünk általa a valóságban.
439Nagy Ignácz pártolta a kisebbség véleményét, de tárgyalását el akarta halasztani, míg a közvélemény a visszaállítandó megyék útján felőle nyilatkozhatik.
Zichy Antal azokkal szemben, a kik a közös ügyek létezését tagadták, s azzal vádolták a bizottságot, hogy azokat mintegy a semmiből teremtette, Kossuth Lajos árnyékát idézte fel. Midőn Kossuth nehány évvel előbb Európa térképének olyatén megváltoztatásával lépett fel, hogy abból egy úgynevezett dunai confoederatio uj formatiója támadna fel, vajjon nem ily közös ügyek elismerése és szabályozása volt-e az e tervnél nyomban feltolakodó kérdések legelseje, legfontosabbika? Kossuth alkotmánytervének a leendett közös ügyekről szóló főbb szakaszai magyar fordításban ezek voltak:
1. A közös érdek szempontja alá estek a szövetségi terület védelme, a külpolitika és követségek, a kereskedelmi politika, vámok, vagy közlekedési útvonalak, a pénz, súly és mérték.
2. Mindazt, a mi a szárazföldi és tengeri hadsereget (tehát nem csupán a vezényletét, vezérletét s belszervezetét, mint a bizottság javaslatában van), továbbá a várakat, hadi kikötőket illeti, a szövetségi (közös) hatóságok rendezik el.
3. A szövetséget alkotó államoknak (melyek egyike aztán Magyarországunk lett volna), külön képviselőik a küludvaroknál nincsenek; csak egy (közös) szövetségi diplomatiának van helye.
4. Ugyanily egysége mondatik ki a vámrendszernek, a tiszta jövedelem aránylag elosztatik, egységes a kereskedelmi törvényhozás, a pénzláb meghatározása, súly és mérték stb.
A 8-dik pont szerint a szövetségi hatóságok (autorités fédérales) székhelye (tehát okvetlen a törvényhozásé is) felváltva Pesten, Bukarestben, Zágrábban és Belgrádon lett volna.
Ezen, Istennek hála, meghiusult terv készítői tehát szintén átlátták azt, hogy Európának e pontján valóságos nagyhatalmú államra van szükség, különben elporlanának és egyik vagy másik hatalmas szomszéd prédájává lennének azon nemzetiségek és népfajok, melyek itt egymás közelében laknak.
E szerint nem áll az, hogy a közös ügyeket a bizottság teremtette, mert azok részint világosan megvannak positiv törvényeinkben, részint helyzetünk természetéből következnek. Zichy ezután annak kimutatásán igyekezett, hogy Madarász indítványának többi vádja sem alapos.
A bizottság kisebbségének véleményére áttérve, úgy találta, hogy az 440is elismeri a külügyeknek és a kölcsönös védelemnek közös voltát. De mind ezt, mind az esetleg kilátásba vett időnkinti nemzetközi egyezkedéseket az örökös tartományok népeivel oly definiálatlan állapotban hagyja, hogy azt egy tartósságra számított, a kellő gyorsaságnak és az alkotmányosság kivánalmainak is megfelelő őszinte kiegyezés alapjául nem elégelhetni. Abban pedig, a mit a kisebbség a hadügyre nézve javasol, a politikai tekinteteket és a birodalom hatalmi állásának érdekeit a merev jogosság szempontjainak rendeli alá. Nem szólva arról, hogy a fönforgó körülmények között e politika érvényre emelhető-e, ki meri érte elvállalni a felelősséget, hogy vele a bekövetkezhető esélyek ellenében megmenthető-e a monarchia, megmenthető-e a magyar korona birodalma?
Rámenve a bizottság javaslatára, megvallotta, hogy ő másként képzelte a nagy kérdés megoldása előkészítésének módját. Óhajtotta volna, hogy úgy a mint itt van, a Lajtán túl is legyen törvényes képviselet s hogy a mi országgyűlésünk és az osztrák országgyűlés javaslatkészítő bizottságokat nevezzenek ki, a melyek azután külön is, sőt a szükséghez képest együtt is tanácskozván, kidolgozzák a kiegyezés tervét, a melyet mindegyik küldöttség jóváhagyás végett a maga országgyűlése elé terjesztett volna. A mi azonban a megoldás lényegét illeti, meg volt győződve, hogy ha 1848–49-ben, vagy az azóta átélt időszak válságos pillanataiban a bizottság javaslatáéhoz hasonló kiegyenlítést ajánlottak volna az országnak, a nemzet azt osztatlan örömmel üdvözölte volna.
Szontágh Pál azok ellenében, kik a nemzetet annyira gyengének állították, hogy már nem bir a maga lábán járni, s kik ennélfogva arra látták magukat késztetve, hogy personal-unio helyett az örökös tartományokkal reálisabb unióba kivánjanak lépni, hivatkozott a történelem tanaira, a melyek a magyarországi had- és pénzügy külön állhatását, még pedig dicső eredménynyel külön állhatását, bizonyítják. Rámutatott a nemzetnek az első habsburgi leányörökös trónja megvédése körül tett, továbbá az 1848/9-ben kifejtett erőfeszítéseire. Egybevéve a nemzet kimerültségéről terjesztett állításokat Bartalnak azon szavaival, hogy csak a kezdetnek kezdetén vagyunk, aggódni lehet, hogy ha a bizottság javaslata elfogadtatik, ez tovább, ez igen messzire vezethet a megegyengetett realunio terén.
Azon véleményben volt, hogy ha van vívmány abban, a mit a többség elérni óhajt, lényeges része van benne az 1848/9-diki eseményeknek, s hogy a remélt eredményeket ama vérkeresztség gyümölcseiül fogják talán szedni az élők, vagy később utódaik. Ő még több önérzetet kivánt a 441nemzet lelkébe önteni, mint a mennyi benne van, nehogy átalánossá váljék a hit, s ez megérlelje a tényt, hogy az ország nem bírja meg azt az önállóságot, a melyet a kisebbség véleménye javasol.
Fülepp Lipót a bizottság javaslatát pártolta.
Szilády Áron helytelennek tartotta Horváth Boldizsárnak azon állítását, hogy a magyar nemzet nem csak saját királyával szövetkezett. Horváth nem vette figyelembe azon utasítást, a melyet Deák Ferencz magasztalásra nem szorult közjogi értekezésében nem csupán Lustkandlnek adott, hogy «hirlapokban, magánlevelekben lehet sorok közt is olvasni; de törvények és közjogi kérdések magyarázatánál semmi helye sincs a sorok közötti olvasásnak». Szilády a sorok közötti olvasásnak tekintette Horváthnak idézett nyilatkozatát, valamint nem tekinthette egyébnek mindazt, a mit a pragmatica sanctio magyarázására a jobboldalról felhoztak. Ebbeli állításának támogatására előadta az 1722. és 23-diki országgyűlés történetének ide vonatkozó részleteit.
A bizottság javaslata elkészültének és a többség részéről való elfogadásának főokául azt tartotta, hogy különben nem neveztek volna ki felelős miniszteriumot, a mint hogy el kellend azt fogadniok a lajtántúliaknak, mert különben nem kapják vissza felfüggesztett alkotmányukat. A dolognak ilyen folyamában nem látta a szabad nemzetet, mely szabad nemzetekkel fog egyezkedni a közös ügyek kiegyenlítése érdekében; de igenis látta az absolut irányban való haladást. A bizottság javaslata természetszerű fejlődésével bizonyosan absolutismusra fog vezetni.
Elfogadta a pragmatica sanctiónak helyes magyarázatával megegyező kisebbségi véleményt, s tartott tőle, hogy ha a bizottság javaslata válik törvénynyé, reánk is alkalmazható lesz azon mondat, mely foglaltatik Ésaiás prófétának 41-dik részében: «Ime, semmiből vagytok és a ti alkotmányotok is semmiből vagyon.»
A márczius 28-dikán tartott ülésben felszólalt Geduly Lajos és a bizottság javaslatát támogatta.
Ács Károly pártolta a kisebbség véleményében kifejtett elveket, a melyeknek alkalmazása által mind a kiegyenlítést elérhetőnek, mind a nagyhatalmi állást, mind hazánk függetlenségét biztosítottnak látta.
Deák Ferencz: Tisztelt ház! (Halljuk! Halljuk!) Azon fontos 442kérdések, a melyek fölött jelenleg tanácskozunk, valószinüleg elhatározó befolyással lesznek hazánk jövőjére. Vitatkozásaink tehát rövidek nem lehetnek.
Nem új előttünk e kérdések lényege. Közel két éve már, hogy az alapeszmék szóba hozattak, hónapok óta közkézen forog a tizenötös bizottság javaslata, s hat hete már, hogy a hatvanhetes bizottság bevégezte nyilvános tanácskozásait.
Időnk is volt tehát, de valóban okunk is volt arra, hogy a munkálatot egészben s minden részeiben higgadtan megfontoljuk. Megfontoltam én is e kérdéseket minden oldalról, számot vetettem magammal mindazon aggodalmakra nézve, melyek egyik vagy másik részről fölmerültek, s azon következésekre nézve, melyek e kérdéseknek egyik vagy másik módon leendő eldöntéséből származhatnak. E megfontolásnak eredménye lett azon meggyőződésem, hogy a hatvanhetes bizottság többségének javaslata a fönforgó nehéz kérdések békés kiegyenlítésének oly módját foglalja magában, mely helyzetünkben s a jelen viszonyok között leginkább czélszerű, s valószinüleg kivihető is. (Élénk helyeslés a középen.)
Nem azért szólalok föl, mintha számítanék arra, hogy előadásom e ház tagjainak nézetét más irányba vezetendi, mert tudom, hogy kiki komoly megfontolás után már elhatározta véleményét, s követni fogja saját meggyőződését s lelkének belső sugallatát. Fölszólalok mégis, hogy elmondjam a t. ház előtt, s elmondjam az ország előtt azon okokat, melyek véleményemet elhatározták. (Halljuk! Halljuk!)
Nagy részben olyanokat fogok talán mondani, miket én is, más is e házban már fölhoztunk. De mégis elmondom azokat, mert okaim lánczolatához tartoznak és meggyőződésem alapjául szolgálnak.
Magyarország közjogának történelmében legfontosabb korszakot képez azon átalakulás, mely 1847–48-ban tétetett, mert e nélkül a kornak igényei s a fejlődő eszmék hatalma rég elsöprötték volna alkotmányunkat. (Középen: Úgy van!)
