GAZDASÁG, KERESKEDELEM. AZ ELSŐ FELLENDÜLÉS
GAZDASÁG, KERESKEDELEM.
AZ ELSŐ FELLENDÜLÉS
AZ ELSŐ FELLENDÜLÉS
A birodalom közép-európai határtartományainak a gazdasági jelentősége általában csekély volt, exportjuk sem volt jelentős. Ezzel szemben a nagyszámú katonaság állomásoztatása jelentős költségeket emésztett fel. Róma számára Dacia fontosságát azonban kétségtelenül megnövelték az erdélyi bányakincsek. A kőbányák mellett a vasérc, a sólelőhelyek önmagukban is fontosságot adtak a területnek, de a legnagyobb jelentősége az aranybányáknak volt. Noha kivételesen gazdag forrásanyag áll rendelkezésünkre róluk, nem értesülünk sem kiaknázásukról a dák időszakban (a leletek szerint a dákok elsősorban az ezüstékszereket kedvelték), sem a bányák hozamáról a római korban. Az erdélyi aranybányák hírét az újkorban elsősorban azon viasszal bevont fa írótáblák szövegei terjesztették el, amelyek Verespatakon kerültek elő 1786-ban, 1790-ben, majd több alkalommal a 19. században. A táblák szövegei különféle gazdasági iratokat, adásvételi szerződéseket, számadásokat tartalmaznak az i. sz. 131–167 közti időszakból.
61A provincia megalapítása után rövidesen megkezdődött az aranybányák (aurariae Dacieae) kiaknázása. A bányászat központja az erdélyi Érchegység volt, ahol Ampelum (Zalatna, Zlatna) és Alburnus Maior (Abrud–Verespatak, Rosia Montana) nagyobb települései mellett kisebb falvakban (Deusara, Kartum, Immenosus Maior, Vicus Pirustarum) éltek a bányamunkások.
Az ércbányakörzet (territorium metalli) császári tulajdonban volt, települései nem rendelkeztek városi önkormányzattal. Bizonytalan, hogy a bányakörzet legnagyobb települése, Ampelum megkapta-e a municipium rangot. A közigazgatási szervezet és az aranybányák élén a bányaprocurator állt (procurator aurariorum). Közülük név szerint tízet ismerünk. Ezek a birodalmi gyakorlatnak megfelelően jórészt a császári ház szabadon bocsátott rabszolgái közül kerültek ki, mint M. Ulpius Hermias, akit Traianus szabadított fel, és aki Hadrianus alatt igazgatta a bányakörzetet. Ő az első név szerint ismert procurator. Tehát a bányászat legkésőbb Hadrianus uralkodása alatt megkezdődött, amint azt az egyik viasztábla i. sz. 131-es keltezése bizonyítja. A 30 éves koruk körül felszabadított és arra érdemes császári rabszolgák különféle hivatalok betöltése után, általában 40-45 éves korukra nyerték el a procuratorságot. Valószínűleg a daciai aranybányák is kettős vezetés alatt álltak: felszabadított rabszolgák és lovagrendű procuratorok közösen igazgatták őket. A kettős igazgatás oka a fontos létesítmények kölcsönös ellenőrzése és felügyelete, valamint az igazgatás folytonosságának a biztosítása volt. A két procurator hivatali ideje ugyanis nem volt egyforma hosszú: a szabadosok szolgálata hosszabb ideig tartott, mint a lovagoké, és ezért nem egyidejűleg váltak meg hivataluktól. A procuratorok által vezetett bányaigazgatási szervezet beosztottjai (vilici, tabularii, dispensatores), akik az adminisztrációt és a szakmai irányítást végezték, java részben szintén a császári ház rabszolgáiból és szabadosaiból kerültek ki. A procurator hivatalában (officium) a titkári feladatot ellátó librariusok esetenként a legio XIII Gemina katonái voltak. Nem ezek a librariusok voltak az egyedüli katonák a bányakörzetben. A birodalom határán fekvő, fontos terület védelméről mind a külső támadások, mind a rablók ellen gondoskodni kellett. Ezt a feladatot a numerus Maurorum Hispanorum észak-afrikai eredetű katonái látták el. Állomáshelyüket nem ismerjük. A katonaság gondoskodott a bányakörzet belső biztonságáról és az érc-, illetve nemesfémszállítmányok védelméről. A bányákat külszíni fejtéssel (currugus) vagy tárnarendszerrel művelték.
