A KÖZÖSÜGYI JAVASLAT A FŐRENDIHÁZBAN.
A KÖZÖSÜGYI JAVASLAT A FŐRENDIHÁZBAN.
A főrendiház 1867. ápril 3-dikán tárgyalta a képviselőház határozatát a közös viszonyok kérdésében.
Id. Vay Miklós b. rámutatott arra, hogy a képviselőház közösügyi bizottságának albizottsága a maga javaslatát mindjárt elkészülte után, a közvélemény tájékozása végett, a nyilvánosság elé bocsátotta, s így e tervezetet a kettős bizottságon és magán a képviselőházon kívül a nemzetnek minden rétege több mint fél év óta sokszorosan megvitatta, s az immár egy el nem hamarkodott, félre nem vezethetett jóhiszemű közvéleménynek kifejezése. Utalt továbbá arra, hogy az alkotmány azon biztos reményben állíttatott vissza, hogy a közös ügyek közös, alkotmányos kezelésének kérdése lényegben éppen azon szellemben fog megoldatni, mint a képviselőház határozatában történt. A haza azon jeleseit, kik az annyi szívóssággal szorgalmazott restitutio in integrum-ot kivitték, a válság végső perczeiben oly állásba hozni, hogy a nemzet jóváhagyása reményében magukra vállalt erkölcsi felelősségnek eleget ne tehessenek, nem lehet a felsőháznak sem czélja, sem föladata. A munkálatot, még ha részleteiben egészen inyjére nem lenne is, mivel az ellenkező eljárásnak következéseit a főrendiház egy tagja se vehetné magára, ezúttal eltaszítani alig lehetne. Szerencsére olyan az, hogy teljesen megnyugodhatni benne. Lényege nem más, mint az, 1848:III. t. cz. 13. §-ának az időközben tetemesen megváltozott körülményekhez való czélszerű idomítása.
Nem tartotta czéljának, hogy a javaslatot föltétlenül dicsőítse. A közös ügyekből eredő terhek viselésének arányára nézve megállapított azon mód, hogy, ha az országgyűlések egymás közt megegyezni nem tudnak, az eldöntő biróságot ő felsége gyakorolja, a magyar közjog eszméiben föl nem található expediens, mely már ujdonságánál fogva is elég fontos, 471hogy magára vonja a gondolkozó hazafi komoly figyelmét. A delegatio eszméje, úgy korlátozva és körülirva, mint a javaslat teszi, majdnem egyedül álló példa a monarchiai államok kormányformájában. Ehhez hozzávéve a delegatiók összejövetelének változó helyeit, a tanácskozásoknak egymástól különvált, érintkezés nélküli folytatását, valamint azt, hogy a delegatiók csupán és egyedül csak a néma szavazás tényének eszközlése végett kerülhetnek egymás színe elé, ha talán egyrészről óvatos biztosítéka is a teljes függetlenség megőrzésének, de az eljárás komolyságának emelésére, az eszmék tisztázásának könnyítésére egyátalában nem szolgál. Maguk a munkálat készítői megmondották, hogy az nem üti meg mindenben a tökéletesség mértékét, s ha valaki czélszerűbbet talál, ők is ennek a védelmére kelnek; csakhogy ez a valaki mindez ideig nem jelentkezett. A javaslat nem veszélyezteti a nemzet függetlenségét és önállóságát, s a mit éppen nem törvényhozási, hanem inkább csak administrativ ügyekben az együttes intézésnek átenged, annak fejében befolyást biztosít a külügyekre, a melyet az ország eddig tettleg sohasem gyakorolt. «De ha némileg korlátozva lenne is tökéletes, teljes szabadságunk a jövőre nézve, az nem e munkálatnak, hanem a már meglevő pragmatica sanctiónak lenne minden más nemzetek közötti szerződések természetéhez hasonló következése.»
Teljes szívből pártolta a javaslatot.