Ha akkor az országgyűlés, ragaszkodva ősi aristocratikus intézményeinkhez, szabaddá nem teszi a népet s a földet, nem osztozik a néppel jogokban és terhekben, ha szélesebb alapra nem fekteti az alkotmányt: a ránk következett nehéz évek súlyát el nem birtuk volna, s összeroskadtunk volna a szenvedések alatt a nélkül, hogy a művelt világ szánalma és részvéte kisérné végsülyedésünket. (Helyeslés a középen.) Ezen átalakulást össze fogja kötni a történelem azon 443férfiunak nevével, ki azt 48-ban megindította és ernyedetlen erélylyel keresztülvitte. (Éljenzés.) Daczára a bekövetkezett szerencsétlen eseményeknek, művének ezen része fönmaradt és fönn fog maradni, míg nemzetünk él és országunk áll, s ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva. (Éljenzés.)
De az 1847 és 48-diki törvények ezen átalakulást be nem végezhették. Csak az alap volt letéve, s a további fejlődés a legközelebbi országgyűlés föladata lett volna. Maguk azon országgyűlésnek rendei tudták és érezték ezt, midőn első föliratuk után néhány nappal, márczius 18-dikán, egy ünnepélyes nyilatkozatban azt jelentették ki, hogy: «A jelen országgyűlést nem tartják hivatva lenni arra, hogy mindazon törvényeknek részletes kidolgozásába és megállapításába ereszkedjék, melyek a nemzet boldogságának fölvirágozására átalában szükségesek, sőt úgy vannak meggyőződve, hogy törvény által meghatározván az alapokat, melyeken a képviseleti rendszer szerint néhány hónap alatt Pesten tartandó országgyűlés alakíttassék, mindazon törvényeknek alkotása, melyek az ország belbékéjének s a nemzet szabadságának biztosítása végett rögtön intézkedést nem kivánnak, az ezen Pesten tartandó nemzeti gyűlésre halasztassék.»
Mutatja említett törvényeink szövege is, hogy azok egy része részletesebb kifejtésre vár, és hogy sok viszony, mely azokban csak említtetik, szabatosan nincsen meghatározva. Ezek közé tartozik kétségtelenül azon viszony is, melyben ő felsége többi országai irányában állunk.
A 48-diki pesti országgyűlés szivesen folytatta volna az elkezdett munkát és tovább fejlesztette volna a megkezdett átalakulást. De elleneink fegyverrel támadták meg ezen kezdetet és nekünk a szükséges fejlesztés helyett védenünk kellett a meglevőt. A munka fönakadt, és éppen azok vetették szemünkre, hogy ama törvényeink hiányosak, kik ezen hiányoknak czélba vett pótlásában fegyverrel gátoltak bennünket. (Élénk tetszés.)
A küzdelem szerencsétlen véget ért; alkotmányunk fölfüggesztetett, és mi számos évekig az absolut hatalom súlya alatt szenvedtünk, melynek fonákul vezetett kormánya fölemésztette anyagi erőnk nagy részét a nélkül, hogy a birodalom többi részeinek fölvirágzását elősegítette volna. (Helyeslés.)
Tizenkét hosszú és nehéz év után elhatározta ő felsége, hogy alkotmányos úton fogja népeit kormányozni; de, fájdalom, ezen szép szándok sikere meghiusult, mert félszeg volt az intézkedés, melylyel 444ezen szándékot életbe akarták léptetni, és magában hordotta magvát a sikertelenségnek, mely minden félszeg intézkedésnek átka szokott lenni. (Tetszés.) Azon ünnepélyes alapszerződés, mely alkotmányunkat biztosította, a sanctio pragmatica, lényegében ignoráltatott, és fölfüggesztett alkotmányunk helyett más alkotmányt akartak reánk octroyálni, mely merőben ellenkezett ősi alkotmányunkkal.
Mi ezen octroyált alkotmányt el nem fogadhattuk, a sanctio pragmaticát mellőznünk szabad nem volt, s a 61-diki országgyűlésről fölküldött két föliratunkban kifejtettük az ország jogait és bebizonyítottuk ügyünk igazságát. Ez volt a 61-diki országgyűlés föladata, és ezen föladatát hiven teljesítette. Föliratainknak nem sikerült ugyan kivívni akkor alkotmányunk visszaállítását; de ügyünknek bebizonyított igazsága előtt elnémult a jogvesztésnek fonák elmélete, melyből előbb kiindultak, és ezen elmélet ellenünkben, se itt, se másutt többé viszhangra nem talált. Azonban bebizonyitott igazságunk sem menthetett meg bennünket attól, hogy ismét absolut kormány alá ne kerüljünk, s a provisoriumok egymást váltó rendetlenségei ne nehezedjenek ránk. Fölhagytak ugyan a jogvesztés elméletével, de azt hozták föl ellenünk, hogy ha jogaink kétségtelenek és ügyünk igazságos volna is, alkotmányunkat a 48-diki események után s a 48-diki törvények szerint visszaállítani nem lehet, mert ezen visszaállítás a birodalom fönállásának biztosságát veszélyeztetné. Nemcsak elleneink itt, hanem a külföldön is számosan hitték és vitatták, hogy a mi kivánalmaink teljesítése a birodalom biztosságával ellentétben áll, és ezen kivánalmak megtagadása a birodalom föntartásának életföltétele: midőn tehát a fejedelem ezen kivánalmakat megtagadja, önmagát védi és összes birodalmát. Hasonlók valának ő felségének is aggodalmai; és az ő megnyugtatása, az ő beleegyezése nélkül reményünk sem lehetett, hogy békés úton a fölfüggesztett alkotmány ismét visszaállíttassék.
Fölhozták sok oldalról ellenünk azt is, hogy Európa vagy legalább legnagyobb része az osztrák birodalom fönállását politikai szükségnek tekinti; azon kivánalmainkban tehát, melyek ezt veszélyeztetnék, és e miatt Európa közvéleményével és érdekeivel ellenkezésben állanának, annak se részvétére, se támogatására nem számíthatunk.
Nem felelhettük mindenkor azt, hogy mi nem törődünk a birodalom fönállásával, nem törődünk Európa közvéleményével, magunk is ki fogjuk vívni, ha kell, erővel is, mit tőlünk békés úton 445megtagadtak. Ezt mondani se erőnk, se akaratunk nem volt. (Élénk helyeslés a középen.)
E helyzetben csak három út állott előttünk: vagy fegyverrel vívni ki jogainkat; vagy várni a véletlentől és oly eseményektől, melyeket se előidézni, se irányozni és vezetni képesek nem valánk vagy arra törekedni, hogy meggyőzzük a fejedelmet és az el nem fogult közvéleményt arról, hogy alkotmányunk visszaállítása a birodalom fönállásának biztosságával is összhangzásba hozható.
Fegyver és forradalom még a siker reménye mellett is oly eszköz, melyhez csak a kétségbeesés küszöbén nyulhatna a nemzet. (Élénk helyeslés.) És annyi szenvedéssel, annyi veszteséggel jár, hogy azt még áldozattal is kész kerülni az, kinek szívén fekszik a honpolgárok sorsa. (Tetszés.) Nem szükséges megemlítenem, hogy e veszélyes eszköznek sikere is helyzetünkben a lehetetlenségek közé tartozott volna.
Bizonytalan eseményektől várni a kétes jövendőt, és e közben a nemzet erejét, jóllétét, bizodalmát és reményét napról-napra mindinkább enyészni engedni: helytelen, sőt káros számítás lett volna, mert könnyen megtörténhetik vala, hogy a várt esemény be nem következik, vagy majd akkor következik be, mikor a segély elgyöngült nemzetünkre már késő. (Hosszas, élénk éljenzés a középen.)
Nem vala tehát egyéb hátra, mint a harmadik módot megkisérleni. Tartoztunk ezzel hazánknak, melyet egyrészt a forrongások és kétes eredményű véres harczok veszélyétől megóvni, másrészt a fokonkint mindinkább érezhető sülyedéstől megmenteni kötelességünk volt. (Úgy van!)
Összehívta ő felsége a jelen országgyűlést, és trónbeszédében határozottan félre vetve a jogvesztés káros elméletét, a pragmatica sanctiót tüzte ki nekünk is kiindulási pontul; fölszólított, hogy a birodalom föntarthatásának biztosságára vonatkozó aggodalmait szüntessük meg, és terjeszszünk elő czélszerű javaslatot a pragmatica sanctio értelmében köztünk és ő felsége többi tartományai közt létező közös ügyek szabatos meghatározására és mikénti kezelésére nézve.
Valamint az 1861-diki országgyűlésnek föladata volt kifejteni az ország jogait, bebizonyítani ügyünk igazságát, úgy a jelen országgyűlésnek föladata sikert szerezni az igaz ügynek az által, hogy megmutassa, hogy alkotmányunk visszaállítása a birodalom fönállásával is összhangzásba hozható, szóval, föladata megszüntetni a fejedelem 446aggodalmait és ez által az alkotmány visszaállítását békés úton lehetővé tenni. (Úgy van! a középen.)
Országgyűlésünk e föladatát teljesen fölfogta és egy hatvanhét tagból álló választmányt küldött ki a kivánt javaslat elkészítésére. Mi, kik e bizottságnak tagjai valánk, teljesítettük megbizásunkat; a pragmatica sanctióból indultunk ki, mert ezt tekintettük legbiztosabb, sőt egyetlen jogalapnak a közös viszonyok meghatározására.
E javaslatunk a t. ház előtt fekszik. Nem állítjuk mi, kik, mint a bizottság többsége, azt készítettük, hogy művünk tökéletes. Tudjuk, hogy annak hiányai vannak; de czélszerűbbet, mely helyzetünkben gyakorlatilag is kivihető lett volna, készíteni nem tudtunk. (Úgy van! Helyeslés.)
Több ellenvetések és aggodalmak merültek föl vitatkozásaink folytán e javaslat lényeges pontjai ellen. Méltánylom minden honfinak aggodalmát, ki az ország sorsát elhatározó fontos ügyekben, a tárgynak másik oldalát megvizsgálva, nehézségeket keres és talál, és azokat a törvényhozás terén figyelmeztetésül előadja. Hiszen ez is teljesítése a hazafiui kötelességnek, és igen természetes, hogy a féltett kincsnek megőrzése sok óvatosságot igényel. De engedje meg a t. ház, hogy ezen ellenvetések és aggodalmak lényegesebb részére megtehessem én is ellenészrevételeimet. (Élénk fölkiáltások: Halljuk!)
