DEMOKRATA-KÖRÖK.
DEMOKRATA-KÖRÖK.
Horváth Boldizsár «Emléktöredékek köz- és magánéletemből» czímű emlékirataiból a következőket bocsátotta e gyűjtemény szerkesztőjének rendelkezésére:
Nagy aggodalmat okozott a kormánynak 1868 elején a parlamenti pártok ama csoportja, a mely «szélsőbal» elnevezése alatt volt ismeretes s a mely akkor csak 13 főből állott, azzal a tervével, hogy országszerte demokrata-köröket létesít. E körök egymással szerves kapcsolatban hálózatkint vonták volna be az országot, s hivatásuk lett volna a pártnak újabb és újabb hiveket toborzani, az izgatást az országban állandóvá és folytonossá tenni, s az 1848-diki alkotmány visszaállításának és a demokratikus elvek terjesztésének czége alatti rendszeres hadjáratot indítani az alkotmány egyik kiegészítő alkatrészének, az 1867-diki kiegyezési törvényeknek megbuktatására. Aggodalmunkat növelte ama körülmény, hogy e mozgalomnak Kossuth is odakölcsönözte neve nimbusát. Helyzetünk igen kényessé, igen kritikussá vált. Egyrészről nem volt sem büntető törvénykönyvünk, sem pedig törvényünk az egyesülési jogról (fájdalom ez utóbbi maig sincs), másrészről nem titkolhattuk el magunk előtt, hogy mindemellett is kötelességünk megóvni az ország nyugalmát, s hogy e téren minden mulasztásért szigoru felelősséggel tartozunk. Egyszersmind tisztában voltunk az iránt, hogy ha szabad tért engedünk a demokrata-körök izgatásának, ha zsebre dugott kezekkel nézzük, mint korbácsolják fel újra a már-már lecsillapult szenvedélyeket, mint hozzák lázas állapotba az egész országot, lépésről-lépésre mint torlaszolják el előttünk a cselekvés útját: akkor éppen azon 348alkotásainkban leszünk megakadályozva, a melyek a legerősebb biztosítékot nyujtanának arra nézve, hogy a nagy föladatot, a mely szemeink előtt lebegett, Magyarországot reconstituálnunk nemcsak lehetetlenné nem teszi az 1867-diki közjogi alap, sőt hogy e tekintetben a nemzetnek e közjogi alapra nélkülözhetetlen szüksége van. Éreztük és láttuk, hogy közönyünk, tétlenségünk szemközt a szélsőbalpárt törekvéseivel nemcsak bennünket compromittálna, hanem – a mi súlyosabb – compromittálná magát a kiegyezés művét is.
E meggyőződés vezérelt bennünket, a mikor abban a miniszter-tanácsban, a mely e kérdéssel foglalkozott, egyhangúlag azt a határozatot hoztuk, hogy a demokrata-körök alakulását abban a keretben, a melyet a hozzánk fölterjesztett alapszabályok nekik adni akartak, országszerte be kell tiltanunk, e rendelet kibocsátásával és végrehajtásával az illető szakminisztert, vagyis a belügyminisztert bizván meg.
A minisztertanács – mint rendesen – éjfél után oszlott szét. Szokásunk szerint Eötvös, Mikó, Gorove és én az Albrecht-úton gyalog mentünk a lánczhidig, a hol a kocsik várakoztak ránk. Menetközben a minisztertanács határozatáról beszéltünk.
Eötvös azt mondá: «No, kiváncsi vagyok Béla rendeletére.» Wenckheim belügyminisztert értette.
«Nem lát az napvilágot addig, – jegyeztem meg én – míg az appellatorium forum helyben nem hagyja határozatunkat.»
«Micsoda appellatorium forum?» kérdé Eötvös.
«Hát az öreg úr», felelém. Így neveztük magunk között mindig Deák Ferenczet.
«Igazad van, – szólt Eötvös – no most még kiváncsibb vagyok.»
Jól ismertem báró Wenckheim Bélát. Tudtam, hogy az öreg úr beleegyezése nélkül nem mer semmiféle komolyabb lépést tenni, s hogy sietni fog megállapodásunkat vele közölni. Reggeli fél nyolczkor tehát már az «Angol királyné» szállodában voltam, a hol Deák Ferencz akkor a második emeleten a 72. sz. alatt lakott, szemben a «Vadászkürt» szállodával.