Id. Szögyény László az alkotandó törvény czéljának azt mondotta, hogy «az összes birodalom a pragmatica sanctio értelmében föloszthatlanul és elválhatlanul alkotmányos alapon fönállhasson, s erejével, hatalmi állásával nekünk azon támaszt és védelmet kölcsönözhesse, illetőleg viszonozhassa, melyhez a pragmatica sanctio értelmében jogunk van, s melyre alkotmányos, nemzeti létünk biztossága és fajunk békés, biztos fejlődhetése érdekében, geographiai és ethnographiai helyzetünknél fogva, oly annyira szükségünk van». A képviselőház javaslatában ezen czélnak leglényegesebb nemzeti jogainkból nincsenek nagyobb áldozatok hozva, mint milyeket alkotmányos létünk és törvényes függetlenségünk sértése nélkül hozni lehet és szabad; másfelől a birodalom többi részeinek meg van benne adva az, a mivel a pragmatica sanctióból folyó kölcsönös védelmi kötelezettségünknél fogva az ő alkotmányos alakulásuk következtében tartozunk. Ha azon férfiu, kinek e két föladat szerencsés megoldását köszönhetni, már ezelőtt is, sok évi áldásteljes működésével, az ország háláját és tiszteletét magának ki nem vívta volna, ezen munkálat létrehozásával örök időre biztosította volna magának mindkettőt. «Lesznek mindamellett is – így szólott – mind a Lajtán innen, mind a Lajtán túl, a legméltányosabban 472gondolkozók között is, számosak, kik ezen intézményeket részint keveselni, részint sokalni fogják; nevezetesen, kik a közös ügyeknek közös kezelésére tervezett intézvényeket nehézkeseknek tekintendik, s bennök kétes eredményű merész kisérletet szemlélendenek. Én teljes őszinteséggel megvallom, hogy én magam sem látom azokban a megoldás non plus ultráját, melyen az idő és tapasztalás mestervésője még faragni, simítani és javítani nem foghatna. De ne téveszszük szem elől, hogy egy ezer éves alkotmányos ország legfontosabb, leglényegesebb jogainak egy csak imént absolut hatalommal kormányzott tartománycsoportozat új közjogi viszonyaival való kiegyenlítése és összhangzásba hozatala nagyobb feladat és nehezebb munka, semhogy már az első komoly kisérlet a bevégzett műnek tökélyével bírhatna. Mert ha már nehéz, sőt elérhetetlen, hogy egy csupán homogén elemekből és tényezőkből alakult kisebb ország, mely századokon át absolute kormányoztatott, rögtön alkotmányosan szerveztessék akként, hogy mindjárt az első átalakulásnál minden érdek kielégítve, minden jogos igényeknek megfelelve legyen: mennyivel nehezebbnek kell ezt elismernünk egy oly nagy államra nézve, mely sok, külön törvényekkel, történelmi multakkal biró országokból és oly sok népfajokból – pactum conventum, hódítások és különféle más czímen – századokon át alakult; oly nagy államra nézve, melynek egyik része alkotmánynyal mindig bírt, másik része már régebben nem, vagy talán éppen nem; hol az egyiknek a jogtalanul fölfüggesztett alkotmányt visszaadni, a másiknak egész ujat adni, és e kettőt egymással összhangzásba hozni és kiegyenlíteni kell; és hol mindezeket a legszerencsétlenebb kormányzati experimentumok meghiusulta után és a legbonyolultabb pénzviszonyok közt kell létesíteni. Ily óriási nehézségü mű az első kisérlet teljes sikerültét mintegy természetszerűleg kirekeszti és még a jóhiszemű tévedés is megbocsátható lenne, a kezdet gyarlósága pedig az emberi erő korlátoltsága mellett elkerülhetetlen. De a kevésbbé tökéletessel is meg lehet és meg kell elégednünk, ha azon a jóakarat, a becsületes szándék felismerhető, ha azzal mind magunk irányában, mind azon népek irányában az igazság és méltányosság követelményeinek meg van felelve, melyekkel minket a gondviselés egy nagy államba összefűzött, melynek a keresztény polgárosodás érdekében fontos küldetés jutott.»