Azt mondják némelyek: a pragmatica sanctio köztünk és ő felsége többi országai között csak personal-uniót hozott létre és ez nem terjed ki egyébre, mint egyedül a trónöröklés megállapítására; közös ügyek tehát nem is léteznek.
Igen is personal-unio az, melyet a pragmatica sanctio létrehozott; de a trónöröklésen kivül még az is benne foglaltatik ezen ünnepélyes alapszerződésben, hogy mind Magyarország és az ahhoz kapcsolt részek és országok, mind ő felségének többi országai és tartományai ugyanazon közös uralkodó által föloszthatatlanul és elválaszthatatlanul együtt birtoklandók. Midőn az ország ezen elvet kimondotta, magára vállalta egyszersmind azon kötelezettséget, hogy ezen föloszthatatlan és elválaszthatatlan birtoklást fönn is fogja tartani, különben ezen elvnek kimondása csak üres szó lett volna. A föloszthatatlanság és elválaszthatatlanság föntartása pedig magában foglalja annak, ha megtámadtatik, fegyveres megvédését is. A pragmatica sanctio tehát, midőn, a trónörökléshez kötve, az elválaszthatatlanság és föloszthatatlanság elvét kimondotta, kimondotta egyszersmind a védelmi kötelezettséget. Nevezze bárki, ha tetszik, 447ezen kötelezettséget nem personal, hanem real-uniónak: én azt a personal-unióhoz kötött és most kifejtett föltétel egyenes következésének tartom. De bárminek nevezzük azt, annyi mindenesetre igaz, hogy az határozottan ki van mondva a pragmatica sanctióban. (Úgy van! Helyeslés a jobb oldalon.)
Egyébiránt az 1848. III. t.-czikknek 13-dik szakasza is világosan elismeri, hogy köztünk és ő felségének többi országai közt csakugyan léteznek közös viszonyok; azt pedig senki, úgy hiszem, állítani nem fogja, hogy az ott említett közös viszonyok egyedűl a trónöröklésre vonatkoznak, hiszen az említett törvény a fejedelem személye melletti miniszterre bízza, hogy ezen viszonyokra nézve Magyarországot képviselje; a trónöröklés pedig rég elhatározott dolog, az kérdés alá nem is jöhet, az szakadatlan folyamatában semmi képviseletet nem tett szükségessé.
Maga az 1847–48-diki országgyűlés is így fogta föl a pragmatica sanctio értelmét. Ugyanis azon föliratában, mely az 1848-diki törvények alapjául szolgált, a márczius 14-diki föliratban azt mondták az ország rendei: «A legújabb időkben kifejlett események mulaszthatatlan kötelességül teszik figyelmünket azokra fordítani, miket felséged uralkodóháza iránti hűségünk, az összes birodalom iránti törvényes viszonyaink és hazánk iránti kötelességünk megkiván.» És ugyanazon fölirat folytában ismét azt mondják: «E tekintetben lehetetlen aggodalommal nem tapasztalnunk a nyugalom bomladozásának azon jeleit, melyek a pragmatica sanctiónál fogva velünk egyesült birodalom némely részeiben mutatkoznak.» Ime ezen fölirat is az összes birodalomról és ezen birodalom iránti törvényes viszonyainkról szól; aggodalommal emliti a nyugalom bomladozásának jeleit a pragmatica sanctiónál fogva velünk egyesült birodalom némely részeiben. Kérdezem: egyedül a trónöröklési viszonyra vonatkoznak ezek? Hiszen az bomladozni akkor sem kezdett, annak megállapított rendje fenyegetve nem volt. (Élénk tetszés a középen.)
Léteztek tehát és léteznek közös viszonyok; és ha azok csakugyan léteznek, nem természetes-e, hogy azon ügyek is közösek, melyek ezen viszonyokra vonatkoznak vagy azokból erednek? (Fölkiáltások a középen: Úgy van!) Közös viszony közös ügyek nélkül se az állam, se a magánosok életében nem igen létezhetik.
Azt mondják, hogy eddig is voltak közös viszonyok és mégsem léteztek közös ügyek. Bocsánat, uraim, ez tévedés. Azon ügyek, melyek e közös viszonyokból származtak, eddig is közös ügyek valának, 448csakhogy tárgyalásuk történt más alakban. Eddig ő felségének többi országai nem birtak alkotmánynyal, az ő érdekeiket irányunkban is a fejedelem képviselte; midőn tehát azon ügyeket, melyek a közös viszonyokra vonatkoztak, a magyar országgyűlés a magyar királylyal tárgyalta: ugyanazon magyar király, mint egyszersmind amaz országoknak fejedelme, figyelembe vette azok érdekeit is, és ő képviselte azok részéről e tárgyalásoknál a közösséget. (Helyeslés a középen.)
Tekintsünk bár végig az országgyűlési föliratokon és válaszokon, sok helyütt föltaláljuk világos nyomát annak, hogy a magyar király az ország valamely kivánatának megtagadásánál egyenesen örökös tartományainak érdekeire hivatkozott, melyeket ő képviselt. De most már azon országok is alkotmánynyal lesznek fölruházva, nem fejedelmük, hanem ők maguk fogják képviselni saját érdekeiket azon ügyekre nézve is, melyek a velünk közös viszonyokból származnak. Akarhatjuk-e, hogy ők e jogot ne gyakorolhassák?
A közös ügyek tehát nem most születtek, hanem most azok eddigi kezelésének módját különösen az osztrák tartományoknak alkotmányossága miatt szükséges megváltoztatni. (Úgy van! a középen.)
Ha valaki a pragmatica sanctiót figyelemmel végig olvassa, nem fog kétkedni azon, hogy megkötésénél egyik főczél a viszonos védelem is volt. Az 1723:1. czikkben megköszönik az ország rendei ő felségének, hogy Magyarország javára a szomszéd országokkal és örökös tartományokkal külerőszak ellen is megállapítandó egyességre irányozta gondoskodását és igyekezetét. A 2-dik törvényczikkben hasonlóúl meg van különösen említve a külső erő elleni védelem.
Némelyek a pragmatica sanctiónak ezen, a föloszthatatlan és elválhatatlan birtoklásra vonatkozó értelmét is kétségbe vonják; de ha tekintetbe veszszük először a pragmatica sanctio megkötésének azon egyik czélját, a külerő elleni védelmet, melyet előbb említettem, másodszor ha figyelemmel olvassuk az 1723:2. t. cz.-nek 3., 4., különösen pedig 7-dik szakaszát, látni fogjuk, hogy ott világosan ki van mondva, hogy ő felségének Németországon kivül és belül fekvő örökös országai és tartományai Magyarországgal és a hozzá kapcsolt részekkel, országokkal és tartományokkal együtt föloszthatatlanul és egymástól elválhatatlanul öröködésileg birtoklandók. E szavak értelme, úgy hiszem, lehetlenné tesz minden más magyarázatot, mint az elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtoklás elvének elismerését. (Úgy van! Helyes! a középen.)
449Így tekintették ezt a későbbi országgyűlések is. 1741-ben a 4. czikkben, midőn Mária Terézia férjének, Ferencz császárnak, corregensségét elfogadták az ország rendei, kimondották egyszersmind, hogy ez által az 1723:1. és 4. czikkek az elválhatatlanságra nézve csorbát ne szenvedjenek. 1790-ben pedig azon törvényczikkben – a 10-dikben, – melyre annyiszor hivatkoznak, s mely az ország törvényes függetlenségéről szól, újabban és határozottan ki van mondva a föloszthatatlan és elválhatatlan birtoklás elve.
Így értelmezte a pragmatica sanctiót ennek keletkezése óta a folytonos gyakorlat is. Soha sem késett Magyarország ő felsége birodalmát bármely megtámadás ellen megvédeni még akkor is, midőn az ellenség nyiltan kijelentette, hogy a háborút nem Magyarország ellen kivánja folytatni, mint példáúl 1809-ben, midőn a győzelmes franczia császárnak ily tartalmú proclamatiója hatástalanul hangzott el.
Így értelmezte a pragmatica sanctiót s az ebből származó védelmi kötelezettséget az 1847/48-diki országgyűlés is. Akkor Somogy vármegye egyik követének interpellatiójára Batthyány Lajos gróf miniszterelnök az összes miniszterium nevében kinyilatkoztatta, hogy a pragmatica sanctiót oly értelemben veszi, miszerint azon esetben, ha az osztrák birodalom külellenség által megtámadtatik, Magyarországot segedelemadásra kötelezettnek hiszi, és ez értelmezésben az egész országgyűlés megnyugodott. Az 1848-dik évi pesti országgyűlés 15-dik ülésében Batthyány Lajos gr. szavait Eötvös b. miniszter idézte. Ugyanazon ülésben Kossuth Lajos miniszter fölolvasta a miniszteri tanács jegyzőkönyvének azon pontját, melyben a miniszterium kijelenti: «hogy a pragmatica sanctióból Magyarországra háramló azon kötelezettséget, miszerint ő felségét külmegtámadás ellen védeni tartozik, kétségbe vonni nem akarja». Hasonlóul azon ülésben Kossuth Lajos azt is kijelentette, hogy a miniszterium összesen és egyenkint állását kész ahhoz hozzá kötni, «hogy az országbeli rendes hadseregnek azon része, mely az országbeli rendnek, békének és a nemzet jogainak, szabadságának védelmére nem szükséges, ő felségének külmegtámadtatása ellen dispositiójára bocsáttassék a pragmatica sanctio értelmében». A pragmatica sanctio ezen magyarázatát a háznak nagy többsége hasonlóul helybenhagyta, noha azon háború, mely akkor folyt, Magyarországban populárisnak nem tartatott és sokak rokonszenve inkább a szabadságért küzdő olaszok felé hajolt.
450Tévedett tehát Madarász József képviselő úr, midőn multkori beszédében azt mondá, hogy a védkötelezettség eszméjét először én általam hallotta fölemlíttetni 1866 február 22-dikén, és láthatja, hogy nem én említettem azt föl először. (Élénk tetszés.) Lehet, hogy mivel ő a 47–48-diki országgyűlésen jelen nem volt, azt, mi ott történt, nem tudta; de jelen volt a 48-diki pesti országgyűlésen, midőn Eötvös József b. a Batthány Lajos gr. szavait idézte, jelen volt Kossuth Lajos említett előadásainál, részt vett azon napon is, a következő napokon is a tanácskozásokban: tudhatta tehát, hogy nem én voltam az első, ki ezen régen ismert dolgot megemlítettem. Azonban én ezt tévedésnek vagy megfeledkezésnek tekintem. (Élénk derültség.)
