LÓNYAY KÜLDÖTTJE P.-SZT-LÁSZLÓN, S DEÁK LEVELE AZ ÁLLAMADÓSSÁG TÁRGYÁBAN.
LÓNYAY KÜLDÖTTJE P.-SZT-LÁSZLÓN, S DEÁK LEVELE AZ ÁLLAMADÓSSÁG TÁRGYÁBAN.
Lónyay Menyhért – a mint fennebb közölt naplójában említi – 1867. szeptember 12-dikén Halász pénzügyminiszteri fogalmazóval levelet küldött Deáknak. Halász Imre Puszta-Szt-Lászlón tett látogatását megirta a «Deák-Album» czimű emlékkönyvben, s közleményét a következő alakban bocsátotta e gyűjtemény szerkesztőjének rendelkezésére:
224Az 1867-diki év nyarát nagyobbrészt Bécsben töltöttem, mint miniszteri fogalmazó, Lónyay Menyhért akkori pénzügyminiszter oldala mellett, ki akkor a quóta-deputatiók tárgyalásai s ezekkel kapcsolatosan a Magyarország államadóssági járulékának megállapítása iránt folytatott tanácskozások miatt állandóan az osztrák fővárosban időzött. Ugyanez alkalommal állapíttattak meg az indirect adókra vonatkozó szerződések, s készíttetett elő a később megkötött vám- és kereskedelmi szövetség.
Lázas tevékenység napjai voltak ezek. A volt magyar udvari kanczellária ódon palotája, hol az ő felsége oldala melletti miniszterium székel, s melyet a régi traditiókhoz s kifejezésekhez szivósan ragaszkodó bécsi nép még ma is «Hofkanzleiministerium»-nak nevez, megifjodni látszott a pezsgő élettől, mely ekkor itt, habár csak ideiglenesen, fölütötte sátorát.
A kettős palota első emeletének tágas helyiségei a Bécsben időző magyar kormányférfiak szállásai s fogadótermei voltak. A második emeleti szobák a «minorum gentium» egyéniségeknek, a folyton Bécsbe föl s onnét vissza Pestre utazó miniszteri s osztálytanácsosok, titkárok, fogalmazók seregének szolgáltak ideiglenes tanyául. A bank-utcza aristokratikus csendjét minduntalan a palota elé érkező, vagy innét induló fogatok robogása verte föl; a kapus csengetyűje régóta nem jelzett annyi «excellentiás» látogatót, mint ezidőben. Miniszterek, titkos tanácsosok, szemüveges öreg bureaukraták, gravitásos deputatusok jártak föl s alá a széles lépcsőkön, az előtermekben kandi bécsi ujságirók várakoztak nem ritkán egy-egy sok dolgú pénzember társaságában, kinek türelmetlen arczán olvasni lehetett, hogy rá nézve «time is money», ellentétben az ajtónállóval, kinek unatkozó arczvonásai azt tanusították, hogy ideje ugyan borzasztó sok van, bár az idő angol æquivalensének nem nagy bőségével rendelkezik.
A magyar kormánypalota az osztrák fővárosban úgy tünt föl, mint egy sziget a német tenger közepében, s a benne nyüzsgő, akkor még túlnyomólag magyarnadrágos, vagy legalább attilás kis magyar colonia festői képet nyujtott a cylinderes és frakkos világ közepette. A napok nyomasztó várakozás és élénk emotiók ellentétei közt teltek; néha mintha megakadt volna a tárgyalások kereke; aztán voltak pillanatok, midőn már-már meghiusultnak látszott a pénzügyi kiegyezkedés lehetősége. De erős volt mindnyájunkban a hit, hogy miután a kiegyezés közjogi része sikerült, pénzügyi nehézségeken nem fog zátonyra jutni a magyar államiságnak csak az imént tengerre bocsátott szerény hajója. Biztunk a magyar nemzet jó geniusában, a helyzet parancsoló kényszerűségében, a már megkoronázott királyban, a kiről tudtuk, hogy akarja a kiegyezést.