Kopogtatok... semmi hang.
Másodszor is kopogtatok... ugyanaz az eredmény.
Most bekiáltom nevemet. Erre halk mozgás támad a szobában, s néhány másodpercz mulva megnyílik előttem az ajtó, de b. Wenckheim Béla mintegy utamat állja s csak lassan ereszt be a nyíláson, oly czélból, hogy ideje legyen fülembe súgni e szavakat: «Éppen jókor jöttél, csaknem kivert az öreg úr.» A mint beléptem, Wenckheim mögöttem az ajtót azonnal ismét bezárta.
349Felöltőmet az ajtó melletti állványra akasztván, közeledem az öreg úr felé, a ki félig, ülő, félig fekvő helyzetben a pamlagot foglalta el; szájában – mint mindig – a «Cabanos» volt. Jó reggelt kivánok neki, mire azonban semmit nem felelt. Homlokát ránczba szedte, nagy szemöldökei még inkább neki borzadtak. Úgy éreztem magamat, mintha darázsfészekbe jutottam volna. Mindemellett összeszedtem bátorságomat s leültem a vele szemben álló karosszékbe, a melyet a pamlagtól egy asztal választott el, míg Wenckheim az asztal szegletén a másik karosszékben helyezkedett el.
Két-három percz telt el így csendben, szótlanul. Az a szélcsend volt ez, a mely a vihart megelőzni szokta. Elvégre is az öreg úr szakítá meg a hallgatást, s e kérdést intézte hozzám rideg, fagyasztó hangon: «Hát te micsoda véleményben vagy?»
Én ártatlannak szinlelvén magamat, ezzel az ellenkérdéssel feleltem «Miféle ügyben?»
«Hát a demokrata-körök ügyében» dörgé az öreg úr.
«Abban a véleményben vagyok, a melyben az egész minisztertanács», válaszolám nyugodt, szelid hangon.
Most azonban kitört a vihar.
«No hát, te is szép legény vagy – mondá fölháborodva az öreg úr – kezet foghattok egymással. Mondhatom, gyönyörű alkotmányos miniszterek vagytok egytől-egyig. Hát hol vettétek a törvényt, a mely feljogosít benneteket a demokrata-körök betiltására?!»
Alig ismerte valaki az öreg urat jobban, mint én. Hosszas tapasztalásból tanultam meg, hogy bármily erős volt meggyőződése, de konok nem volt, s az érvek elől nem zárkózott el soha. Megkiséreltem tehát ezúttal is szerencsémet.
«Ha mindenre törvényeink volnának, – válaszolám – akkor könnyű volna ezt az országot kormányozni; de a baj éppen az, hogy törvényeink minden téren hiányzanak: unfertige Zustände, mint a német mondja és mi mindemellett felelősek vagyunk az ország nyugalmáért. Ily nehéz helyzetben mindent merek tenni, a mit motiválni tudok, ellenben semmit, a mire nem találok motivumot.»
«Hát mik azok a motivumok?» kérdé, de hanghordozása már egy skálával alább szállt.
Ekkor kifejtettem érveimet.
Az öreg úr arcza ezalatt fokról-fokra veszített szigorából. Nyugodtan végig hallgatott s aztán mondá:
«Nem elég ezt elmondani magunk között, a rendeletbe is föl kell venni a motivumokat.»
350«Azt hiszem, – s itt Wenckheimre czéloztam, a ki egy kukkot sem mert szólani s úgy ült ott a zsölyeszékében, mintha odaszegezték volna – e tekintetben a rendelet sorsa a legjobb kezekbe van letéve, s az én tisztelt kollegám a maga föladatát a lehető legjobban fogja megoldani.»
«Ne beszélj, – vágott közbe az öreg úr – hanem formulázz», s erre egy ív papirt s egy irónt dobott elém, a miből asztalán mindig legalább egy tuczat hevert.
Mit tehettem: a szentlelket hívtam magamban segítségül s formulázni kezdtem.
Még csak a harmadik alinea végén voltam, mikor az öreg úr rám kiáltott:
«Hát mit irtál?»
«Még nem végeztem be.»
«Mindegy, olvasd fel, a mi készen van.»
Felolvastam.
«Hogyan szól az utolsó mondat? olvasd fel még egyszer.»
Ezt is teljesítém.