Némelyek nem tagadják ugyan a védelmi kötelezettséget, de kétségbe vonják a védelem közösségének elvét.
Őseink, midőn a sanctio pragmaticában kimondott föloszthatatlan és elválhatatlan birtoklás elvének megállapításával kötelezve lőnek annak föntartására és megvédésére, jól tudták, hogy a védelemnek olyannak kell lenni, mely czélra vezessen; már pedig csak az együttes erővel folyó közös védelem lehetett sikeres az állandó rendes katonaság fölállítása óta minden időben, a különvált seregeknek külön működése pedig zsibbasztó lett volna a szükséges védelem hatására.
Tekintsük bár a folytonosan fönállott gyakorlatot: minden ellenség ellen, mely ő felségének birodalmát megtámadta, a rendes magyar katonaság közösen és együtt harczolt ő felsége többi seregeivel, ugyanazon vezérlet alatt állott, és elkülönözve nem működött.
Hajdan Magyarország védelmi erejét főképpen a banderiális és insurrectionális seregek képezték, és akkor a nádor vala törvényeink szerint a magyar hadak főkapitánya. De 1715-ben a 8. t. czikkben kimondották az ország rendei, hogy: «Miután a nemesek és mindazok, kiket a törvény ezen nevezet alatt ért, az ország védelmére katonáskodni, következve személyesen fölkelni (insurgere), illetőleg banderiumaikat előállítani kötelesek, ő felsége, valamikor szükségesnek tartja, ezt a törvények értelmében jövendőre is megkivánhatja és követelheti; de mivel egyedül ez által az országot elegendőleg megvédeni nem lehetne, benszülöttekből és külsőkből álló erősebb rendezett katonaság lesz minden eshetőségre tartandó», stb. Az állandó rendes sereget nem rendelte a törvény a nádor vezérlete alá, sőt ugyanazon országgyűlésen elhatároztatott a 21-dik t. czikkben, 451hogy «A midőn az említett 8-dik czikknek és más törvényeknek értelmében az országnak insurgálni kell, azon esetben a nádor marad jövendőben is az ország főkapitánya.» Tehát csak az insurrectiónak marad főkapitánya, s nem az egész magyar seregnek. E különböztetés is mutatja, hogy a rendes magyar katonaság ő felsége többi seregeivel együtt s közösen teljesítette mindenkor a védelmi kötelezettséget.
És ha már akkor szükségesnek tartották ezt őseink, mennyivel szükségesebb ez jelenben, midőn a hadvezetés újabb módja s a hadtudományok fejlődése nagy erők összpontosítását s egységes működését igényli, s a régi modorú rendszert egyátalában lehetetlenné teszi. Hajdan, ha két hatalmasság hadat üzent egymásnak, hónapok multak el, míg seregeiket a harcztérre vezették; akkor még országgyűléseket is lehetett tartani a háború megüzenése és megkezdése között. Most oly harczképes seregnek kell mindig készen állani, a mely együtt és közösen működhessék, mert még időnk sem volna a háború fölött tanácskozni, már annak vége s talán szerencsétlen vége is lehetne. Mutatták a közelebb lefolyt események, hogy alig volt néhány hét szükséges egy nagyszerű háború befejezésére. (Úgy van! Helyes! a középen.)
Meggyőződésem tehát az, hogy a közös és viszonos védelem oly kötelezettség Magyarországra nézve is, mely egyenesen a pragmatica sanctióból foly, melyet az ország soha kétségbe nem vont, melynek hű teljesítését soha meg nem tagadta. Ha kötelesek vagyunk föntartani és megvédeni az elválhatatlan birtoklás elvét, kétségtelenül tartozunk a védelemnek oly módjáról is gondoskodni, mely czélszerű legyen, különben a sanctio pragmaticának ezen föltételét magunk játszanók ki. (Élénk helyeslés a középen.)
Megütköztek némelyek azon, hogy javaslatunk 11-dik szakaszában a magyar hadsereg mint az egész hadsereg kiegészítő része említtetik, és azt állítják, hogy mivel ez még eddig törvényben világosan kimondva nem volt, e kifejezés az ország jogait csorbítja. De hiszen az említett 11-dik szakasz ő felségének azon alkotmányos fejedelmi jogairól szól, melyek a hadseregnek egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkoznak; e jogokat pedig a kisebbség különvéleménye sem vonja kétségbe. Mind a magyar katonaság, mind pedig ő felségének egyéb seregei összevéve képezik azon fegyveres erőt, melynek föladata megvédeni minket úgy, mint a többi tartományokat. E hadsereg mindig közösen és együtt müködött a birodalom 452védelmében, és kérdem, nem része-e a magyar sereg is ezen fegyveres erő összegének? Én ezen eszmében és ezen szavakban az ország jogainak csorbítását nem találom. Egyébiránt az eszme, mely e szavakban fekszik, nem is új törvényeinkben, és nem is példátlan, hogy a törvényhozás, midőn az egész cs. kir. hadseregről szólott, abba a magyar katonaságot is belefoglalta. Különösen 1796-ban a 2-dik czikkben «2.400,000 mérő rozsot ajánlott az országgyűlés a 340,000-ből álló császári királyi hadsereg tartására»; e 340,000-ben pedig a magyar katonaság is benfoglaltatott, mert ez volt akkor a fejedelem egész hadseregének száma: és ez egészet együtt cs. kir. hadseregnek nevezi a törvény; nem említ az kétféle katonaságot elkülönítve, nem mondja, hogy az egyiknek vagy másiknak ajánlja az emlitett gabonaösszeget, szól együtt az egész cs. kir. hadseregről. 3.760,000 mérő zabot is ajánlott az országgyűlés, és ezt ismét az egész hadsereg 80,000 lova számára. Lehet-e kételkedni, hogy az említett törvény is úgy tekintette a magyar katonaságot, mint ő felsége összes hadseregének kiegészítő részét? És nem keresett, nem talált ezen eszmében semmit, mi az ország jogaival ellenkezett volna. (Élénk tetszés a közepén.)
Legsúlyosabb vád, mely ellenünk az eddigi vitatkozások folytában fölhozatott, kétségtelenül az, hogy javaslatunk az ország alkotmányos függetlenségét megsemmisíti és Magyarországot némi autonomiával bíró osztrák tartománynyá teszi.
Súlyos e vád és nagy horderejű e kifejezés: «az ország alkotmányos függetlenségének megsemmisítése»; és visszariadnék tőle magam is, ha csakugyan alaposnak tekinthetném azt.
Melyek azon tárgyak, melyeket mi a sanctio pragmatica alapján közösöknek ismertünk és a delegatiók elhatározására bíztunk? Először a külügy; másodszor megállapítása az évenkinti költségvetésnek azon költségekre nézve, melyeket a külügy és a hadsereg igényelnek.
A külügy békés eszköze az állam védelmének, és az olyan országokra nézve, melyek ugyanazon uralkodó alatt állanak és viszonyos együttes védelemre kötelesek, csak közösen és együtt vezettethetik czélszerűen. (Helyeslés a középen. Fölkiáltások: Úgy van!) Közös uralkodó és közös védelem mellett két külön vezetett külügyet képzelni alig lehet a nélkül, hogy a legnagyobb zavarok és fonák ellentétek, sőt, mondhatnám, rövid időn gyakorlati lehetetlenségek be ne álljanak. Mióta a trónöröklés s az elválaszthatatlan és föloszthatatlan birtoklás meg van állapítva; nem is gyakorolta, nem is követelte Magyarország a külügyek külön vezetését. Az 1790-diki 17-dik t.-cz. 453azt mondja, hogy «ő felsége magához a státusminiszteriumhoz is fog magyarokat alkalmazni, és oly rendeléseket teend, miszerint azok, kik a magyarok közül külkövetségekre kivánnak alkalmaztatni, magokat az állam titkos kanczelláriájában kiképezhessék». A törvénynek ezen szavai nem mutatnak azon szándékra, hogy a külügyek különválasztva kezeltessenek, hanem inkább azok közösségének elismerését foglalják magokban. Az 1848-diki törvények sem szólnak külön külügyekről és külön külügyminiszteriumról, s az 1861-diki fölirat is fejedelmi jognak ismerte el a külügyek vezetését. A mi javaslatunk tehát, a külügyekre vonatkozólag, nem semmisítette meg az ország alkotmányos függetlenségét; sőt ha az elfogadtatik, Magyarország szabadon választott delegatiója által, tehát saját meghatalmazottjai által közvetve a külügyekre oly befolyást fog gyakorolni, minőt eddig e közvetve, se közvetlenül nem gyakorolt. (Élénk helyeslés a középen.) Mert hiszen azt, hogy ujonczállításkor az országgyűlés a külügyek állásáról is értesítve lőn, a külügyek külön vezetésének tekinteni talán senki nem fogja, minthogy ez amúgy is csak ritkábban, és néha csak minden tizedik évben fordult elő.
A másik tárgy, melyet javaslatunk a delegatiókhoz utasít, a költségvetés megállapítása, mind a külügyekre, mind a hadsereg költségeire nézve; és e pont ellen van leginkább irányozva azon vád, hogy az ország alkotmányos függetlenségét megsemmisíti, mert azt mondják, hogy Magyarország eddig saját adójáról maga rendelkezett, javaslatunk szerint pedig az adónak egy tetemes részét a delegatiók fogják megállapítani, tehát ahhoz mások delegatiója is hozzászól.
De tekintsük mindenekelőtt, miképp alakulnak az említett delegatiók, s miképp fogják a költségvetést megállapítani. (Halljuk!) A delegatio tagjait mindenik fél alkotmányos úton, a paritás alapján, hasonló számmal szabadon választja meg. Választjuk tehát mi a magunk delegatusait oly férfiakból, kikben az országgyűlés többségének bizalma van; választjuk csupán egy évre, tehát egy évi költség megállapítására. Mindenik félnek delegatiója saját elnökét megválasztja, mindenik külön ül össze; csupán irásban közlik egymással nézeteiket, s ha így egyetértésre nem juthatnak, egyszerű többséggel határoznak. És mi fölött határoznak? A két fél felelős miniszteriumának befolyásával kiszámíttatik, hogy a következő évre mennyi költséget igényelnek a közös védelemnek eszközei, t. i. a védelem békés eszköze, a külügy, és a védelem fegyveres eszköze, a hadsereg. E kiszámítás közöltetik külön mindenik delegatióval, és azok azt megvizsgálván, 454vagy közegyetértéssel, vagy többséggel elhatározzák, hogy mennyi legyen a következő évre az ezen tárgyakra fordítandó költség. Minthogy az így megállapított költségvetés azt a kötelezettséget vonja maga után, hogy mindenik fél az abból reá eső összeget tartozik fizetni, kétségtelen az, hogy a költségvetésnek, vagy, ha tetszik, az adónak ezen részét Magyarország ezentúl nem az eddigi mód szerint, és nem maga közvetlenül fogja meghatározni, hanem szabadon választott megbizottjai által azon alkotmányos országok megbizottjaival, kikkel közös azon kötelezettsége, hogy a birodalom feloszthatatlan és elválhatatlan birtoklását minden megtámadások ellen megvédje. Mind a két fél alkotmányos lesz, mind a két félnek érdeke ugyanaz lesz, hogy t. i. a védelem czélszerű legyen s minél kevesebbe kerüljön.