Szeptember első napjaiban közel látszott megoldásához a gordiusi 225csomó. Úgy hittük, hogy Lónyaynak sikerült megtalálni az államadósságokra nézve a helyes megoldási alapot. Egy zárt ülésben előadta erre vonatkozó nézeteit. De a végleges eldöntés előtt óhajtotta kinyerni a többség vezérének, Deák Ferencznek beleegyezését is. Egy délután magához hivatott s kezembe adva egy jókora iratcsomagot, mely az illető okmányokat s operatumot foglalta magában s egy Deák Ferenczhez intézett magánlevelet, tudtomra adta, hogy még aznap este indulnom kell Puszta-Szent-Lászlóra, Deák Ferenczhez, s negyvennyolcz óra mulva ismét Bécsben kell lennem, hogy a nagy hazafi véleményét még a tartandó döntő ülés előtt a magyar pénzügyminiszternek meghozhassam.
Csekélynek látszott ugyan előttem annak valószinüsége, hogy Deák Ferencz ily rögtön valami határozott véleményt mondjon oly kérdésben, mely fölött mások, avatott szakemberek, hónapokon át törték fejöket; de azért örvendettem, hogy alkalmam nyilik személyesen láthatnom a legnagyobb élő magyar államférfiut egyszerű falusi magányában, rokonai családias körében.
Másnap délben Zala-Egerszegen voltam, s innét kocsin indultam a pár órányira fekvő Puszta-Szent-Lászlóra. A kies fekvésű, de primitiv építkezésű helység végéhez érve, kérdeztem kocsisomtól, oda tud-e egyenesen hajtani annak az urnak a házához, a kinél Deák Ferencz jelenleg lakik – sógorának neve hirtelen nem jutott eszembe – mire a kocsis némi büszkeséggel adta tudtomra, hogy biz' ő nagyon jól ismeri az Oszterhueber uraság lakását, kinél Deák Ferencz látogatóban időzik.
Csakhamar előtünt az elég tágas, de rendkívül egyszerű földszintes falusi urilak, néhány ölnyire beljebb építve az utczától. Elől kissé rozzant léczkerítés, ugyanily kapuval, mely, mintegy várva a vendéget, sarkig tárva állott, tág pillantást engedve a terjedelmes udvarba, melynek díszét néhány facsoport, keretét a hátrább elterülő gazdasági épületek képezték. Kocsisom biztos hajtással kanyarodott be a korlát nélküli kis hidon át a tágas udvarba.
A lakház udvar felőli oldalán oszlopos «ambitus» futott végig. Még kocsim meg sem állott s már nyilni láttam az egyik ajtót, s előttem állott Deák Ferencz. Lehet, hogy esetleg történt kijövetele, de lehet, hogy az ablakon át egy előtte ismeretlen egyén érkezését látva, maga jött fogadni az új vendéget.
Magamat bemutatva, röviden előadtam jövetelem czélját, miközben Deák Ferencz barátságosan ugyanazon szobába vezetett, melyből az imént kijönni láttam; az elősiető cselédség ugyanoda helyezte utitáskámat, s az öreg úr, – mindjárt az első látásra a régi jó magyaros «kedves uramöcsém» 226czímmel, – fölszólított, hogy tegyem magamat otthonias kényelembe. Küldetésem tárgyáról egyelőre nem beszélt, hanem – délután mintegy 3 óra lévén – első kérdése az volt, hogy vajjon ebédeltem-e már? Megköszöntem a szives figyelmet, mire az öreg úr fekete kávét hozatott számomra s historikussá vált kabanoszaiból kinált meg.
