A HOSSZÚ HÁBORÚ ÉS A SEVERUS-KORI MEGÚJULÁS
A HOSSZÚ HÁBORÚ ÉS A SEVERUS-KORI MEGÚJULÁS
A 2. század közepétől az északnyugatról délkelet felé tartó gót vándorlás a birodalom határain, a Kárpát-medence északi felében élő népeknél, a markomannoknál, a kvádoknál, a jazigoknál, kosztobókoknál eleinte nyugtalanságot, majd háborús feszültséget, végül másfél évtizedig tartó súlyos háborút okozott. Az új hazát kereső germán törzsek (gótok, langobardok, vandálok) a birodalom északi határán élő népek lakhelyét és viszonylagos nyugalmát fenyegették. Az utóbbiak elmenekülésének-elköltözésének pedig a birodalmat falként lezáró határ útját állta. Ezek a népek már régóta éltek a birodalom szomszédságában, és Rómával az időnkénti kisebb háborúk ellenére mind a maguk, mind Róma számára kedvező kapcsolatot, és – bár 67egyoldalú – szövetséges viszonyt alakítottak ki. A feltételeket természetesen az erősebbik fél, Róma diktálta. A római segítség elsősorban rendszeres vagy időszakos pénzküldeményekből állt. Ennek fejében a barbárok esetenként fegyveres támogatást adtak. A birodalom célja az volt, hogy e népeket egyenként érintő szövetséges rendszer kialakításával kézben tartsa a kezdeményezést, és így akadályozza meg, ahogy azok összefogva támadhassák meg a birodalmat. A közel két évszázados politika eredményeként a birodalom határain túl széles sávban élő népek már igazi veszélyt nem jelentettek. Egymás közti ellenségeskedéseik során Rómától vártak segítséget vagy megoldást. A döntőbírói szerep kialakulásának a következménye volt, hogy még a határokon túli elvándorlás vagy új, szintén birodalmon kívüli lakóhely választása esetében is Róma hozzájárulását kérték.
A Duna-vidék biztonságát meggyengítette, hogy i. sz. 162-ben Marcus Aurelius császár az előző évben kitört parthus háború miatt csapatokat volt kénytelen elvonni a határtartományokból és Daciából is. A harcok a Kárpát-medencében azonban csak néhány évvel később robbantak ki: nagy érdeme volt ebben a helytartók ügyes politikájának, akik tárgyalásokkal késleltetni tudták a konfliktus háborúba torkollását. A sorozatos tárgyalások azonban azt is bizonyítják, hogy a határ mentén élők nem törekedtek háborúra, hanem a szövetségi kapcsolatra hivatkozva ismételt követségekkel ostromolták Rómát segítségért vagy azért, hogy adjanak a számukra új lakhelyet: fogadják be őket a birodalomba. A markomannok és a szarmaták esetében saját lakóhelyükön való védelmük, tehát lakóhelyük tartománnyá alakításának a terve is felmerült azután a háború során. Valószínűleg azonban Róma nem tudott vagy nem akart segítséget adni, ezért a tárgyalások elhúzódása, kéréseik megtagadása miatt a barbárok összefogva végül háborút indítottak. Az első támadók azonban mégsem ők, hanem a frissen érkezett germánok, a langobardok és obiuszok voltak, akik rátörtek Pannoniára. A birodalom szerencséjére a harcok csak akkor lángoltak fel a teljes dunai fronton, amikor 167-ben az expedíciós hadsereg – igaz, súlyos pestisjárványt hozva magával – már visszaérkezett Keletről.