«Meg lehet és meg kell ezen gyarló, de becsületes szándékú kezdettel elégednünk, különösen még azért is, mert bármi óvatosan indítványoztattak légyen ezen javaslatok, bármily behatóan tárgyaljuk mi azokat, sőt latolgassuk azoknak minden egyes tételeit, mégis a maga rende szerint szentesítendő ebbeli törvényeink is kell, hogy még egy magasabb parlament 473elé kerüljenek, mielőtt azok jogaink és kötelmeink megváltozhatlan szabályaivá válnak. Ezen magasabb parlament az élet; ez fogja végleges helyeslését kimondani mindarra, mi czélirányos, igazságos, jogos és életképes és meg fogja változtatni és módosítani mindazt, mi félszeg, visszás és gyakorlatilag kivihetetlen. És ha majd a lajtáninneni és lajtántúli népekben a bizalom felébred és megszilárdul, ha a tapasztalás megmutatja, hogy egymás fölött fölényt gyakorolni nem akarunk, hanem egymás érdekét kölcsönösen szívünkön hordva, közös törekvésünk az összes birodalom föntartására és az alkotmányos szabadságnak birodalomszerte való megőrzésére van irányozva: akkor nem mint ellenpártok, nem mint viszálkodó felek, hanem mint testvérek, mint nemes vetélytársak fogunk egymás mellett állni, kik a gyarló kezdet tökéletesítésére és a kezdett munkának mindkét rész lehető teljes kielégítésével való befejezéséhez egymásnak barátságos kezet nyujtunk.»
A javaslatot egész terjedelmében pártolva, különös súlyt fektetett arra, hogy a törvényhozásnak az országgyűlésen egyesült tényezői minél nagyobb egyetértéssel terjeszszék ebbeli megállapodásaikat a korona szentesítése alá, hogy azok, kik ezeknél netalán többet, vagy lényegesen mást vártak, ezen egyetértésből is meggyőződjenek, hogy ez azon maximum, melyet a magyar nemzet a nélkül, hogy magát föladja, megadhat és megadni kész, de a melyen túl menni soha nem fog; azok pedig, a kik netalán sokalnák, szintén ez egyetértésben találják jóhiszemű alkotmányos kételyeik megnyugtatását.
Simor János herczegprimás, habár szerette volna, hogy a javaslat készítésére kiküldött bizottságban, ősi törvényes szokás szerint és éppen úgy, mint a horvátországi ügyben, a főrendek küldöttei is részt vegyenek, az ügy előrehaladott stádiumában és sürgőssége mellett e kérdést annál inkább mellőzte, mivel a javaslatot az alsóházban kellőleg megvitatták, s ennélfogva avatottan hozzászólhatni. «Czéltalannak tartotta a fölött vitatkozni, vajjon a javaslott mód-e az egyetlen, mely bennünket biztosan czélhoz vezet. A javaslat tapasztalt államférfiak műve, kik a helyzetet és körülményeket ismerik, s kiknek mind belátásában, mind hazafiságában s törvényszerűségében bizalmunk lehet.»
Egyéni nézete az volt, hogy a javaslat, melyet becsületes magyar emberek készítettek, érvényesíti azon két alapelvet, melyen a tartós és megnyugtató kiegyenlítésnek nyugodnia kell: a pragmatica sanctiót és a dualismust. «S ha tán a javaslatban tervezett eljárás a közös ügyek körül némileg szövevényesnek látszik, ezt azon gondosságnak lehet csak tulajdonítani, 474melylyel a javaslat a pragmatica sanctio igényeit a dualismus elengedhetetlen következményeivel összhangzásba hozni, s a közös parlament beolvasztó veszélyét elhárítani igyekezett. Idő és tapasztalás a hiányokat rectificálni fogják.» Beszédét így fejezte be: «S miután végre mindazon ellenvetések, melyek ezen javaslat ellen eddig is gördíttettek, az alsóházban – különösen a képviselőház bölcs Solonja Deák Ferencz, s a közoktatási és igazságügyi miniszterek által – győzelmesen megczáfoltattak, nekem nem marad egyéb hátra, mint hogy a javaslatra Isten áldását leimádkozzam, s annak egyetemes elfogadására szavazzak.»