Magyarország tehát ezentúl is fogja gyakorolni adómegajánlási jogát a külügy és hadsereg költségeire nézve is, csakhogy nem közvetlenül, hanem közvetve gyakorolja azt, saját megbizottjai által. Nem vitatom, hogy e változtatás magában csekély; de azt állítom, hogy még sem foglalja magában az ország alkotmányos függetlenségének megsemmisítését. (Élénk tetszés a középen.)
Attól félnek némelyek, hogy a másik fél delegatiója, ha szorosan összetart, s a mi delegatiónkból csak egy tag szavaz is vele, oly terheket róhatna miránk, melyeket majd el nem birunk. De hiszen mindazon teher, melyet miránk rónának, őket is épp úgy nyomná, mint minket, mert nem külön fogják meghatározni a mi terhünket, hanem az egész költségvetést együtt állapítják meg, s az arány, mely szerint mi abban részesülünk, javaslatunk szerint nem is a delegatio által, hanem előre több évre, kölcsönös alku mellett, mindkét országgyűlés befolyásával fog meghatároztatni. (Helyeslés a középen.)
Azon ellenvetésre, hogy hát ha érdekeik ily megterheltetésünket kivánnák, egyszerű a felelet. (Halljuk!) Hiszen a delegatiók se vasutakról, vagy kereskedelmi ügyekről, se pedig oly dolgokról nem határoznak, melyekben nekik különvált érdekeik lehetnének. Ők csupán a külügynek és a hadseregnek költségvetését állapítják meg. Ebben pedig nekik is csak abból van hasznuk, ha ezen költségvetés a védelem czélszerűsége mellett minél kisebb lesz. (Helyeslés.) Törvényt sem fognak ezen delegatiók alkotni.
Azt állítják némelyek, hogy az adó megajánlása is törvényhozási tény. Nálunk Magyarországon, szorosan véve, törvényhozási ténynek ezt nem lehet mondani, hanem inkább csak országgyűlésinek, 455mert Magyarország a közvetlen adók megállapítását nem szokta törvényben kimondani. Azonban nevezzük ezt akár országgyűlési, akár törvényhozási ténynek, annyi mindenesetre igaz, hogy a törvény ereje jogilag mindaddig fönáll, míg azt a törvényhozás mindkét fele közös egyetértéssel meg nem szünteti. A törvény erejének megszüntetéséhez tehát törvény kell, a megajánlott adó pedig csak esztendő végeig tart, és annak megszüntetéséhez nem kell új törvény, sőt újabb megajánlása újabb határozatot kiván. (Helyeslés.)
Se az adórendszernek, se az indirect adóknak megállapítása, változtatása, se kivetése, vagy behajtása fölött nem fognak a delegatiók rendelkezhetni. Ők csak a költségvetést állapítják meg.
Minden egyéb intézkedés a két fél külön országgyűléseinek és felelős miniszteriumainak köréhez tartozik, és így azokat, azok működését némileg mint a 61-diki föliratban kimondott esetenkinti érintkezést lehet tekinteni, mert csak egy évre választatnak és évenkint csak egyszer fordúl elő a költségvetés megállapítása.
Tekintsünk vissza a múlt időkre, különösen azon korra, midőn a függetlenségről szóló törvény, a melyre annyiszor hivatkozunk, alkottatott: 1790-re és azon számos évekre, melyek e törvény alkotását követték. Hogy állottunk akkor közjogi tekintetben?
Igaz, hogy a hadiadót Magyarország saját országgyűlésén ajánlotta meg, de ezen hadiadó az ország összes jövedelmének egy ötödrészét sem tette. Az országgyűlésnek semmi elhatározó befolyása nem volt a magyar állam jövedelmeinek többi részére, azt a kormány beszedte és legnagyobb részét Bécsbe küldte föl. Költségvetés se a külügy és katonaság szükségeiről, se egyéb jövedelmekről és kiadásokról az országgyűlés elé nem terjesztetett; és még a közadó is minden költségvetés nélkül ajánltatott meg, és soha ki nem lőn mutatva, sőt az országgyűlés által nem is követeltetett, hogy kimutattassék, mennyi a katonaságnak valóságos költsége. Az 1790-diki 20. t.-czikk megállapítja ugyan, hogy a só árát csak az országgyűlésen lehet fölemelni, de hozzáteszi: «hacsak a sürgető szükség mást nem kiván». Ki határozta meg azonban e sürgető szükség eseteit? Van-e példa reá, hogy azoknak megitélésébe az országgyűlés belebocsátkozott volna? 1819-től 1842-ig több mint ezer kisebb, nagyobb kamarajószág eladatott, nagyrésze a hozzákötött nemességgel. Ezen eladásból több, mint 25 millió forint jött be. Mindezek iránt az országgyűlés még nem is értesíttetett; számadás az ország jövedelmeiről – legalább az országgyűlésnek – soha nem adatott.
456Azt mondja talán valaki, hogy ezek a törvénynyel ellenkező visszaélések voltak; de nem is létezett világos törvény, melynél fogva ezt az ország követelhette volna. Sőt 1792-ben a 14. t.-czikkben fölemelték az ország rendei a só árát mázsánkint 11 krajczárral, és azt határozták, hogy az ebből befolyó összeg a kamara által a helytartó-tanácsnak adassék kezére és közczélokra fordíttassék; ezen összegről számot is adott időnkint a helytartótanács az országgyűlésnek; de a só többi jövedelméről, és átalában az államjövedelmekről se nem kért, se nem kapott számadást az országgyűlés. (Úgy van!) És még sem mondja senki, hogy Magyarország alkotmányos függetlensége azon korban meg volt semmisítve, és hogy Magyarország némi autonomiával biró osztrák provincia volt; hiszen éppen akkor keletkezett az 1790-diki függetlenségi törvény, melyre, mint emlitém, annyiszor hivatkozunk. (Zajos helyeslés a középen.)
Ezen állapottal szemben legyen szabad kérdeznem: meg van-e semmisítve alkotmányos függetlensége azon országnak, mely saját országgyűlésén alkotja minden köz- és magánjogi és közigazgatási törvényeit; saját országgyűlésén állapítja meg védrendszerét és ennek minden változtatását; ő rendelkezik a szükséges ujonczokról, ezeknek számáról, kiállítási föltételeiről, a katonaság elhelyezéséről és élelmezéséről? (Élénk tetszés. Úgy van! Helyeslés a középen.) Meg van-e semmisítve azon országnak alkotmányos függetlensége, mely maga határoz államjövedelmei, adórendszere, az adó kivetése és behajtása fölött, melynek parlamentális felelős kormánya van, és melynek e kormány felelni tartozik minden tettéért, számolni minden fillérnek hováfordításáról? (Élénk tetszés, éljenzés a középen.) Meg van-e semmisítve csupán az által, hogy a költségvetésnek egyik pontját, a hadseregnek költségeit, nem közvetlenül, hanem közvetve, szabadon választott meghatalmazottjai által egy más alkotmányos országgal együtt, a paritás és az érdekek ugyanazonossága által védve annak túlnyomósága ellen, mindig csak egy évre közösen határozza meg? (Viharos tetszés a középen) és teszi ezt azért, mert azon országgal, vagy országokkal egy ünnepélyes alapszerződésnél fogva közös és viszonos védelmi kötelezettségben áll, oly kötelezettségben, melyet a hadtudomány jelen állásában a régi módon czélszerűen teljesíteni már alig lehetne, és melynek eszközeit bizonytalanságnak, vagy időnkint bekövetkezhető halasztgatásnak kitenni káros, sőt veszélyes volna? (Élénk tetszés a középen.) Kérdezem: oly nagy-e a különbség az alkotmányos függetlenség mértékére nézve e két helyzet közt, hogy 457midőn az egyikre – a korábbira – úgy mint az ország függetlenségének korszakára hivatkozunk, a másikat, mely javaslatunk elfogadása esetére állana be, az alkotmányos függetlenség megsemmisítésének tekinthessük? (Hosszas, lelkes éljenzés. Zajos tetszés a középen.)
Függetlenségnek függés az ellentétele, és midőn a függetlenség megsemmisül, függésnek kell beállni, a függés pedig azon állapot, midőn az egyik fél parancsol akár hatalommal, akár többsége által, a másik pedig engedelmeskedik. De midőn két teljesen egyenjogú fél egyedül a közös kötelezettség teljesítését, a paritás alapján, hasonló számú meghatalmazottjai által intézi el, és a meghatalmazottak egy meghatározott tényre és kiszabott időre vannak megválasztva, még azon felül érdekeik is hasonlók, habár a kérdés a szavazatok többségével dől is el: ezt szoros értelemben függésnek nevezni nem lehet. (Élénk helyeslés a középen.) Ily esetben melyik fél függ a másiktól? Azt mondja talán valaki, hogy függenek egymástól; de hisz ily értelemben minden szövetkezés, mely közös védelemre köttetik, megsemmisitése volna a függetlenségnek. (Helyeslés a középen. Fölkiáltások: Úgy van!)
A védelmi kötelezettséget nem a mi javaslatunk állapította meg; annak alapja a pragmatica sanctio, melynek értelmét a későbbi törvények, az országgyűlések és a folytonos gyakorlat épp úgy magyarázták, mint mi. (Fölkiáltások a középen: Úgy van!) Hogy a védelmi kötelezettséget úgy kezelni, mint előbb kezeltetett, most már nem lehet, mert a hadviselés módja változott és az örökös tartományok alkotmányosak lettek: azt, mint valóságos tényt, ignorálnunk nem szabad. Vagy azt kellene mondanunk, hogy mi a védelmi kötelezettség kezelésének eddigi módjától el nem állunk, habár az czélra vezető nem is lesz; vagy, az osztrák tartományok alkotmányosságát figyelembe sem véve, követelnünk kellene, hogy azoknak a közös védelmi kötelezettségre vonatkozó jogait és érdekeit irányunkban ezután a fejedelem képviselje és ők magok e fontos ügyhöz ne szólhassanak és velünk együtt ne működjenek. Se az egyik, se a másik nem volna jogos, nem volna méltányos. (Élénk helyeslés a középen.)