Azután azt jegyezte meg, hogy éppen jókor jöttem, mert ha egy nappal később jöttem volna, nem találtam volna otthon. «Holnap – úgymond – utazom Pestre, hol Széll Kálmán tartja esküvőjét Vörösmarty Ilonával, gyámleányommal.» Kérdezte tőlem, ismerem-e Széll Kálmánt? (akkor Széll kevéssé ismert fiatal ember volt), mire azt válaszolám, hogy igenis ismerem, hisz a jogot egyidőben végeztük a pesti egyetemen. Hozzátevém, hogy Széll Kálmánt az egyetemen úgy ismertem, mint igen komoly, majdnem zárkózott természetű fiatal embert, ki nem igen érdeklődött kortársai frivol mulatságai iránt, de szorgalmasan látogatta az előadásokat és sokat tanult nemcsak az egyetemi tantárgyakból, hanem ezeken kívül is. Láttam, mily jól esett az öreg urnak, hogy egy teljesen pártatlan egyéntől ily kedvező véleményt hallhat a fiatal vőlegényről.
Én az egyik ablak közelében egy kis asztalnál, az öreg úr velem szemben egy ódon, kényelmes bőrkanapén foglalt helyet, s miután egy percz alatt átfutotta a Lónyay által írt magánlevelet, beszélgetni kezdett velem a Bécsben történő dolgok némely részleteiről.
Időközben a tulajdonképpeni házigazda, Deák sógora Oszterhueber, s ennek nővére is, özvegy Hertelendyné, ki Oszterhueberné, szül. Deák Klára elhalálozása után testvére háztartását vezette, átjöttek az ebédlőből, a hol, úgy látszik, éppen jöttömkor ért véget az ebéd; Deák bemutatott nekik s ők a legszivesebb vendégszeretettel fogadtak s a társalgás további folyamában ők is élénk részt vettek.
Ma is mintha előttem állna e két typikus alak. Oszterhueber, németes hangzású neve daczára, valódi mintaképe az egyszerű, tősgyökeres, a közügyek iránt élénken érdeklődő, középbirtokú falusi magyar nemesembernek a «régi jó táblabirák» fajából. Huga középtermetű, kissé gyengéd, hajlott alak, jellemzetes arcz, ily korban szokatlan élénkségű kifejezéssel a mozdulatokban s beszédben. Nem tudtam, hogy Oszterhueber özvegyen maradt, s a tisztes matróna arczvonásaiban kerestem a Deák Ferenczczel való közeli vérrokonság kinyomatát; de természetesen eredménytelenül. Azt azonban első tekintetre láttam, hogy igen okos és igen jó asszonynyal állok szemben. Túláradó szivessége és minden affectatiótól ment vendégszeretete képes volt a látogatóra nézve egy percz alatt «otthon»-ná varázsolni e kedves házikört.
227A nem negélyzett, hanem ez ős magyar talajon a magyar életből fakadt patriarchalis vendégszeretet légkörével vett körül Deák Ferencznek sógora és ennek testvére engem is, az ismeretlent, a soha nem látottat s a soha többé nem látandót. Hogy az öreg urnak időt engedjünk az általam hozott politikai okmányok átolvasására, át akartunk vonulni a másik szobába; úgy gondolom, hogy a szoba, melyben voltunk, Deáknak rendesen dolgozó-szobául szolgált. De az öreg úr, mintha a majoritás alkotmányos elvének akart volna hódolni, nem engedett távoznunk, hanem hármunkat otthagyott s maga ment át a szomszédos lakosztályba. Ott maradtam a két öreg társaságában s huzamos ideig jóizüen beszélgettünk. Az öreg Oszterhueber kedélyesen emlegette a multakat, beszélt fiatal éveiről, a megye viszonyairól a jelenben s multban. Panaszkodott a szélsőbal izgatásai ellen, melyek akkoriban országszerte, s Zalában nem legkisebb mértékben, kivált Kossuthnak akkoriban közzétett levele folytán, magas hullámokat vertek, s melyekben néha nagy gyöngédtelenség nyilvánult sógora irányában is.