Szécsen Antal gr. kettősnek mondotta a szempontot, a melyből a javaslat megitélendő. Az egyik a haza történeti jogainak és nemzeti létének tekintete; a másik a közbirodalom érdeke. Az elsőt a főrendiházban támogatni fölösleges; védi azt mindenkinek hagyományos érzelme. A másik némi fölvilágosításra szorul, különösen azokkal szemben, kik a javaslat intézkedéseit túlmenőknek tartják.
A javaslat az osztrák birodalom fönállásának tényéből, mint európai tényből indul ki. Szécsen nem ragaszkodott ezen elnevezéshez: «osztrák birodalom», mert a magyar érzelem nem barátkozhatott meg oly kifejezéssel, mely Magyarországnak kellő befolyását és nyomatékát elegendőképpen meg nem jelölvén, azt Európa irányában mindig mintegy anonym szerepre kárhoztatta. De tény az, hogy Európa e részén fönáll egy birodalom, melynek megvannak az európai államélet föltételei és jelvényei, a közös elnevezés kivételével.
A personal- és real-unio kifejezésekről szólva, kiemelte, hogy ha az utóbbi alatt oly összeköttetés értetnék, mely ugyanazonos az egybeolvadással, akkor határozottan ki lehet jelenteni, hogy az osztrák tartományok és Magyarország közt nem volt real-unio; ha ellenben a personal-unio fogalmát oly annyira akarnák kiterjeszteni, hogy az megközelítse az Anglia és Hannovera közt létező viszonyt, a personal-unio ezen fogalmát nem lehetne alkalmazni a Magyarország és a birodalom többi részei közt fönálló viszonyra. Valahányszor Anglia és Hannovera közös háboruba keveredtek, ezt soha közös békeszerződési okirattal be nem végezték; ellenben a békeszerződések a mostani ausztriai birodalmat illetőleg mindig közösen és egyetemesen ezen országok közös uralkodójával köttettek. Hogy mily szellemben fogta föl Európa ezen összeköttetésnek czélját és jellemét, kitűnik azon diplomatiai vitatkozásokból és negotiatiókból, melyek a pragmatica sanctio megállapítását megelőzték, s melyeknek vezéreszméje, az u. n. nyugati osztrák-spanyol örökség föloszthatóságának ellentétében, 475mindig az u. n. keleti-osztrák örökség föloszthatatlanságában gyökerezett. Midőn tehát a képviselőház javaslata az osztrák, nem egységes, de egyesített birodalom kellékeinek iparkodik megfelelni, csak a tényeknek felel meg, melyek megváltozása anyagi rázkódások nélkül lehetetlen, s ezért nem a munkálatnak ezen iránya keltett benne némi aggodalmat; de nem titkolhatta, hogy kétségesnek tartja, vajjon az e részben javasolt intézkedések megütik-e a tények kellékeinek azon mértékét, mely rendes megoldásukra mulhatatlanul szükséges.
A közhelyeslés, a melylyel a főrendek Szögyénynek azon nyilatkozatát fogadták, hogy a javaslat az engedmények maximumát foglalja magában, némileg megingathatná abbeli szándékában, hogy elsorolja eltérő nézeteit és aggodalmait, ha nem volna meggyőződve, hogy a magyar törvényhozásnak bizonyos engedmények irányában változhatatlan maximumkint nyilvánult véleménye annál nagyobb nyomatékú lesz, mentől határozottabban látja a közvélemény, hogy az eltérő nézetek is kellő kifejtésre és mérlegezésre jutnak, s azért ellenvetéseit három irányban kivánta megemlíteni.
Oly összeköttetésben, mint a melyet a javaslat czélba vesz, határozottan kell választani a nemzetközi és a belszövetségi jellem közt. Nem tagadhatta, hogy míg a közös ügyekre nézve, a mennyiben a delegatiókhoz utasíttatnak, a belszövetségi jellemet látta kifejtve, a nemzetgazdasági kérdésekre nézve egyedül a nemzetközi jellemet birta találni. Maguk a delegatiók pedig, melyeket Magyarországban tetemes áldozatnak tekintenek, szervezetüknél fogva nem felelhetnek meg az alkotmányosság és a parlamenti kormány azon igényeinek, melyeknek teljesítése a javaslatnak egyik fő czélja.
