TELEPÜLÉSEK, URBANIZÁCIÓ
TELEPÜLÉSEK, URBANIZÁCIÓ
Dacia földje a hódítással állami föld lett, és igazgatási tekintetben különféle kategóriákba osztották (katonai territorium, municipális territorium, császári birtok). Traianus a hódítás után rövidesen megadta Daciának a provincia státust. Az áttelepítés a ritkán lakott területre aligha lett volna vonzó, ha a frissen meghódított vidéken még a bizonytalanság látszatát keltő katonai igazgatás van érvényben. A polgári igazgatás bevezetése, a lakosság ügyeinek intézése miatt szükséges volt, hogy Traianus autonóm polgári települést, várost alapítson. Ez legkésőbb 110–112-ben megtörtént. Traianus az első helytartó közreműködésével megalapította Colonia Ulpia Traiana Augustát (később Sarmizegethusa néven ismert). Ebben az első városban telepítette le a császár a dák háborúkban részt vevő legióknak, a XV Apollinarisnak, a XIV Geminának, a V Macedonicának és a XI Claudiának a kiszolgált katonáit. Az alapításkor a legiós veteránokkal szemben aligha részesültek előnyben a körzetben élő, el nem menekült dákok: a mezőgazdasági művelésre alkalmas föld amúgy sem volt túl sok, és ez az őslakosság elköltöztetését még inkább szükségessé tette, mint más coloniaalapítások esetében. Ez a colonia maradt Hadrianus uralkodásáig a tartomány egyetlen városa. Dacia provincializálása mégis elősegítette Traianus urbanizációs politikáját. Ez azonban nem az újonnan meghódított területen, hanem a Balkánon bontakozott ki, ahol a dák hatalom megsemmisítése után megnőtt a biztonság. Traianus városok sorát alapította a balkáni tartományokban: Ratiariát, Oescust, Nicopolist, Tropaeum 72Traianit, Marcianopolist, Traianopolist, Augusta Traianát (Beroe) (10. térkép). A császár ezzel a tevékenységével a Dunától délre lendületet adott a városiasodásnak és ennek következtében a római kultúra terjedésének. A balkáni urbanizáció jelentősége különösen akkor szembetűnő, ha tudjuk: a császár Pannoniában mindössze egy várost alapított (Poetovio-Ptuj, Jugoszlávia).
10. térkép. Traianus városalapításai Daciában és a balkáni tartományokban
1 = Colonia Ulpia Traiana Sarmizegethusa; 2 = Ratiaria; 3 = Oescus; 4 = Nicopolis; 5 = Tropaeum Traiani; 6 = Marcianopolis; 7 = Traianopolis; 8 = Augusta Traiana (Beroe)
Az új város annak ellenére megőrizte Decebalus székhelyének, Sarmizegethusa Regiának a nevét, hogy az egykori dák fővárostól mintegy 37 kilométerre, nyugatabbra feküdt, és dák településelőzménye nincsen. Az első dák háborút követően helyén rövid ideig talán a legio IIII Flavia állomásozott, melyet az alapításkor a Nyugat-Bánságba, Bersoviába (Zsidovin) vezényeltek.
Az őslakosok földrajzi neveinek átvétele nem példa nélküli: az általában követett római gyakorlatnak felel meg. A korábbi helynevek megőrzését lehetővé tette, hogy az első dák háború során a római hadsereg akkor szállta meg a területet, amikor ezek a települések még léteztek, és így a neveket megismerhették. Hogy ez valóban így történt, arra maga a császár a tanú. A dák háborúkról írt munkájában Traianus feljegyezte a felvonulás állomásait. 74Egy fennmaradt töredéke szerint: „…innen Bersobisba, majd Aisisbe nyomultunk előre.” Tudjuk, hogy a háborúkról más feljegyzések is készültek. Segítségükkel a római hódítók a közelebbi vagy távolabbi dák falvakról el tudták nevezni a táborokat. A hódítás előtti földrajzi nevek fennmaradása azonban nem jelenti egyúttal és magától értetődően a régi település továbbélését. Különösen akkor nem, ha a várost egy felszámolt római tábor helyén vagy mellette alapították – mint Daciában általában. Egy tábor létesítése az esetleg ott fekvő dák település életének megszakadását jelentette. Más esetben a tábort a település tágabb körzetében helyezték el, de nevét esetenként akkor is átvitték a katonai táborra, amint az Pannoniában Aquincum vagy Brigetio, illetve Moesiában Singidunum esetében történt. Daciában Sarmizegethusa Regia és Colonia Dacica példája figyelmeztet arra, hogy a hódítók mennyire szabadon használták fel a dák helyneveket a névadásban. Ezért a római táborok dák elnevezései alapján sem a dák telepeket azonosítani, sem dák településfolytonosságra gondolni a táborok közvetlen körzetében nem lehet. Végül pedig, mivel a rómaiak a folyóneveket is felhasználták a névadásban, ez még nagyobb szóródást eredményezett.
