II.
II.
A képviselőház 1866. deczember 1-sején tartott ülésében kezdette meg Tisza Kálmán és Deák Ferencz indítványainak tárgyalását.
Tisza Kálmán leverő hatásúnak mondotta a leiratot. Nem voltak ugyan vérmes reményei, de mégsem hitte, hogy az ország jogos kivánatainak teljesítését egészen megtagadják. Az országgyűlés az alkotmánynak minden előfeltétel nélkül való visszaállítását kérte, nem pedig, hogy egy részének visszaállítását kegyelem gyanánt igérjék meg oly feltétel mellett, ha egy bizonyos tárgyban a kormánynak tetsző megállapodásra fog jutni. Nem hitte továbbá, hogy a kormány a tizenötös albizottság javaslatát, melyet a képviselőház hivatalosan nem is ismer, már előre ajánltassa a törvényhozásnak őfelsége által; meg kell botránkozni, hogy ily módon a kormány a képviselőház jövendő vitatkozásainak részesévé tette a fejedelem sérthetetlen személyét. Nem hitte végre, hogy alkotmányunk csak egy részének is visszaállítása oly előfeltételekhez köttethessék, melyek elfogadásával lerontanók alkotmányunkat, mert azok szerint a nemzet nem önmaga rendelkeznék vérével és pénzével. Mivel nem hiheti, hogy ez az igazi fejedelmi akaratnak utolsó nyilatkozata, azért indítványozott ő alkotmányunk visszaállítása érdekében feliratot ő felségéhez. E feliratban azonban ki akarja mondani, hogy addig, míg alkotmányunk teljesen visszaállítva nem lesz, a ház munkálkodásában még bizottságok útján sem haladhat. Midőn tavaszszal a hatvanhetes bizottság albizottsága megkezdette és azután folytatta működését, az volt a czél, hogy csalhatatlan jelét 100adjuk előzékenységünknek, s így annál biztosabban számithassunk arra, hogy az áprili feliratunkra érkezendő kir. válasz az országot leglényegesebb jogainak megadásával fogja megörvendeztetni. Bizalmunkat azonban nem viszonozták, s az országnak minden újabb előzékenységét gyengeségnek magyaráznák. Hogy mennyire szükséges az óvatosság, bizonyítja az, hogy a kormány a tizenötös bizottság munkáját hivatalosan dicséri és ajánlja, tartalmával azonban mégis ellenkező feltételeket jelöl ki. Ez annyit tesz, hogy a munkálatnak azon részeit, a melyekben szerzői engedményeket ajánlanak, hogy így biztosítsák a nemzet leglényegesebb jogainak legalább egy részét, a kormány már előre elfogadja és mintegy létezőknek tekinti, a jogokra nézve ellenben kijelenti, hogy a nemzetnek le kell róluk mondani, mert különben alkotmányának semmi része nem fog visszaállíttatni. A kormánynak ezen eljárását nem igen lehet parlamenti kifejezéssel jellemezni. Feliratunkban győzzük meg a fejedelmet, hogy ámítók, kik azt hiresztelik, hogy a nemzet kész, vagy további puhítás útján kész lesz jogairól lemondani, s jelentsük ki, hogy alkotmányunk teljes visszaállításáig, a jogfolytonosság tettleges életbeléptetéseig a kiegyezkedés érdekében tovább nem haladhatunk.
Horváth Boldizsár az alkudozások fonalát időnek előtte és ok nélkül nem akarta megszakítani. Talán – így szólott – nem sokára elérünk a váló ponthoz, a melynél kénytelen lesz a kormány valódi szándokait az ország előtt lefátyolozni s e váló pontnál talán a nemzeti becsület fogja követelni a háztól, hogy ne folytasson tovább oly alkut, mely nem méltó egy nemzethez. Ő nem fog ettől visszariadni; de annyi önzés van benne, hogy e szakítás erkölcsi felelősségét az ellenfél nyakába kerítse. Annyira megnehezült – folytatta – a birodalom helyzete a königgrätzi katastrópha által, hogy sokan kétségbe esnek a monarchia jövője fölött; sőt vannak jóslatok, melyek Ausztria végső fölbomlását egy közel jövő eseményei közé számítják. Ő e jóslatoknak sem birálatába, sem czáfolatába nem kivánt beleereszkedni s csak annyit tartott bizonyosnak, hogy a kormány és a népek vállvetett erőfeszítésére van szükség, hogy a monarchia a válságból diadalmasan kibontakozzék. «Ha azonban – kérdezte – az érintett jóslatoktól nem lehetne is elvitatni a valószínűség alapját: mi következik ebből? Legyünk nyiltak és őszinték. Ha az volna föladatunk, hogy boszút álljunk Ausztrián azon sérelmekért, melyekkel bennünket közel negyedfél század óta elhalmozott: a jelen körülmények közt alig tehetnénk egyebet, mint az alkudozások fonalát megszakítani és haza menni, hogy Ausztria mentül előbb elvérezzék önverte sebei alatt. A kiket azonban nem a boszú 101politikája vezérel, hanem mindenekfölött nemzetünk megmentése és föntartása bármely körülmények közt; a kik politikai számitásaikban megállapodva azon eshetőségnél, mely Ausztria fölbomlásával netalán beállhatna, azon kérdést intézik magukhoz: et quid tunc? azok nem fogják Sámson politikáját követni s az épület oszlopait halomra dönteni csak azért, hogy velünk együtt a gyülölt ellenség is a romokban találja halálát.» Ha biztosítanák őt arról, hogy Ausztria széternyedésével az európai diplomatia, vagy a győztes hatalmak e geographai területen nem teremtenek új alakulásokat, hanem egyszerűen visszaállítják a magyar birodalmat, akkor értené a szakítás politikáját. «Hogy Ausztriának netaláni szétbomlása esetén az európai diplomatia Ausztria elejtett hivatását Magyarországra ruházza át, neki csak akkor tünnék föl a valószínűség derüjében, ha azon pillanatban, midőn a katastrópha bekövetkeznék, az európai diplomatia előtt egy compact, reintegrált Magyarország állana, melyet bármely hatalomnak is lehetetlen, vagy legalább bajos volna ignorálnia és mellőznie.» Ebből azt a következtetést vonta le, hogy mindenképp azon kell törekedni, hogy Magyarország mentül előbb birtokába jusson állami szervezetének.
Tisza Lajos a deczember 3-dikán tartott ülésben visszautasította a gyanúsítást, melylyel Horváth egy pártot, illetőleg a nemzetnek tekintélyes részét illette. Biztosította róla, hogy nem áll egyedül, midőn minden törekvését arra irányozza, hogy Magyarország mielőbb állami szervezetének birtokába jusson s hogy a nemzet bármi körülmények között megmentessék és föntartassék. Horváth «elhiheti, hogy bizony alig van valaki ma már, ki boszúpolitikát űzne.» Magyarország számára csak egy biztos politika van: tántoríthatatlanul megmaradni a jogfolytonosság terén.