Észak-Daciában a háború kirobbanását az i. sz. 167-ben záródó tibódi (Tibodu) éremkincs, valamint az elrejtett viasztáblákon olvasható legkésőbbi dátum (i. sz. 167. május 29) 167 utánra keltezi. Ezeket tulajdonosaik az ellenséges támadás hírére rejtették el. A háború kitörésével egyidőben közigazgatási és katonai változtatásokat hajtottak végre Daciában. Az adatok nem elegendők ahhoz, hogy a rövid, hároméves időszakon belül a változások időrendjét meg lehessen határozni. Az intézkedéseket a háborús válsághelyzetben rendelték el, ezért kevésbé várható, hogy az állandó megoldást már a háború első éveiben sikerült megtalálni. A 167. év második felében vagy a következő évben a parthus hadjáratból Troesmisbe hazatért legiót, a V Macedonicát Daciába vezényelték: tábora Potaissa (Torda) lett. Észak-daciai 68elhelyezése mutatja, hogy a katonai vezetés most már Erdélyben számított elsősorban támadásokra. Ugyanekkor, 167 és 170 között módosult Dacia közigazgatási beosztása. A korábbi praetori rangú helytartó helyett azután ismét magasabb rangú, konzulságot viselt szenátor került a két legiós tartomány élére. A három résztartomány vezetését szorosabbra fogták. Egyetlen közös helytartó alá kerültek, akinek a hivatali címe ezután: legatus Augusti pro praetore Daciarum trium (a három Dacia helytartója) lett. A résztartományok alárendelt lovagrendű procuratorai csupán a gazdasági feladatokat látták el. Egyúttal megváltozott a tartományok neve is: Superiort Apulensisnek, Inferiort pedig (egy még azonosíthatatlan településről) Malvensisnek nevezték. Követték tehát Dacia Porolissensis névadásának a példáját: a tartományokat egységesen egy-egy városról nevezték el. Felmerült az a lehetőség is, hogy a közigazgatási változás és a névváltoztatás egyúttal nagyobb területi átalakítással járt: ez nincsen bizonyítva. Az azonban kétségtelen, hogy a potaissai legióstábort Dacia Apulensishez csatolták. A tartománynevek azonos átalakítása természetes velejárója és kifejezése volt annak, hogy ezek után mindhárom daciai provincia azonos minőségben egy közös helytartó alá tartozik. A névváltozás önmagában nem indokolja a nagyobb területi átalakítást.
A haditevékenység is ekkor, 167–170 között tetőzött. A pusztító járvány ellenére Marcus Aurelius és Lucius Verus caesar a dunai tartományokba utazott; az utóbbi valószínűleg a moesiai és a daciai frontokra. Különösen nehéz volt Dacia helyzete: hosszú határszakaszán három oldalról kellett védekeznie. A barbár betörések a két szomszédos Moesiát nagymértékben sújtották: a támadásokat Dacia nem tudta feltartóztatni. A felsőbb katonai vezetés több tehetséges katonát küldött helytartónak és procuratornak a dunai tartományokba: közülük néhányan a harctéren estek el, így M. Claudius Fronto, aki 167-ben Moesia Superior helytartója volt. Szükségessé vált Dacia nyugati frontjának és Moesia Superiornak az egyesítése a Bánságon át támadó jazigok megfékezésére, hogy a helytartó összehangoltan, egy kézből tudja irányítani mindkét provincia haderejét. Fronto 168-ban egyidejűleg volt Moesia Superior és Dacia Apulensis helytartója. Rövidesen azonban a Tres Daciae élére nevezték ki. Majd amikor a moesia superiorbeli seregek vereséget szenvedtek, és az újonnan kinevezett helytartó elesett, Moesia Superiort is Daciához csatolták. A koncentrált szarmata és germán betörés miatt a harctéri helyzet válságosra fordult: Fronto, „miután sikeres csatákat vívott a germánokkal és a jazigokkal, bátran harcolva az államért, elesett” – ezt hirdeti Rómában, a Traianus-forumon felállított szobrának a felirata (CIL VI, 1377). Érdemei elismeréséül tiszteletére Sarmizegethusában is feliratot állítottak (CIL III, 1457). A várost fenyegető veszélyről szól egy másik felirat, amelyet szövege szerint Marcus Aureliusnak emeltek, mert a várost, amikor nagy veszélyben volt, a csapatok felmentették (CIL III, 7969).