Gyöngíti, nem erősbíti az intézkedéseket egy oly eljárás, mely, midőn a szövetséget a teljes alkotmányosság teréről elmozdítja, a szövetségesek független ügyeit ezen alkotmányosságra építi: mert mindig fönforog a veszély, hogy ily megállapodások mellett vagy az ügyek közössége temetendi el a szerződő felek alkotmányos önállóságát, vagy alkotmányos önállóságuk kifejlődése nyelendi el az ügyek közösségét. Végre, nem kerülhette el figyelmét, hogy a javaslat elfogadásával, a nélkül, hogy meghallgattattak volna azok, kiket annak végzései szintén érdekelnek, részükről az előzékeny hozzájárulás még egyátalában nincs biztosítva. «Bármennyit építsünk ugyanis az érdekek egységére, az alkotmányos szervezésnek főbb föladata, hogy az érdekegységet nagyban biztosítsa ott is, hol a részletes érdekek azoktól eltérhetnének. A hol pedig valamely institutióban ezen kiegyenlítési intézkedés elmulasztatik, vagy kellőleg meg nem állapíttatik, 476minden átalános érdekegység mellett a részletes érdekellentét mindig komoly bonyodalmakat idézhet elő.»
Aggodalmai ellenére elfogadta a javaslatot. «Nem mintha valamiképp attól irtóznék, hogy ellenkező szavazata mellett e házban épp úgy, mint az ország közvéleménye irányában roppant kisebbségben találná magát. Szoros kötelesség kisebbségi állásban is a meggyőződéshez ragaszkodni. De van e kötelesség gyakorlásának egy szabálya, melyet szem elől téveszteni soha sem szabad. Ha valaki kényes és nehéz időkben kisebbségi szavazatát jelenti ki, vessen előbb számot önmagával, hogy ezen szavazatát épp úgy kijelentette volna-e, ha hatalmában állana annak azon pillanatban többséget szerezni. Ha oly valamire adja szavazatát, melynek a többség által való elfogadását a maga felelősségével megegyeztetni nem tudná, akkor ily kisebbségi szavazat nem egyéni meggyőződésnek nyilvánítása, nem lelkiismereti megnyugtatás többé, hanem factiosus oppositio, s növekszik ezen tekintet, ha az illető oly esetben, mely tényleges megoldásokat sürgetőleg igényel, positiv javaslatok irányában mással, mint nemlegességgel előállani nem tudna. Ha végre a jelen pillanatban Európa alkotmányos tanácskozó testületeire – Anglia kivételével – egy pillantást vet, nem lehet meg nem győződnie arról, hogy, a szárazföld politikai viszonyai mellett, ezen testületek nem működnek a rendes alkotmányos élet szabályszerű körülményei között, hogy nem arról van azok többségében szó: a véleményeknek higgadt és minden oldalú kifejtése mellett, minden lehetőségek kellő mérlegelése alapján, a tudomány és politikai tapasztalás elveinek szoros vezérlete alatt tartós megoldásokat alakítani; hanem hogy mindezen testületek többé-kevésbbé csak arra irányozzák működésöket, hogy az államok fönállását, a nemzetek lételét biztosítsák. Nem a vitatkozások kormánya uralkodik; e szempillanatban többé-kevésbbé mindenütt a parlamentális testületek többsége és az azokon alapuló kormányok bizalmi dictaturát gyakorolnak, mely bizalmi dictatura részletei ellen számosak lehetnek az ellenvetések, de mely ellenvetések nem szüntetik meg azok hatályos működése szükségének önmegtagadó elismerését. És azért, mert a jelen munkálat visszautasítását vagy lényeges módosítását az adott körülmények közt felelősségével megegyeztetni nem tudná; mert positiv, megoldás irányában gyakorlati eredményre számítható más positiv javaslattal elő nem állhat; mert ezen bizalmi dictatura jellemét hazánk mostani viszonyaiban, szintúgy, mint más országokban föltalálja: meghajol a körülmények sürgetőssége előtt, és ha azon férfiaknak, kik e munkálat alapján a közügyek vezérletét átvették, sikerülend, egyetértve az országgyűlés többségével, az országnak s a birodalomnak lételét megmenteni; ha elég szerencsések lesznek a 477nemzetet azon megoldásokhoz vezetni, melyek előhaladásunk legnagyobb akadályát, szellemi erőnknek a védelem föladataira való pazarlását elhárítandják, melyek megengedendik, hogy ezen nemzet erejét a többi európai népekkel való egyensúlyos versenyzésre háborítlanul szentelhetendi: nagyobb örömmel, mint jóslatai teljesülését valaha üdvözölte, fogja elősorolt aggodalmainak helytelenségét vagy túlságát elismerni.»