7311. térkép. Városalapítások Daciában
a) Traianus alatt; b) Hadrianus alatt
Hadrianus a három daciai tartomány megszervezésekor a polgári ügyek intézésére két újabb várost alapított. Colonia Ulpia Traiana Sarmizegethusa a középső tartományba, Superiorba, a két új város egy-egy új tartományba került (11. térkép). A délkeleti provincia, Dacia Inferior municipiuma a Duna-parti Drobeta tábora melletti vicus lett. A hely kiválasztása szükségszerű volt: a kőhíd északi hídfőjét őrző tábor vicusának jelentősége ugyanis a nagy forgalmú híd miatt hamarosan megnőtt, és megszaporodott lakosságával alkalmassá vált a városi autonómia befogadására. Az északi tartományban, Dacia Porolissensisben Napoca (Kolozsvár) kapott municipium rangot. A város területén ásatás alig folyt, ezért topográfiáját vagy településelőzményeit nem ismerjük. A körülmények mégis arra mutatnak, hogy a municipium korábbi katonai tábor helyére került. Erre néhány katonai téglabélyegen kívül a potaissa–napocai országúton felállított és Ajtonyban előkerült mérföldkő utal, amelyre Potaissa és Napoca nevét is felvésték. Ez az út 109–110-ben, közvetlenül a háború után a tartomány legészakibb részén már készen volt. Az újonnan meghódított tartományokban legelőször a hadászatilag fontos, a táborok közti összeköttetést biztosító utakat építették meg. Ezért a Potaissából (amely későbben legióstábor lett) Napocába vezető út minden bizonnyal katonai táborokat kapcsolt össze.
A tartomány urbanizálása az általában olvasható felfogással ellentétben vontatottan haladt előre. Az első coloniaalapítást a polgári közigazgatás bevezetése, a következő kettőt ismét csak új tartományok létrehozása tette szükségessé. A későbbi városok alapítási körülményeit és időrendjüket kevésbé ismerjük (12. térkép). Romula (Ruca, Oltenia) táborának vicusa a 75katonaság áthelyezése után, talán Antoninus Pius vagy Marcus Aurelius alatt lett municipium. Marcus emelte városi rangra az Apulum legióstábora melletti polgári települést (Apulum I.), amelyet alig valamivel később már coloniaként emlegetnek: a rangemelés legkésőbb Commodus uralkodása alatt következett be. A városiasodás Septimius Severus alatt vált szélesebb körűvé. Elősegítette ezt az a körülmény, hogy a tartomány hadserege rögtön kikiáltása után csatlakozott hozzá, és a tartományt Septimius Severus testvére kormányozta. Az apulumi (Apulum II.) és a potaissai legióstáborok canabae-i ekkor váltak municipiummá. A Duna-parti Dierna (Orsova) és Tibiscum (Zsuppa) táborvicusai a 3. században, talán már a Severusok alatt municipiumok lettek. Ugyanekkor Drobetát, majd később Caracalla (211–217) Potaissát és Apulum II.-t emelte colonia rangra. Malva városát egyelőre nem tudjuk azonosítani; egyes vélemények szerint azonos Romulával, mások szerint máshol keresendő: 230-ban colonia. A bányakörzet legnagyobb településének, Ampelumnak a jogállása vitatott: nincsen egyértelmű bizonyíték a városi autonómiára. Ha mégis elnyerte, akkor az a 3. században történt.
12. térkép. Dacia városi jogú települései
76Az apulumi legióstábor mellett a többi Duna-vidéki legióstáborhoz hasonlóan egymáshoz közel két település fejlődött ki. Az egyik a katonai territoriumon, a katonai ellenőrzés alatt álló canabae, ahol elsősorban a legionáriusok családtagjai éltek. A tartomány katonai székhelyén egy másik, polgári település is létrejött. A Duna-vidéki városokkal ellentétben itt mindkettő külön-külön városi önkormányzatot kapott. Az azonban, hogy topográfiailag melyik azonosítható a Marcus kori municipiummal és a commodusi coloniával, és melyik a Severus-kori municipiummal, csak sejthető. Talán a Maros menti település (Maros-Portus, Partoş) volt a polgárváros (tehát a municipium, majd Colonia Aurelia Apulensis). 252–253-ban a Chrysopolis („Aranyváros”) címet is viselte. A severusi municipium (a katonaváros) a 3. század közepén, Traianus Deciustól kapta meg a colonia rangot.