Ghyczy Kálmán Eötvös báróval szemben, ki a tárgyalások folytatása által ő felsége többi országainak népeit is meg akarta nyugtatni, azt állította, hogy a magyar kérdés nem kérdés közöttünk és ő felsége többi országai között, hanem kérdés Magyarország és Magyarország királya között. «Csak ők ketten vannak hivatva ezen kérdés jogos megoldására, e jogos megoldásnak egyedül illetékes helye és köre pedig a magyar törvényhozás. Ha a magyar törvényhozás e kérdést elintézi, ez elintézést a felséges uralkodóház barátjai helyeslendik, ellenségei figyelembe veendik, és azt ő felsége többi országainak népei mindazokban, mik a magyar alkotmánykérdés köréhez tartozók, elismerni tartoznak. Mondja ezt pedig azért, mert ha ezt nem teszik, hatalmukat önkényesen és erőszakosan oly térre kivánják kiterjeszteni, melyen azt sohase gyakorolták, melyen az őket 102meg nem illeti: és ha ez esetben megtámadásról, jogsérelemről, ellenséges indulatról lehet szó, e szemrehányás nem Magyarországot illetné, mely csak jogát és tulajdonát védi, hanem illetné, ha a jogot tisztelni, a köztünk és az ő és a mi fejedelmünk közt létesült örök érvényű állami alapszerződést megtartani nem akarják, ő felsége többi országainak népeit. Ez esetben ők lennének a megtámadók s nem védhetnék magukat sem a februári patenssel, sem az októberi diplomával, mert ezek adhattak nekik és adtak is jogokat, de Magyarországnak ünnepélyesen biztosított régibb jogai sérelmével nem adhattak.» A magyar törvényhozás azonban e kérdést sikeresen csak akkor fogja elintézhetni, ha megszünik a legfelsőbb körökben a fájdalom, talán magyar tanácsosoktól is megerősített azon vélemény, hogy Magyarországot alkotmányának romjaival is kielégíthetni. E véleménynek pedig tápot adna az Eötvöstől ajánlott mód követése.
Ghyczy kettős veszélyt látott abban, ha Eötvös kivánsága szerint a hatvanhetes bizottság folytatná tanácskozásait a közös viszonyokról s ezekről a törvényhozás is nyilatkoznék, nem ugyan törvényt alkotva, hanem csupán elveket állapítva meg a jövendő számára. Ghyczy még a magánéletben is kerülni szerette a praelimináris contractust, mert az ilyen előleges elvek szoktak az alkalmazásban a felek között a legtöbb félreértést és viszályt előidézni.
De még nagyobb az a másik veszély, hogy az ilyen elvi határozatok kötelezők a jövendő országgyűlésre nézve, a mint hogy az ilyen országgyűlési conclusumokhoz a régi országgyűlések is mindig hívek maradtak, de nem lesznek kötelezők a korona irányában, mely elfogadásuk iránt nem nyilatkozik. A mit tehát az országgyűlés ez úton felad, fel lesz adva a nélkül, hogy cserébe kapna valamit érte.
A következetlenség vádjával sem illethetni Tisza indítványát. Az alkotmányért vívott küzdelem ugyanis az 1861-dik évi országgyűlésen kezdődött, ezen országgyűlés eljárásához következetes pedig csak Tisza indítványának elfogadásával lesz a ház. Ha ezt teszi, nem lesz következetlen a jelen országgyűlés eljárásához sem, mert ez eljárásnak alapja kérelmeink teljesítésének reménye volt, ez alap megszüntével tehát az következetesen nem folytatható.
Ghyczy ezután hosszasan foglalkozott a királyi leiratnak a közös viszonyokra vonatkozó pontjaival. Minthogy ő ezekben közeledési szempontokat, elvi engedményeket nem talált, azért a hatvanhetes bizottság működéséhez semmi reményt nem csatolhatott, ezzel semmi czélt elérhetni nem vélt, «mert a hatvanhetes bizottság, a kir. leirat elveivel megegyezőleg, alkotmányunkkal, önállásunkkal, függetlenségünkkel megegyező javaslatot 103nem készíthet; ha pedig a kir. leirat elveivel ellenkező javaslatot készít, erre a visszautasítás már előre ki van mondva. A hatvanhetes bizottság nem munkálkodhatván, mivel azon tárgy, melylyel ezen bizottság foglalkozik, a kir. trónbeszéd által ezen országgyűlés első és azon esetre, ha a felőle táplált várakozásnak meg nem felel, egyetlen tárgyául van kitűzve: önkényt következik, hogy a hatvanhetes bizottság működésének megszünésével szünetelni kell a többi bizottságoknak is, a jogfolytonosság szempontjából felhozott okokon kívül még azért is, mert a létező körülmények közt munkálódásuk semmi sikert nem eredményezhet.»
Midőn az alkotmány visszaállítását mint a monarchia föntartásának és újabb fölvirágzásának legfőbb biztosítékát követeli, a kibékülés és nem a boszú politikáját követi. Mondhatná azt is, hogy a monarchia sikeres föntartásának politikáját azok nem követik, kik annak bajait gyökeres gyógyszerek helyett palliativokkal akarják orvosolni; de senki szándékainak tisztaságát kétségbe nem vonja; tudja, hogy ily fontos kérdésekben, a legtisztább hazafiui érzelmek mellett is, az egyéni nézetek egymástól sokban eltérők lehetnek; ez elismerést azonban, melylyel mások irányában van, saját és elvbarátai részére is követeli. Követeli annak elismerését, hogy mindnyájukat csak a hazaszeretet szent érzelme vezeti.
Horváth Boldizsár a háznak sem egyes tagjait, sem pártjait gyanusítani nem akarta. Ellentétbe állította a boszú politikáját a nemzeti érdek politikájával; de azt nem mondta és az szavaiból nem is következtethető, hogy e házban vannak azok, kik a szenvedély politikáját követik.
A deczember 4-dikén tartott ülésben Bobory Károly kijelentette, hogy őt nem a boszú politikája vezeti; évekig hordta az elnyomó hatalomnak rablánczait; de azon pillanatban, midőn ő felsége teljesen visszaállítja az alkotmányt, ő lesz az első, a ki neki szolgálatát fölajánlja.