69Amíg Észak- és Nyugat-Daciában keményen csatáztak, a keleti arcvonalról nincsenek értesüléseink. Valószínűleg nagyobb harcokat nem vívtak, mert az ellenséges főcsapás dél felé irányult. A kosztobókok és a szarmaták, kikerülve Daciát, feldúlták Moesia Inferiort, és Achaiáig nyomultak délre; kifosztották az eleusisi szent helyeket. Végül Cornelius Clemens consularis el dux trium Daciarum a vandálok egyik törzse, az aszdingok (hasdingi) felhasználásával győzte le őket 171-ben vagy 172-ben (Cassius Dio LXXI, 12,1). Ez már a kibontakozást jelzi a háborús válságból: a birodalom diplomáciai eszközökkel igyekezett célt érni. Hasonlóképpen: „egy szomszédos törzsfőnököt, Tarbust, aki Daciába ment évi pénzjáradékot követelni, és háborúval fenyegetőzött, ha nem kapja” meg (Cassius Dio LXXI, 11), Róma szövetségesei fékeztek meg. Egyes népcsoportokat ekkor már befogadtak a birodalomba: ezek Pannonia, Moesia, Germania mellett Daciában is letelepedhettek: e tény jól mutatja a háborúzó barbárok betelepedési igényét. A következő években az eseményeket a rómaiak hadműveletei határozták meg: ekkor az ellenséget már saját területén győzték le. A jazigok a békekötéskor százezer hadifoglyot adtak vissza a rómaiaknak. Később Marcus megengedte nekik, hogy Dacián keresztül kapcsolatot tarthassanak a keleten élő roxolánokkal, valahányszor ezt a tartomány helytartója megengedi (Cassius Dio LXXI, 19,1–2).
Harcoltak még Daciától északra is, és ezekben a harcokban az egyik moesia inferiorbeli legiót, a I Italicát is bevetették. 180 körül Marcus fia, Commodus császár hadat vezetett a Dacia északi előterében élő népek, elsősorban a búrok (buri) ellen. A hadjárat eredménnyel járt: „…mivel a búrok nagyon kimerültek, szerződést kötöttek velük, [Commodus] túszokat szedett tőlük, és a náluk levő 15 ezer hadifoglyot magával vitte. Esküvel kényszerítette a többieket, hogy sem letelepedni nem fognak a Dacia határain kívül eső 40 stadionnyi sávban, sem pedig legeltetni. Sabinianus pedig a határokon kívül élő dákok közül 12 ezernek felajánlotta…, hogy valamennyien földet kapnak majd a mi Daciánkban” (Cassius Dio LXXII, 3; Vettius Sabinianus Dacia helytartója volt).
A hosszú háború végére Róma ismét helyreállította a szövetséges kapcsolatokat a birodalom határain. Dacia északi előterében azonban már megjelentek és letelepedtek a germánok. A harcok később ismét fellángoltak. Commodus életrajza csak szűkszavúan említi, hogy a szabad dákokat legyőzték. Ezeket a harcokat – mint másokat is – a szakaszosan a Fekete-tenger felé költöző gótok érkezése indokolja. A Kárpátoktól keletre, Ukrajnában számos elrejtett éremkincs árulkodik a feszült helyzetről. A gótok nyomására mozgásba hozott népek ismételten harcba bocsátkoztak a rómaiakkal. Dacia északnyugati és nyugati határán azonban nyugalom volt. Bizonyítja ezt a rómaiak és a szarmaták között megélénkült kereskedelem – melyet Marcus Aurelius rendelkezése tett lehetővé –, és bizonyítják a szarmata–jazig területen előkerülő római exportáruk, pénzek is.
70A másfél évtizedes háborúk, a pestis, a katonai védelem elégtelensége, a városi autonómiák más tartományoknál lassúbb kiépítése Commodus uralkodása alatt nyugtalanságokat és megmozdulásokat idézett elő a tartományi lakosság körében. A császár életrajza röviden szól erről. A 180-as évek közepén Daciában is fellázadtak a provinciálisok. A részletek ismeretlenek (SHA, vita Commodi 13,5–6). Semmi sem bizonyítja, hogy a mozgolódásokban őslakos dákok is részt vettek volna. Germaniában is hasonló megmozdulásokra került sor. A daciai mozgolódásoknak a háborús pusztítások, a biztonság megrendülése, a pestist követő nehéz helyzet, a helyreállító munkák lassúsága és a gazdasági nehézségek lehettek az okai, de elősegítette őket a tartomány sokféle eredetű és össze nem forrott népessége is. Lehetséges, hogy a daciai legiók ekkor, Commodus uralkodása alatt kapták hűségükért a pia fidelis, pia constans kitüntető jelzőket. Az apulumi legio pedig szobrot állított Commodusnak (CIL III, 1172).