Nem emlékszem már pontosan, mennyi időt tölthettem a két tisztes öreg társaságában, csak azt tudom, hogy igen jól éreztem magamat velök, s lehetetlen volt azon rendkívüli kegyeletet, melylyel ők Deák Ferencz iránt viseltettek, viszont ő irántuk nem éreznem. Soha sem fogom feledni e két tiszteletreméltó, egyszerűen nemes alakot. Galambősz volt mindakettő, jól túl lehettek a hetvenen.
Nemsokára több vendég érkezett a házhoz. Nem emlékszem már neveikre. Fiatal férfiak s asszonyok voltak a környékről, ha nem csalódom, többnyire rokonok. Az antik egyszerűséggel butorzott dolgozó-szoba szalonná alakult át. Ide gyülekeztek a vendégek, alkalmasint nem akarták a félre vonult Deák Ferenczet komoly munkájában háborgatni. De alig hatolt el a fiatal társaság élénk zaja az öreg úrhoz, csakhamar maga jött, hogy a társaságban részt vegyen. A kényelmes bőrkanapéra telepedve, központját képezte a vidám társaságnak, melyben ő volt a legderültebb s ő mulattatta, megnyitva adomáinak kimeríthetetlen tárházát, az egész kis kört. Majd egyik-másik fiatal asszonynyal kezdett ingerkedni, s ha ezek «urambátyám» valami megjegyzésére úgy tettek, mintha kissé neheztelnének, akkor ismét elővett egy a szóban forgó tárgyhoz illő adomát, mely kellemesen simította el a látszólagos kis zivatart s megnevettette a jelenlevőket. Az adomák, melyeket Deák ez alkalommal elmondott, mind oly alakban voltak előadva, mint saját élményei. Nem lehetetlen azonban, hogy e rendkívüli szellemben egy neme lakozott a kimeríthetetlen költői erőnek, s hogy az adomák egy része nemcsak a formára, hanem a tartalomra nézve is saját bámulatos humorának teremtménye volt, mely gazdag forráskint 228ömledezve, félig öntudatlanul ad hoc alkotott új meg új tarka képeket, a melyeknek kétszeres actualitásuk – az egyik, hogy a fenforgó esetre illettek, a másik, hogy Deák saját élményeiből látszottak merítve lenni, – fokozott ingert kölcsönzött.
Én, inkább vágyva hallani, mint hallatni, majdnem kizárólag néma tanuja voltam az érdekes társalgásnak, melynek fonalát maga Deák Ferencz vezette.
Az öreg Oszterhueber valami rendkívül «komoly» embernek tarthatott, mert nyilván azon hitben, hogy az adomák és élczek untatnak, mellém ülve politikai és megyei dolgokról igyekezett velem társalogni, a mi nem igen sikerült, mert figyelmem nagyobbrésze folytonosan a «plenum»-ra illetőleg Deák Ferenczre volt irányozva, s csak egy részét szentelhettem a Deák sógorával való csendes beszélgetésnek.
Esteledni kezdett, nekem másnap délután öt órakor Bécsben kellett lennem. Kijelentettem távozási szándékomat. A háziasszony, utalva a nagy sietséggel megtett utazás még ki nem pihent fáradalmaira, tartóztatott, hogy maradjak házuknál éjszakára. Nehéz volt ellentállani a majdnem anyai jóakaratnak, mely a derék matróna szemeiből felém sugárzott, s melylyel velem elhitetni akarta, hogy ha hajnalban jókor indulok, kellő időben ott lehetek a vasuti állomásnál. Szorosan véve, igaza volt, de előttem viszont világos volt, hogy az éjfélutáni órákban való távozásom aligha megeshetnék a háziak nyugalmának némi háborítása nélkül. Utalva arra, hogy pontos megérkezésemet Bécsben semmi áron koczkáztatnom nem szabad, ragaszkodtam távozási szándékomhoz. Az öreg Oszterhueber támogatta testvérét a marasztásban, Deák Ferencz azonban végre is pár szóval pártomra állott. Iróasztalához ülve, néhány percz alatt megirta a választ a pénzügyminiszter magánlevelére. Azután maga is kikisért a folyosóra s kezét nyujtva azt mondá: «Mondja meg Lónyaynak szóval is, a mit neki levelemben megirok, hogy ily nagyfontosságú bonyolult ügyben ily rögtön véleményt nem koczkáztathatok. Ott vannak Bécsben többen, a kik a dologhoz értenek, ott van Csengery s mások, fontolják meg a dolgot együtt jól, s cselekedjenek belátásuk szerint.»