A viasztáblák, valamint az ampelumi és az alburnusi kőfeliratok sokat elárulnak a bányakörzet lakosságáról. Elsősorban Dalmatiából hoztak illír bányamunkásokat: a piruszták, szardeatok, buriduszták törzseiből. A bányavidéki illír személynevek a daciai illír személyneveknek jelentős részét, mintegy 64 százalékát alkotják. A dalmatiai eredetű bányamunkások zárt 62közösségekben éltek (Vicus Pirustarum) és még törzsi vezetőjük (princeps) is volt. Településeiket a hazai szokásnak megfelelően gyakran castellumnak nevezték. A dalmatiaiak mellett kisázsiaiak is dolgoztak a bányákban.
A munkát valószínűleg elsősorban bérmunkások végezték. Bérként évi 70 vagy valószínűbben 140 dénárt kaptak (a forrásokból ez nem dönthető el), ami nem volt kis összeg. Ekkor az Alburnus vidékén egy bárány például 3 és fél, egy malac 5 dénárba került, ami az átlagos birodalmi áraknak felelt meg; a bor viszont drága volt: litere 1,3–1,8 dénárba került.
Államfoglyokról, bányamunkára ítéltekről (damnati ad metallum) vagy rabszolgamunkáról (az igazgatási szervezeten kívül) nem maradt írásos adat. Valószínűleg nem is dolgoztak a bányákban nagy számban, mert a rabszolgák ára Észak-Daciában nagyon magas volt. I. sz. 139-ben egy 6 éves kislányt 205 dénárért adtak el. 142-ben az apulumi legióstábor mellett egy fiút 600 dénárért vásároltak meg. A magas árakból arra lehet következtetni, hogy a bányavidéken, illetve Észak-Daciában kevés volt a rabszolga, és ezért a rabszolgamunka nem lett volna kifizetődő.
Az is sejthető, hogy a telepítések ellenére sem volt elég bányamunkás. A magas bérekből arra lehet következtetni, hogy nem állt rendelkezésre elegendő munkaerő. Az egyik viasztábla szövege egyértelműen utal arra, hogy a vidék lakossága már a 2. század hatvanas éveinek végére egyre jobban csökkent. 167. február 9-én, tehát még a nagy háborúk kitörése (és a viasztáblák elrejtése) előtt az alburnusi Juppiter Cernenus collegium tisztségviselői feloszlatták az egyesületet, mert az eredetileg 54 tagból mindössze 17 maradt Alburnusban. A lakosság száma tehát Daciában még a jól fizetett munkalehetőségekkel rendelkező vidékeken is megcsappant.
Kevesebbet tudunk az erdélyi vasbányákról és sólelőhelyekről. Ezek is állami tulajdonban voltak, a kitermelést bérlők (conductores) végezték. Felirataik csak a 2. század végéről és a 3. század elejéről maradtak fönn. Egy vasbányabérlő, a görög származású Flavius Sotericus egyben Sarmizegethusában a császárkultuszt ápoló egyesületnek volt a tagja. Ezt a bányabérlőt említő feliratot Alsótelken (Teliucul Inferior) találták, ahol a Ruszka-hegység jelentős vasérctelepeit a rómaiak már művelték. Alsótelek közelében, Gyaláron (Ghelar) vasolvasztó is előkerült. A sónyerő helyek a provincia északi részében, Erdélyben szép számban találhatók (Homoródszentpál-Sînpaul, Szék-Sic, Kolozs-Cojocna, Homoródszentmárton-Mărtiniş, Marosújvár-Ocna-Mureşului stb.). A sóbányákat bérlők művelték, akik a sólelőhelyekkel együtt vették bérbe a lelőhelyül szolgáló földeket és esetenként a sókereskedelmet is.
Dacia gazdasági élete a bányászaton kívül kevéssé ismert. A kézműipar más tartományokkal egyezően jórészt önellátó volt. A mezőgazdasági munkához szükséges szerszámokat bizonyára a helyi vasbányákban nyert vasból kovácsolták, ugyanúgy, mint a bányászathoz szükséges szerszámokat is. A régészetileg legjobban vizsgált kézműipari tevékenység a háztartásokban 63általánosan szükséges kerámiatárgyak készítése volt, de műhelyeket, fazekaskemencéket alig tártak fel.
2. ábra. Provinciális kerámia a szászhermányi temetőből
Az egész provinciára jellemző egységes, helyi kerámia nem fejlődött ki. Dél-Daciában a formákban és a felületi kezelésben a Dunától délre fekvő vidék hatása jelentkezik. Északon viszont főként Noricum és Pannonia hatása érvényesült (a háromlábú tálak ennek tipikus képviselői, 2. ábra). Észak-Erdélyben azonban gyártottak egy jellegzetes díszítésű kerámiát. Elterjedésének körzetét még nem tudjuk felmérni: az eddigi leletek alapján csak a provincia északi részében volt használatban. A nagyjából félgömb alakú tálak oldalát pecsételéssel díszítették. A Porolissumban nagy mennyiségben 64készített szürke és rózsaszínű tálak eredete jól visszavezethető a dél-pannoniai kerámiaműhelyek termékeire, amiket utánoznak. A sigillata edények eredetileg figurális díszítése geometrikus formákká egyszerűsödött: a mintákat pecsétlőkkel nyomták bele az edények külső falába.