Nem azt, – dörögte ismét az öreg úr – hanem, a mi előtte van.»
Felolvasom most az utolsó előtti mondatot.
«No hát folytasd», felelé.
Akarom a formulázást folytatni, de legnagyobb meglepetésemre a szót ő veszi át, s a rendelet hátralevő részét egész végig ő diktálja le.
A rendeletnek tehát körülbelül egyharmada az enyém, másik kétharmada pedig az öreg úr műve.
Ez genezise ama rendeletnek, a melylyel a demokrata-körök szervezését betiltottuk, s a melynek tartalma a következő:
434. R./b. m. Magyar kir. Belügyminiszter.
Pest szabad kir. város közönségének.
A Budapesten alakulni kivánó «Demokrata-Kör» nevében Vidats János által bemutatott s a városi tanácsnak f. évi január hó 7-dikén 218. sz. alatt kelt jelentésével ide fölterjesztett alapszabályok 3. §-ában a tervezett kör egyik czéljául az 1848-dik évi alkotmány visszaállítása tűzetvén ki, ez az által indokoltatik, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség elveinek továbbfejlesztése más alapon nem remélhető.
Midőn a 3. §. az a 1848-diki teljes alkotmányt» ez okból hangsúlyozza, téves fölfogásból kiindulva, a tényleg fönálló törvényes alkotmánytól megtagadja azon képességet, hogy uralma alatt az említettem elvek továbbfejlesztethessenek, és a tervezett kör működési alapját és czélját oly téren 351keresi, mely a hatályban levő törvények, a létező alkotmány határvonalán kívül esik.
Minthogy az ország alkotmánya nem egyik vagy másik törvényben, hanem a fönálló törvények összeségében fekszik; minthogy az 1867-dik évben létrejött kiegyezés a nemzetnek szintoly alaptörvényét képezi, mint a pragmatica sanctio, s mindazon törvényeink, a melyek az ország közjogát szabályozzák;
Végre, minthogy a miniszterium eskü és felelősség terhe alatt kötelezve van arra, hogy a létező alkotmányt, a fönálló törvények összegét, a melyeket módosítani csak a törvényhozás van följogosítva, megtartani s mások által megtartatni fogja:
Ugyanazért oly organisált s az egész országra hálózatképpen kiterjeszteni szándékolt, tisztán vagy főleg politikai klubokat, a melyeknek nyiltan bevallott, de eddigi tettleges működésükben is félreismerhetetlenül látható czélja az országnak egyik alaptörvénye ellen van irányozva, helyben nem hagyhat, sőt meg sem tűrhet.
A felterjesztett alapszabályokat tehát ·/· alatt oly meghagyással küldöm vissza a város közönségének, miszerint azokat az illetőknek kézhez szolgáltassa s őket tudósítsa, hogy miután ezen alapszabályokban, különösen azok 3. §-ában az 1867-dik évi alaptörvények nemcsak az 1848-diki törvényekkel, hanem a szabadság, egyenlőség és testvériség elveivel oly ellentétbe állíttatnak, mintha ezen elveknek továbbfejlesztése a létező alkotmányos alapon lehetetlenné válnék; miután a programmban a fönálló alkotmány s annak egyik lényeges alaptörvénye ellen úgy egyesületi, valamint társadalmi úton oly izgatás irányoztatik, a mely sajnálatos eszmezavarra s továbbfejlődésében forradalomszerű kicsapongásokra is vezethetne, a mint hogy ez, fájdalom, máris tényleges tüntetésekben nyilatkozott, a mit pedig sem a kormány meg nem engedhet, sem a nép nem akarhat: a pesti demokrata-körnek alakulása az alapszabályok alapján nem engedélyezhető.
Egyuttal a város közönségét komolyan fölhivom, hogy a tervezett körnek működését szigorúan tiltsa be mindaddig, a míg a módosítandó s ide fölterjesztendő alapszabályok – mire nézve a szándékba vett egylet tagjainak egy összejövetele engedélyezendő – a kormány helybenhagyását meg nem nyerik, e helybenhagyás csak akkor lévén várható, ha az alapszabályokban mindaz, a mi a fönálló törvények, az ország alkotmánya ellen van irányozva, gondosan mellőzve lesz.
A minisztertanács határozatából Budán, 1868. évi márczius hó 3-dikán.
B. Wenckheim Béla s. k.