Kállay Ödön nem tudott törvényt, mely parancsolná, hogy az örökös tartományokkal csak a legkisebb közösségbe is lépjünk; de ennek szükségét sem látta. Voltak idők még keserűebbek, mint a maiak; de csak a XIX. század második felében történik, hogy az ország szerencsétlenségének orvosszeréül oly recipét javasolnak, melyről el lehet mondani: peior medicina morbo. Szomorú tan, hogy mivel a hatalom nem akarja alkotmányunkat visszaadni: csak úgy tarthatjuk meg alkotmányunk aprólékjait is, ha magunk mondunk le az alkotmány lényegéről. Közkézen forog a tizenötös bizottság munkája, s ő ennek minden szavát így értelmezi.
104Várady Gábor Eötvös József br.-nak, ki a tizenötös bizottsági munkálat tárgyalása által bizonyos közvéleményt kivánt megállapíttatni, azt felelte, hogy «mi nem vagyunk a közvélemény alkotói, hanem a közvéleménynek csak kifejezői.» Ha Tisza indítványa kisebbségben maradna, «ott künn a hazában longus post nos ordo idem petentium decus.»
Madarász József azért pártolta Tisza indítványát, mert határozott állást akart foglalni ő felségének jelen tanácsosai ellen, mint a kiknek az absolut rendszer folytatását tulajdonította. «A tanácsosok a fejedelmet leginkább önpolitikai vélelmök szerint tolmácsolván, lehető, hogy azért sem állíttatott vissza alkotmányunk, mert még nem látták azon időt elérkezettnek, a midőn országosan ismert és országosan elitélt ó-conservativ visszaesési elveiket törvényesíthették volna a kiegyezés által.» Kérdezte, mit ért el a ház jobboldala egy évi egyezkedési politikájával, birt-e csak hatással is ő felsége tanácsosai ellenében? Mivel e politika semmi eredményt sem mutathat föl, helyes-e, hogy nem változtatnak rajta, s hogy a további tanácskozással támaszt nyujtanak az absolut hatalomnak törvénytelenségei folytatására?
A vita utolsó napján, deczember 6-dikán, fölszólalt Csanády Sándor. Őt a leirat arról győzte meg, hogy a jelenlegi kormány a legnagyobb ellensége az 1848-diki törvényeknek, mert a kiegyezkedés egyik alapjául a tizenötös bizottság munkálatát jelöli meg, «oly munkálatot, mely a nemzet alkotmányos jogainak egy nagy részét feladja, mely feláldozza az ország önállását, függetlenségét, s mely által a personal-unio valóságos real-uniová szándékoltatnék átalakíttatni.» Úgy látszik, a kormány a leirat készítésekor számításba vette azon elvi változásokat, melyek némely politikai körökben észlelhetők, s ebben nem is csalódott. «Ugyanis, ki hitte volna, a mi pedig megtörtént, hogy ugyanazon férfiai e hazának, kik 1861-ben a nemzet közakaratával találkozott feliratot készítették, ez országgyűlést oly közösügyi munkálattal lepjék meg, melynek elfogadása alkotmányunk megsemmisítését fogná okvetlen maga után vonni?» Deák Ferencz indítványának azon részét, melyben az alkotmány helyreállítása előtt is kivánja az úgynevezett közösügyi küldöttség munkálatát folytatni, sem jogosnak, sem következetesnek, sem méltányosnak nem tartotta. Jogosnak nem, mert az absolutismus nyomása alatt összehívott országgyűlés magát az alkotmány visszakövetelésén túl hivatottnak nem érezheti; következetesnek nem, mert az tökéletes ellentéte 1861-diki mindkét feliratunknak, melyeknek egyik készítője maga Deák Ferencz volt; méltányosnak nem, mert abból, 105hogy egyes képviselők nézetei, elvei megváltoztak, egyátalában nem lehet azt következtetni, hogy az országos közvélemény is változáson ment keresztül. Ily eljárással egy borzasztó viharnak hintenők el magvait, s ezért óhajtván a közösügyi munkálatok megsemmisítését, a küldöttség feloszlatását, azokkal szavaz, kik az alkotmány helyreállítása előtt se országgyűlésileg, se küldöttségileg munkálkodni nem fognak.
Patay István figyelmeztette a házat, hogy «a nép nagy és hatalmas, s ha könnyelműleg álmából felrázatik, ki talál ábrándulni, s bizony-bizony még a halottakért is elégtételt fog kivánni.»
Tisza Kálmán záró beszédében az indítványa ellen emelt kifogásokra tette meg észrevételeit. Eötvösnek, a ki szükségesnek mondotta, hogy legyen az országban a közös viszonyok tárgyában erős közvélemény, s a ki ezt csak az országgyűlési tárgyalások által hitte elérhetőnek, azt felelte, hogy a közvéleménynek arra, hogy üdvös legyen, az országgyűlési megállapodások előtt kell megalakulnia. «Ha áll, hogy szükség van ezen közvéleményre, a mint hogy áll, s ha áll az is, hogy a közvélemény még megállapodva nincs, ez nem arra utal bennünket, hogy siessünk a közösen érdeklő viszonyok tárgyalásával, de igenis azt követeli, hogy várjunk, míg ezen közvélemény már meg lesz állapodva.»
Igazat adott Horváthnak abban, hogy nem szabad Sámsonkint az épület oszlopait halomra dönteni csak azért, hogy velünk a gyűlölt ellenséget is a romok közzé temessük. Megnyugtathatja Horváthot is az, a mit ő maga mondott, hogy mivel ez a boszú politikája volna, itt pedig szerinte senki sincs, a ki ezt a politikát kivánná követni, ennélfogva nincs olyan, ki Sámsonkint akarna cselekedni. «De éppen oly tárgyilagosan, mint Horváth, s a nélkül, hogy feltenné, hogy csak egy is találkozik a házban, a ki arra hajlandó volna, kimondja, hogy ha egy düledező épületbe hanyatt-homlok berohannánk, a nélkül, hogy tudnók, quid tunc, a nélkül, hogy kezünkbe volnának adva az eszközök, a melyekkel az épületet fentartsuk: ez se óvatosság, se hazafiság szempontjából nem lenne helyeselhető.»
Madarászszal szemben tagadta, hogy az országgyűlésnek az elnapolásig követett politikája minden tekintetben eredménytelen maradt, tagadta ezt kivált azoknak szempontjából, a kik, mint ő, 1861-ben a határozati párthoz tartoztak és a mostani országgyűlésen egészen elnapolásáig a jobbközépnek politikáját, ha nem is olvadtak abba bele, helyeselték és támogatták. A mult évben sikerült volt az ország nagy részével elhitetni, hogy a nemzet szenvedéseinek, melyek az utolsó években sujtották, az 1861-diki 106képviselőház merev magatartása és különösen a határozati párt túlcsapongása volt az oka. Ezt a volt határozati pártbeliek nem czáfolhatták meg jobban, mintha ezen országgyűlésen pártolták a jobbközép ama politikáját, a mely nem sértve jogainkat, a szélső határig elment a kiegyenlítés érdekében. Az ország, látván ez eljárást, s tapasztalván, hogy jogos kivánságai mégis megtagadtatnak, ma már, úgy hiszi, egészen másként vélekedik.