A jó szárazföldi és vízi összeköttetés megadta a távolabbi kereskedelmi kapcsolatok lehetőségét, a nagyszámú katonaság pedig biztos, fizetőképes felvevőpiacot jelentett. A messze ágazó kapcsolatokról tanúskodik M. Secundianus Genialis kereskedő (negotiator Daciscus: CIL V. 1047), aki abból a városból, Colonia Claudia Agrippinensiumból (Köln) származott, amelyik tevékenyen vette ki részét a Duna-vidéki kereskedelemből. Az észak-itáliai Aquileiában halt meg, ott, ahol az észak és a kelet felé irányuló kereskedelem kiindulópontja és központja volt. A Száva völgyén és Aquileián keresztül Dacia is bekapcsolódott a Nyugat-Pannoniát keresztülszelő Borostyánút forgalmába. A szintén Rajna-vidéki Titus Fabius család (a Mosel menti Augusta Treverorumból származtak, a mai Trierből) ugyancsak Aquileián keresztül kapcsolódott be a daciai kereskedelembe. Az egyik családtag, Fabius Pulcher Apulum coloniájának az augustalisa lett (a testület elsősorban a vagyonos kereskedőkből és szabadosokból állt). Dalmatiai összeköttetésről árulkodik a potaissai városi tanácsnok, Aurelius Aquila Salonában (Dalmatia) elhunyt feleségének állított sírfelirata. Foglalkozása: negotiator ex provincia Dacia. Macrobius Crassus a 167 utáni közigazgatási beosztásnak megfelelően Dacia Apulensis – a korábbi Superior – kereskedői pártfogójának vallotta magát. A Száva-völgyben Sisciával mutathatók ki a legszorosabb kapcsolatok: C. Titius Agathopus egy személyben volt Siscia és Sarmizegethusa augustalisa. Sisciai illetőségű gyárban készült építőtégla a Maros-völgyben is előkerült, és a dél-pannoniai kerámiaműhelyek készítményei ugyancsak eljutottak Daciába.
Dacia nagyszámú keleti eredetű lakója elősegítette a tartomány bekapcsolását a római világban lényeges szerepet betöltő, szíriaiak által űzött kereskedelembe. Több szír kereskedőt (Suri negotiatores) név szerint is ismerünk: Apulumban Aurelius Alexander és Flaus, Sarmizegethusában Gaianus és Proclus Apollophantes oltárokat állítottak a szíriai eredetű isten, Juppiter Dolichenus tiszteletére (CIL III, 7761, 7915).
A nagyszámú kereskedővel szemben keveset tudunk üzleti tevékenységükről, mert a régészeti leletek között ennek alig van nyoma. Ezért valószínű, hogy olyasmivel kereskedtek, ami elpusztult, és a régészeti leletekben már nem mutatható ki (élelmiszerek, textiltermékek). A kivitelre is csak következtetni lehet. A vasexport piaci lehetőségeit korlátozta Moesia Superior és főleg Noricum nagy hagyományú vasbányászata. Talán a szomszédos tartományokba, Pannonia Inferiorba és Moesia Inferiorba exportálhattak. Jelentősebb lehetett a sókivitel: egy felirat a sóbányák és a sókereskedelem bérlését együtt említi. A mezőgazdasági termékek kiviteléről 65aligha lehetett szó: a provincia nagyszámú katonasága miatt sokkal inkább rászorult a behozatalra. Erdély hegyvidékein amúgy sem tételezhető fel számottevő gabonatermesztés. Erre csak a tartomány délkeleti, olteniai síkságai voltak alkalmasak. A kedvelt cirkuszi játékok, állatviadalok miatt szóba jöhet még a vadállatok (medve, farkas) exportja. A viszonylag olcsó birka, kecske fedezni tudta a hússzükségletet: talán exportra is tellett.
A Daciában előkerülő exportáru meglehetősen egysíkú: szinte csak díszes és közkedvelt terra sigillata edények fordulnak elő nagyobb számban, és néhány dalmatiai és Földközi-tenger vidéki amfora (tárolóedény), amelyben olajat, bort vagy gabonát szállítottak. A behozatal jelentős része a katonaság és hozzátartozóik részére szállított élelmiszerekből állhatott. A viasztáblák adatai szerint a bor drága volt. Valószínűleg ez még annak a következménye volt, hogy Burebista kiirtatta a szőlőket a dákok földjén. Thraciában került elő két szíriai kereskedő töredékes felirata: bort szállítottak Daciába. Egy sarmizegethusai kereskedő, Aelius Arrianus Délosz szigetén állított egy feliratot: talán ő is borral vagy olajjal kereskedett és így került Déloszba. Élelmes emberek azonban, kihasználva a konjunktúrát, Dacia déli részén ismét hozzákezdtek a szőlőtermesztéshez.