Azon vád, hogy javaslatunk szerint Magyarország népének vérével nem a magyar országgyűlés rendelkezik, merőben alaptalan. Hiszen a mi javaslatunkban is egyenesen és határozottan fönn van tartva az ujonczok megajánlásának országgyűlési joga; fönn van tartva az állítás föltételeinek, a katonaság elhelyezésének meghatározása; ki van mondva, hogy a védrendszernek megállapítása, vagy 458bármi változtatása Magyarországra nézve csak a magyar országgyűlés beleegyezésével történhetik. E vád tehát – úgy hiszem – tévedésből származott, és elég azt egyszerűen és határozottan visszautasítani. (Élénk helyeslés a középen.) Mert a ki javaslatunkat olvasta, meggyőződhetett arról, hogy e vád alaptalan.
A külügyeken és az említett költségvetés megállapításán kívül semmi egyéb tárgyra nézve nem mondtuk mi, hogy annak közössége a sanctió pragmaticából foly, semmi egyéb tárgyat nem bíztunk mi a delegatiókra. Azokra nézve, mik részint a helyzetnél fogva politikai tekintetből, részint a két fél érdekeinek találkozásánál fogva czélszerűbben intéztethetnek el közös egyetértéssel, mint szorosan elkülönözve, szabad alkut és egyezkedést javasoltunk, oly egyezkedést, melyet szabad ország köt más szabad országgal. Kimondottuk, hogy ezen egyezkedések időről-időre kötendők, és világosan föntartottuk, hogy azok csak a magyar országgyűlés beleegyezésével lesznek ránk nézve érvényesek.
Ez sem sérti, úgy hiszem, az ország alkotmányos függetlenségét és nem teszi Magyarországot osztrák provinciává, (Helyeslés a középen) mert a legnagyobb hatalmú és önálló országok is kötnek ily egyezkedéseket, szabadon és alku mellett, más hatalmakkal.
Ha tekintjük például a kereskedést azon korban, midőn a függetlenségi törvény alkottatott, egész az újabb időkig, Magyarországnak még módjában sem állott, akár az örökös tartományokkal, akár a külfölddel kereskedelmi szerződéseket kötni. A szomszéd tartományok vámszabásai súlyosan nyomták termelésünket, iparunkat és kereskedésünket, és még törvényre sem hivatkozhattunk, melynél fogva ezen szomszéd országok vámszabásainak leszállítását joggal követelhettük volna; sőt az országgyűlések fölirataira a válasz rendesen az lőn, hogy ő felsége többi országainak érdekeit kénytelen ótalmazni.
Nem osztozhatom tehát azon aggodalmakban, melyeket némelyek javaslatunk ellen fölhoztak. Nem hiszem, hogy e javaslat életbe léptetése alkotmányos önállásunkat megsemmisítené s Magyarországot osztrák provinciává tenné; de hiszem azt, hogy alkotmányunk azon visszaállítása, mely javaslatunk elfogadásának reményében tettleg életbe léptetett, sokkal inkább megóvja nemzetünket a végsülyedéstől, mint a bizonytalan eseményekre épített számítások s azon sorvasztó várakozás, mely addig halasztgatja az orvoslást, míg az végsülyedéssel fenyegető helyzetünkben késő lesz. (Lelkes éljenzés a középen.) Hiszem azt, hogy jelen viszonyaink között a fönforgó nehéz 459kérdéseknek más békés megoldását remélni nem lehet. (Élénk helyeslés a középen.)
Ha a ház azt hiszi, hogy mi csalódunk, és e megoldás káros sőt veszélyes, még most kezében van az ügy: oda könnyen visszamehet, hol pár hónappal ezelőtt voltunk. (Élénk tetszés.)
De vizsgáljuk meg a dolog minden oldalát, nehogy az aggodalmak más irányban újabb s talán súlyosabb aggodalmakba döntsenek bennünket. (Halljuk! Halljuk!) Én csak saját véleményemet mondom el; a t. ház itéljen és határozzon. (Élénk éljenzés.)
Meg vagyok győződve, hogy ha akkor, midőn az 1848-diki év szeptember 18-dikán, a magyar országgyűlés megbizásából, mint küldöttek a bécsi országgyűlést fölszólítottuk: (Halljuk! Halljuk!) «bízza meg miniszteriumát a magyar miniszteriummal leendő egyezkedésre, hogy köztünk s Ausztria között a kölcsönös viszonyok végleges elhatározása által minden ezentúli surlódásoknak s egyenetlenségeknek eleje vétessék»; ha, mondom, akkor nekünk a kiegyezkedés oly módját ajánlották volna, minőt a mi javaslatunk tartalmaz: a magyar országgyűlés azt valószinűleg nem utasította volna vissza. (Élénk tetszés. Úgy van! Helyeslés a középen.) Meg vagyok győződve, hogy akkor, midőn 1848-ban október 8-dikán a mi országgyűlésünk alsóháza végzésileg kimondotta: többek közt azt, hogy «Magyarország és annak képviselőháza, szabad néphez illőleg, bizonyosan az ausztriai néppel mindazon érdekeket, a melyek három százados viszonyaikból erednek, a legbarátságosabb úton fogja kiegyenlíteni», jelen javaslatunk elvei szerint kiegyeztünk volna. (Úgy van! a középen.) Meg vagyok győződve, hogy ha akkor, midőn minket az országgyűlés herczeg Windischgrätz táborába küldött egyezkedés végett, (Halljuk!) a herczeg a helyett, hogy föltétlen megadást követelt, jelen javaslatunk szerinti kiegyezkedéssel kínált volna meg, a nemzet képviselői nem lettek volna idegenek azt elfogadni. (Úgy van! a középen.) Meg vagyok győződve, hogy Buda várának visszavétele után s a nagy-sarlói ütközet után is, melyek fénypontjai valának a küzdelemnek, hozzájárult volna ily egyezkedéshez. (Úgy van! a középen.) És mennyi vér, mennyi szerencsétlenség, mennyi szenvedés lett volna megelőzve. Hol állnánk most, erőben, tehetségben, fejlettségben, hol állana a birodalom. Most békés úton juthatunk ily kiegyenlítéshez; ne utasítsuk azt el magunktól. Más-e most a jog, mint akkor volt, vagy talán erősebbek vagyunk és több erőfeszítést, több szenvedést megbirunk? Ha sikerült politikai létünk roncsolt hajóját egy kis révpartra juttatnunk, visszalökjük-e 460azt ismét a zajgó tenger hullámai közé, csupán azon kétes reményben, hogy talán, de csak talán, majd ha a vész el nem sodor, egy szebb, nagyobb, biztosabb kikötőbe juthatunk? (Lelkesült éljenzések a középen.)
Azon aggódnak némelyek, hogy az osztrák birodalmat fölbomlás veszélye fenyegeti, és azért nem kivánják Magyarország sorsát hozzákötni. (Halljuk!) Állítják, hogy ha egykor Európa politikai szükségnek tartotta is az osztrák birodalom fönállását, most ezen nézet nagyrészt megváltozott.
Szabad legyen megjegyeznem, hogy nagy birodalom végfölbomlása nem oly könnyen és nem oly hamar történik, kivált ha annak fejedelme népeinek alkotmányos szabadságában keresi trónjának legerősebb támaszát. (Hosszas, lelkesült éljenzés.)
Megjegyzem azt, hogy azon politika, mely figyelembe nem veszi a jelent, és egyedül eshetőségekre akar építni, és pedig oly eshetőségekre, melyek el is maradhatnak, másképp is alakulhatnak, nem czélszerű politika. (Úgy van! a középen.)
Van-e, ki óhajtja Ausztria fölbomlását, nem tudom, de ha vannak ilyenek, azok azt bizonyosan nem a mi érdekünkben óhajtják. (Úgy van! a középen.) Félek, nagyon félek, hogy e fölbomlás által nem mi nyernénk, s a mi sorsunk jobbra nem változnék. (Élénk helyeslés a középen.)
És ha kiszámíthatatlan események ezen katastrophát egykor csakugyan előidéznék, mi volna jobb ránk nézve: az-e, hogy ezen katastropha Magyarországot államilag rendezett állapotban találja? vagy az, hogy erejében megfogyva, a folytonos provisoriumok zavarának közepette kelljen szembe állanunk a végzetszerű eseményekkel? Az első esetben könnyebben és biztosabban szolgálhatnánk szilárd magvául egy új alakulásnak; a másik esetben csak rendezetlen anyagnak tekintenének bennünket, melyet szétbontva, más építkezésre használnának föl, és ez ellen aztán sikeretlenül hivatkoznánk törvényeinkre és alkotmányos függetlenségünkre. (Helyeslés.)
Föltünő előttem az, hogy éppen azok, kik a fölbomlás lehetőségét fölteszik, leginkább idegenek a delegatiók eszméjétől. Hiszen, ha a birodalom fölbomlanék, a delegatiók is megszünnének, mint minden egyéb viszonyaink, (Úgy van!) és ily esetben vagy mint önálló, külön állam, teljes erejében függetlenül alakulna Magyarország, vagy több népekkel egyesülve, új szövetkezési államot alkotna.
Az elsőt nem számítom a politikai lehetőségek közé. Örülne 461minden magyar és örülnék én is, ha oly erővel és hatalommal birnánk, minőt ily önállás megkiván. Nem becsülöm én kisebbre nemzetünk erejét a valónál.
Azt mondta valaki, hogy ne mondogassuk mi magunkat gyöngéknek. Úgy hiszem, önérzetünk ettől meg fog óvni bennünket. (Úgy van! Élénk tetszés a középen.) Egyébiránt a történelemben nem tudok példát arra, hogy hazánkat azért érte volna veszély, mert erősebb volt, mint a milyennek magát hitte; ellenben abból, hogy erősebbnek hitte magát, mint a milyen volt, szomorú következések származtak; a mohácsi vész egyik oka erőnknek éppen ezen túlbecsülése lehetett. (Úgy van! Tetszés.)