A következetességről elismerte, hogy a politikai morálnak egyik része, s azt tartotta, hogy következetesnek kell lenni minden embernek a czélban, melyet maga elé tűzött; következetesen kell követni egy irányt mindaddig, míg azt el nem érte; s a ki ez ellen vét, vét a politikai morál ellen. De nem helyeselte azon nézetet, hogy következetesség szempontjából minden változott viszonyok közt és mindig ugyanazon eszközökkel kelljen élni. A ki a következetességet az eszközök ugyanazonosságába helyezi, az eszközöket a czél fölé helyezi.
Beszéde végén azon kivánságát fejezte ki, hogy «ha az övével ellenkező nézet állapíttatik meg, ne a ház többsége, mely azt elfogadta, de ő legyen az, ki csalatkozott.»
Deák Ferencz: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Indítványom részletes kifejtését nem tartottam szükségesnek, mert az igen egyszerű, s úgy hiszem, igen világos; én legalább bővebb fejtegetésekkel sem tudnám világosabbá tenni. Indítványom indokolására azért nem szólaltam föl eddig, mert úgy vagyok meggyőződve, hogy mivel az én indítványom minden része a ház eddigi határozatainak föntartását tűzte ki czélul, ugyanazon okok, melyek a házat ezen határozatok hozatalára indították, támogatják az én mostani indítványomat is. (Helyeslés a jobb oldalon.)
Az ország sebei súlyosak és veszélyesek; nekünk föladatunk e sebek orvoslása fölött tanácskozni, és az orvos, midőn súlyos sebet kell orvosolnia, nem azt keresi mindenek előtt, melyik kéz ütötte a sebet, hanem azt, melyik legyen az orvosság, melylyel azt orvosolhassa. Én tehát személyekkel, kik e sebeket osztogatják, bibelődni nem fogok; a személy eljárásának megitélése a történelemé. Nekem kifogásom főként és kizárólag a rendszer ellen van, azon absolut rendszer ellen, mely minden bajainkat okozta. Ezen rendszer ellen kifogásaimat többször előadtam, a ház azokban osztozott és fölirásokban is kifejezte. Személyek a rendszer fönmaradása mellett különbséget nem tesznek; a felelősség hiánya és az absolut rendszer fönállása mindazokat, kik azon rendszer eszközei, absorbeálni szokta, 107és alig van ember, ki kimutathatná, hogy ő felsége egyik-másik tanácsosa minő tanácsot adott, és melyek voltak azon tényezők, melyek az ő tanácsát megbuktatták. (Helyeslés.) Semmi dolgunk személyekkel, nekünk dolgunk van a rendszerrel. Mi azt mondjuk a rendszer rossz, ime a következményt láthatjuk. És még azon meggyőződésemet nyilvánítom, hogy akárminő egyének állíttassanak oda, ezen rendszer mellett az eredmény ugyanaz lesz. (Helyeslés.) Mert ha oly hazafiak állíttatnak oda, kik az ország alkotmányának visszaállítását teljes lélekből kivánják és sürgetik, ha a többi tényező nem képes megküzdeni velök, az ő véleményöket legyőzni és eredményre jutni: azon pillanatban megszünt az absolut rendszer; ha pedig ők nem tudnak eredményre jutni: az absolut rendszer fönmarad. Mi azt mondjuk: akkor lépjenek le. Ezen lelépés nagyon fontos az egyes ember eljárásának megitélésére, de az eredményre nem tesz különbséget: mert ha lelépnek, mások lépnek helyökbe, és lehet, olyanok, kik még annyit sem tesznek a közügyért, mint ők tán tenni akartak. Az absolut rendszer a valóságos alkotmányosságnak csak halálával, vagyis megszüntével tehet szolgálatot. Nem bibelődöm tehát személyekkel, szólok a tárgyhoz. (Halljuk!)
Igen nehéz oly tanácskozásokat folytonos figyelemmel kisérni, melyekben a tanácskozók nem tartják magokat szorosan a kitüzött tárgyhoz. (Derültség.) Igen nehéz a czáfolatok tömkelegébe bocsátkozni, midőn a mondottak nagy része nem szorosan a tárgyra vonatkozik, hanem más analog, vagy néha nem is analog tárgyakra is kiterjeszkedik.
A kérdés, mely a tulajdonképpeni vitatkozás tárgyát képezi, nagyon egyszerű. Tisza Kálmán t. barátom is, én is, azt mondottuk, hogy minket a leirat nem nyugtat meg. Ez tehát sem miköztünk, sem úgy látszik, a ház tagjai közt vitatkozás tárgya nem volt, mert én nem hallottam szót, mely azt mondotta volna, hogy valakit megnyugtatott. T. barátom is föliratot indítványozott, én is föliratot indítványoztam. T. barátom kijelentette, hogy ő szorosan ragaszkodik mindazokhoz, miket eddigi föliratainkban a jogfolytonosságra nézve kimondottunk; ugyanazt mondottam én is. Mi tehát a végső pont, mely a két indítvány közt különbséget tesz? Tisza Kálmán képviselőtársam azt mondotta, hogy míg az alkotmány tettleg helyreállítva nem lesz, még bizottságilag sem haladhatunk, s ennélfogva azt kivánta, hogy a hatvanhetes bizottság se folytassa tovább működését. Én meg azt mondottam, tartassék fönn továbbra is a képviselőháznak azon határozata, mellyel 108a hatvanhetes bizottságot megbizta, hogy a közös viszonyokból származó érdekek ügyében javaslatot készítsen, és a bizottság folytassa működését. Sem ő, sem én nem mondottunk ennél sem többet, sem kevesebbet indítványunkban. Ez a vitatkozásnak valóságos tárgya, s ez az, hol a két fél egymással egyet nem ért.