A tartományban fellelhető legnagyobb számú importtárgy a finom, piros, részben domborműves díszű terra sigillata edények, tálak, csészék, poharak; ezeket a 2. században Közép-Galliában és a Rajna-vidéki műhelyekben gyártották, a Dunán szállították Noricumba, Pannoniába és Daciába. Ennek a kerámiának a jelentőségét a kutatók számára jó keltezhetőségük, valamint a gyártó műhelyek meghatározhatósága adja meg. Segítségükkel ezért pontosan megállapítható a daciai import területi eredete és időrendje. Már értékelhető, noha összességében nem nagy mennyiséget ismerünk belőle. A daciai sigillaták időrendi megoszlása egységes képet mutat az egész tartományban, és ezért a kis darabszám ellenére a leletek következtetésekre alkalmasak. Dacia Inferiorban a hódítás után a közép-galliai műhelyekből, elsősorban a mai Lezoux-ból kezdődött meg a behozatal. Ez a műhely a 2. század harmincas–hatvanas éveiben szállította termékeit: ezek a Daciában talált sigillata-leleteknek mintegy a felét teszik ki. A kezdeti gyors fellendülést mégis visszaesés követte. A gyártást a közép-galliaiaknál kissé később kezdő, de még a 3. században is bőven exportáló rheinzaberni és westerndorfi műhelyek termékei már egyre kisebb mennyiségben jutottak el Dacia Inferiorba. Az apulumi sigillaták megoszlása eredetük szerint hasonló, de a közép-galliai és a rheinzaberni gyárak áruinak százalékos megoszlása kevésbé különbözik, mint Olteniában. A westerndorfi áru mennyiségében azonban már itt is nagy a visszaesés. Napocában a közép-galliaiak után a westerndorfi műhelyek termékei már teljesen hiányoznak, és alig lelhetők fel a porolissumi és a bucsumi táborban. Ez a visszaesés különösen akkor feltűnő, ha összevetjük ugyanezeknek a műhelyeknek egyre emelkedő exportjával Pannoniába. A 66kevés erdélyi anyagközlés miatt csupán annyi következtetés vonható le, hogy feltűnő a késői sigillaták eltűnése Napoca municipiumában, míg Apulumban még egy ideig jelentősebb számban képviselve vannak. Ha ez nem az ásatások egyenetlenségének a következménye, akkor gondolni lehet arra, hogy a 2. század végén a Severus-kori gazdasági fellendülés más tartományokhoz hasonlóan a katonaságot érintette elsősorban (Apulum legioszékhely volt), míg a csupán polgári település, Napoca jelentősége csökkent: nem állt rendelkezésre megfelelő piac.
A daciai sigillata-forgalom csökkenésének az értelmezéséhez a magyar Alföldön, tehát a birodalmon kívüli területen napvilágra jött sigillaták vizsgálata nyújt segítséget. Ott ugyanis a korábbi szórványos előfordulásokkal szemben éppen a 2. század végétől, a rheinzaberni és a westerndorfi műhelyek termékeivel növekszik meg a sigillata edények száma. A nyugati provinciák termékei tehát már nem vagy alig jutottak tovább Pannoniából Daciába. Valószínűleg nem szállították tovább, hanem jobb értékesítési területet találva, a kereskedők eladták a szarmatáknak. Amennyiben a sigillata árut tekintjük a gazdasági élet számunkra ma még egyedül megfogható mutatójának, akkor Dacia külkereskedelme a kezdeti gyors fellendülés után a 2. század hatvanas–hetvenes éveire visszaesett. A sigillaták csökkenését nem indokolja csupán a helyi készítésű és nem nagyszámú utánzatok vagy a pecsételt kerámia megjelenése. Ezeknek a sigillata-másolatoknak a száma nem magas: kiegészítették, de nem helyettesíthették az importot. A másik díszes kerámiát, a pecsételt díszű árut pedig a tartomány északi szélén gyártották, és ott is terjedt el. A sigillatánál gyengébb minőségű imitációk és a pecsételt kerámia készítése a sigillata-import megszűnésének nem oka, hanem következménye volt: a helyi szükségleteket máshogy már nem tudták kielégíteni. A 2. század utolsó harmadára Daciában bekövetkező gazdasági visszaesést – amelyet a leletek szaporodásával árnyaltabban lehet majd megismerni – megerősíti a nyugati tartományokból származó más finomkerámia-import hiánya is.