13. térkép. Dacia és Pannonia városai
Dacia városainak a száma 11-12; három vagy négy municipium és nyolc colonia. Ampelum városi rangja bizonytalan; Romula és Malva azonossága vitatott. A városi szervezetek száma, összehasonlítva más provinciákéval, alacsony. A Daciánál kisebb Moesia Superior városainak a száma 13, és a nem sokkal nagyobb Pannoniában 20-23 városi közösség alakult (13. térkép). Az is megfigyelhető: míg máshol törekedtek a tartomány egész területén egyenletesen megoszló városhálózatra, addig Daciában ezek a tartomány nyugati felére esnek. Mi az oka a daciai városfejlődés fogyatékosságainak?
A római településhálózat igazgatási központjai az önkormányzattal rendelkező városok, a municipiumok és coloniák voltak. Lakosaik részben vagy összességükben polgárjogot kaptak. A joghatóság nemcsak a beépített városra korlátozódott, hanem a vidékre is kiterjedt, ahol a polgárok földparcellái, a falusi települések és a villagazdaságok feküdtek. A dunai 77provinciák városai a katonai táborok melletti településekből, a civitasnak nevezett egységekbe szervezett őslakosság központjaiból vagy a császárkor korábbi szakaszában a szolgálatukat letöltött legionáriusok letelepítésével, földhöz juttatásával (deductio) jöttek létre a városi autonómiát biztosító és az igazgatást szabályozó törvény (lex municipalis) adományozásával. Végül a provincia területén – például az útcsomópontokban – kialakult jelentősebb polgári településeket is városi rangra emelték.
A topográfiai kutatások hiányai ellenére a daciai városfejlődés fő jellemzői összegezhetők. Más provinciákkal ellentétben Daciában nem hoztak létre civitas-szervezeteket. Hiányuk gyökeresen meghatározta a városfejlődést. Ezek az őslakosság részére létesített közigazgatási szervezetek jelentősen hozzájárultak a városok kialakulásához; nemcsak a romanizációt, hanem a városi autonómia befogadására alkalmas települések kialakulását is elősegítették. A civitasok hiánya volt az egyik, talán legfontosabb oka annak, hogy a daciai települések jelentős része (5 vagy 6) csak későn, Septimius Severus alatt kapott városjogot. Jellemző, hogy Pannoniában mindössze két biztos Severus kori új alapításról tudunk; ott a városfejlődés a 2. század végére már jórészt befejeződött. Daciában a városok csak a táborok menti településekből alakulhattak ki, mert egyedül ott jöttek létre erre alkalmas, nagyobb lélekszámú közösségek. Ennek azonban a 2. században még akadálya volt. A táborok katonai igazgatású territoriumán, a legióstáborok canabae-in, a segédcsapattáborok vicusain éltek a katonák családjai, a veteránok, a kereskedők, iparosok. A canabae municipalizálása együtt járt volna a katonai territorium egy részének felszámolásával: a földterületet a városhoz kellett volna csatolni, holott annak a katonaság ellátásában is szerepe volt. Erre pedig csak Septimius Severus alatt nyílt lehetőség. A városfejlődésnek ez a menete Dacia urbanizálását negatív irányban befolyásolta, késleltetőjévé vált. A sok tábor (számuk 80 körül volt) miatt a katonai territoriumok számára igénybe vett terület nagy volt, és az ezeken fekvő települések esetében várost csak a katonai fennhatóság megszüntetésével lehetett volna létrehozni. Számottevő lakosság – úgy látszik – pedig csak a táborok mellett élt. Nagyobb, eleve polgári települések kialakulására pedig a késői hódítás miatt nem volt elég idő. Pannonia hadrianusi városalapításait évszázadnyi fejlődés előzte meg: Daciában erre nem volt lehetőség. Félszáz évig legio is csak egy tartózkodott a tartományban. Vagy nem volt tehát városi rangra emelhető népesebb közösség, vagy pedig a nagyobb települések katonai igazgatású vidéken feküdtek. Daciában ezért az első deductiós coloniaalapítást követően urbanizációra csak a táborok megszüntetésével, a mellettük fekvő vicus városi rangra emelésével volt lehetőség. Így történt valószínűleg Hadrianus alatt Napocában. A másik municipium, Drobeta különleges helyzetben volt. A feliratokon említett egységek ugyanis nem a daciai, hanem a moesiai hadsereg kötelékébe tartoztak. Valószínűtlen, hogy a fontos átkelőhely hídfői más-más 78tartományba, különböző legatusok parancsnoksága alá tartozzanak (a legatusok jogköre területileg szigorúan el volt választva). Ezért lehetséges, hogy Drobeta territoriuma, az ellátást biztosító terület nem Olteniában, hanem a Dunától délre volt. Ezért a Drobeta mellett kialakult vicust vagy a teljesen polgári települést elválasztották a tábortól, valamint Moesia Inferiortól, és így vált municipalizálhatóvá. Territoriumot Olteniában biztosítottak számára.