Id. Rudics József br. pártolta a javaslatot.
Cziráky János gr. a javaslatot mind átalánosságban, mind részleteiben elfogadta, mert a fönforgott körülmények között relativ jónak tekintette azt. Osztozott ugyan az aggodalmakban, a melyeket a delegatiók intézménye az ország számos polgárában támasztott. «Hogy a pragmatica sanctióban megállapított kötelmeinken kívül messzebb és túlterjedőbb kötelességek is vannak, mint a melyeket egyedül csak a személyes unióból következtetni szoktak, ezt maga a föloszthatlanság és föloldhatlanság követelménye, a közös védelem és az abból folyó következmények elegendőleg bizonyítják. Ezen kötelmeknek természetes következményei, hogy közös ügyeknek létezni kell.» Az is bizonyos, hogy ez ügyek nem lehetnek mások, mint a melyeket a javaslat fölsorol. A kérdés csak az, «vajjon ezen közösen és egyenlő befolyással taglalandó ügyeket egy helyen és együttesen kell-e bizonyos tekintetben mégis vitatkozás alá venni?» Azt tartotta, hogy «igenis együttesen és egy helyen is kell vitatni és tárgyalni mindazon alapelveket, a melyek principiális kérdéseket foglalván magukban, az 1869-diki föliratban kijelentett dönthetlen alapelvek szerint az esetről-esetre való érintkezésnek a birodalom két része közötti szükségét föltételezik. Ezekre nézve egyszersmindenkorra megállapítani azon vezéreszméket alig lehetne más úton; ámbár még itt is bizonyosan kérdés alá jöhetne, vajjon az első ez alkalommal való értekezés eredménye nem lenne-e annak ad referendum vétel, és minden országgyűlésen való előleges tárgyalás, és ezután való végleges megállapodás tárgya?» De ezenkívül is «időről-időre szintoly szükség támadhat föl, mely szükség erejénél fogva megint összejönni, s elvi kérdéseket, melyeket minden időre előre megállapítani nem lehet, azon időben meg kell vitatni». Hogy azonban egyszer mindenkorra kimondassék az évről-évre visszatérő delegatio, ennek szüksége iránt teljes meggyőződést nem ápolt. Mellőzve azokat, miket a vele különben nem egy politikai nézeten levők az alkotmányos féltékenység szempontjából más helyen előadtak, s a miket ő méltányolt, elmondotta, hogy az évenkinti delegatio nélkül is miként lehetne a kitüzött czélt elérni. Abból a föltevésből indult ki, hogy 478különböző nézeteket ápoló miniszterium Lajtán innen és különböző nézeteket ápoló miniszterium Lajtán túl a birodalmat kormányozhatatlanná teszi. Ha pedig ezen két főtényező között megvan az egyetértés, s ha mindegyiknek a maga törvényhozásában többsége van, akkor nem szükséges, hogy a külön országgyűlések küldöttei egy helyen egyesüljenek, hanem tökéletesen elegendő, hogy egybehangzó előterjesztések nyujtassanak be itt is, amott is. «Ezeknek úgy is el kell fogadtatniok. Mert vagy birnak a kormányok többséggel, vagy nem. Ha bírnak: akkor az elfogadás kétséget nem szenved; ha nem bírnak: amúgy sem tarthatják fönn magukat, s oly kormánynak kell helyet engedniök, mely többséggel bír és egyszersmind összhangzásban van a másikkal, mert különben a birodalom kormányozhatlanná válnék.»