Ha végig tekintünk a közelebbi napok tanácskozásai menetén, valójában senki sem kétkedik azon, hogy sokkal, igen sokkal több beszéd tartatott és érvek mondattak el, melyek nem szorosan a kérdésre tartoztak, mint szorosan magára a kérdésre vonatkozók. Én ezt igen természetesnek találom. Régóta figyelemmel kisérvén, tapasztalásból tudom, miképpen szoktak eltérni a tanácskozások magától a vitatkozás tárgyától. Hiszen maga Cicero, a legnagyobb szónok is beszéd közben mondá, hogy térjen a beszéd oda vissza, a honnan eltért, ut redeat, unde aberravit oratio. Én igen természetesnek találom, hogy valamint egyesek, úgy testületek is e valóságos hibába gyakran beleesnek. Ennek az az oka – hadd mondjam ki igazán – hogy mindenki állítása mellett érveket hoz föl, ezeket sokszor messzebbről hozza, s nem magából a tárgyból meríti; a másik a messzebbről hozott érvekre felelvén, ismét más tárgyról vonja le okoskodását, s mire észreveszi magát, egészen más dologról beszél, mint a vita tárgyáról. (Derültség.) A jelen helyzetben tán nem tévedek, ha azt mondom, hogy még egy oka van a tanácskozás szétágazásának s a fölhozott érvek különféleségének. Ennek oka az: a kérdés, mely kettőnk közt a különbséget képezi, nagyon egyszerű; ha valaki szorosan a tárgyhoz tartja magát, érdekesen alig tudna tíz perczig beszélni, a tárgy egy pár szónoklattal ki volna merítve, s a tovább-beszélés érdektelen. Most azonban a keblek tele vannak keserűséggel, azon keserűséggel, melyet kivánalmainknak újabb megtagadása fokozott; a tulajdonképpeni kérdésen tért nem találnak, attól messze elmenve máshonnan is szednek érveket és alkalmat, hogy a keserűséget kiöntsék.
Nem fogom előadásomban én is követni azt, a mit én magam nem helyeslek: nem bocsátkozom tehát részletes czáfolatába az indítványom ellen fölhozott érveknek, s nem tartom szükségesnek az indítványomat pártolók érveinek minden egyes tételét védeni és újabban támogatni. Nem teszem pedig ezt, mert higyje el a ház, hogy akár az eredményre, akár a közvéleményre, akár a haza javára nézve tökéletesen mindegy, ha egyik vagy másik szónok némely érve czáfolatlan marad (Derültség), kivált mikor az argumentum messzebbre 109és más tárgyra is átment, mint a miről tulajdonképpen szó volt.
Tartom tehát magamat szorosan a tárgyhoz, megjegyezvén előre még azt, hogy én a következetlenség vádját argumentumul fölhozni nem akarom. Vajmi kényes dolog az embereket, kivált a politikai téren, azonnal következetlenséggel vádolni. Minden ember a maga meggyőződését azon motivumokból meríti, melyek ő reá hatnak; és ha, vagy más okok folytán, vagy bővebb megfontolás következtében, meggyőződése változott: miért ne mondhassa ki változott meggyőződését, habár az eltér is előbbi véleményétől? Hiszen a politikai vitatkozásoknál fő czél az, hogy egyik a másiknak nézetét megváltoztassa, és a politikai vitatkozásoknál kötelesség, hogy valóságos meggyőződésünket mondjuk ki, habár előbb másképp lettünk volna is meggyőződve. A politikai vélemény nem olyan, mint a magánéletben másnak adott szavunk vagy igéretünk, melyet megtartani kötelességünk. A politikai meggyőződésnek szabadnak kell lennie, s azt előre lekötni hiba. Nem azzal támogatom tehát indítványomat, hogy a következetesség megkivánja hozott határozatunk fentartását; hanem azt mondom, hogy a mely okok indították a házat azon határozat hozatalára, ugyanazon okok támogatják most annak fentartását: mert ezen okoknak sem lényegét, sem erejét semmi azóta meg nem változtatta.
Egyik ellenvetés, mely indítványom ellen fölhozatott, az, hogy magát a jogfolytonosságot sértjük, ha működésünkben tovább haladunk. Ezt többen mondották, de ki nem fejtették; engem legalább ezen állítás valóságáról semmi meg nem győzött. Vegyük ugyanis figyelembe a történteket. Az országgyűlés kezdetén kiküldöttünk egy bizottságot, hogy a közös érdekekből eredő viszonyokra nézve javaslatot készítsen; kiküldöttük azt, ámbár alkotmányunk nem volt helyreállítva; tudtuk mi akkor is, hogy alkotmányunk teljes helyreállítása nélkül nem egyezkedhetünk, törvényt nem alkothatunk. Miért biztuk meg tehát a bizottságot mind a mellett a javaslat készítésével? Azért, mert azt reméltük, hogy alkotmányunk rövid idő alatt teljesen vissza fog állíttatni, s az általunk ugyanakkor föliratilag sürgetett jogfolytonosság tettleg életbelép, és mi alkotmányos helyzetünkben a már kész javaslatot vehetjük tanácskozás alá. Senkinek szándéka nem volt, senkinek eszébe nem jutott, hogy mi végleges egyezkedésekbe bocsátkozzunk, habár az alkotmány helyre nem állíttatnék is mert hiszen ez fonák eszme volna, s ellenkeznék az alkotmányosság 110minden fogalmával s a háznak világosan kimondott határozatával. Az alkotmány most sincs helyreállítva, a jogfolytonosságot a kir. leirat sem léptette életbe: mi tehát újra és ismét követeljük és sürgetjük annak visszaállítását; és midőn ezt éppen oly határozottan, éppen oly erélyesen teszszük, mint eddig tettük, miben sértjük meg a jogfolytonosságot az által, ha a kiküldött bizottság munkálódását föl nem függesztjük, én valóban nem látom. (Élénk tetszés jobbról.)
Csak egy okot hallottam említeni, mely, legalább azokra nézve, kik azt hiszik, hogy lényegesen változott a helyzet s változtak a körülmények, némi fontossággal látszik birni: ez azon ok, melyet Ghyczy Kálmán t. barátom fölhozott, ki azt mondotta, hogy Tisza Kálmán indítványának elfogadásával nem leszünk következetlenek a jelen országgyűlés eddigi eljárásához, mert ezen eljárásnak alapja kérelmeink teljesítésének reménye volt, ez alap megszüntével tehát működésünk következetesen nem folytatható. Itt a logika tiszta. Reméltük, hogy kérelmeink teljesíttetnek, alkotmányunk visszaállíttatik; és ezen remény elenyészett; pedig ezen remény volt alapja határozatunknak: tehát nem folytathatjuk munkálkodásunkat.