192-ben Commodust meggyilkolták, és 193 márciusában a pannoniai legiók Carnuntumban (Deutschaltenburg, Ausztria) a helytartót, Septimius Severust kiáltották ki császárnak. A többi dunai provinciával együtt a daciai hadsereg is rögtön csatlakozott hozzá. Az új császár Dacia kormányzását testvérére bízta. A daciai katonai különítmények ezután Severus oldalán vettek részt az ellencsászárokkal vívott polgárháborúban. Septimius Severus uralkodása alatt kedvezően alakult az őt már kezdetben is támogató dunai tartományok sorsa, és a békés külpolitikai helyzet elősegítette a gazdasági fellendülést. Dacia rekonstrukcióját elsősorban az urbanizáció kiszélesítése bizonyítja: Severus három településnek adott önkormányzatot (és egyet colonia rangra emelt). Feltehetően az ő uralkodására esik a ius Italicum rendkívüli kedvezményének adományozása több daciai városnak. Az itáliai földbirtokok jogával rendelkező városok földjei adómentességet élveztek. A más provinciáknál csak ritkán adományozott rendkívüli kedvezmény a lakosság Daciába való betelepedését volt hivatva elősegíteni. Megszaporodnak a kereskedőkre, elsősorban a szírekre vonatkozó feliratok. Legkésőbb ekkor megszervezik végre a tartományi gyűlést, és létrehozzák a császárkultusz központi szervezetét. A régészeti leletek kis száma és feldolgozatlansága még nem teszi lehetővé a Severus-kori virágzás részleteinek a bemutatását. Mégis megfigyelhető, hogy a fellendülés nem Dacia egész területére, hanem főként Erdélyre jellemző, amit a Severus-kori prosperitás fő élvezői, az ott állomásozó nagyszámú katonaság (két legio és a segédcsapatok) indokol. Feltételezhető, hogy az urbanizációs politika következménye volt a Marcus és Commodus kori háborúk pusztításai után a városok újjáépítése és kiépítése: Sarmizegethusában és Apulumban ugyan nem a régészeti megfigyelések, hanem az építészeti faragványok (díszes párkányok, oszlopfők, szobrok) utalnak erre.
A Severusok alatt tehát a felsorolt, korábban elmaradt intézkedésekkel és kezdvezményekkel kísérelték meg Dacia belső biztonságának megszilárdítását. 71A Septimius Severusnak és fiának, Caracallának emelt feliratok sora Sarmizegethusából, Miciából, Ampelumból, Apulumból, Germisarából tanúsítják a lakosság irántuk érzett háláját.
Septimius Severus uralma alatt Daciát nem érte támadás. A nagy háború pusztításai után a katonai táborokban megkezdődött a helyreállítás: ott, ahol az korábban nem történt meg, a védműveket kőből átépítették, és egyes vélemények szerint a Limes Transalutanust is ekkor építették ki. Legelőször 212–213-ban voltak ismét összecsapások, de a harcok csak Erdély északi részén bizonyíthatók: a támadók a szabad dákok, vandálok és karpok lehettek. A harcok után Caracalla ellátogatott Daciába, mielőtt a hadsereggel a birodalom keleti részébe háborúba indult volna.
Caracalla meggyilkolását követően, 218-ban azonban a szabad dákok „Dacia egy részét feldúlva még többre vetemedtek, magukkal vitték ugyanis azokat a túszokat, akiket még Caracalla szedett tőlük a szerződés alapján” (Cassius Dio LXXVIII, 27). Az utolsó Severus, Alexander idejéből (222–235) kevés felirat maradt Daciában. A katonaság a császárkultusz szellemében hűsége jeleként feliratokat állított a táborokban a császárnak és anyjának, Iulia Mammaeának.