Pár másodpercz még s a kocsi kirobogott velem az egyszerű barátságos ház udvarából, melynek falai közt a nagy hazafi Cincinnatuskint idylli csendben tölté pihenő napjait. Mire a szabadba kiértem, már az esti szürkület borongott a halmok és völgyek fölött, fülembe a hazatérő nyájak távoli kolompja csendült, belevegyülve a gyönyörű nyári est enyhe szellőibe, lelkemmel pedig a látottak, hallottak és tapasztaltak nyájas képei játszadoztak, mélyen belevésődve emlékezetembe. Egy szokatlan boldogító nyugalom 229érzete bocsátkozott le kedélyemre. A gyönyör volt ez, melyet mindenkor annak tudata nyujt, hogy egy szép emlékkel gazdagabbak lettünk.
Deák Ferencz levele Lónyayhoz így szól:
Puszta-Szt-Lászlón, 1867. szeptember 13-dikán.
Tisztelt Barátom!
A kiegyenlítés létrejöttét senki nem óhajtja inkább, mint én. Szükséges ez nekünk is, a birodalomnak is.
Tudom, hogy a kiegyenlítés áldozatokat vesz igénybe, mik talán fölötte terhesek is lesznek. Meddig lehet e részben menni, azt Te barátom, mint kiválólag szakértő, ki az adatokat bírod és az országot ismered, a legbiztosabban megitélheted. Én nem vagyok szakember, s itéletet sok megfontolás után tudnék talán mondani; most rögtön csak átalános kifejezésben szólhatok, hogy a méltányosság tekintetén felül az is figyelembe veendő, hogy mit birunk el.
Leveledből is újra meggyőződtem, hogy reductio nélkül alig boldogulunk, s ennek előbb-utóbb be kell következni. Mikor lesz erre az alkalmas időpont, azt nem én itt, hanem ti magatok itélhetitek meg. Én csak attól tartok, hogy a deficit melletti gazdálkodás, ha csak ideiglenesen is, mind nálunk, mind a birodalmi tanácsnál nagy ellenszegülésre talál.
A quótára nézve a 30% azért fogna kellemetlen meglepetést okozni, mert az emberek már beleélték magukat a 28 1/2 p.-centbe. Ez azonban talán nem fog eldöntő akadályt előidézni, mert a kiegyenlítésnek meg kell, úgy hiszem, történni, hacsak lehető, s ez az 1 1/2 p.-cent nem fogja lehetetlenné tenni.
Előre látom, hogy levelemre azt mondod, hogy ez a te kérdésedre nem foglal magában határozott feleletet. Ez talán igaz, de oka egyedül az, hogy nem vagyok annyira szakavatott, hogy ily fontos, ily nehéz kérdést azonnal egyszerre, hosszasabb tanulmányozás nélkül, tisztán megértve, arra határozott véleményt mondhassak.
Te magad ismered az ügyet legjobban, s ott van Csengery, ki szintén sok előismerettel bir, ott vannak többen, kiknek szava megnyugtatóbb lehet, mint az én rögtön kimondott véleményem. Megcsalnálak, ha komoly arczczal, komolyan véleményt mondanék, melyre nézve még magam sem volnék tisztában.
Holnap indulok Pestre. Köszönöm szíves közlésedet. Isten áldjon. Szíves tisztelettel hű barátod
Deák Ferencz.