Napoca és Drobeta településeinek a municipalizálását azonban nem elsősorban a tervszerű daciai urbanizálás indokolja, hanem a két új tartomány létrehozása: a polgári ügyek intézésére szükségszerűen városokat kellett alapítani mindkét új tartományban.
A Marcus vagy Commodus alatt alapított Romula szintén a katonai tábor és a vicus helyét foglalta el.
Daciában tehát csak egy esetben került sor polgári település municipalizálására – Apulum I. –, létezését azonban ez is a legiónak köszönhette. Azt pedig még nem tudjuk, hogy Potaissában, ahová 167-ben került csak legió, a század végéig municipalizálásra alkalmas polgári település is kialakult-e, vagy szintén a canabae kapott városi rangot. A 2. században további négy municipiumot alapítottak a segédcsapattáborok megszüntetése után. A Severus-korban pedig a segédcsapattáborok vicusait emelték városi rangra. Mindez eltérő a többi dunai tartomány gyakorlatától, ahol a segédcsapattáborok vicusait –- bármilyen nagyok voltak is – nem municipalizálták, de voltak a városi autonómia befogadására alkalmas polgári telepek. Daciában ilyenek a Severus-korra sem fejlődtek ki. Dacia városiasodása tehát más tartományokénál nagyobb mértékben függött a katonaságtól, és az őslakosság maradékainak bizonyíthatóan nem volt benne szerepe. A kisszámú és korlátozott területre (Nyugat-Dacia) szorítkozó városok ezért nem válhattak a római kultúra eredményes terjesztőivé.
Nemcsak a városiasodás mértéke és módja az, ami a 2. században lakossághiányra utal. A két egymás mellett létrehozott város Apulumban, a Colonia Aurelia Apulensis Chrysopolis, Sarmizegethusa metropolis címe valószínűleg ugyanabból a meggondolásból fakadó, a valóságos helyzetet megszépítő intézkedés volt, mint később a 3. század viharaiban és a tartomány feladását megelőzően vert érmek felirata („szerencsés Dacia”). E külsőségek mellett azonban volt egy olyan adományozás, amelyben a dunai tartományok közül Dacia részesedett a legmagasabb számban. Öt város, Sarmizegethusa, Napoca, Apulum, Potaissa és talán Dierna legkésőbb Septimius Severus uralkodása alatt megkapta a ius Italicumot, ami nemcsak kitüntetés, hanem kézzelfogható jelentőségű volt. Az itáliai föld jogának kiváltságával rendelkező városok ugyanis mentesültek a tartományokban kötelező földadó alól. A ritka kedvezmény (Pannoniában egyetlen város esetében sem bizonyított) csábítóbbá kívánta tenni az áttelepedést Daciába. A hódítás utáni telepítések 79nem értek el kellő eredményt; a 160-as évektől az elvándorlás is megkezdődött. Végül a hosszan tartó markomann háborúk, a pestisjárvány fokozták a lakosság pusztulását. A népességhiány akadályozta a városi élet kibontakozását, ez pedig visszahatva károsan befolyásolta a betelepüléseket. A markomann háborúk utáni rossz gazdasági helyzet, a városi autonómiák hiánya lázongásokat okozott. Ezért radikális intézkedésekkel kellett elősegíteni a javulást és a benépesítést. Ezt a célt szolgálták a ius Italicum-adományozások. Az intézkedések kétségtelenül eredménnyel jártak, mert a lakosság szírekkel és keletiekkel növekedett. Ugyanekkor – hosszú késés után – megalakultak a tartományi császárkultusz és a tartományi gyűlés szervezetei. Különös, hogy a polgári lakosságnak a császárok iránti lojalitását, hűségét ápoló és elősegítő szervezete korábban nem volt meg Daciában. A császárkultusz főpapjait (sacerdos arae Augustorum) és a tartományi gyűlést (concilium provinciae) a