Az államok ereje nem absolut fogalom. Lajos és Mátyás korában nemcsak azért volt Magyarország nagy és erős, mert fejedelmei bölcsek, népe vitéz volt, hanem azért is, mert akkor Európa legnagyobb országai közé tartozott. (Úgy van!) Anglia Skócziával nem volt egyesülve; a mostani Francziaország több részre volt szakadva; Németországnak, Olaszországnak sok ura volt; Oroszország Lengyelországgal sem bírt megküzdeni; csak a török erő volt hatalmas és tekintélyes. Most azonban mily nagyok az európai államok dimensiói. A 20 millió népességű Olaszországot értelmes népével, virágzó kereskedésével, sok jó kikötőjével még nagyhatalomnak sem tekinti a világ. Fönn birna ezek közt állani Magyarország, beékelve a hatalmas orosz és német birodalom közé? (Élénk tetszés a középen.)
Ha pedig más népekkel együtt szövetséges államot akarnánk akkor majd alakítani, nem volnának-e közös ügyeink, melyeket azokkal együtt kellene intéznünk? nem kellene-e azokat közösen kezelnünk? És nem volnánk-e kénytelenek a delegatiók eszméjével akkor is megbarátkozni? (Élénk tetszés a középen.)
Ismétlem, t. ház, ne taszítsuk el magunktól a békés kiegyenlítés ezen módját. Félek, igen félek, hogy annak félrevetése által jövőre az ország alkotmányos függetlenségét nagyobb veszélynek tennők ki, mint elfogadása által. (Élénk helyeslés a középen.)
Némelyek javaslatunk ellenében a közvéleményre hivatkoznak. Tisztelem én is a közvéleményt, és teljesen méltánylom annak hatalmát, mert tudom, hogy azzal szembeszállni rendesen sikertelen küzdelem; de politikai életem folytán azt tapasztaltam, hogy alig van nehezebb föladat, mint igen sok tárgyra nézve a valóságos közvéleményt megtudni. Kiki azon körnek véleményét ismeri legjobban, melyben él, melylyel társalog; csak néha vonja magára figyelmét egy-két 462hang a távolból; és igen hajlandó az ember saját körének véleményét közvéleménynek tekinteni. Tévedtem én is e részben nem egyszer, és tévedtek, úgy hiszem, mások is. (Úgy van!) Gyakran megtörténik, hogy midőn a vélemények sok felé ágaznak, minden árnyéklatnak vannak pártolói számosak; és ki fogja megmondani tudni, hogy melyik mellett áll valósággal a közvélemény? (Élénk helyeslés.) Megszámítani pedig azt a közvéleményt, vajmi nehéz volna. (Tetszés.)
Egyébiránt, midőn minket a nép megválasztott, hogy képviselői legyünk, nem azt várta, hogy tőle kérjünk tanácsot, hanem azt, hogy mi adjunk neki tanácsot. (Zajos helyeslés.) Törvényhozói dolgokkal, melyek készűltséget, szakavatottságot igényelnek, nem minden ember foglalkozhatik; és nekünk, kik azokkal foglalkozunk, kötelességünk a nép érdekét is szivünkön viselni és azt tenni, mit e tekintetben legczélszerűbbnek látunk. (Hosszas, élénk helyeslés a középen.)
Nem vitatom tehát, hogy a közvélemény mily mértékben van jelenleg javaslatunk mellett. De azt mégis hiszem, hogy a nép nem mondana nekünk köszönetet, ha meghiusítva a békés kiegyenlítés sikerét, visszaesnénk vele együtt ismét a bizonytalanságnak, a zavarnak, rendetlenségnek örvényébe, melyből a szabadulás oly nehéz; és a szenvedésekért, melyeket tűrt és még tűrnie kellene, semmi egyebet nem nyujthatnánk neki, mint azon kétes vigaszt, hogy az európai eseményeknek egy véletlen fordulata ránk még tán jobb sorsot is hozhat, mint a mit jelenben e békés kiegyenlítés által elérhetünk. (Zajos éljenzés a középen.)
Azt mondják tán némelyek, hogy ez az opportunitás politikája. Igenis az. Midőn arról van szó, hogy a fönálló törvényt a végrehajtó hatalom megtartsa és teljesítse, akkor az opportunitás nem irányadó, mert a jogilag meg nem változtatott törvényt szorosan meg kell tartani; de a törvények alkotásánál éppen az opportunitás az, a melyet mellőzni nem lehet. A mely törvényhozó ezt figyelembe nem veszi, üdvös, czélszerű törvényt alkotni ritkán fog. (Helyeslés a középen. Fölkiáltások: Úgy van!) Minden alkotmány, minden törvény, minden institutio az opportunitás postulatumánál fogva jött létre, és addig czélszerű, míg annak megfelel. Ezt mondtam én akkor is, midőn a jelen országgyűlésen fölszólaltam azok ellenében, kik a jogfolytonosságban a törvények megtartására nézve is az opportunitás szempontjából indultak ki.
Egyes kifejezéseket, mik a vitatkozások folytában ellenem tán élesebben is voltak intézve, hasonlókkal viszonozni nem fogok. Ily 463feleselések se a vitatkozás tárgyát tisztába nem hozzák, se az ország javát elő nem mozdítják; az el nem fogult közvéleménynek józan tapintata meg fogja mérni azok jelentőségét. (Élénk tetszés a középen.)
Végzem szavaimat azzal, mit beszédem elején mondottam, hogy én a hatvanhetes bizottság többségének javaslatát helyzetünkben a békés kiegyenlítés legczélszerűbb módjának tartom, és ugyanazért pártolom. (Szünni nem akaró viharos éljenzés. A ház tagjainak nagy része föláll. Éljenzés. Szavazzunk!)
Deák Ferencz után fölszólalt Somossy Ignácz, s pártolta a kisebbség véleményét.
Zsarnay Imre így szólott: Azon véleményben vagyok, hogy mikor a nap a maga tiszta fényében fölsütött, egyiránt szükségtelen és czéltalan törekvés, hogy valaki meggyújtson egy kis mécset vagy lámpát. Ezért elállok attól, a mit különben még mondandó lettem volna, s kijelentem, hogy a többség javaslatát pártolom.
Papp Pál Deák Ferencz bölcs elmélkedéseiben semmi új meggyőző okot nem talált a bizottság javaslata mellett. Pártolta a kisebbség véleményét.
Békássy Lajos a közös miniszterium fölállítása által sértve látta Magyarországnak azon törvényeit, a melyek szerint mint szabad ország idegentől nem kormányozható. A delegatio intézménye pedig megváltoztatja az országnak azon alkotmányos jogát, a melynél fogva eddig minden terhét saját országgyűlésén határozta el. Elfogadta a kisebbség véleményét, mely az alkotmányos elv föntartása mellett is kellő módot nyujt a lajtántúli országokkal a személyes egység alapjából folyó közös viszonyok elintézésére, valamint a kölcsönös védelem czélszerű kezelésére.
Horváth Döme lelke mélyéből osztozott Deák Ferencz érveiben, s elfogadta a bizottság javaslatát.
Vidacs János nem tudta fölfogni, «hogy miután azt a fabrikát, melyben a magyar nyakára azelőtt is, s a vitam et sanguinem elkiáltása után is jármot egyiránt fabrikáltak, a nachodi és königgrätzi Nemesis az Elbébe és innen a tengerbe seprette: hogyan akadhatott magyar ember, ki a hatvanhetes bizottság munkálatának elveit véleményezze, azon munkálatot, melynek 464minden szavából azt olvashatjuk ki, hogy: Te háládatlan osztrák kormány, ne búsulj azon, hogy oda a fabrikád, ime, mi kész jármot adunk neked, még nyakunkat is önként beleteszszük, te ne tégy egyebet, csak korbácsolj minket, ha nem jól húznánk». Visszautasította a bizottságnak az alkotmányt föladó javaslatát; a kisebbség véleményét sem pártolta, de késznek nyilatkozott rá, hogy az országgyűlés kiegészítése és az alkotmány teljes helyreállítása után elfogadja tanácskozási alapul; meggyőződésével leginkább megegyezőnek Madarász indítványát mondotta.
Millutinovics Szvetozár Sziládyval szemben bizonyítgatta, hogy helyes azon értelmezés, a melyet a ház többsége a sanctio pragmaticának ad, s hogy a bizottság javaslata nem ellenkezik törvényeinkkel és alkotmányunkkal.
Thury Gergely koczkáztatva látta a bizottság javaslatában a nemzet politikai életének azon föltételét, hogy saját ügyeiben kizárólag maga határozzon, s a kisebbség véleményét pártolta.
Besze János a bizottság javaslatát fogadta el.
A képviselőháznak legközelebb tartott ülésében, márczius 29-dikén, a következő képviselők elállottak a szótól: Kiss Miklós, Czorda Bódog, Szaplonczay József, Bánó Miklós, Apponyi György gr., Luzsénszky Pál br., Székely Gergely, Török Sándor, Popovics Zsigmond, Fábián Gábor, Thalabér Lajos, Wass Sámuel gr., Makray László, Thury Sámuel, Halász Boldizsár, Ónossy Mátyás, Manojlovics Emil, Simay Gergely, Markos István, Jankovics Antal, Gaál Péter, Zichy Jenő gr., Kovách László, Branovacsky István, Kupricz Imre, Mihályi Péter, Németh Károly, Bethlen Sándor gr., Borcsányi János, Szápáry Géza gr., Kubicza Pál, Wlád Alajos, Jekelfalussy Lajos, Sebestyén László, Opicz Sándor, Paczolay János, Faragó Ferencz, Kardos Kálmán, Madocsányi Pál, Kurcz György, Tolnay Gábor, Szilágyi István, Perényi Zsigmond br., Andreánszky Boldizsár, Berzeviczy Tivadar, Kerkápoly Károly.
Madarász József záró beszédében az indítványa ellen fölhozott érveket czáfolgatta. A beszéd befejezése után a terembe lépett Deák Ferencz és zajos éljenzéssel fogadtatott.
Deák Ferencz: Tisztelt ház! Minthogy az átalános tárgyalásra 465nézve szólásra senki többé följegyezve nincs, javaslatba hozom a tisztelt háznak, hogy a szavazás a holnapi napra tüzessék ki. (Fölkiáltások: Ma! Holnap!) Megmondom okát is, hogy miért. Akármilyen keserű legyen is valaki a vitatkozás közben, ennyi discretióval tartozunk egymásnak, minthogy a legtöbb képviselő azt hitte, hogy ma nem fejeztetik be a tanácskozás, s így lehet, sőt valószinű is, hogy többen nem jelentek meg. Tudom, hogy a többség azért határoz; de ily országos, nagyfontosságú tárgyban azon discretiót mégis gyakorolhatjuk mindenki irányában, hogy megtudja a szavazás napját, s arra megjelenhessen. (Átalános helyeslés.) Egyébiránt nem is példátlan dolog, nem ujság ez. Emlékeztetem önöket, t. képviselők, az 1861-diki példára, midőn az első fölirat fölött bevégezvén a tanácskozást, a szavazást más napra tűztük ki. (Úgy van!) Ez történt 1848-ban is. Ezért nem látom okát, miért ne tehetnők ez most is. (Helyeslés.) Javaslom tehát: tűzze ki a ház tisztelt elnöke, hogy az átalános tárgyalás befejeztetvén, a szavazás holnap fog történni; s ha úgy tetszik, akkor a részletes tárgyalásba is belebocsátkozhatunk. (Helyeslés. Elfogadjuk!)