Kálnoky Dénes gr. elfogadta a javaslatot.
Eötvös Dénes br. a javaslattól egy boldogabb jövő megállapítását várta, s beszédét Tacitusnak minden nagyszerű alkotmányos változásnál tanulságos szavaival fejezte be: Ita dum singuli pugnant, universi vincuntur.
Prónay Gábor b. a javaslat elfogadását politikai bölcseségnek, pártolását hazafiui föladatnak tartotta.
Nádasdy Lipót gr. egészben véve elfogadhatónak vélte a javaslatot, voltak azonban megjegyzései a munkálat alapelvére, valamint a delegatiókra nézve.
A pragmatica sanctio a personal-uniót nem változtatta át real-unióvá, a kapocs tehát köztünk és a lajtántúliak közt törvényesen most sem egyéb, mint personal-unio. A javaslat sem más, «mint kisérlet a modern alkotmányos és kormányzati intézményeknek összegyeztetésére a personal-unióval; hiszen ez az egész munkálat köztudomásilag ugyanazon nagytekintélyű hazánkfiának tollából folyt, ki a personal-uniónak mindig legbúzgóbb, legalaposabb és legszerencsésebb védője volt. És éppen azért, mivel mind a képviselőház, mind a felsőház határozottan visszautasítják a real-uniót; mivel mind a két ház a közös viszonyokra vonatkozó munkálat alapelvéül a personal-uniót tekinti: igen kivánatosnak tartotta volna, hogy ez világosan ki is mondassék, hogy tehát a szóban forgó munkálatba ez a kifejezés «personal-unio» beigtattassék, annál is inkább, mert az 1861-diki feliratok oly annyira kiemelték azt, hogy az említett kifejezés nem kevesebbszer, 479mint tizennégyszer fordul elő bennök, azóta pedig a magyar közjog természetesen legkevésbbé sem változhatott meg.»
A delegatiókat azon föltevésben fogadta el, hogy a magyar delegátusok elengedhetetlen hazafiui kötelezetségöknek ismerendik annak megakadályozását, hogy ez intézmény centrál-parlamentté fejlődjék.
Pap-Szilágyi József püspök azt tartotta, hogy a javaslat «a képviselőház bölcseségének örök emléke, mert megmentette hazánkat a bizonytalanság sorsától, visszaszerezte az ország integritását, és ez által képesítette az országot dicső jövőjének és boldogságának viribus unitis elérésére. De ezen egyezkedési javaslat egyszersmind tanusága e megpróbált nemzet politikai érettségének, melyet a megpróbáltatás el nem veszített, hanem új, még maradandóbb életre föltámasztott. Dicsőség tehát e haza képviselőházának, dicsőség ennek előharczosának és vezérének, ki azon mondatot: quilibet fortunaæ suæ faber hazánkra nézve szerencsésen megoldotta, mert ezen munkálat szerint országunk sarkalatos jogaiból nemcsak semmi sincs föláldozva, de egyszersmind ezen javaslat gyakorlatilag is kivihető és meg is tartható, mi által az eredményeztetik, hogy hazánk alkotmánya gyakorlatban és életben valóság lesz».
A főrendek ezután átalánosságban és részleteiben elfogadták a javaslatot, s Mailáth György elnök kimondotta, hogy e határozatról «a képviselőház tudósíttatni fog azon óhajtás kiséretében, vajha ezen munkálat és az abból kifejlendő törvény zárköve legyen a kiegyenlítés annyi küzdelem után befejezésre váró művének, és – mi állandóságot egyedül képes biztosítani – tartós alapja a Magyarország és az uralkodóház országlása alatt levő egyéb országok és népek közti testvéries és őszinte frigyesülésnek».