Severus-kortól ismerjük. Az utóbbinak, amely a Római Birodalomban a városokat és az őslakosság civitasait összefogó legfőbb szervezet volt, a császárkultusz ápolása mellett volt egy, a lakosság számára valóban fontos érdekképviseleti feladata: a helytartót mandátumának lejárta után esetleges igazságtalan intézkedései, túlkapásai miatt bevádolhatták a császárnál. A szervezet megléte Daciában a Severus-kor előtt nem bizonyított; attól kezdve azonban feliratos emlékeinek száma megnőtt. A tartományi gyűlés helyével kapcsolatban álló metropolis círn Sarmizegethusa nevében csak Alexander Severus alatt (222–235) tűnik fel. A szokatlanul késői megjelenésnek két oka lehetett: a kormányzat a városok kis száma miatt a 2. században még nem tartotta szükségesnek sem a tartományi gyűlés létrehozását, sem a császárkultusz különösebb szorgalmazását. Ennek az utóbbinak a szertartásait a katonaság a táborokban amúgy is rendszeresen végezte, a kevés városban pedig az augustalisok látták el ezt a feladatot. Másrészt a kormányzat a helyi lakosságot jelentéktelen számúnak tartotta, civitas-szervezeteik sem voltak, ezért a romanizációt is szolgáló és a birodalmi egységet tudatosító császárkultusz-szervezetet sem állította fel. A Severusok alatt azonban a polgári lakosság száma a városokéval együtt megnövekedett, így meglett a feltétele annak, hogy létrehozzák a tartományi gyűlés és a császárkultusz provinciális szintű szervezetét. A császárkultusz főpapját a keleti provinciák szóhasználatával coronatusnak, görögül sztephanephorosznak, koszorút viselőnek nevezték. A főpapok a tartomány legvagyonosabb rétegéből kerültek ki, java részük lovagrendű volt. A főpapi cím mellett Sarmizegethusa metropolis megjelölése is keleti hatásra, a tartomány nagyszámú keleti lakosára utal.
A városok és felső szervezeteik a Severus-korra tehát mégiscsak létrejöttek. Ekkor Dacia már egy évszázada létezett, de csak 2-3 békés évtized volt hátra történelméből, ami a városok romanizációs tevékenységének e tekintetben is határt szabott.
80A falusi településekről kevesebbet tudunk. Úgy látszik, hogy az urbanizált terület meghatározta a villagazdaságok elterjedését is. A földbirtokközpontokban emelt épületek a tartomány nyugati felében, főként Erdélyben a városok közelében kerülnek felszínre. Számuk a Sarmizegethusát Porolissummal összekötő országút közelében a legjelentősebb: Hobica, Őraljaboldogfalva, Magyarosd, Déva, Rehó, Nagyenyed, Apahida–Pusztaszentmiklós, Csomafája, Magyargorbó, továbbá Kajántó, Szenterzsébet. A feltárások a villák főépületeire szorítkoznak: legteljesebben a csomafájai villát ismerjük; külső kerítőfalát is megtalálták. A főépületek általában 400 m2-esek, kis terjedelműek. Ez és az egyszerű belső kivitel, a luxus hiánya (nincsen mozaik, falfestmény, márvány falburkolat) arra mutat, hogy a villák kis- vagy középbirtokokhoz tartoztak. A birtokok méreteit a művelésre alkalmas föld nagysága és tagoltsága határozta meg. A mezőgazdaságilag inkább hasznosítható Oltenia síkságairól villaépületet alig ismerünk. A birtokosok néhány kőfelirat alapján általában veteránok lehettek. A hegyes vidéken bizonyára jobban megtermő gabonaféléket, elsősorban árpát és kölest termeltek. Egy felirat Olteniában szőlőskertet is említ (CIL III, 14 493 = IDR II, 187). A gazdaságok fontos feladata lehetett az állattenyésztés: a juh, a kecske, a szarvasmarha valószínűleg fedezte a lakosság hússzükségletét.