Az elnök a szavazást a következő ülés napirendjére tűzte ki, s ezután a ház még néhány rövid igazolási ügyet intézett el.
A márczius 30-dikán tartott ülésben az elnök jelentette, hogy három oldalról is adtak be hozzá névszerinti szavazást kérő indítványt, s a kérdést így tette föl: Elfogadja-e a ház a hatvanhetes bizottság többségének munkálatát a részletes tárgyalás alapjául, vagy nem?
Igennel szavaztak: Almássy György gr., ifj. Ambrózy Lajos b., Andrássy Gyula gr., Andreánszky Boldizsár, Apponyi György gr., Armbruszt Péter, Ányos István, Balomiri János, Bartal György, Bartal János, Barinyay József, Bay György, Bánffy Albert b., Bánó József, Bánó Miklós, Bencsik György, Beniczky Gyula, Berényi Ferencz gr., Berde Mózes, Berzeviczy Tivadar, Besze János, Bethlen Farkas gr., Bethlen János gr., Bethlen Sándor gr., Bezerédj László, Binder Lajos, Binder Mihály, Bittó István, Boér János (udvarhelyi), Boér János (vingárdi), Botka Mihály, Bömches Frigyes, Branovácsky István, Bujanovics Sándor, Borcsányi János, Cebrián László gr., Conrád Mór, Csáky Albin gr., Csáky László gr., Császár József, Csengery Antal, Csik András, Csiky István, Csörghe László, Czorda Bódog, Dapsy Vilmos, Dánffy Károly, Dáni 466Ferencz, Dániel Pál, Deák Ferencz, Dedinszky József, Dellimanics István, Detrich Zsigmond, Dimitrievics Milos, Dobóczky Ignácz, Dobrzánszky Adolf, Domaniczky Boldizsár, Domokos László, Dózsa Dániel, Dósa Elek, Draskóczy Gyula, Drottlef Tamás Vilmos, Dekáni Károly, Eitel Frigyes, Eötvös József b., Eötvös Tamás, Erős Lajos, Faragó Ferencz, Faur János, Fábián Gábor, Fáy Gusztáv, Fehdenfeld Frigyes, Fejér János, Fest Imre, Frideczky Timót, Fülepp Lipót, Gajzágó Salamon, Gál János, Gál Miklós, Gecző János, Geduly Lajos, Glacz Antal, Gorove István, Gozsdu Manó, Gyene Károly, Hedry Ernő, Hollán Ernő, Horváth Antal, Horváth Boldizsár, Horváth Döme, Horváth Károly, Horváth Lajos, Hosszu József, Hunfalvy Pál, Huszár István, Huszár Károly b., Hrabovszky Zsigmond, Ihász Rezső, Inkey József, Ivacskovics György, Ivánka Zsigmond, Jankovich Antal, Jekelfalussy Lajos, Jendrassik Miksa, Joannovics György, Jonesku Demeter, Justh József, Justh Kálmán, Kacskovics Ignácz, Kalauz Pál, Kandó Kálmán, Karácsonyi Ferencz, Kardos Kálmán, Kautz Gyula, Kálnoky Pál gr., Kárász Benjámin, Kemény Gábor b., Kemény István b., Kemény Zsigmond b., Kerkápoly Károly, Királyi Pál, Kiss Jakab, Kossuth Pál, Kovách László, Kuba János, Kubicza Pál, Kudlik István, Kún Kocsárd gr., Kurcz György, Láng Gusztáv, Lator Gábor, Lázár Dénes, Lehoczky Egyed, Lipthay Béla b., Lónyay Gábor, Lónyay Menyhért, Madocsányi Pál, Máday Lajos, Maniu Aurél, Mátyáss József, Melas Vilmos, Mihályi Péter, Mikó Imre gr., Mikó Mihály, Millutinovics Szvetozár, Miske Imre b., Moldován János, Molnár József, Molnár Pál, Morscher Károly, Nagy Elek, Nagy Károly, Németh Károly, Ocsvay Ferencz, Ónossy Mátyás, Opicz Sándor, Orczy Béla b., Paczolay János, Papp Gergely, Papp Zsigmond, Perczel Béla, Perényi Zsigmond b., Pethe András, Piller Gedeon, Prugberger József, Puskariu János, Rajner Pál, Rannicher Jakab, Ráday Gedeon gr., Ráth Péter, Reviczky István, Rónay János, Rónay Lajos, Rónay Mihály, ifj. Rudics József b., Rudnyánszky Flórián, Rónay Jáczint, Sebestyén László, Semsey Albert, Siklóssy Károly, Simay Gergely, Simon Pál, Siskovich József, Somssich Imre gr., Somssich Pál, Stefanidesz Henrik, Sulyok Mór, Sümeghy Ferencz, Svastics Gábor, Szabadfy Sándor, Szabó Imre (pápavárosi), Szabó Imre, Szabó Sámuel, Szakáll Lajos, Szápáry Géza gr., Szápáry Gyula gr., Szász Károly, Szemző Mátyás, Szentiványi Adolf, Szentkirályi Mór, Széchenyi Béla gr., Széchenyi Imre gr., Székács József, Székely Gergely, Széles Dénes, Széll József, Szilágyi István, Szirmay Géza, Szirmay Pál, Szitányi Ullmann Bernát, Szmrecsányi Dáriusz, Szolga Miklós, Szemző István, id. Teleki Domokos gr., Thury Sámuel, Tolnay Károly, Tolnay Gábor, Torma Károly, Tóth 467Kálmán, Tóth Lőrincz, Tóth Vilmos, Török Bálint, Török Sándor, Trauschenfels Emil, Trefort Ágoston, Trifunácz Pál, Tulbás János, Ujfalussy Miklós, Urbanovszky Ernő, Vadász Manó, Vadnay Lajos, Wass Sámuel gr., Vay Béla b., Vay Lajos b., Vecsei Oláh Károly, Vécsey József b., Vietorisz János, Vitolay József, Vojnics Barnabás, Vojnics Lukács, Wlad Alajos, Vodianer Albert b., Vay Sándor b., Vuchetich István, Zerdahelyi Incze, Zeyk József, Zeyk Károly, Zichy Antal, Zichy-Ferraris Bódog gr., Zichy-Ferraris Viktor gr., Zichy Jenő gr., id. Zichy József gr., ifj. Zichy József gr., Zichy Nándor gr., Zimmermann József András, Zsarnay Imre, Zsedényi Ede.
Nemmel szavaztak: Almássy Sándor, Angyal Pál, Ács Károly, Baranyi Ágoston, Batthyány Géza gr., Beliczey István, Beniczky Ödön, Bernáth Zsigmond, ifj. Bethlen Gábor gr., Békássy Lajos, Bobory Károly, Boczkó Dániel, Bogyó Sándor, Bónis Sámuel, Borlea Zsigmond, Böszörményi László, Csanády Sándor, Cseh Sándor, Csiky Sándor, Damaszkin János, Darvas Antal, Deáky Lajos, Dessewffy Ottó, Degenfeld Gusztáv gr., Domahidy Ferencz, Dőry Ádám, Eőry Sándor, Esterházy István gr., Gábriel István, Gál Péter, Ghyczy Ignácz, Ghyczy Kálmán, Gubody Sándor, Halász Boldizsár, Hertelendy György, Hevessy Bertalan, Hodosiu József, Horváth Elek, Ivánka Imre, Jámbor Pál, Jókai Mór, Kállay Ödön, Károlyi Ede gr., Keglevich Béla gr., Kende Kanut, Kiss Lajos, Kiss Miklós, Koller Antal, Konkoly Thege Pál, Kupricz Imre, László Imre, Lovassy Ferencz, Lukács György, Luksich Bódog, Lukynic Mihály, Luzsénszky Pál b., Madarassy Mór, Madarász József, Makray László, Manojlovics Emil, Markos István, Maróthy János, Miletics Szvetozár, Miskolczy Lajos, Mocsáry Lajos, Mocsonyi Antal, Mocsonyi György, Mocsonyi Sándor, Milkovics Zsigmond, Nagy Ignácz, Nánássy Ignácz, Nikolics Sándor, Nyáry Pál, Odescalchi Gyula hg, Oláh Miklós, Papp Lajos, Papp Pál, Pap Simon, Patay István, Peley Lajos, Perczel István, Pethes József, Pétery Károly, Platthy György, Podmaniczky Armin b., Podmaniczky Frigyes b., Popovics Zsigmond, Prónay József, Ragályi Ferdinánd, Ráday László gr., Román Sándor, Rutkay István, Salamon Lajos, Simonyi Lajos b., Sipos Orbán, Soldos Imre, Somossy Ignácz, Szaplonczay József, Szentkereszthy Zsigmond b., Szilády Áron, Szluha Benedek, Szontágh Pál, Széky Péter, Thalabér Lajos, Thúry Gergely, Tisza Kálmán, Tisza Lajos, Tisza László, Ujfalussy Lajos, Varga Antal, Varró Sámuel, Vállyi János, Várady Gábor, Véghső Gellért, Vidacs János, Zámory Kálmán, Zsitvay József.
468Távol voltak: Babes Vincze; Bohatielu Sándor, Balomiri Simon, Csengery Imre, Csernovics Péter, Fischer István, Ibrányi Lajos, Illésy János, Karácsonyi János, Komáromy György, Lükő Géza, Macellariu Illés, Majthényi József b., Médán Endre, Mihajlovics Miklós, Mocsonyi András, Popovics-Desseanu János, Sztratimirovics György, Sipos Ferencz, Teutsch György, Varga Flórián, Zsámbokréthy József.
Az elnök jelentette, hogy 397 igazolt képviselő közül igennel szavazott 257, nemmel 117, távol volt 22, az elnök nem szavazott. Ennek következtében kimondotta, hogy a ház a hatvanhetes bizottság munkálatát a részletes tárgyalás alapjául elfogadta.