Nincs e házban senki, t. ház, a ki bizton és határozottan azt merje állítani, hogy kérelmünk sikeres lesz, alkotmányunk minél előbb és rögtön vissza fog állíttatni, hogy a jogfolytonosság tettleg ismét életbe lép e föliratunkra, melyet most tervezünk; hanem én annyira óhajtom – az egész házzal együtt – az alkotmány teljes, tökéletes helyreállítását, a jogfolytonosság tettleges életbe léptetését, hogy én nem merek, nem tudok a reményről végképp lemondani. Hiszen e remény mindenünk: ezt én nem fogom ellökni magamtól. Legyen a remény sugara bármily gyönge, én magam sem saját keblemben, sem másokéban azt elölni nem fogom. (Helyeslés.) Fontolja meg a t. ház azon rémületes hatást, melyet az országban előidézne az, ha a képviselőház, a nemzetnek választott képviselői, nem szónoklatokban, hanem határozat által mondanák ki azt: Mi a jelen országgyűlés kezdetén mindenekelőtt föliratunk által sürgettük fölfüggesztett alkotmányunk visszaállítását, s reméltük, hogy föliratunknak sikere lesz, alkotmányunk tettleg vissza fog állíttatni, s becsületes kiegyenlítés jöhet létre, s e reményben választottunk saját keblünkből egy bizottságot, mely javaslatot készítsen a közös érdekekből eredő viszonyokra nézve; de most eltiltottuk azon általunk választott küldöttséget munkálatának folytatásától, mert elenyészett minden remény alkotmányunk visszaállítására. (Éljenzés a jobb oldalon. Helyeslés.) 111Nem festem ezen képet, t. ház, csak azt mondom, ha a ház ezt kimondaná, ha e remény is elragadtatnék tőlünk, vagy mi ragadnók el azt a nép kebléből, csak e két alternativa van: egyik a végtelen szenvedés; a másikat nem nevezem meg, mert a fölött e testület nincsen hivatva tanácskozni; e testület, mely a sanctio pragmatica és a törvények alapján ül itt, más úton, mint törvényesen, nem tanácskozhatik. (Éljenzés, helyeslés.) Csak azt jegyzem meg, hogy a második alternativa is végtelen szenvedésekkel járna, és könnyen, igen könnyen következhetnék belőle a föltámadás nélküli halál. Ne tegyünk tehát le a reményről végképpen; és míg reményünk van, addig tartsuk fenn azon határozatot, melyet e reményre alapítottunk. Hisz jól jegyzé meg Vay Lajos b. t. barátom, hogy maga a másik fél is reménynyel biztatja magát e részben, mert maga az indítványozó Tisza Kálmán t. barátom azt kivánja kimondatni, hogy új föliratban kérelemmel járuljunk ő felsége elé az iránt, hogy, ismételten kifejtett kérelmeink értelmében, hazánk alkotmányát egész teljességében visszaállítani méltóztassék. Ha minden remény elenyészett volna, nem járult volna újabban kérelemmel, nem sürgette volna kérelemképpen ismételten. Jele tehát, hogy itt is az történt, mi az életben mindennapi dolog. A legrosszabb körülmények között hányszor mondja az egyes ember is: «Semmi reményem többé;» és ha higgadtan keblébe tekint, ott találja a remény utolsó csillámló sugarát. Szerencsétlen csak az, ki még ez utolsó csillámló sugarat ápolni sem tudja, vagy éppen elfojtja. (Helyeslés.)
Nem szólok, t. ház, e részben bővebben; hiszen bűn volna a bővebben kifejtett tárgyat újra és ismét újra csépelni vagy rostálni.
Indítványom második pontjáról szólok, hol azt mondom, hogy mivel a királyi leirat azon pontjait, melyek az úgynevezett közös ügyekre vonatkoznak, jelenleg úgysem tárgyalhatjuk, mondjuk meg ő felségének, hogy majd akkor fogjuk azokat tárgyalni, a mikor a többit, azon munkát t. i., mely arról készülni fog. Hogy mikor fogja tárgyalni a ház azon munkát, az a háztól függ; hanem hogy attól elkülönítve a leirat ezen részét külön tárgyalni nem lehet, azt hiszem, mindenki belátja; és én e részben azon képviselők okoskodásában nem tudok eligazodni, kik még azt sem akarják, hogy a javaslat készítésére kiküldött bizottság folytassa munkálatát, és mégis belementek tárgyalásába azon pontoknak, melyek e javaslatban foglaltatnak. (Élénk helyeslés.)
Egy dolgot szó nélkül nem hagyhatok. Tényeket mondok el 112egyszerűn, szárazon, a mint történtek. A jelen országgyűlést összehívta ő felsége. Hiszi-e a t. ház, hogy akkor az ország közvéleményének két óhaja, két fő vágya volt: az alkotmány visszaállítása, és a becsületes kiegyezkedés? (Úgy van! Igaz!) Ezen alapon összejött az országgyűlés, nem szorosan alkotmányos törvények szerint, mert itt-ott volt hiány; összejött mégis, hogy e két czél elérésére működhessék. A ház többsége és az egész országgyűlés alkotmányunk visszaállítását föliratában sürgette, és egyszersmind egy bizottságot választott, hatvanhét tagból állót, mely a közös érdekekből származott viszonyokra nézve egy a czélnak megfelelő javaslatot készítsen, fentartva az ország alkotmányos önállóságát és függetlenségét. A ház e bizottságot kiküldötte, a bizottság működését elkezdette; és mivel hatvanhét embernek ily nagyfontosságú tárgyban javaslatot készíteni kissé nehéz és késedelmes volna, tizenöt tagot bizott meg, hogy ezek készítsenek javaslatot a fő elvekre nézve. E tizenötös bizottság működésének alapja az volt, mit e háznak határozata, sőt már az 1848-diki törvény is elismert, hogy léteznek oly viszonyok, melyek Magyarországot s az ő felsége uralkodása alatt álló többi országokat közösen érdeklik. Kötelessége volt oly javaslatot készíteni, melyet saját meggyőződése szerint legczélszerűbbnek vélt. Teljesítette e kötelességét a bizottság, javaslatba hozta, mit legbensőbb meggyőződése szerint legjobbnak vélt; becsülettel egyebet nem tehetett. (Élénk helyeslés, jobbról.) Lehet, hogy a bizottság tévedett; lehet, hogy javaslata nem czélszerű módot foglal magában; lehet, hogy valamely pontban messzebb ment, mint a t. ház talán óhajtaná. De kérdem, megalkudott-e a bizottság valakivel? végleges határozatot hozott-e? nem olyan javaslat-e ez, melyet hatvanhét embernek még át kell vizsgálnia, megállapítania, és mely fölött azután a t. ház kebelében e ház fog határozni, és azt fogja mondani, vajjon helyes-e, vagy nem helyes-e a mű? Nem volt váratlan előttem, hogy a