IV.
IV.
Beust «Aus Drei Viertel-Jahrhunderten» czímű munkájának II. kötetében ezeket irja pesti útjáról:
Deczember közepe táján fölkeresett Mailáth udvari kanczellár, s ő felsége azon kivánságát tudatta velem, hogy menjek le Pestre; Belcredi gr. ezzel nem ért egyet és magára nézve zálognak tartja, ha az ő – Mailáth – kiséretében utazom. Annál kevésbbé volt ez ellen kifogásom, mivel az ismereteinél épp úgy mint szeretetreméltóságánál fogva kitünő kanczellár társasága igen kellemetes volt reám nézve, s nem akadtam fönn azon, hogy némiképp rendőri felügyelet alatt éreztem magamat. Estve hagytuk el Bécs városát és reggel érkeztünk Budára, s itt Sennyey tárnokmesternél szálltunk meg. Néhány óra mulva gyalog Pestre készültünk menni. A szoba elhagyásánál Mailáth így szólott hozzám: «Úgy látom, hogy kalapját veszi föl». «Rendesen így teszek – feleltem én – valahányszor az utczára megyek.» «Igen ám, de a cylinder? Úgy tudom, hogy igen szép prémes sapkája van.» «Örömmel – mondottam – ha azt jobban szereti,» s így prémes sapkában indultam el körutamra a pesti előkelő személyiségekhez. Mailáth mindjárt megérkezésünk után szűk nadrágba bújt. Gyönyörű téli nap volt, a budai hegyet hó és jég borította, úgy hogy volt alkalmam megszokni a síkos talajt.
Meglátogattuk a különböző árnyéklatok kitünőségeit, Eötvös mellett Czirákyt is és Apponyi Györgyöt, legutoljára Deákot. Nem mondhatom, hogy itt nagyon előzékeny fogadásban részesültem; a mód, a hogyan magát 154kifejezte, inkább rideg volt; de magatartása nem volt visszataszító, s fejtegetéseiben igen nyilt volt. Mikor elmentünk tőle, Mailáth azt mondta nekem: «Ön aligha találta őt túlságosan udvariasnak.» «Mégis – feleltem én – ő maga adta reám felöltőmet.» «Oh – mondotta erre Mailáth – ez nagyon sok.»
Estve ebéd volt Sennyeynél. Andrássy, Lónyay és Eötvös velem szemben ültek, s észrevettem, hogy éles megfigyelésnek vagyok a tárgya. Állhatatosan megmaradtam azon kivánságom mellett, hogy még az éjjeli vonattal térjünk vissza Bécsbe, s hogy egy napon túl ne időzzünk Pesten, nehogy a hirlapok tárgyalásokról fecsegjenek. Ebéd után tehát eltávoztunk a tárnokmester házából, melynek a szép háziasszony szeretetreméltóságától fokozott vendégszeretetét nem felejthetem el.
Átalánosságban szólva, a fogadás, melyben első megjelenésemkor Magyarországon részesítettek, nem igazolta Mailáthnak Teleki miatt táplált aggályait. Igaz, hogy előbb a Pesti Naplóban figyelemre méltó czikk jelent meg, a mely kijelentette, «hogy az utolsó kir. leiratot azért hajlandók bizalommal fogadni, mert én léptem be, oly férfiú, a kinek nevéhez a népek rokonszenve és reményei kötvék.»
Másnap reggel, csakhamar visszaérkezésünk után, a császárhoz hivattam. Ő felsége türelmetlenül várta az értesítést benyomásaimról. Ezeket a következő szavakban voltam bátor összefoglalni: «Mióta itt vagyok – mondottam a császárnak – nem látok mást, mint siker nélkül való váltását a leiratoknak, a melyek Pestre mennek, s a határozatoknak és föliratoknak, a melyek Pestről jönnek. Ezen az uton felséged nem jut előbbre. Felséged el van reá határozva és ki is jelentette, hogy bizonyos föltevések mellett kinevezi a magyar miniszteriumot. Az egyéneket is, a kikből az alakuljon, már kiszemelte. Hivassa hát őket felséged ide, hogy velök tárgyaljunk.» Ezt a tanácsot megfogadta ő felsége, s Andrássy, Eötvös és Lónyay Bécsbe hivattak. Ez volt a kezdete, mondhatom a döntő kezdete a végre létrejött kiegyezésnek, s az 1867. és 1868-diki években Andrássy nem egyszer mondotta nekem: «Ha ön nem jött volna, sohasem hoztuk volna létre a kiegyezést.»
A Pesti Napló «figyelemre méltó» czikke, a melyről Beust megemlékezik, november 21-dikén jelent meg egy november 19-dikén kelt bécsi levél alakjában. A bécsi levelező többek közt ezeket irta:
«A mostani kormánynak programmja nincs. Adhat vagy nem ad; akarhat és nem akarhat. Régen kisérjük kiváncsi figyelemmel Mailáth úr politikai működését, a nélkül, hogy tetteiben vagy szavaiban fölfödözhettünk 155volna olyant, mi, netán átszűrt és merész combinatiók után, basisnak lenne tekinthető, melyen a haza jobb sorsát építeni kivánja.
Egyszerre támad egy férfiú, kinek fellépése és modora a népek figyelmét fölkelté. Remény és rokonszenv van a nevéhez kötve, mely új aerát nyit az egész birodalom számára. Jelszava: tisztelet a történeti jogok iránt. Igenis, alkalmunk volt b. Beust úrtól személyesen hallani: «Én – úgy mond – elismerem a magyar nemzet törvényes igazait, s nálamnál senki jobban nem tiszteli a történeti jogokat.»
S ha a nemes báró a külügyek bölcs vezetésének alapjául csakugyan a birodalom belső reorganisatióját fogadta el: úgy üdvözöljük dicső föladatának kezdeményezési stádiumában. Első föllépése határozott, legnemesebb irányú és bizodalmat ébresztő volt. «Én» – úgy mond – miniszteri tárczámat a prágai conferentiában egyenesen ahhoz kötém, hogy a magyar országgyűlés legott összehivassék.»
Mi legyen a következtetés, azt az olvasó maga magának legyen szíves szavainkból kivonni. Ma a leirat ismerve lesz, s így a találgatást a bizonyosság kizárja.»
A Pesti Napló bécsi levelezőjének egyik állítása ellenében a conservativek lapja, a Magyar Világ, november 22-dikén a következő nyilatkozatot tette közzé:
«A Pesti Napló bécsi levelezője ellenében biztos tudomásunk alapján állíthatjuk, hogy a magyar országgyűlés egybehivása bevégzett tényképpen a korona tanácsában még b. Beust belépése előtt volt elhatározva.»