mi munkánk itt-ott egyik-másik pontra nézve lényeges véleményeltérésre, sőt ellenzésre is talál; nem is szeretném, ha valamely nagyobb fontosságú tárgy bővebb, szigorúbb megvitatás nélkül valaha törvénynyé válhatnék; erre, mondom, el voltam készülve; azt is lehetőnek tartottam, hogy az ellenzés, hogy a különböző nézet élesen fog nyilvánulni; hanem egy váratlan volt előttem: s ez az, hogy a tizenötös bizottság többsége azzal vádoltatik, hogy az ország alkotmányos jogait és függetlenségét föláldozza; azzal vádoltatik, hogy miután a hatalom nem akarja alkotmányunkat visszaadni, a bizottság odaadja alkotmányunk lényegét, hogy annak aprólékait 113tarthassa meg; vádoltatik nyilvánosan, a ház és az ország színe előtt átalános kifejezésekben, alapos motivatio nélkül, szigorúan és élesen. De ha ez azon képviselőknek véleménye, ám emeljenek vádat én e jogukat nem támadom meg, azon tiszteletnél fogva, melylyel a véleménynek szabadságát sértetlenül fentartom. A méltányosság ugyan azt kivánta volna, hogy e vádak, a melyeknél szigorúbbat, élesebbet alig lehet valakire kimondani, ne akkor mondassanak ki, mikor az a tárgy tanácskozás alá nem jöhet, mikor a javaslat a ház előtt nem fekszik, tárgyalás alá nem vétethetik s ennélfogva a javaslatkészítők nem fejthetik ki okaikat, nem czáfolhatják az egész átalánosságban oda vetett éles vádakat. (Hosszas éljenzés.) Ez, uraim, nem méltányosság. Annak idejében, ha e tárgy előkerül, ha majd nem csak azon töredékekről lehet szó, melyeket a királyi leirat megemlít, hanem tüzetesen tárgyaljuk az egész javaslatot, akkor lesz a mi föladatunk, fölvilágosítanunk a házat, elmondanunk okainkat; a ház föladata pedig lesz a fölött határozni. Kérdem, méltányos-e, hogy azon férfiak, kik kötelességöket vélték teljesíteni, midőn a ház bizalma által, melyet nem kerestek, de hálával fogadtak, megválasztva, jártak el nehéz megbizatásukban, oda állíttatnak – nem mondom a közvélemény, hanem a közönség elé – azon megbélyegzéssel: Ime ezek azon emberek, kik javaslatukkal az ország jogait, törvényeit, törvényes függetlenségét és alkotmányát eljátszották s az alkotmány foszlányaért az ország legfőbb jogait odaadták? Méltányos-e, hogy az egyik szónok, Csanády úr, nem egyedül a véleményt támadja meg, hanem engem meg is nevezve, éles, méltatlan vádját nevemhez, személyemhez kötve adja elő? (Élénk mozgás.) Ő engem e bűnnel és következetlenséggel vádol. Nem rovom meg érte, tegye meggyőződése szerint; és ha azt hiszi, hogy ő ezáltal a haza javát mozdítja elő, ha azt hiszi, hogy ő ezáltal azon nézeteknek, melyeket a hazára nézve boldogítóknak tart, nagyobb súlyt szerez: ám tegye. Tűrni fogom: nem mintha érzéketlen volnék, nem mintha érczkebellel fogadnék el oly szemrehányásokat, melyeket méltatlanoknak találok; hanem tűrni fogom azért, mert negyven évi politikai életemben megtanultam a türelmet, megtanultam azt, hogy a ki életét a hazának szenteli, annak nem szabad saját személyét, személyes érzelmeit a haza ügye mellett tekintetbe venni. Első a közügy, s ez elől a személynek háttérbe kell vonulnia. (A jobboldali képviselők fölállva, lelkes és hosszas éljenzésben törnek ki.)
Sajnálattal mondom, hogy lefolyt tanácskozásaink, ha ki a 114lapokban figyelemmel olvassa, nem lesznek az olvasóra azon jótékony hatással, a melyet mindenki érez, ha egymással szemben álló hét politikai párt a maga véleményét higgadtan megvitatja, s az igazságot kideríteni igyekszik; de – meglehet, hogy csalódom, s bocsánatot kérek, ha csalódom – tán több keserűség színe ömlik el eddigi tanácskozásainkon, mint a mi éppen a jelen helyzetben hasznos lehet. És ha idegen olvassa ezt, nem fogja-e azt mondani: Ime egy országnak képviselői érzik és mondják, hogy a veszély közel van, érzik és tudják, hogy a veszélylyel, bármely oldalról jőjön, szembe kell szállniok, s ezen férfiak első tanácskozásaikban nem arra törekszenek, hogy higgadt eljárással a veszélyt elhárítsák, nem arra, hogy vállvetve igyekezzenek, ha kell, annak útját állani, hanem egymást bántják, egymást rontják, s elfeledik azt, hogy jöhet idő, midőn egymás mellett kell állniok s egy tárgyért kell küzdeniök?
Madarász József képviselő úr előadásában egy fordulat van, mely engem valóban meglepett azért, mert úgy látom, hogy a datumban van a dolog elhibázva. A t. képviselő úr oly nehezen várja már velünk együtt a felelős miniszterium helyreállítását, s oly mélyen érzi, hogy az absolut kormány ellen mind az általok, mind az általunk elmondott vádak és panaszok sikertelenek: hogy most előleg nem lévén felelős miniszterium, a másik pártnak teszi mindazon szemrehányásokat, melyeket constutionális országban a felelős miniszteriumnak tesznek. (Derültség.) Szemünkre veti, hogy többségünkkel semmit sem voltunk képesek keresztülvinni. Nem untatom a házat beszéde ezen részének fölolvasásával; csak kérdem a t. képviselő urat: mi voltunk-e a korona tanácsosai? mi képviseltük-e annak eljárását, elveit, nézeteit? nem voltunk-e mi épp úgy, mint ő, vagy akárki, a kormány ezen eljárása ellen? nem képeztünk-e mi a kormány irányában ellenzéket? vagy azért, mert többségben voltunk, volt-e hatalmunk a fejedelem akaratát megváltoztatni? elmulasztottunk-e valamit abban, hogy a fejedelem akaratát a mi ügyünkre kedvezőleg nyerjük meg? elmulasztottunk-e mi valamit az ország jogai védelmében? A fejedelem akaratának egy tagadó nyilatkozata elég volt törekvésünket meghiúsítani. Ezen tagadó válasz megérkezett; és kérdem: mi vagyunk-e okai? mi feleljünk mindezekért? Még egy lelkiismereti kérdést intézek a tisztelt képviselő úrhoz: vajjon lelke mélyében meg van-e győződve ő arról, hogy azt, mit mi ki nem tudtunk vinni, ha az ő politikája volna többségben, kivitte volna? (Élénk derültség.)
115Eddigi tanácskozásainkban oly sokszor történt hivatkozás a közvéleményre, hogy valóban ösztönözve érzem magamat igénytelen nézetemet erre nézve röviden elmondani. (Halljuk! Halljuk!)
A közvélemény nagyhatalom, oly nagyhatalom, melynek állandóul más hatalom ellent nem állhat. Ezt mindenki tudja, s én épp úgy, mint mások, erről meg vagyok győződve. Hanem én mindig a legnehezebb feladatnak tartom megtudni, mi a valóságos közvélemény. A magánéletben azokkal élünk, társalgunk, azok rendesen intim barátaink, kik körülbelül politikánk főbb elveire nézve hozzánk hasonló téren állanak; ezeket halljuk, ezekkel beszélünk, és a magunk nézeteit ezektől reproducálva látjuk. Nem tapasztalta-e valaki a tisztelt képviselők közül – nem kétlem, igen sokan tapasztalták – a 48 előtti időkbeli választásoknál, midőn a választások fölkiáltással történtek, hogy ő például, ha oly ponton állott – akár a főispán közelében, akár máshol – hol az egyik párt emberei tömegesen voltak, a kiáltásokból meg volt győződve, hogy nincs is más hang, mint Péteré, pedig kisült, hogy Pálé volt a többség. Miért? Mert a hangok, melyek közelében voltak, annyira eltompították hallérzékeit (Helyes, Derültség), hogy a többi hangnak csak lármáját hallotta, de articulatióját nem értette. (Tetszés.) Így vagyunk gyakran a közvéleménynyel is. Megesküdnék az ember, hogy e vagy ama tárgy fölött nincs is más politikai vélemény: «Mert én mást nem hallok;» de ha másik körbe megyünk, elbámulunk, hogy az emberek mily másként vélekednek, ha pedig messzebb megyünk, még inkább. Tehát a legnehezebb föladat, a valóságos közvéleményt megismerni.
A másik, mit meg akarok jegyezni, az, hogy én a közvéleményt sohasem tekintettem olyannak, a mely minden apróságra nézve mindjárt határozottan kimondja nézetét. A mit a közszükség érzete, a mit az igazság érzete az emberek keblébe öntött és nekik parancsol: ebből alakul a közvélemény szilárdan, megvesztegethetetlenül; és ez is mindig csak a fő kérdésekre vonatkozik. Azt mondá valaki, hogy a közvéleményt nem csinálnunk, hanem követnünk kell. Igaz ez a közvélemény azon részére nézve, mely a közszükség érzetéből, az igazság érzetéből származik: ezzel ellenkezni nem lehet, és ezt csinálni sem lehet; hanem csak egyes részletekre, egyes kérdésekre nézve. Ugyan, kérdem, hogyan születik a közvélemény, ha nem csinálják? Azt mondjuk, hogy a journalistika a közvélemény hatalmas eszköze. Az ujságszerkesztők faluról-falura járva kérdik-e az embereket, hogy mi a véleményök, és ebből vonják le a közvéleményt?
116Nem. Az ujságszerkesztők, vagy dolgozó társaik jól kigondolt eszméiket leteszik lapjaikba, azokat mások átveszik, s midőn így csinálják a közvéleményt, azt egyszersmind ki is jelentik. Mondják, hogy a háznak nem kell a közvéleményt csinálni, hanem követni. Engedelmet kérek, minden részletekben a ház is hivatva van arra, hogy a közvéleménynek irányt adjon és azt tisztázza. (Helyeslés.) Hallottam – és ez a választási adomák közé tartozik – hogy ezen országgyűlés kezdetén egy választó-községben föllépett egy kevésbbé művelt polgárember egy másik műveltnek ellenében, és nagy pártja volt. A legnagyobb érv, melyet maga mellett fölhozott, és mások is fölhoztak, az volt, hogy: «Ez a mi sorsunkbeli; ez, mivel népünkből való, tudja legjobban mi fáj nekünk: ezt küldjük az országgyűlésre.» És ez nagyon hatott, mig nem egy másik, ugyancsak a nép közül, azon észrevételt tette: «Igaz, hogy ez legjobban tudja, mi fáj nekünk, mert velünk érzi a bajt; hanem az a baj, hogy nem tudja elmondani, hogyan kell segíteni a bajon: válaszszunk tehát olyant, ki ezt tudja, és mi majd megmondjuk neki, hogy mi fáj nekünk.» (Derültség. Helyeslés.) A közvélemény a részletekben csak úgy képes tájékozódni, ha a tárgyat azok, kik abban jártasabbak, kifejtik és megvitatják. Én éppen azért azon nézetben sem osztozom, hogy a közvéleménynek kell megelőzni a mi működésünket. Engedelmet kérek, annak ezzel karöltve kell járnia: a mi működésünknek figyelmezni kell a közvélemény azon pontjaira, melyek átalánosak, kétségbevonhatatlanok és tiszták; azon pontjaira pedig, melyek részletekre vonatkoznak, ezekre nézve bizony nekünk vitatkozások által szükség tisztába hozni a közvéleményt.
Egyébiránt melyik részen legyen a közvélemény e pillanatban, azt nem kutatom. A most fenforgó kérdésre nézve, hogy működjék-e tovább a hatvanhetes bizottság, a közvélemény nem is nyilatkozott, és nincs is magával eziránt tisztában; és azt hiszem, magát ezen kérdést koránsem fogja oly fontosnak tartani, mint azt mi itt tartani látszunk. A magyarországi közvéleményről kettőt tartok bizonyosnak: egyik az, hogy az alkotmány teljes, tökéletes visszaállítását óhajtja;
másik, hogy óhajtja a becsületes kiegyenlítést, az ország jogainak, függetlenségének, önállásának fentartása mellett. (Átalános helyeslés.) Ez a két pont tisztán áll előttem; a többi egyes pontokra nézve azt hiszem, a közvélemény sem meg nem alakult, sem egyhamar megalakulni nem fog. E két pontra nézve fölteszem, hogy e házban nincs véleménykülönbség, mert valamennyien vissza akarjuk állíttatni az 117alkotmányt teljes épségében, valamennyien óhajtjuk a becsületes kiegyenlítést, az ország jogainak, függetlenségének fentartásával. E szerint tehát a közvélemény mindegyik mellett van. (Helyeslés.)
Nem szólok többet. (Halljuk!) Hű maradok azon kijelentésemhez, hogy nem fogom az egyes állításokat, melyek indítványom ellen fölhozattak, elemezni és czáfolni; és csak azon rövid szóval fejezem be előadásomat – mert fölöslegesnek látom elmondani, hogy saját indítványomat pártolom, – hogy a hol politikai élet van, a hol politikai nézetek merülnek föl, minél nehezebb a helyzet, minél fontosabb az ügy, annál szükségesebbek a politikai pártok. Álljunk tehát egymás ellenében mint politikai pártok, küzdjünk egymással a higgadt megfontolásnak minden fegyvereivel; de a szenvedélyesség és keserűség fegyverét ne használjuk, mert szenvedélyesség és keserűség egymás között félreértésekre vezet, a félreértések pedig növelik a szenvedélyességet és keserűséget. Ez az én véleményem. (Hosszas, élénk éljenzés.)
A képviselőház Tisza Kálmán indítványát névszerinti szavazás útján 227 szóval 107 ellen elvetette s Deák Ferencz indítványát fogadta el.
